Eddig, ha naivan idilli műtermi tájképeket láttunk, elmélyülten tevékenykedő emberekkel, és a térben lebegő furcsa szimbólumokkal, akkor tudható volt, hogy Gerhes-műről van szó. Olyan védjegye volt ez a fotósnak, mint például Menzelnél a magukat komolyan vevő kispolgárok, akik esendően mozognak az életidegen szocialista környezetben. És most képzeljük el, hogy az Én kis falum közepén megjelenik egy fekete ruhás, csuklyás, klerikális kontingens, hogy komor módszerességgel szétlángszórózza a cuki csehszlovák települést. Nagyjából ilyen fordulatról tanúskodik Gerhes Gábor Trafóban nyílt kiállítása.

A szürreális keretek, a metaforikus kompozíciók, az ismeretlen felé mutató szimbólumok megmaradtak. Felperzselődött viszont a játékosság, az irónia, mintha már nem lenne mit szépíteni, csak a megérthetetlen, rideg valóság maradna.

A bájos gerhesi világ eltűnése egybeesik a közéleti és politikai élet bedurvulásával. Gerhesnek néhány évvel ezelőtti fricskája volt az utolsó könnyed akciója: elkészítette Kósa Lajos mellszobrát, amit a debreceni polgármester azzal a lendülettel be is tiltatott volna, akaratlanul is hozzájárulva az alkotó szándékához, hogy létrehozza a buflák hazai politika szobrát.

A játékok azonban eltűntek, Gerhest úgy tűnik felkavarta, hogy az élet része lett a politikailag motivált klerikalizmus, a minden csatornán áradó ideológia, és múltgyártás.

Arctalan csinovnyikok, bőrálarcos vezetők, liturgiai csipketerítővel elkendőzött arcú áldozati szüzeket látunk a képeken. Gerhes alkotásai olyanok, mintha egy szadomazo klerikális thriller werkfotói lennének. Egy film az elveszett illúziókról, és a helyükön maradó, mesterséges mítoszokkal földhöz láncolt világunkról. Ez a világ pedig annyira kötött, hogy a képek már meg sem mozdulnak. Jó szórakozást!