Lopott szépség és magány a bárpult mögött
Aidos – A szégyen fotói
Az Aidos fotói a gyász feldolgozásaként indultak. Ioanna akkor kezdett bele a sorozatba, amikor meghalt az apja. Később ehhez kapcsolódva maga a szégyen is meghatározó koncepció lett képei mögött. Görögországban egy közeli hozzátartozó halálakor az a szokás, hogy a családtag negyven napig feketében jár, és környezete gyakran megszólja azt, aki ennek nem tesz eleget. Ioanna azt mondja, ő maga nem akart ennek az elvárásnak megfelelni, pedig még rá is parancsoltak. „Arra kértek, hogy olyan módokon gyászoljak, ami nem én vagyok. Szóval én inkább a fotózást választottam az érzelmeim kifejezésére.”
Ioanna nyolc éve hagyta el Görögországot, pont akkor, amikor kezdett igazán viharossá fokozódni a hangulat a gazdasági válság miatt. Brüsszelbe ment, ahol közelről és aktívan megfigyelhette az európai politikai szcénát, miközben esténként a fotózást tanulta. Később már úgy érezte, valami olyasmit kell alkotnia, amivel kicsit jobban megérti a saját hazáját, ezért családja mellett szülőföldjét is fotózni kezdte.
Portréival, tájképeivel, csendélet képeivel a személyes tapasztalatait örökíti meg, de közben csendben utal a görög mitológiára és a mélyen gyökerező tradíciókra, amik még mindig szerves részét képezik a görög társadalomnak.
Több szimbolikus jelentésű képet is készített, amivel a mitológiára utal. Gyakori témája a ló, amit gyakran ábrázolnak különféle istenségekkel, vagy a gránátalma, amit Perszephonéhoz kapcsolnak, akit azért száműztek az Alvilágba, mert megevett pár magot belőle. Ez a történet egy következő fotón is előbukkan, csak kicsit másképp: Perszephonét siratja az anyja, akiben Ioanna saját gyászoló édesanyját látja viszont.
„Azt hiszem, az a szép a mitológiában, hogy az olyan általános érzésekről is beszél, mint a veszteség, trauma, szeretet, halál és szépség, amivel nagyobb közönséghez is tud szólni, függetlenül a származásuktól.”
Elfelejtettük, honnan, nem emlékszünk, hová
A szempillaspirál is politika Mianmarban
Megmutatták magukat a magyarok Amszterdamban
A férfiak magukkal vitték, hogy bárki kedvére használhassa
A pszichológiai manipuláció, a kényszerítés, valamint a fizikai erőszak megnyilvánulásai alkotják a legtöbb történet alapját. Az emberkereskedelem az elnyomás változó rendszereibe illeszkedik. A történeteket hallgatva lehetetlen különválasztani az emberkereskedelem jelenségeit a tágabb társadalmi-gazdasági valóságtól, a nemi egyenlőtlenségtől, a családon belüli erőszaktól, a korrupciótól, a rasszizmustól és a szegénységtől. A romániai emberkereskedelem 1989, azaz a kommunizmus vége óta folyamatosan emelkedik. A 2007-es uniós csatlakozás nyomán Románia enyhített a határellenőrzések szigorán, zökkenőmentesebbé téve javak és emberek szabad áramlását határain át. Mivel az ország gazdaságilag fejlődik, a belföldi emberkereskedelem is meglódult.
A moldovai helyzet még kritikusabb. Nehéz gazdasági helyzet közepette egyszerre növekszik az árvaházak száma és csökken a munkalehetőségek köre. A legtöbb moldovai külföldön szeretne élni és dolgozni, mely tényező az emberi lények kereskedelmét perverzen könnyű vállalkozássá teszi. Moldova Európa legszegényebb országa, ahol a gyermekek nagy része állami intézményekben nő fel; nem feltétlenül azért, mert árvák, hanem mert szüleik nem képesek finanszírozni nevelésüket.
Annie Ling végigkövette történetüket, és feltárta a kereskedelmet lehetővé tevő helyszíneket. Az emberkereskedelem mindent átjár, ezért nehéz lokalizálni. Különböző formákat vesz föl, gyakran a leghétköznapibb helyeken üti föl fejét: otthon, parkokban, közlekedési csomópontokon, kávézókban és még ezernyi helyen.
Nézd, ez az új tetkóm
Két éve mutattuk be az Indexen Hermann Ildi képeit, amiket főleg egy balatoni strand vendégeiről, pontosabban azoknak a furábbnál furább, de a viselőjüknek nagy jelentőséggel bíró tetoválásaikról készített. Volt a válogatásban minden: Chupa Chups-logó, fotórealisztikus kép a nagyszülőkről, kisgyerekről, démonok, sárkányok, komplett képregénykockák.
Hermann negyedik éve csinálja a sorozatot, de még nem tudott leállni vele. Az eljárása sem változott sokban, csak annyit, hogy most már nem kisgépet, hanem telefont használ, amiről legalább egészen biztosan nem feledkezik meg, amikor strandra megy. A fotók nagyrészét az Instagram oldalán is megosztotta. Szerinte kifogyhatatlan a téma, folyamatosan talál újabb alanyokat, sőt, már ismerősei is bombázzák képekkel, vagy egyszerűen csak elmondják, hogy milyen tetkókat láttak.
A nonfiguratív tetkók még mindig nem érdeklik, sokkal inkább az, amikor a tetoválás nem díszítőelemként jelenik meg a testen, hanem egyértelmű üzenetet hordoz. Ilyenek például a szövegek és az idézetek. "Semmi szimbólum vagy átvitt értelem, csak bűn az élet, és kész" - mondja Hermann a telefonba.
Két éve Ildinek még nem volt tetkója, idén viszont kipróbálta a sárkányos csillámtetkót, de szerinte az igazi tetkósok nem vették komolyan.
Ilyen sokféle a nagyvárosi kínai nő
Sokan nem értik, miért simogatjuk, puszilgatjuk őket
A tigris és társai velünk együtt bandukolnak a kihalás felé
2009-ben a szelíd farkas, 2017-ben a kitömött hangyász miatt tört ki a botrány az Év természetfotósa pályázat legjobbjai körül, pedig az anyatermészet az emberrel karöltve mindenféle extra trükk vagy beavatkozás nélkül is elképesztő dolgokra képes, legyen szó alkotásról vagy rombolásról.
Egy természetfotó attól lehet igazán jó, hogy nézőjét képes a szimpla esztétikai élvezeten túl is magához kötni, és mondjuk némi gondolkodásra késztetni a világban betöltött szerepéről és felelősségéről. A jó természetfotós pedig attól igazán jó, hogy képes ilyen képet készíteni csalás nélkül. Az idei legjobbak, úgy tűnik, ilyenek, mert az alábbi válogatásban szereplő fotók – a szemünkbe néző fenséges oroszlán, a szeméttengerben úszó hal vagy a rácsok között élő maláj medve képe – előtt hosszasan és borzongva lehet időzni. A borzongás persze leginkább annak szól, hogy a fotók jó része idén is a természet ajándékainak elkótyavetyéléséről szól, arról, miképp tesszük visszavonhatatlanul tönkre mi, emberek ezt a Földnek hívott végtelenül színes, érzékeny helyet.
Idén 95 országból, 45000 fotóval neveztek az év természetfotósa pályázatra. A finalisták közül a legjobbnak ítélt fotó készítőjét október 16-án jelenti be a zsűri, a pályázat legjobb képeiből pedig a londoni Természettudományi Múzeumban nyílik kiállítás október 19-én.
Tévedés, hogy csak hajléktalanok állnak sorba ételért
Egy sör árából egy tál rendes ételt lehet főzni – ez volt az a felismerés, melynek nyomán pár éve összeállt néhány VII. kerületi vendéglátóhely, és a körülöttük kialakuló civil körrel alig öt év alatt több mint kétszázezer adag ételt juttattak el a rászorulóknak a támogatók jóvoltából. Májusban a Heti Betevő kapta a Jószolgálat-díj különdíját az önkéntesen végzett szociális munka kategóriában. A díj médiatámogatója idén az Index.
Reszkessetek, könyvtolvajok!
Egy aluljáró átlagembereinek közössége
Egy gyakran puffogtatott klisé, amikor valaki átlagemberként hivatkozik a nagyobb tömegre. Ezzel az üres címkével persze inkább a saját maga felületességét bizonyítja a használója, hiszen ahogy Kelemen Richárd képeiből is kiderül, hogy a mellettünk elsétáló, a hömpölygő tömeget duzzasztó járókelő ha megáll, képes egy másodperc alatt kinyílni, és megmutatni azt az arcát, amivel története, vagy személye érdekessé válik.
A Budai Rajziskola és a FUGA (Budapesti Építészeti Központ) közösségi, köztéri művészeti projektjének keretein belül a rajziskola elsőéves diákja egy középformátumú Mamiya RB 67-es fényképezőgéppel vonult ki a Nyugati téri aluljáró egyik régi kirakatával szembe, amit most betonfal fed, és sorra leszólította a járókelőket, hogy egy portréra beálljanak a gépe elé. Volt, hogy órák teltek el várakozással, volt hogy percek alatt talált 10 embert, akik hajlandóak voltak részt venni a művészeti projektben, aminek a végére 70 portré készült el, különböző korú, nemű és változó társadalmi csoportba tartozó embereket megörökítve.
A képekből június végéig A FUGA-ban kiállítást szerveztek, aminek Danó Orsolya volt a kurátora, és ami arra a kérdésre kereste a választ, hogy: Teremthető-e mesterségen olyan közösség, amely tagjai soha nem találkoztak? A válasz minden bizonnyal az, hogy igen, ugyanis a kezdetleges, idegenkedő fogadtatás hamar oldódott, és kamerájával Richárd hamar az aluljáró szövetének része lett.
A kiállítást követően, a kört lezárva a képek visszakerültek a készítésük helyszínére. Augusztus végéig a Nyugati téri aluljáróban üresen álló falfelületet a Közterület-fenntartóknak köszönhetően a fotók kiállítására használják. Természetesen fennáll a veszélye, hogy a képek megrongálódnak - ahogyan az a printek falra kerülése után egy héttel meg is történt, mert néhány portrét letéptek a falról és a szöveget is "korrektúrázták" -, de az alkotók szerint ez is a város arcát mutatja, és éppen ezért részletesen dokumentálni fogják a képek sorsát.
Annyi a lényeg, hogy jól érezzük magunkat együtt
A Balaton mellett járt a hippikaraván
Az idén negyedik alkalommal megrendezett fesztiválon Siófok mellett több ezer ember jött össze a világ minden részéről, hogy együtt hódoljanak közös szenvedélyeiknek: a pszichedelikus trance-nek és a táborozásnak. Ezek a dolgok valószínűleg nem sokat változtak harminc év alatt, nagyjából ennyi idős a goaszcéna.
Az emberek nagy része kisportolt testű, napbarnított, tetovált, színes ruhákba és színes ékszerekbe öltözött. Idejük jelentés részét a kempingben töltik, sokan nem egy sima kétmásodperces sátorral jönnek, hanem nagyobb társaságban húznak fel olyan komfortos minitáborokat, amelyekben a napon érzékelt 40 fok is könnyen elviselhető.
Samsarán megállt az idő, senki sem siet sehová, inkább függőágyakban lengedeznek, jógáznak, festik magukat és egymást, vagy különböző sámánok méregtelenítő kúráin energizálódnak. Este pedig buli kifulladásig. Erről szólt az idei Samsara is.
Már az óvodában is rakétákkal játszanak
Észak-Korea az egyik leginkább elzárt ország a világon, ahonnan legtöbbször csak a rezsim által készített propagandaképek kerülnek ki, de az elmúlt években több külföldi fotósnak is lehetősége volt megörökíteni a diktatúrát.
Filippo Venturi fotós 2014-ben kezdett dolgozni a Koreai-félszigeten átívelő projektjén, amiben leginkább a fiatal generációkra koncentrálva akart képet adni a két Koreáról. 2015-ben készítette el a dél-koreai fotósorozatát, a Made in Koreát, majd pedig 2017-ben jött a második, Koreai Álomnak elnevezett rész Észak-Koreából.
Az észak-koreai képein a főváros, Phenjan van a középpontban. Habár ezeken is olyan, mintha megállt volna az idő, a fővároson keresztül a rezsim egy modernebbnek, fejlődőnek tűnő arcát próbálja mutatni, ellentétben a súlyosan elmaradott vidéki területekkel.
Csak nehogy csirkés fiúként ismerjen meg a világ
Csak nehogy csirkés fiúként ismerjen meg a világ! - ezzel a felütéssel mutatta be a képeit Dániel, amikor a Robert Capa Központ portfolió-napján találkoztunk.
A Novogen White Light csirkéit a gyógyszeripar számára fejlesztették, speciális tojásaik emberi és állati oltások alapanyagához szolgálnak összetevőként. A franciaországi csirkegyár Európa legnagyobb ilyen üzeme, harmincezer tojó él benne szigorúan ellenőrzött körülmények között. Hetente 120 ezer megtermékenyített tojást állítanak elő.
Bár a csirkefarmról könnyű embertelen körülményekre asszociálni, a Novogen csirkéit az egészségügyi felhasználásuk miatt valójában kivételesen jól tartják. Megfelelő étrendet kapnak, nem tömik őket vegyszerekkel, mégis kellemetlen érzés ránézni a vörös fénnyel megvilágított hatalmas csarnokra, ami zsúfolásig tömve van állatokkal. Az üzem technológiai letisztultsága, az extrém funkcionalitás hasonló, mint egy feldolgozó-üzemben, de a csirke itt egyszerre termék és a gépezet része.
Szalai Dániel 168 üzemi dolgozóról készített közeli portrékat egy kék háttér előtt, hogy életnagyságúnál is nagyobb képet kapjunk ezekről a csirkékről , és közben elgondolkodhassunk a természetről és technológiáról alkotott elképzeléseinken. Ezek a különlegesen tenyésztett csirkék legalább annyit mesélnek az őket teremtő emberről, mint saját magukról.
Mint egy napló, de semmiképpen sem regény
Rév Marcell operatőr nemzetközi karrierje végképp beindult: egymás után jönnek ki az Amerikában készült filmjei, legutóbb a Sundance-kedvenc Assasination Nation előzeteséről írtunk, előtte az Al Pacino főszereplésével készült Paternóról áradoztunk, és közben egy Trouble-klipre is beugrott. Rév Marcellnek pörög most az élete. És közben fotóz. Rengeteget. Analóg képeket, mostanában főleg színeseket. A blogján folyamatosan követhető az online naplója, mégis ez a Nagykép az első válogatás a képeiből.
“Azért mert nem vagyok fotós. Nagy különbség van az amatőr és a profi fotós között. Ez csak egy napló nekem, nem művészet.” - magyarázta az Indexnek. “A témaválasztás nyilván tudatos, de ez csak dokumentálás, szeretnék bizonyos, számomra fontos pillanatokat megörökíteni, nem akarok semmi mást mondani ezzel. Esztétikai tudatosság van benne, de semmiképpen sem akarok valami nagyobb művet építeni ebből.”
“Ez az operatőri munkámnak is a lecsapódása, de attól még, hogy egy építész firkálgat motívumokat egy papírra, annak nem lesz sok köze az elkészült épülethez. Attól hogy egy kép egy terepszemlén vagy a forgatáson készült, még nem kapcsolódik a filmhez. És nem is osztok meg olyan képeket, amik szervesen kapcsolódnak egy projekthez, mert a film az ott van a filmben, ami meg nincs, az nem véletlenül nincs ott. Ezek tényleg csak a személyes dolgaim. Olyasmi mint egy írónak a naplója, de semmiképpen sem egy regény.”
Úgy lenyomlak ballal, hogy becsinálsz!
Az irodalom merülése: írók, Balaton, nyár
Végig kellett néznem, ahogyan megölik a gyerekemet
Tavaly augusztusban etnikai tisztogatások kezdődtek Mianmarban, hogy a muszlim rohingjákat elüldözzék otthonaikból és tömeges gyilkosságokkal félemlítsék meg őket. Teljes falvak tűntek el a térképről, a műholdas felvételek alapján feltehetően felégették azokat. Az erőszak elsőszámú áldozatai a nők és a gyerekek voltak.
2017 óta 1,2 millió rohingja civil – köztük 720 ezer gyermek – menekült át a zöldhatáron a szomszédos, szegénységtől sújtott Bangladesbe, hogy védelmet találjon. Sokan közülük árván vagy félárván maradtak.
A lovakat levágták, a parasztok pizzafutárnak mentek
Elhagyott gabonatáblák, ezúttal Litvániából, nagykép.
A balti országokból az egyik legnagyobb az elvándorlás Európában, az EU-csatlakozás óta Litvániából is egész vidékek kerekedtek fel. A parasztok pizzafutárnak vagy melósnak mentek Angliába, de néhányan még kitartanak, ez az anyag pedig róluk szól.
A litván fotós is öt év Anglia után hőkölt bele a valóságba, átment rajta a 24. óra érzés, és elkezdte járni a gyerekkori tájat. Ócska motorral, poros földutakon, hagyományos fényképezőgéppel, mert szerinte negatívra kell dolgozni, az passzol ide, a komótos beszélgetésekhez, együtt töltéséhez az időnek, a megérkezéshez, amit úgysem lehet siettetni.
Tadas Kazakevicius 2013-ban kezdett belemerülni a vidéki életbe, amit a fotókhoz írt kísérőszövegei szerint hajlamos kissé idillizálni: „Férfiak lóhátról takarják be a szénát, asszonyok óvják a gyerekeket, a friss tej vagy a frissen kopasztott csirke illata a sütőben újkrumplival” – a parasztromantika az üres tájban szabadon érvényesülhet, kevesen élnek már a tanyavilágban, hogy megmosolyogják.
Volt a helyiekben némi fenntartás, hogy vakok fognak érkezni
Ez nem a vadnyugat, ő pedig nem az FBI
1991. március 3. – négy rendőr brutálisan összever egy igazoltatás elől menekülő fekete férfit Los Angelesben. A Rodney King bántalmazásáról készült felvételeket hamarosan felkapja a média, több mint egy évvel később, 1992. április 29-én, pedig a magukat ártatlannak valló rendőröket felmenti a kizárólag fehér tagokból álló esküdtszék.
A hír hallatán tömegek vonultak az utcákra, majd a tüntetések hamarosan erőszakba csaptak át. Megkezdődtek a betörések, fosztogatások, az utcákon bandák csaptak össze egymással, összesen ezernél is több épület égett le. A hat napig tartó zavargások több mint ötven ember életét követelték, illetve további kétezer ember sérült meg. Aztán a feketék lakta környéken feltűnt egy fehér nő a fényképezőgépével.
Dana Lixenberg egy holland lap megbízásából érkezett az 1992-es Los Angeles-i zavargások helyszínére. A fotós az egyik bandavezér, Tony Bogard (Crips) segítségével kerülhetett a helyiek közelébe, de nem volt könnyű dolga, hiszen eleinte gyanakvással fogadták a nagyformátumú fényképezőgépével és annak állvánnyal felbukkanó idegent. “Az FBI-nak dolgozol?” – faggatták folyton. “Hát úgy nézek ki, mint aki az FBI-nak dolgozik?” – kérdezett vissza Lixenberg, aki aztán több mint húsz éven keresztül járt vissza a környékre, Imperial Courts 1993 – 2015 című képanyaga pedig tavaly elnyerte a Deutsche Börse fotográfiai díjat.
A kiállítás címében szereplő, önkormányzati lakásokból álló Imperial Courts 1944 épült, ahová főleg a déli államok feketéit telepítették be. Az elgettósodott környéken élőket nem szívesen látták a város egyéb pontjain, Dana Lixenberg azonban fekete-fehér portréival szerette volna megmutatni, hogy kik élnek itt, és mennyi mindent árul el az arcuk. Az amszterdami fotós elsősorban azt kifogásolta, hogy a tévések csak megjelennek a furgonjaikkal, felveszik, amire szükségük van, aztán mennek is tovább, ő viszont arra is kíváncsi volt, hogy mi történik a helyiekkel a zavargások és a rövidesen elhaló médiaérdeklődés után.
“Ez nem a vadnyugat, ahol emberek lövöldöznek egymásra, hanem egy olyan hely, ahol az emberek a rengeteg veszteség mellett a halállal is együtt élnek” – mondta tavaly a társadalom perifériáján élőkkel különösen szolidáris fotográfus a Guardiannek. Mint elárulta, a képek szereplői közül többen meghaltak, eltűntek, börtönbe kerültek, kiszabadultak, majd újra rácsok mögé kerültek. A gyerekek felnőttek, majd maguk is szülők lettek. Tony Bogardot – aki bevezette őt a telep életébe – a saját bandájának egyik tagja ölte meg 1994-ben.
Nem úgy képzeltem, hogy itt fogok élni
Nem mondunk le senkiről
Meg fogsz halni, drágám
Boncasztalra kerülsz, sírba, virágok közé, formalinban tartósítanak, borostyáncseppbe foglalnak (vagy idő hiányában borostyán hatású műgyantába), kitömnek, felzabálnak a férgek, csonka testrészeid széthordják a vadállatok, megnyúznak, aranytálcán kínálnak, beterít a hó.
A Magánygyűjtemény képein állati tetemek sorakoznak, csupa olyasmit látunk rajtuk, amitől a ma embere elfordítja a szemét, rettegése, viszolygása tárgya, és nem hogy nem szeretne bensőséges viszonyba kerülni vele, de inkább egyáltalán nem akarja, hogy látnia vagy neadjisten érintenie kelljen, hogy köze legyen hozzá." Így nyitotta meg Horváth M. Judit legújabb kiállítását Gács Anna irodalomkritikus és esztéta.
És valóban. Horváth M. Judit fotói intim halotti portrék állatokról: rezzenéstelen arcú majom fekszik összehúzódva formalinban tartósítva, kitömött nyúl fordít hátat saját teste árnyékának, kutya pihen élettelenül halotti orgonaágyán.
A Balogh Rudolf díjas fotóművész férje hatására kezdett el fényképezi, mára a kortárs magyar fotográfia egyik meghatározó alakja lett. Azt mondja, a halál számára mélyen megindító, ugyanakkor természetes is. Tizenegy évig dolgozott kórházban, így gyakran testközelből tapasztalta meg az elmúlást. Pár éve ő maga rákbetegségen esett át, amikor saját kezelése és végül gyógyulása folyamatát vele együtt fényképezőgépe is végigkövette.
A szép tetemekről készült sorozatának kettős célja van: megmutatni azt, amit rettegünk látni, és feloldani a halál iránti viszolygásunkat. A fotók szépség és intimitás különös lenyomatai.
Ez a munka számomra egyfajta rítus volt, egy gyászszertartás. A halál része az életünknek, bármilyen nehéz is, egyedül az emlékezéssel vagyunk képesek szembenézni vele. Jeleket, nyomokat hagyunk az utánunk jövőknek, hogy emlékeztessük őket: »Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi.«
Horváth M. Judit Magángyűjtemény című kiállítását június 29-ig lehet megtekinteni az Artphoto Galériában.
Szörnyű csend a világ tetején
A hazai drónfotósok legjobb képei
Eredményt hirdettek az első hazai Drónfotó pályázaton, ahol a zsűri, köztük Kálló Péter fotós-drónfotós és Csudai Sándor fotóriporter több mint ezer képből választotta ki a 29 legjobbat. A pályázat célja, hogy évről évre összehozza a hazai drónfotós közösséget, és mindenki bemutathassa a legjobb munkáit.
2018 naplementés képeslapjai egyértelműen a drónfotók. A képeket nézve a vonalasan ismétlődő sorminták, a geometrikus formák és a fölülről mutatott, mégis ismerős városképek inkább a drónozás szépségéről, és a sokszor látott, de mindig lenyűgöző perspektívákról szólnak. De, így legalább a látványra nem lehet panaszunk.
A legjobb képeket ki is állították: a budapest Premier Kultcaféban nézhetik meg őket július 1-ig.
Rovataink a Facebookon