Úgy énekli a szexbombát, mint Tom Jones – mert ő Tom Jones

A múlt meghal, de velünk marad. Egy szó, egy hang, egy személy. Egy olyan karakter, akin nem fog az idő vasfoga. Valaki, aki halad velünk.

Nem előttünk, nem mögöttünk, hanem mellettünk, velünk. 

Nyolcvanegy évesen is újra és újra tanúbizonyságot tesz róla Sir Tom Jones, hogy a zenében neki utolsó lélegzetéig lesz helye. Számára ez nem csupán hivatás, neki ez maga az élet, akinek pedig ezt jelenti a zene, annak a hang maga a levegő, a ritmus szívverés, a gondolat szöveg, lemondani róla pedig az elmúlás. Olyan sok ikont veszítettünk az elmúlt tíz évben a zenei világban, hogy boldogság fogja el a szívet, mikor láthatunk és hallhatunk egy időtlen formátumú embert igazán, őszintén és tisztán énekelni.

Tom Jones nem lazít, nem lassít, a saját megfontolt, és stabil lendületével halad. Az ő esetében talán eltekintek a visszaemlékezéstől, hiszen nyolcvan évnyi életutat összesűríteni nem csupán lehetetlen, de felesleges is. Egy-egy kikacsintás kivételével nézzük a jelent, hol van most, merre tart, mi is az ő stílusának a hatása, a jövője.

Idén áprilisban megjelent legújabb albuma, a Surrounded By Time, amely elsőre, de nem utoljára pörög a lejátszómban. A brit zenei lovag itt sem aprózta el. Rá jellemző klasszikus érzetekkel dolgozik, mégis végtelen kötetlenséggel és kísérletező hangnemmel operál mellette. Soul, blues, rock, spoken words, pop zene és még sorolhatnám, mi minden jelenik meg a dalokban, mégsem érzem szétesőnek.

Minden dalnak megvan a maga szerepe, a maga ereje és tudom, hogy nincs a lemezen felesleges szám. Ha valamit ki tudnék emelni erről az albumról, akkor az ez lenne. Az a páratlan tapasztalat, amivel rendelkezik, amellyel egy halomnyi stílust koherensen tud ötvözni. Megmutatja nekünk, miért is tud egy ilyen fantasztikus előadó nyolcvanegy évesen is telt házas koncertturnét adni (amelynek keretein belül hazánkba is ellátogat, név szerint a VeszprémFesztre, ami már szintén sold-out).

Azon ritka veterán zenészek egyike ő, aki nem tűnt el, népszerűsége nem kopott. Mindig tud valami újat hozni, így vagy úgy. Amikor már azt hittük, kezd kiapadni a csillogása, stílust váltott, TV show-t indított, színésznek állt, vagy felbukkant a The Voice zenei tehetségkutató brit zsűrijében, ahol ő vált a legfajsúlyosabb karakterré. Olyan legendás alakokkal zenélt együtt a múlt században, mint Janis Joplin, vagy Ella Fitzgerald, és akkora nevekkel folytatta ezt a jelen ezredben, mint Helene Fischer, Jessie J, vagy a The Voice zsűrijének bármely neves tagja.

Szakmailag magas tisztelet övezi. Ennek talán egyik legérdekesebb aspektusa, hogy fiatal kora óta nem kopott (legalább is nem látványos mértékben) ikonikus, telt és erős tónusú hangja, mely a világon páratlan hatást vált ki a hallgatóságból. Nem kötötték gúzsba őt a művészeti elvárások, mégis képes volt időtálló lenyomatot hagyni a világban. Több tucat albummal ajándékozta meg a zenekedvelőket, és rengeteg dalt dolgozott fel más feledhetetlen előadóktól, életben tartva ezzel munkásságukat.

Stílusa, zeneisége velünk él, és úgy hiszem, nem szabad elvesznie. Manapság a világban, ahol mindenféle hatás éri az embereket, azt sem tudjuk, hová kapjuk tekintetünk, mire hallgassunk és mire nem, szükség van az olyan hangzásokra, amelyek képesek mindezt a káoszt elnyelni, letisztítani és érthető, átélhető formában visszaadni, csakúgy, ahogy az új lemeze is teszi. Sok friss albumot hallgattam mostanság, s bár eddig nem tudtam biztosan, de ez hiányzott nekem. Azt vártam, hogy egy előadó képes legyen összefogni a szálakat, legyenek azok bármennyire is megfoghatatlanok. Egy album ne csupán dalok sokasága legyen, hanem egy olyan egység, ahol nem átesünk egyik számból a másikba, hanem átvezet bennünket a zene, az előadó.

Azok a stílusok, amelyek Tom Jones zeneiségét megtöltik, sokak számára már csupán a múlt század hangjai, amelyek rétegközönségek hátra maradt érzései. Szerintem ez nem igaz. Az a fajta mix, amelyet Jones ad nekünk, nem csak hogy megállja a helyét a mai zenében. Szükségünk van rá, mert ennek hála lesz az egyforma sokszínű, a szürke ragyogó. A régi idők stílusai mindaddig a múltban is maradnak, amíg mi magunk nem vezetjük át őket a jelenbe. Tom Jones ezt teszi, és én hálás vagyok érte, köszönöm neki.