Tíz hét a pokolban, így néz ki a világ egyik legkeményebb kommandóskiképzése

tegnap, 20:18 Módosítva: 2022.01.22 20:42
0
Hűvös szellő érkezik a tajvani szoros felől, és megborzongat egy maroknyi tengerészgyalogost, akik egy elhagyott kikötő betonján álldogálva vacognak rövidnadrágban és vékony zubbonyukban bőrig ázva, miután a nap nagy részét a tengerben töltötték.

„Nem aluszkálunk, aranyoskáim! Vagy befejezitek a kiképzést?” – ordítja rájuk az egyik kiképzőtiszt, miközben a fiatalokat az ájulás kerülgeti, hiszen napok óta nem aludtak. Majd rájuk irányítják a tűzoltó slagot, és a jéghideg víz azonnal felébreszti és éberré teszi őket.

Ez ugyanis a belépő kurzus azoknak, akik csatlakozni akarnak az APR-hez, magyar fordításban a tajvani szárazföldi és vízi felderítő- és járőregységhez, amely méltó megfelelője az amerikai Navy SEAL vagy a brit Special Boat Service elit egységeknek. Ha kitörne a háború Kínával, akkor az APR békaemberei lennének azok, akik apró csónakjaikon a szoroson átkelve kínai területen derítenék fel az ellenséget, és informálnák feletteseiket.

A 10 hetes, embert próbáló kiképzést 31 önkéntes fiatal kezdte, de végül csak 15 fejezte be. Utolsó hetükre – ritka gesztusként – a tajvani hadsereg beengedte a Reuters stábját a hatalmas Zsuo Jing haditengerészeti bázisra. Az utolsó feladat az „út a mennyországba” nevet kapta. Ez talán az egyik legkegyetlenebb feladat, mert a katonáknak félmeztelenül, hátrakötött kézzel, hason, térden, mellen és vállon kell a 100 méteres távot teljesíteni. Igen ám, de a 100 méteres kőágy emberfejnyi sziklákkal van szép egyenesre döngölve, és ezeken kell átkínlódniuk magukat a jelölteknek.

Hat nap és öt éjjelen át a jelentkezőknek mindent el kell viselni a velük folyamatosan ordítozó kiképzőktől, kezdve a hosszú meneteléseket és a folyamatosan vízben töltött órákat. Sok időt töltenek azzal, hogy uszodákban vagy a tengerben megtanulják hosszabb-rövidebb ideig visszatartani a lélegzetüket, teljes menetfelszerelésben úszni vagy partra szállni gumicsónakból.

Tekintse meg a további képeinket

Állatokat és képeket is profin lőtt Széchényi Zsigmond

január 15., 21:48 Módosítva: 2022.01.16 21:28
553
Széchenyi Zsigmond vadász-író, a Magyar Nemzeti Múzeumot alapító Széchényi Ferenc gróf ükunokájának felvételeiből még szeptemberben, a Vadászati és Természeti Világkiállítással szinte egy időben nyílt tárlat a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban.

Széchenyi Zsigmond 1967-ban halt meg, de nagyszerű regényeinek – és legalább ennyire nagyszerű fényképeinek hála – máig (el)ismert alkotó. A vadász legelső trófeáját 1905. augusztus 15-én, mindössze hétévesen ejtette. A kis verebet légpuskával lőtte ki, és ekkor kezdődött az egész életre szóló vadászszenvedélye is, amely a humoros, naplószerű, kor- és társadalomrajzként is jellemezhető írásait ihlette.

Gyermekként nyaranta édesanyja családjának milleschaui (Csehország) birtokán tartózkodott. Pesten, Münchenben, Stuttgartban és Oxfordban tanult, angolul és németül anyanyelvi szinten beszélt, az afrikai túráknak köszönhetően még szuahéli nyelven is megértette magát. Érdeklődése középpontjában mindig is a nyelvtanulás, az utazás, a vadászat és természet megismerése állt.

Míg szövegein gyönyörűen megmutatkozik a természet alapos ismerete és szeretete, fényképein tetten érhető az a soha nem szűnő kíváncsiság, amely a növény- és állatvilág mellett az útjai során megismert emberek felé (is) irányult. Vadászútjait nem mindig tudta saját zsebből fedezni. Az 1935-ös núbiai expedíciót például két társával, Almásy Lászlóval (Az angol beteg című film főszereplőjével) és Horthy Jenővel, a kormányzó öccsével közösen finanszírozták.

Tekintse meg a további képeinket

A polgárháború menekültjei elfoglalták az ókori romokat

január 8., 21:15 Módosítva: 2022.01.10 05:45
62
Szíria, Sarjable régészeti lelőhely. Egy bizánci korból származó romegyüttes köré épült modern falu, melyhez Idlib városa és a török határ van a legközelebb. A falu főként sátrakból és viskókból áll, lakói pedig a szíriai polgárháború menekültjei, akik az ország északnyugati részéről érkeztek két és fél évvel ezelőtt.

A sátrakat a romok között gyűjtött kövek tartják, a ruháikat az ókori épületek maradványai közé feszített kötélen szárítják. A gyerekek iskolába nem járnak, a romok tetején játszanak. Nyaranta a forróság, a skorpiók, a kígyók és a por, télen a fagyos hideg az itt élő családok halálos ellensége. Rendes orvosi ellátásra nincs esély.

A részben az ötödik századból származó ókeresztény település és a hozzá hasonlók népszerűk Szíria-szerte a nincstelen menekülő családok körében, a romoknak ugyanis nincsenek tulajdonosaik, akik bért kérnének azért, hogy sátrukat felállíthassák. A Reuters riportjában megszólaló harmincéves Mohamad Othman is itt él, és alkalmi munkákból, például olívaszedésből tartja el magát és családját. Maarrat an-Numán melletti falujukból a közeledő frontvonal miatt kellett elmenekülniük.

Tekintse meg a további képeinket

Ez van

január 1., 18:23 Módosítva: 2022.01.03 07:39
248
Időtlenség, pusztulás, elmúlás – e különös létállapot megfoghatatlan pillanatainak varázsát idézik és őrzik Szamódy Zsolt fotográfiái.

„Az 1956-ban Budapesten született, 1984 óta Tatabányán, a szocializmus korszakának e magyarországi csinált városában« élő és dolgozó Szamódy Zsolt az 1980-as években kezdett fotografálni. Mint a Punkt online fotográfiai magazin 5kérdés rovatának adott válaszaiból kiolvasható, pályája kezdetén e művész elsősorban szakkönyvekből, albumokból tájékozódott, illetve élsportoló, vívóversenyző, majd edző lévén a külföldi útjain beszerzett kiadványokból kapott inspirációkat. Szamódy Zsolt meghatározó jelentőségű, tankönyvszintű szakirodalmi alapanyagként hivatkozott Dulovits Jenő Így fényképezek című albumára, és a nyugati utazásain megismert művészek, Robert Doisneau, Herbert List, Franco Fontana, DonMcCullin és David Bailey munkáira, míg a magyar alkotók közül a kezdetektől Korniss Péter, majd később, látóköre kiszélesedésével Török László, Tóth György, Kerekes Gábor és Kunkovács László munkássága ragadta magával. Fontos tájékozódási pont volt számára a közelebbi környezet, az akkor még Komárom megyeként nevezett térség intenzív fotóművészeti közege: a városi Bányász Fotókör a Tatabánya Fotóműhely közreműködésével történt 1986-os megalakulása és működése, valamint az experimentális fotó kétévenként megrendezett országos seregszemléje, a Balla András és alkotótársai által szervezett Esztergomi Fotóbiennálé anyaga.

Az első kiállítási fellépéseire 1986-tól került sor, hogy aztán napjainkig sűrűn, évente több alkalommal is újabb és újabb kollekciókkal mutatkozzon be Komárom-Esztergom megye településein, Budapesten és vidéki, esetenként külföldi városokban. Munkásságát 1981 óta díjak és ösztöndíjak, pályázati elismerések sora kíséri, s meglehetősen hosszú az alkotói tevékenységét kísérő szakirodalmi hivatkozások, kritikai reflexiók bibliográfiai tételeinek sora is. Mindemellett rendkívül aktív művészeti-közéleti tevékenység is köthető a nevéhez, személyéhez: hosszú ideig, 2002-től 2015-ig a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnökeként (előtte és utána elnökségi tagjaként) tevékenykedett.

A technikai sokoldalúság, a különböző technikai megoldások variatív alkalmazása Szamódy Zsolt egyre terebélyesebb, egyre összetettebb fotográfusi életművével párosul a tatabányai művész három évtizedet átfogó képalkotó munkásságában, amelyben pontosan megjelölhetők az ágazati vonzódások, illetve a műfaji és a tematikai súly- és gócpontok. Így a pályakezdő alkotószakaszban a színes táj- és csendélet-kompozíciók, majd a tatabányai ipari emlékek létezésmódjait, pusztulását, a bányavidék fokozatosan eltűnő munka- és életképeit rögzítő szociofotók együttese, később a tatai Öreg-tó pszeudolényének nyomait kutató, lírai konceptuális fotóetüd, s az ezredfordulót követően az Adria-eszményeinket és -emlékeinket átíró tenger- és tengerpartképek nagyszabású tájképsorozata, illetve a mikrojelenségekre koncentráló felvételek és a távoli, keleti, számunkra egzotikus vidékeket és városokat, civilizációkat, jelenségeket megörökítő riportfotók kollekciói illeszkednek a Szamódy-munkásságba. 

Tekintse meg a további képeinket

Messi kétféle könnye, fejetlen olimpiai bajnok, polip-Djokovics

2021. december 28., 16:33 Módosítva: 2021.12.29 17:26
9
Olimpia és labdarúgó-Európa-bajnokság páratlan évben? Igen, a koronavírus-járvány ezt is összehozta. A rendkívüli események emlékezetes történeteket, drámai pillanatokat szültek, amelyekről zseniális fényképek is készültek. 2021 sportja képekben.

2021 elején az emberiség egy pillanatra elhitte, hogy túl van a pandémia nehezén. A vakcinák elkészültek, a második hullám kezdett alábbhagyni, néhány sporteseményre pedig visszatérhettek a nézők, még ha csak korlátozott számban is. A februári Super Bowlt például sikerült egy maréknyi néző előtt megrendezni (nagy részük egészségügyi dolgozóként érdemelte ezt ki) Tampa Bayben, ahol aztán a történelem során először olyan csapat örülhetett, amely hazai pályán játszott. A Tampa Bay Buccaneerst csúcsra juttató Tom Brady hetedszer emelhette magasba a Vince Lombardi-trófeát, amivel egyértelművé tette, hogy hiába hagyta ott húsz év után a New England Patriots együttesét, Bill Belichick nélkül is páratlanul nagy klasszis.

A februári Australian Opent rendkívül szigorú kritériumok mentén, de szintén korlátozott számú publikummal rendezték meg, ahol elkezdődött Novak Djokovics menetelése, ami egészen a tokiói olimpia elődöntőjéig tartott. A szerb klasszis Melbourne után Párizsban és Wimbledonban is győzött, amivel már ő is 20 GS-tornagyőzelemnél tart, akárcsak Roger Federer és Rafael Nadal. Sőt akár meg is előzhette volna őket, de a US Open döntőjében simán kikapott Danyiil Medvegyevtől, így a Golden Slam (négy GS-tornagyőzelem plusz olimpiai arany) mellett a Grand Slam sem jött neki össze, ettől függetlenül szenzációs évet zárt.

Tavasszal elindult a Formula–1 is, amiről a szezon előtt mindenki azt hitte, hogy ismét a Mercedes megkérdőjelezhetetlen dominanciáját hozza, hiszen már mindenki a 2022-es idényre készül az új autókkal és szabályokkal. De a Red Bull beleköpött a németek levesébe, remek kocsit épített, Max Verstappen pedig végleg bebizonyította, hogy felnőtt a feladathoz. Egészen kiélezett csatát vívott Lewis Hamiltonnal a világbajnoki címért, ami aztán az utolsó futam utolsó körében dőlt el, és biztosra vehetjük, hogy még évek, évtizedek múlva is mindenki emlékezni fog erre az évre. A két élmenő csatája többször is ütközést eredményezett – ki tudná elfelejteni például a monzai balesetet, amikor Verstappen versenygépe Hamiltonén landolt?

A labdarúgó-Európa-bajnokság is hosszú ideig lesz még beszédtéma. Először fordult elő, hogy nem országok, hanem városok voltak a házigazdák, Budapest is rendezett négy mérkőzést, méghozzá telt ház előtt. A magyar válogatott derekasan helytállt a halálcsoportban, a 2014-es és a 2018-as világbajnok számára is túl nagy feladatnak bizonyult. Sajnos Christian Eriksen szívinfarktusa is beleégett az emberekbe, viszont a szakszerű és gyors segítségnyújtásnak köszönhetően nem történt tragédia, a kiváló középpályást sikerült újraéleszteni, pár nappal később pedig a kórházból is kiengedték. A dánok aztán az egész világ kedvencévé váltak, és meg sem álltak a legjobb négyig. Az Eb-t végül az olaszok nyerték, akik drámai módon, tizenegyespárbajjal győztek a Wembley-ben Anglia ellen.

A tengerentúlon Copa América-lázban égtek az országok, amelyet Brazíliának beugróként kellett megrendeznie. A hazaiak be is jutottak a döntőbe, ott azonban Argentína jobbnak bizonyult, Lionel Messi pedig első (fontos) trófeáját nyerte a válogatottal, amivel megalapozta hetedik Aranylabdáját. Alig egy hónappal később viszont már nem örömében, hanem bánatában sírt, ugyanis a Barcelona csődközelbe került, emiatt nem tudta megtartani a klasszist, aki így 21 év után elhagyta a gránátvörös-kékeket, és a PSG-hez igazolt.

Tekintse meg a további képeinket

A szikes puszták világa

2021. december 25., 19:59 Módosítva: 2021.12.31 17:09
810
Daróczi Csaba 1969-ben született Debrecenben. Püspökladányban nőtt fel, 1988–'92-ig Szegeden tanult földrajz–testnevelés szakon. A főiskola utolsó évében ment el egy természetfotó-kiállításra, ahol egy óra alatt eldöntötte, hogy természetfotós lesz.

1994-ben Soltvadkertre került – ahol a mai napig is él. Itt szeretett bele a Kiskunságba, ahol négy élőhelytípus is található: a szikes puszták, a szikes tavak, a homokpuszták / homoki erdők és a mocsaras, turjános vidékek. Ez az, ami hihetetlen változatosságot ad a tájnak. Minden élőhelyen más fajok élnek, más tájjal találkozik az arra járó. Daróczi Csaba a természetfotózás Mekkáját találta meg így a közvetlen környékén, ahol még mindig van mit felfedeznie, közel harminc év után is.

A szikes puszta azért jelentett kihívást, mert egy odatévedő, ott csak pár órát eltöltő idegen semmi érdekeset nem találna benne, de annak, aki nagyon sok időt tölt ott, és nagyon jól megfigyeli, megnyílik a táj lelke. A szikes puszta fotózása azért is áll közel hozzá, mert minimalista, letisztult képeket tud készíteni, kevés formából, színből állnak össze az itt készült természetfotók.

A puszta hangulata, a csönd és végtelen nyugalom nem csak a fotóst, a képek nézőit is megérinti.

Tekintse meg a további képeinket

Történetek az Öreg-Túr mentén

2021. december 18., 21:51 Módosítva: 2021.12.19 17:33
207
A folyó arcai. Arcok a folyónál. Szabó R. János fényképeken elmesélt történetei a Tisza mellékfolyója, az Öreg-Túr mentén íródnak. A Történetek az Öreg-Túr mentén című sorozat klasszikus, a festészettől örökölt fotográfiai műfajok képtípusaiból épül fel, a portrékból, tájképekből, csendéletekből álló fotóesszében a folyó mentén élő emberek sorsa rajzolódik ki.

„Az élet ezen a vidéken ugyanolyan csendesen és kanyargósan folyik, mint a határt Északkelet-Magyarországról átlépő folyó. A falvakban a munka – a halászat, az állattartás, a mező- és erdőgazdálkodás, az építkezés – és a kikapcsolódás – a fürdőzések, beszélgetések – köré szerveződő hétköznapi élethelyzetek és tevékenységek Szabó R. János kiemelésével kitüntetett pillanatokká válnak.

A városi ember számára sokszor csak elképzelt, ritkán, vagy épp a nyaralások, vízitúrák, kirándulások idején megtapasztalt jelenetek és maga a táj is az időtlenség illúzióját keltik. Nem szabad azonban elfeledni, hogy a természettel való összhang és egyensúly igen törékeny, ezért Szabó R. János jelent dokumentáló terepmunkája különösen fontossá válik. A képekkel együtt a folyó mentén élő falusi embereknek nemcsak az eltűnőfélben lévő hagyományokat követő tevékenységeik és életkörülményeik, hanem értékrendjük és érzéseik is láthatóvá és megőrizhetővé válnak.

Ahogy az alkotó fogalmaz munkájáról: „A víz jelenléte jelenthet munkát, megélhetést, kikapcsolódást, szórakozást és nehézségeket. Olyan személyes történeteket és helyzeteket keresek, amik egy-egy sajátos viszonyulási lehetőséget mutatnak meg. Ezekből a történetekből szeretnék egy átfogó képet rajzolni, ami nemcsak szűkebb értelemben beszél a folyó körüli életről, hanem általánosabban is szól arról a társadalmi-történeti kontextusról, amit az Öreg-Túr környezete jelent. A képeken szeretném ezen túl a saját élményeimet, emlékeimet, a környezet és az élővilág iránti amatőr érdeklődésemet is megjeleníteni.”

A kiállításon a fényképek a falvakból hozott tárgyakkal egészülnek ki, ekként nem csupán képek által megtapasztalhatóvá, de láthatóvá is válik néhány olyan eszköz, mely a személyes emlékeket tárgyakon keresztül is megidézi.” – írja a képekről Gellér Judit, a kiállítás kurá

Tekintse meg a további képeinket

Növényevőkkel a kiolvadó végzet ellen

2021. december 11., 21:48 Módosítva: 2021.12.12 17:29
118
A világ egyik leghidegebb helyének kellene lennie, egy ideje mégsem volt folyamatos fagy, mondja Szergej Zimov biológus. A tudós 130 kilométerre él Oroszország sarki partvidékétől egy, a Szovjetunió felbomlásakor hátrahagyott Északkeleti Tudományos Állomás nevű kutatóbázison. A permafrosztot Szibéria jakutföldi részén, a lassan szellemvárossá haló Cserszkij közelében kutatja.

Ám ahogy Cserszkij lakossága, úgy tűnik el a permafroszt is, a folyamatosan fagyott talaj a globális felmelegedés következtében egyszerűen felolvadt az elmúlt évtizedekben. Amíg bolygónk átlagosan egy fokkal lett melegebb, a sarkköri régió Jakutföldi részén három fokot emelkedett az átlaghőmérséklet, magyarázza Zimov. A 66 éves tudós évtizedek óta monitorozza a metán mennyiségét a régióban, melynek közvetlen kapcsolata van olvadó permafroszttal.

Ahogy a fagyott talaj felolvad, úgy kerül felszínre a mamutcsontoktól az ősi növényzet maradékáig minden, ami az évmilliók alatt konzerválva maradt, majd hirtelen bomlásnak indul, hatalmas mennyiségű üvegházhatású gáz kibocsátásával fenyegetve bolygónkat. Oroszország területének 65 százalékát permafroszt fedi, az ebből a kiolvadással felszabaduló üvegházhatású gázmennyiség elérheti vagy meg is haladhatja az Európai Unió egy éves ipari termelése során keletkezőét. A permafroszt olvadásának folyamatáról és veszélyeiről ebben a cikkben írt az Index bővebben.

Az olvadásnak indult örökfagyból felszabaduló gázok mennyiségének pontos mérése, ez alapján hatásuknak meghatározása bonyolult, a permafroszt üvegházhatású kibocsátására ugyanis nem vonatkoznak olyan nemzetközi szabályozások, mint például az erdőtüzekre, nem tartják számon a klímamodellekben és a nemzetközi egyezményekben sem. Zimov szerint a Covid-járvány bizonyította, hogy valós problémáról van szó, a vírus miatt a gyárak termelése és a szállítás, közlekedés volumene jelentősen csökkent, a légkörben található metán és szén-dioxid koncentrációja azonban nőtt, a tudós úgy véli, a bolygó permafrosztjából felszabadulva.

Globális hatása a permafroszt olvadásának az atmoszférába került gázok mellett is van. Oroszország északi és keleti részén teljes városok, úthálózatok, csővezetékek épültek a fagyott talajra abban a feltételezésben, hogy soha nem olvad fel. Az már ma is szemmel látható, hogy a feltételezés hibás volt, ahogy az szibériai infrastruktúra elemei és otthonok pusztulnak el egészen egyszerűen azért, mert kiolvad alóluk a föld, amire építették őket. A jelen sebességgel olvadó permafroszt 2050-re 7 trilliárd rubeles, 32 154 500 000 000 forintos gazdasági kárt okozhat Oroszországban.

Tekintse meg a további képeinket

Lovasíjászok Magyarországtól Malajziáig

2021. december 4., 21:51 Módosítva: 2021.12.13 14:01
66
Újra hódít a halottaiból feltámasztott kemény, férfias sportág, a lovasíjászat. Sokan csak filmről ismerjük, de Malajziában hovatovább nemzeti sporttá fejlődik.

A lovasíjászat tulajdonképpen hungarikum, hiszen az eurázsiai sztyeppéken száguldozó eleink foglalkozásszerűen űzték ezt a sportot, ami akkoriban még nem sport volt, hanem a vadászat és főképp a hadviselés egy speciális formája. Ha máshonnan nem, hát Kaszás Géza megejtően szép filmjéből, a Kassai Lajos életét bemutató A lovasíjászból ismerhetjük ezt a roppant összetett és nehéz sportot vagy inkább életformát, ami manapság tőlünk tízezer kilométerre, a távoli Malajziában éli reneszánszát.

A lovasíjászat mint sport villámgyors tempójú adrenalinbomba, amely a sebességet a gyorsasággal ötvözi. Ha maga az íjászat nem jelentene elég kihívást a sportolónak, akkor még ott van a lovaglás, hogy hatvan kilométer per órás sebességgel vágtató ló nyergéből találja el az illető a céltáblát.

Az első lovasíjászok – a feljegyzések szerint – a szkíták voltak mintegy 4000 évvel ezelőtt, de az ókori Egyiptomból, Krisztus előtt 3300-ból is láthatunk falfestményeket, amelyek lovasíjászokat ábrázolnak.

Kevesen tudják, hogy a lovasíjászat Malájföldön is évezredes múltra tekint vissza, csak éppen a tűzfegyverek elterjedésével teljesen kiment a divatból. Ám a közelmúltban felélesztették az embert próbáló sportot Malajziában, különös módon a felső tízezer, a vagyonos osztály tagjai között. Az első ilyen versenyt 2018-ban rendezték az ország középső részén fekvő Cape Cavallho Lovasíjász Klubban, Rembau térségében.

Tekintse meg a további képeinket

Mások szemével látni

2021. november 27., 20:52 Módosítva: 2021.11.28 19:26
5
Anna Püschel a genti Luca School of Arts intézményben szerezte mesterdiplomáját. Munkáiban a tudásszerzés különböző aspektusait vizsgálja, legyen szó analóg fotográfiáról, képmanipulációról, szöveghasználatról vagy éppen az archiválás gesztusáról. Munkáin keresztül arra keresi a választ, hogyan érzékeljük és interpretáljuk a körülöttünk lévő világot. Olyan kérdéskörök foglalkoztatják, mint az erőstruktúrák kihatása a tudáshoz való hozzáférésünkre vagy a teljes megértés és bizonyosság elérése. Munkáiban a személyes művészi attitűdöt ötvözi a tudományos, objektív szemlélettel.

„Megkönnyebbültem, amikor megtudtam, milyen sok szinesztéziás nincs tudatában annak, hogy az ő valóságuk különbözik másokétól, és hogy amikor rájönnek, hogy másként érzékelnek, legtöbben arról beszélnek, nagy becsben tartják azt, ahogyan az agyuk a világot közvetíti feléjük. Azért kezdtem a szinesztéziával foglalkozó projektbe, mert az a szememben nem csak az evolúció furcsa fintora. Számomra a téma azt az alapvető kérdést is felveti, hogy mennyiben azonosak a különböző egyének világai.

A Valóságrétegek nem referenciamunka, hanem személyes utazás a saját érzékelésem mélyére. Szeretném megmutatni, hogy ez a jelenség nem betegség, és hogy a szinesztéziások nem csak kitalálnak valamit. Nem vagyunk betegek, és nem kell minket kezelni. A kutatás során világossá vált, hogy a szinesztézia sok vitát vált ki, én viszont nem kívánom eloszlatni az összes félreértést vagy részletekbe menően megmagyarázni a jelenséget. Érthetővé szeretném tenni azzal, hogy személyes megközelítéssel szolgálok, illetve szeretném, ha többen tudnák, mi a szinesztézia. Remélem, hogy ez a könyv, amely a saját eredményeimet a különböző diszciplínák tudományos megközelítéseivel egészíti ki, megválaszol néhány kérdést, és felvet egy sor újat.

Azt hiszem, nem szabad elfelednünk, hogy az, amit érzékelünk, nem statikus, hanem az érzékszerveink alkotják meg. Az érzékelésünk az, ami a világunkat formálja. A valóság nem egyetlen dolog” – írja Anna Püschel.

Tekintse meg a további képeinket

Fekete fény

2021. november 20., 21:44 Módosítva: 2021.11.21 14:18
19
A kanadai származású Margaret Watkinsra (1884–1969) a reklámfényképezés megújítójaként szoktak emlékezni. Életét a lázadás, a hagyományok elutasítása jellemezte. Olyan korban futott be sikeres karriert, amikor a nők jobbára otthon maradtak, ő azonban nem ment férjhez. Watkins művészetében és írásaiban visszatérő elem az erotika és a feminizmus.

„Margaret Watkins 1884. november 8-án született az Ontario állambeli Hamiltonban, egy helyi üzletember és skót felesége gyermekeként. Érzéke a rajzoláshoz és a kézművességhez korán megnyilvánult, tizenöt éves korában már édesapja áruházában kínálta a saját maga által készített tárgyakat. Zongorázott, és egy helyi metodista templom kórusában is énekelt – a zene a későbbeikben fotográfiai munkásságára is hatással volt. A fotográfiával 1908-ban az Egyesült Államok északkeleti részén található utópista, vidéki kollektívákban kezdett megismerkedni.

1933-ban Bostonba költözött, ahol egy fotóstúdióban dolgozott kisegítőként. A munkája mellett verseket is írt, Mendelssohnt és Wagnert énekelt a Temple Israel kórusában. Később a New York-i fotográfus, Alice Boughton mellett kapott állást, és az amerikai fotószecesszióból jól ismert Clarence H. White New York-i és maine-i tanfolyamaira kezdett járni. A maine-i nyári iskola – ahol később maga is tanított – erősítette meg elköteleződését a fotográfia iránt.

Watkins a New York-i Greenwich Village-ben nyitott műtermet, 1920-ban pedig útjára bocsájtotta a Pictorial Photography in America című évkönyvet. Sikeres reklámfényképészként tevékenykedett, akinek ügyfele közt ott volt a Macy’s, a J. Walter Thompson és a Fairfax Media. Egyike volt az első olyan női fotográfusoknak, akik reklámügynökségeknek is dolgoztak, de készített tájképeket, portrékat, aktokat és csendéleteket is. 1916 és 1928 között Clarence H. White iskolájában tanítványa volt többek közt Margaret Bourke-White, Laura Gilpin, Paul Outerbridge, Ralph Steiner és Doris Ulmann. A reklám területén is alkotó művészfotográfusok egyikeként a hétköznapi tárgyakról készített felvételei a közízlés új normáit alapozták meg.

1928-ban Glasgow-ba költözött, innen indulva kereste fel Oroszországot, Németországot és Franciaországot, ahol elsősorban üzleteket és kirakatokat fotózott. Glasgow-ban érte a halál 1969-ben. Vagyona nagy részét zenei alapítványokra hagyta.

Tekintse meg a további képeinket

Katonabábuk és titkos bunkerek Tajvan és Kína tengeri határán

2021. november 13., 21:40 Módosítva: 2021.11.14 15:35
10
Kinmen szigete gyakorlatilag a kínai partoknál van, és lakóinak életét meghatározták a fegyveres összecsapások, amelyek csak 1978-ban értek véget.

Csen Ing-wen egy kis köves tisztásra visz fel bennünket Kinmen szigetén, amely alig 3 kilométerre van a szárazföldi Kínától, és megmutatja, honnan lőtte a túl közel került kínai halászhajókat.

Csak meg akartuk őket ijeszteni, de nem ijedtek meg tőlünk

– mondja a most 50 éves férfi, aki 1991 és 1993 között töltötte katonai szolgálatát Kinmen szigetén, amely tényleg a két ország közötti tűzvonal kellős közepén található. Ez volt a két állam közötti utolsó fegyveres összecsapás helyszíne 1958-ban, a hidegháború kellős közepén. És az itt élők emlékezetébe beleégtek annak a háborúnak a képei, amelynek kézzelfogható bizonyítékai a Kína felé meredő katonabábuk és a titkos bunkerek.

Kína úgy tekint Tajvanra, mint saját területére, és sohasem mondott le arról, hogy akár fegyveresen is, de újra Peking fennhatósága alatt tudja a szigetet. A feszültség legutóbb idén október elején nőtt meg, amikor a kínai légierő négy napon át berepüléseket hajtott végre a tajvani légtérben. De Kinmenen, amely egyórányi repülőútra van a sziget fővárosától, Tajpejtől, és tényleg farkasszemet néz a kínai tengerparti várossal, Xiamennel, nem érződik pánik. Csak furcsán, értetlenkedve néznek a kérdezőre, amikor faggatja a helyieket, hogy tanácsos-e idelátogatni.

Ez egy biztonságos hely – mondja Ting Csien-kang, aki a helyi turisztikai osztályt vezeti.

Nincs veszélyben sem gazdaságilag a hely, sem pedig az itt élők biztonságát tekintve

– teszi hozzá egy volt ház romjainál, amelyet nem építettek újjá, hogy így emlékeztessenek a kínai csapatok egyik sikertelen partraszállására 1949 decemberében. Bármilyen furcsa, de nemcsak a Kína szájában álló Kinmen-sziget tartozik Tajvanhoz, hanem a szárazföldön kissé északabbra található Matsu-félsziget is. Ezeket azóta tartják ellenőrzésük alatt, hogy a polgári erők vereséget szenvedtek a kommunistáktól 1949-ben, és átvonultak Tajvan szigetére.

A tajvani célpontok bombázása csak 1978. december 15-én ért véget, amikor Washington hivatalosan is Pekinget ismerte el mint a kínaiak képviselőjét a nemzetközi színtéren. A gránátok pedig gyakorta nem robbanóanyaggal, hanem propagandacélokat szolgáló röpcédulákkal voltak megtömve, de még így is eltaláltak néha egy-egy embert.

A kínai szárazföldhöz a legközelebb a Mashan megfigyelési pont található, amely apálykor mindössze 2 kilométerre van. Ez volt az pont egyébként, ahonnan 1979-ben a Világbank vezető közgazdásza, Justin Lin a vízbe vetette magát, hogy úszva a Kínai Népköztársaság területére meneküljön. A tajvani szorost jellemző válság 100 ezres katonai létszámához képest ma már egy alacsony létszámú helyőrség vigyázza csak Kinment. Ugyanis a nagy pontosságú, távirányításos fegyverek korában a sziget védelmi jellege már nem sokat jelent. Ugyanakkor a sziget ivóvízellátását a szárazföldről, Kínából biztosítják, háború vagy blokád esetén ennek elzárása lenne a legegyszerűbb, hogy megadásra késztessék a sziget védőit.

Kinmen kormányzata ma már a turizmus fejlesztésén munkálkodik, és szeretnék maguk mögött hagyni a harcokkal terhes múltat. Olyasmiben gondolkodnak, ami a fiatalabb korosztályt is a szigetre vonzaná. Ilyen lehet a vidratelepek látogatása vagy az egzotikus madárles, az újonnan épített trendi szálláshelyek, ahol meg lehet kóstolni a kiváló helyi osztrigát is. Persze maradtak bőven a város utcáin múltra utaló, propagandisztikus falfestmények, amelyek az egykori vezetőt, Csang Kaj-seket éltetik. Személyét sokan ma már gyűlölik az egykori kemény diktatúra miatt, mások Tajvan, vagyis a Kínai Köztársaság megmentőjeként tekintenek rá.

Tekintse meg a további képeinket

Íme az év legjobb természetfotói

2021. november 10., 18:30 Módosítva: 2021.11.11 17:58
3244

A naturArt – Magyar Természetfotósok Szövetsége harminc esztendővel ezelőtti megalakulása után első feladatai egyikeként olyan fotópályázat rendezését tűzte ki célul, amely alkalmas arra, hogy a magyar természetfotósok évről évre összemérhessék képességüket. Ebben a szellemben írta ki a szövetség immár 29. alkalommal éves pályázatát. A Lenergy – Az Év Természetfotósa 2021 fotópályázatra 3462 érvényes kép érkezett 173 szerzőtől.

A járványos időszakban a ermészet bizonyult a legbiztonságosabb fotósterepnek, így a természetfotózás lehetőségei lényegében nem csorbultak. Pályázatunkon jóval nagyobb arányban jelentek meg a hazai tájakon, hazai környezetben készített fotók, és ez egyáltalán nem járt színvonalcsökkenéssel. Megkockáztatom, hogy mindez inkább pozitív irányú változást hozott, hiszen szélesebb palettán mutatkozhattak be a hazánk kínálta természeti szépségek

– mondta az idei pályázatról dr. Kalotás Zsolt, a zsűri elnöke.

  • 2021-ben Az év természetfotósa kitüntető címet Daróczi Csaba nyerte, akinek 15 képe szerepel a legjobbak között.
  •  Az év természetfotója 2021-ben címet Daróczi Csaba Egy korty című képe nyerte el egy újszerű, víz alatt elhelyezett kamerával készült képpel.
  • Az év ifjú természetfotósa címet pedig Kiss Márton Róbert kapta.

A naturArt igyekszik az egyéni természetfotós-teljesítményt díjazni és azokat a fotókat előtérbe helyezni, amelyek a fotós természetismeretét, kitartását és technikai tudását tükrözik. Igaz, nem zárták ki a fizetős lesekből készült képeket, de a fődíj odaítélésénél ezek nem vettek részt a számításban.

Tekintse meg a további képeinket

Személyes tárgyakon át az igazságig

2021. november 6., 22:00 Módosítva: 2021.11.08 06:45
77
Egy portré lehet attributált vagy nem attributált. Nem attributált portréról akkor beszélünk, ha az ábrázolt személy közismertségére bízzuk képünk felismerhetőségét. Amennyiben az ismert személyről kialakult képet meg akarjuk másítani vagy ki akarjuk egészíteni, attribútumot alkalmazunk. Féner még emlékszik rá, hogy a hatvanas években Bárdy György színésznek volt csak sportkabriója, és Hildebrand István operatőré volt a talán egyetlen P 70-es NDK-s kocsi. Szerettek autóikkal fényképezkedni, ezzel is erősítve társadalmi státuszukat. És persze vannak, akiket szinte csak a velük együtt ábrázolt tárgyak alapján tudunk beazonosítani: pl. a kulcsot lengető Szent Péter, a nyilakkal összelövöldözött Szent Sebestyén, a bőrvödrös Flórián.

Féner Tamás hosszú pályafutása során többféle megközelítésben foglalkozott portréfotografálással. Legújabb sorozatára kísérletként tekint, melyben az általa szeretett és becsült személyek portréit tárgyakkal találkoztatja. Ez a kísérlet odáig megy, hogy néha már csak az attribútum és az ábrázolni kívántra utaló holmi van jelen, mint a Schaár Erzsébet-képen, ahol a művésznő egy ismert kisplasztikáját fonja körbe acélpálcikákkal, vagy amikor Bálint Endre egyik fontos motívumát, a szentendrei halász-céhmester pinceablakrácsát ábrázoló grafikáját ütközteti Bálint nyaranta használt parasztháza udvarának képével. Féner felhasznált tárgyainak, vagy ahogy ő szereti hívni őket: a jeleknek adott kultúrkörben könnyen dekódolható jelentésük volt és van. A jel a valóság egy olyan, érzékszerveinkkel felfogható darabja, amely az elme számára egy másik valóságdarabra, jelenségre utal. Ebbe az asszociációs mezőbe kerül Fénernél a nyomdai regál (szedőszekrény), a izsolyi biblia, egy Tóra-tekercs szövegképe, a vízzel töltött gömb-akvárium, az acélspirál, az autórugó, így kerül Komoróczy Gézához a vatikáni hellenisztikus Nílus-szobor, Schweitzer Józsefhez a komáromi vár pincéjében csendesen málladozó szobormásolatok – írja Böröcz László.

Tekintse meg a további képeinket

Mónus Márton nyerte idén a Hemző Károly-díjat

2021. november 4., 16:26 Módosítva: 2021.11.05 19:19
103
Kiegyensúlyozott, folyamatos és egyre színvonalasabb fotográfiai munkájáért kapta meg Mónus Márton a Hemző Károly Alapítvány fiatal alkotóknak kiírt díját a Capa központban rendezett díjátadón. A zsűri (Lajos Mari, Szarka Klára, Korniss Péter, Bánkuti András és Salvarani Zsófia) indoklása szerint a nyertes fontos társadalmi kérdésekkel foglalkozó hosszú távú munkáit nagy képi erővel, szakmailag igényesen valósította meg. A pályázatban szereplő esszéi – a súlyos környezetszennyezést okozó fűtési nyomorról, a sportról mint az integráció eszközéről és hortobágyi gulyásokról –, de többi ismert munkája is erős és hatásos fényképekből áll. Sorozatai nagy körültekintéssel vannak megszerkesztve. A 35 év alatti magyar fotográfusoknak alapított pályázaton egyébként a mostani nyertes már kétszer (2018-ban és 2019-ben is) szerepelt finalistaként.

Mónus Márton (sz. 1990) budapesti szabadúszó fotóriporter, aki főként hírügynökségeknek fényképez, köztük a Reutersnek, a dpa-nak és az MTI-nek. Mindennapi, igen változatos fotóriporteri munkái mellett személyes projektjeinél nagyobb ívű témákat keres. Fotóesszéi alanyait nemritkán hosszú éveken át követi. Sorozatai legtöbbször emberközpontúak, személyek vagy társadalmi csoportok problémáit próbálja feltárni a fotográfia eszközével. Munkáit nívós díjakkal ismerték el: a See.Me The Exposure Award-pályázaton finalista tájkép-kategóriában, képét kiállították a párizsi Louvre-ban. Számos díjat nyert a Magyar Sajtófotó Pályázaton, köztük André Kertész-nagydíjat, Escher Károly-díjat és három egymást követő évben Szalay Zoltán-díjat, ami a legjobb teljesítményt nyújtó, harminc év alatti fotóriporternek jár. Résztvevője nemzetközi masterclassoknak, például a Nikon-NOOR Academy Masterclassnak és immár harmadszorra ösztöndíjasa a VII Academy-szemináriumoknak. Legutóbbi, az északkelet-magyarországi légszennyezésről szóló fotóesszéjét a Reuters hírügynökség a legfontosabb Wider Image-anyagai közé választotta.

Tekintse meg a további képeinket

Amikor aknamezőn át vezetett az út a szabadságba

2021. november 4., 07:04 Módosítva: 2021.11.05 06:22
196
Hatvanöt évvel ezelőtt a menekültkérdés egyet jelentett a magyarokkal: az 56-os forradalom leverése után Európa olyan menekülthullámmal nézett szembe, amelyre a második világháború óta nem volt példa.

A Jézus Társasága Magyarországi Rendtartományának Levéltára három 1956-os tárgyú képsorozatot őriz, amelyek egyike egy feltehetőleg ausztriai menekülttáborban készült. A képeket Hollandiában hívták elő, és a leuveni Collegium Hungaricum levéltárában találtak rájuk a 2000-es években. A fotóanyag eddig rendezetlen részét a Jezsuiták Magyarországon a kezdetektől napjainkig címmel kiadott kötet munkálatai során dolgozták fel, és a képek olyan történeteket mesélnek el, amelyeket a kádári propaganda minden erővel igyekezett az országon kívül tartani.

1956. október 26-án Jennersdorfnál átlépte a magyar–osztrák határt a forradalom első menekültje, és az osztrák belügyminiszter még aznap bejelentette, hogy minden magyart befogadnak. A november 4-i szovjet támadás után csaknem 200 ezer honfitársunk, a lakosság 1,5 százaléka döntött úgy, hogy elhagyja a hazáját. Ausztria, ahol ekkor körülbelül 7000 magyar tartózkodott, az ENSZ-hez fordult gyorssegélyért, miután pár nap alatt meghúszszorozódott az érkezők száma. A feszültség csak nőtt azután, hogy a szovjetek átvették a hegyeshalmi határátkelő ellenőrzését, amelynek magyar személyzete Ausztriába menekült. A szovjetek nem egyszer a határon átlépve hurcolták vissza menekülőket, rendszeressé váltak a lövöldözések.

A Múlt-kor cikke szerint a legtöbb magyar november 28-án jutott át a határon, azon a napon több mint 8500 menekült érkezett Ausztriába.

Hamarosan a szovjetek elkezdték a határ elaknásítását, és a vasfüggöny újra bezárult. De szilveszterkor még így is 500 embernek sikerült életét kockáztatva átlépnie a határt.

A KSH 1957-es, a rendszerváltásig titkosított adatsora szerint 1957 áprilisáig 174 704 magyar jutott át Ausztriába, 19 181 fő pedig Jugoszláviába menekült.

A jelentés körülbelül 10 ezer főre becsülte azon 15 éven aluli gyermekek számát, akik szüleik nélkül lépték át a határt. A menekültek közül a legtöbben, 81 ezren budapestiek voltak, a főváros a lakossága 4,2 százalékát vesztette el. A vidéki városok közül Sopront érintette a legnagyobb népességveszteség, az ott élők 12 százaléka menekült át Ausztriába.

„Az illegálisan külföldre távozott személyek főbb adatai” címet viselő jelentés a menekültek kétharmadát sorolta az eltartók, és egyharmadát az eltartottak kategóriájába. Utóbbiakhoz számolták az egyetemistákat és főiskolásokat is, akik közül minden tizedik, körülbelül 3200 fő döntött a távozás mellett. A keresők közel kétharmada volt munkás, és negyedük szellemi dolgozó: az ország 730 orvost, 1108 művészt és 261 egyetemi oktatót, kutatót vesztett el. A menekültek kétharmada férfi volt, és a távozók több mint fele nem töltötte be a 25. életévét. A menekülteket 257 ausztriai táborban helyezték el, amelyek közül nem egy még a második világháború alatt épült. A faházakban nem volt víz és wc, a legtöbb barakk szigetelve sem volt. Ausztria nem volt felkészülve ekkora embertömeg fogadására, Traiskirchenben például az egykori iskola romos épületeit alakították át rohamtempóban befogadóállomássá. Több ezer embernek kellett ételt, fekvőhelyet biztosítani, szerencsére a világ a magyarok mellett állt: özönlöttek az adományok és az önkéntesek, akik az egyházak és a Vöröskereszt munkáját segítették. De a helyzet hónapokon át így is kaotikus volt.

Tekintse meg a további képeinket

Beatnikek, szerelem és szakrális helyek Pilinszky János kamerája előtt

2021. november 1., 12:29 Módosítva: 2021.11.02 10:11
81
Pilinszky hatvanas évek második felében készült fényképeit mutatja be Az esetlegesség rétegei című fotókiállítás. A költő metaforikus streetfotói, fekete-fehér képeken rögzített életpillanatai november végéig láthatóak a Műcsarnok Kamaratermében.

A Pilinszky János születésének 100., halálának 40. évfordulója alkalmából készült kiállításon a művész hatvanas években készült fényképein figyelhetjük meg, hogyan látta a világot, milyen képi élményeket transzformált költészetté a huszadik század egyik legnagyobb magyar költője.

A Kossuth-díjas költő 1965-ben kezdett el fotózni. Képein megjelennek szakrális épületek, tárgyak, műemlékek, de 1967-es londoni útján – amikor a Beatles Bors őrmester című albuma rázta meg a világot, több képén megörökítette az új energiákkal, hangokkal jelentkező, beatnemzedékhez tartozó fiatalokat is.

Az esetlegesség rétegei című tárlat a Kertész Imre Intézet Pilinszky 100 programsorozatának kiemelkedő eseménye, mely a Kertész Imre Intézet és a Műcsarnok együttműködésében valósult meg. Meghatározó része az a fotósorozat, melyet Pilinszky Jutta Scherrer német vallástörténészről készített, akit szerelmének és múzsájának tartott.

„A fénykép bizonyos értelemben egzisztenciális helyzetünk metaforája: profán tárgy, amely kellő odafigyeléssel – akár egyetlen pillanat kegyelméből – mégis szakrális jelentést kaphat. Erről a lehetőségről szólnak a Pilinszky műveiben is fel-felbukkanó fényképek, és reményeink szerint erre hívják fel a figyelmet a kiállításon bemutatott felvételek is” – írja a kiállításról Hafner Zoltán irodalomtörténész, Pilinszky-kutató.

Gulyás Miklós fotóművész, egyetemi tanár, a kiállítás kurátora többek között azt emelte ki a költő fényképei kapcsán, hogy bár Pilinszkyt soha nem érdekelte a fotózás technikai, műszaki háttere, ám:

„A fotókon mégis átjön valami fontos Pilinszky erőteljes látásmódjából, az az ismerős világ, amit költőként megalkotott, és amiben élt. Ez csak úgy lehetséges, hogy ösztönös érzéke volt a fotográfiához.”

A költőnek a hatvanas évek közepétől nyílt lehetősége arra, hogy Nyugatra utazhasson, képein ezek az élmények is megjelennek.

Tekintse meg a további képeinket

A dolgok természete

2021. október 30., 21:37 Módosítva: 2021.10.31 21:31
19
A Capa Központ 2014-ben alapította meg a Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíjat azon alkotók munkájának elismerésére, akik kiemelkedő teljesítményt nyújtanak a magyar fotográfia bármely területén. A Capa-nagydíj 2020-as zsűrije tavaly októberben három ösztöndíjast választott ki a beérkezett pályaművek alkotói közül, ők hárman egy – koronavírus-járvánnyal nehezített – éven keresztül dolgoztak tovább munkáikon. Ezúttal az egyik ösztöndíjas, Turós Balázs sorozatát mutatjuk be a Nagyképen.

Gyerekként nehéz volt elképzelnem, milyen, ha valaki nem fél a sötétben. Ha megöregszünk, a halál sem olyan félelmetes már? Egy ponton kénytelenek vagyunk szembesülni az élet végességének gondolatával. Egy kisgyerek számára az idő végtelennek tűnhet, de ahogy öregszünk, úgy érezzük egyre gyorsabbnak az idő múlását. Egy individualista társadalomban hogyan lehet elfogadni a személyiségünk múlandóságát? Erre a kérdésre próbáltam választ találni három évvel ezelőtt, akkor még „Eggyel közelebb” címmel elkezdett sorozatomban. Időközben a nagymamámat demenciával diagnosztizálták, és lassan egy közös munkává alakult át az eredeti projekt. Betegsége magában hordozza saját félelmeim kiindulópontját. Ha a halálunk pillanata személyiségünk teljes eltűnését jelenti, akkor a demenciára tekinthetünk ennek a pillanatnak a kimerevített állapotaként, amelyben nagyon lassan, napról napra távolodunk el önmagunktól. Nagymamám szellemi és fizikai változását szemlélve próbálok közelebb kerülni az elfogadáshoz, a világban való rend megtapasztalására törekedve, amelynek ugyanúgy része az elmúlás is.

Tekintse meg a további képeinket

Hegyi-Karabah: Hiányzó generációk

2021. október 23., 22:23 Módosítva: 2021.10.25 06:05
31
A Capa Központ 2014-ben alapította meg a Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíjat azon alkotók munkájának elismerésére, akik kiemelkedő teljesítményt nyújtanak a magyar fotográfia bármely területén. A Capa-nagydíj 2020-as zsűrije tavaly októberben három ösztöndíjast választott ki a beérkezett pályaművek alkotói közül, ők hárman egy – koronavírus-járvánnyal nehezített – éven keresztül dolgoztak tovább munkáikon. Ezúttal az egyik ösztöndíjas, Bácsi Róbert László sorozatát mutatjuk be a Nagyképen.

„Hegyi-Karabah Köztársaság, ez a korábban sokszínű etnikai összetételű, de ma túlnyomóan örmények lakta kaukázusi terület a Szovjetunió széthullását követően, 1996-ban mondta ki Azerbajdzsántól való elszakadását. Függetlenségét a világ nem ismeri el, de jure ma is Azerbajdzsán része, amellyel hivatalosan háborúban áll.

Az ország helyzetének megértéséhez ismernünk kell az előzményeket. Bár a területet mindig is túlnyomórészt örmények lakták, 1921-ben Sztálin nyomására Azerbajdzsán része lett Hegyi-Karabah Autonóm Terület néven ez a természeti erőforrásokban gazdag kis ország.

1991-ben nyílt háború tört ki Azerbajdzsán és Hegyi-Karabah örmény lakossága között, amelyben harmincötezren haltak meg. Az azeriek vesztettek, Karabah az ellenőrzése alá vont azeriek-lakta területeket is, amelyek nem képezték a történelmi Hegyi-Karabah részét, ezzel borítékolva a későbbi konfliktusokat: a 2016-os „négynapos háború”, majd a 2020. szeptemberében az azeri hadsereg által az örmény katonai állások ellen indított offenzíva a megoldatlan területi és etnikai feszültség következménye volt. A hat héten át tartó harc mindkét oldalon jelentős emberáldozattal járt. A háborút az örmények elvesztették, a megtorlásoktól tartva több mint ötvenezer karabahi örmény menekült el az otthonából, főként Örményországban keresve menedéket.

Jelen állás szerint Hegyi-Karabah újra egy „sziget”, történelmi területeinek jelentős részét és a határvidéket az azeriek vonták ellenőrzésük alá. Örményországgal az orosz békefenntartók által felügyelt Berdzor-korridoron keresztül van csak összeköttetése.

A Hegyi-Karabahban élő emberek sorsában rögtön megérintett az a kettősség, és az ebből fakadó lelkiállapot, amelybe a Szovjetunió felbomlása után számos térség lakói kerültek: az ország kimondta függetlenségét, ám azt a nagyhatalmak eltérő okokból nem ismerték el. Mint egy csónak, amely két part között, a nyílt vízen rekedt, kikötni, megállapodni sehol nem tud, úgy élnek Hegyi-Karabahban és számos más utódállamban az emberek. Számukra a Szovjetunió összeomlása nem hozott valóságos szabadságot, a nemzetállami és területszerzési törekvések leginkább rövidebb vagy hosszabb, kínkeserves fegyveres konfliktusokat eredményeztek, amelyeket évtizedek óta nem tudnak maguk mögött hagyni. Ezeknek a társadalmaknak a megismerése, helyzetük pontos megértése, a fotográfia eszközeivel történő kibontása és bemutatása foglalkoztat 2009 óta. Az a vágy visz vissza időről időre Hegyi-Karabahba, hogy ennek a mindössze egykilenced magyarországnyi, kis országnak a sorsát megismertethessem a világgal, képeimmel közel hozzam a valóságukat, a hírek mögött rejlő emberi sorsokat.

Tekintse meg a további képeinket

Szombat Éva nyerte idén a Capa-nagydíjat

2021. október 21., 18:37 Módosítva: 2021.10.22 06:41
200
A Capa központ 2014-ben alapította meg a Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíjat azon alkotók munkájának elismerésére, akik kiemelkedő teljesítményt nyújtanak a magyar fotográfia bármely területén. A Capa-nagydíj 2020-as zsűrije tavaly októberben három ösztöndíjast választott ki a beérkezett pályaművek alkotói közül, ők hárman egy – koronavírus-járvánnyal nehezített – éven keresztül dolgoztak tovább munkájukon. A Capa-nagydíj 2021-es zsűrije e munkák és az ösztöndíjasok nyilvános prezentációja alapján hatodik alkalommal ítélte oda 2021. október 21-én a hárommillió forintos díjazással járó Capa-nagydíjat.

Huszonkilenc éves koromban megvettem életem első vibrátorát. Mindig is izgatta a fantáziámat, milyen lehet egy ilyen tárgy, de túlságosan szégyenlős voltam hozzá. A stabil párkapcsolatomban ez a gátlás elmúlt. Játszottam egyedül, játszottunk együtt, elkezdtem kinyílni. Ezt az első vibrátort lefotóztam, posztoltam, sőt ki is állítottam. Rettegtem attól, mit fognak gondolni mások, de nem dőlt össze a világ.

Egész életemben jobban érdekelt a szexualitás, mint amennyire bevallottam magamnak. Azt hittem, hogy a lányoknak ezzel nem illik nyíltan foglalkozni. Egészen addig gondoltam ezt így, amíg nem találkoztam olyanokkal, akik tabuk nélkül beszéltek szexről, maszturbálásról, orgazmusról, csiklóról, pornóról, fantáziákról. Felszabadító érzés volt közéjük tartozni.

2017-ben feladtam egy hirdetést. Olyan alanyokat kerestem, akik szívesen megmutatnák a szexjátékaikat. Legnagyobb meglepetésemre sokan jelentkeztek. Bennük is megvolt a vágy, hogy szégyenérzet nélkül beszéljenek a szexualitásról. Volt közöttük tanuló, szociális munkás, fodrász, fordító, művész, domina, vállalkozó, alkalmazott, munkanélküli, szabadúszó, feleség, barátnő, egyedülálló, elvált, kismama, anyuka és nagymama is. A képek mellett készítettem interjúkat is, amelyek egyre mélyebbre mentek, sok esetben komoly traumákat is a felszínre hoztak. Minden találkozó után valami új dolgot tanultam.

A munka közben kezembe került nagymamám második világháború alatt kapott emlékkönyve. Az életre felkészítő üzenetek tartalma sokszor egybevágott azzal, amiket az alanyaim meséltek a saját gátlásaikról. A több generációval ezelőtti fiatal lányoknak szánt sorok azt írták elő, hogy ha valaki nőnek született, akkor legyen szerény, szófogadó, tűrje a fájdalmat, a szenvedést. Ezeket a gondolatokat tetten lehetett érni az alanyaimon és magamon is.

Tekintse meg a további képeinket

Alattad a föld, fölötted az ég

2021. október 16., 21:41 Módosítva: 2021.10.17 19:05
456
Az emberek évezredek óta fürkészik a csillagokat. Voltak, aki istenségeket láttak bennük, voltak, akik a jövő üzenetét szerették volna megfejteni, és az utóbbi évtizedekben egyre több tudós kereste a világegyetem múltjára utaló nyomokat. Ma ábrándozhatunk, számolhatjuk a hulló csillagokat, és megpróbálhatjuk lefotózni az elénk táruló látványt.

A Csillag-Képek 2021 kiállítás a Magyar Asztrofotósok Egyesülete szervezésében jött létre, jellemzően a magyar asztrofotósokat szólítja meg és az ő munkáikat mutatja be. A tárlat három kategóriában sorolja be a csillagos égbolt jelenségeit ábrázoló fotográfiákat: 1; asztrotájkép, ami a földet és az eget együtt ábrázoló képeket gyűjti össze, 2; Naprendszer, ahol a Naprendszer égitestjeit láthatjuk képeken, és 3; mélyég, vagyis a csillagok, csillagködök és galaxisok világát ábrázoló felvételek kategóriája. Jellemzően ez a három kategória van jelen valamilyen formában minden nemzetközi asztrofotós megmérettetésen is. Érdekesség, hogy ennek a felosztásnak nem csupán csillagászati, hanem fotográfiai oka is van. A különböző témákat markánsan eltérő technikával örökítik meg a fotósok, sőt jellemzően egészen más az alkotók habitusa is. Mélyégfotót készíteni precíziós türelemjáték, míg egy napkitörést, meteort, vagy sarki fényt pedig gyakorlatilag „vadászni” kell.

A Csillag-Képek zsűrije (ahol több nemzetközi díjas asztrofotós is ül) minden évben kiválasztja a három legjobb fotót mindhárom kategóriából. A három legjobb között nincsen sorrend, ők a kategória kiemeltjei. 

Tekintse meg a további képeinket

Ilyet én is tudok?

2021. október 9., 22:08 Módosítva: 2021.10.11 12:04
132
A kortárs képzőművészet kapcsán évtizedek óta felmerül a kérdés: most, hogy a technikai kereteket kitágítottuk, vajon ad-e valami mást a mai képzőművészet, mint amit mi is létre tudunk hozni. A közösségi médiát naponta mobillal készült képek százezrei árasztják el. Mit csinál másként, hogyan lát, mit ad nekünk a 21. század fotóművészete? Egyáltalán, mit jelent a fotóművészet, és honnan ismerjük fel, ha találkozunk vele?

A fenti kérdésre sokan sokféleképpen igyekeztek már válaszolni, mégsincs a kezünkben a recept. Talán nem is létezik, és lehet, hogy jobb is így. Elgondolkodni viszont mindenképp érdemes azon, hogy mit jelent nekünk – befogadóknak és alkotóknak – a kortárs fotográfia. A világ dokumentálásánál mennyiben adhat többet?


Az idei Art Marketre kilátogatva többek közt a MOME fotográfusainak képei segítenek a kérdések megválaszolásában. A most bemutatkozó hét alkotó munkáiból válogattunk.

Tekintse meg a további képeinket

Régen fegyverrel végeztek velünk, most egy tollvonással teszik

2021. október 2., 21:37 Módosítva: 2021.10.07 13:27
94
Több mint egy évszázada, az európai kolonizációval kezdték elűzni a brazil Xokleng (más néven Aweikoma) őslakosokat földjeikről. A brazil állam a telepeseket támogatta akkor, s a xoklengek ügyében hozott bírósági döntés azt mutatja, ez nem változott az elmúlt száz évben.

A bennszülött kisebbség a brazil legfelsőbb bíróságig vitte ügyét, melyben az 1950-es években dohányfarmereknek eladott földjeik feletti jogokat igényelték vissza Brazília Santa Catarina államától. Az állam és a területet jelenleg hasznosító fakitermelő cég visszavásárlási pert indított, mivel állítják, az őslakosok 1988. október 5-én, a jelenleg is élő brazil alkotmány ratifikálásakor csak az igényelt terület kis részén éltek, így jogtalan az indítványuk az egész feletti rendelkezésről.

Az ügy akkor kapott figyelmet, amikor a brazil állam kilakoltatta a xoklengek egy csoportját egy, a bennszülöttek által ősi földként számontartott természetvédelmi területről az 1988-as alkotmányra hivatkozva. A kilakoltatásról szóló döntést a FUNAI, Brazília bennszülötteért és jogaikért felelős szervezete fellebbezte meg, s terelte az ügyet jogi útra.

A xoklengek most remélik, hogy visszaszerzik egykori földjeiket. A közösség 63 éves vezetője, Brasilio Pripra a Reutersnek azt mondta, szerinte az állam csak egy újabb módszert keresett arra, hogy kiiktassa őket. A bennszülötteket egy évszázada, hogy elkezdték kiszorítani területükről, hogy helyet biztosítsanak a Brazíliába érkező európai politikai és gazdasági menekülteknek. Történészek kutatásai és feljegyzések bizonyítják, az őslakosok üldöztetése odáig fajult, hogy az állam zsoldosokat fizetett, végezzenek a Santa Catarinában élő bennszülöttekkel. A volt xokleng vezető, João Paté szerint az állam továbbra is negatívan ítéli meg a vadászattal és halászattal foglalkozó népet. „Régen fegyverrel végeztek velünk, most egy tollvonással teszik” – mondta.

Tekintse meg a további képeinket

Hiénák háziállatként? Van, ahol ez nem szokatlan

2021. szeptember 25., 21:22 Módosítva: 2021.09.26 20:38
87
Ha a hiéna nevét hallja az ember, vélhetően a rosszindulatú sivatagi ragadozóra fog asszociálni, mintsem egy háziállatra. Nigéria északi részén azonban vannak férfiak, akik otthon tartják az afrikai vadakat, s fesztiválokra viszik őket, gyakran pedig az állatok ürülékét, nyálát is felhasználják ősi gyógymódok alkalmazása során.

A helyiek hiénaembernek hívják őket, Abdullahi Jahun is egy közülük. A férfi apjától tanulta, hogyan szelídítse meg és tartsa kordában a veszélyes állatot. Hosszú távon sikert hozott a tanulás, Jahun jelenleg abból él, hogy Nigéria északi országrészét járja hiénájával, és tömegeket szórakoztatnak.

A férfi úgy érzi, gyerekkorától kezdve tanulta, és idővel belenőtt a munkájába. Kano városában beszélt a Reutersnek Jahun arról, szüleitől örökölte az elszántságát és az elhivatottságát a hiénák iránt. Turnétársát két éve kapta el, közösen eltöltött idejük során pedig helyi vezetők udvarában tartott ünnepségeken, falvakban és városokban mutatta be az állatot. Az ünnepségek során Jahun és hiénája a tradicionálisan felvonuló lovasok mellett, dobosok, táncosok és kígyóbűvölők társaságában vonul fel.

Gyerekeknek megengedi, hogy a hiéna hátára üljenek, sőt időnként ő maga lovagolja meg a sivatagi ragadozót. Fellépéseivel a nézők számától függően 8000 és 20 000 nigériai nairát keres, ez 6000 és 14 500 forint közé eső összeg.

A hiénaemberek régóta fontos szerepet töltenek be a nigériai kultúrában, és amit most látunk, az egy haldokló művészet, mondja Nasuri Wada helyi vezető. Az élőhelyek szűkülésével ugyanis egyre kevesebb hiéna él Nigériában. Ugyanakkor Wada elismeri, az állatvédők kritikái és kérdései a hiénaemberek állattartási szokásaival kapcsolatban jogosak, s nem vágnak egybe a modern felfogással.

Tekintse meg a további képeinket

Fényterápia – magány a pandémia idején

2021. szeptember 18., 21:56 Módosítva: 2021.09.19 11:31
79
Tombor Zoltán, a legelismertebb magyar divatfotós 2019-ben, a pandémia előtt költözött vissza Magyarországra. A Mai Manó Házban látható első, önálló intézményes kiállítása az elmúlt ével alkotói fotográfiáit mutatja be.

Tombor Zoltán 2003-ban – egy autóbalesetből történt felgyógyulás után – hagyta el az országot. Az itthoni kereteket szűknek érezte, ezért Milánóban, a divat egyik fővárosában építette fel karrierjét. Innen 2011-ben költözött New Yorkba, ahol európai divatfotósként újra a nulláról kellett felépítenie magát.

A kortárs magyar fotográfiában egyedülálló módon az Egyesült Államokban is elismert divatfotóssá vált, a legnagyobb magazinok kérték fel divat-, portré- és reklámfotózásokra. 2015-ben megalapította saját, évente megjelenő kiadványát, a Supernationt, mely divat és dokumentarista sorozatait mutatja be. Tagja a Magyar Fotóművészek Szövetségének, a Magyar Sajtószövetségnek, a New York-i International Center of Photography-nak és a Professional Photographers of America szervezetnek. Legutóbbi magyarországi kiállítása Hazafelé címmel 2019 telén volt látható a Societé Budapestben.

Tekintse meg a további képeinket

Tűz és káosz, halálba ugró emberek

2021. szeptember 11., 22:02 Módosítva: 2021.09.13 07:47
2198
20 éve történt a WTC elleni terrortámadás. Habár rengeteget tudunk a 2001. szeptember 11-i eseményekről, máig felfoghatatlan, ami történt. Annak ellenére, hogy a kábeltévé-híradók korában, az online sajtó hajnalán nem voltak még nagy felbontású mobileszközök, számtalan kép és videó készült az tragédiáról.

Pillanatokkal az után, hogy az északi toronyba csapódott az első utasszállító gép, a CNN, az MSNBC és más tévécsatornák szerverei alig bírták a terhelést. De az FBI honlapja is túlterhelődött, miután közzétették a gépeltérítők képét.

A második gép becsapódását (17 perccel az első után) és a tornyok összeomlását sok száz millióan nézték élőben szerte a világon, sikoltottak fel egyszerre, döbbenet és értetlenség fogadta a kibontakozó drámai eseményeket.

Ezer szónál is beszédesebb, elemi erejű fotók és mozgóképek születtek, halálfélelemben rohanó emberek, pokoli tűz és füst képsorai, amelyek beleégtek a retinánkba.

Vagy a tornyokból kiugráló és zuhanó emberek képei, például David Surowiecki és Richard Drew fotósok pillanatképei. Talán a legismertebb fotók közé tartoznak a világon, és a maguk nyerseségében máig megosztják a sajtót: közzé lehet-e tenni egy halálba zuhanó ismeretlen ember képét, vagy kegyeleti okokból el kell tekinteni tőle. Egyáltalán szabad-e ezeket a már szinte beállítottnak tűnő képeket felhasználni, mennyire szenzációhajhászat egy ember utolsó pillanatait megörökíteni? Arról is megoszlottak a vélemények, kik ők, éltek-e még a fotózás pillanatában. Sokan próbálták kideríteni a nevezetes Falling Man kilétét, sikertelenül.

Mindenesetre ezek a fotók bejárták a világsajtót. Ahogyan annak a többi, mintegy kétszáz zuhanó embernek a képe is, aki kétségbeesve vetette le magát több száz méter magasból.  hősiesen mentő tűzoltók, menekülő, imádkozó emberek fotói is mind fájdalmasan erős érzelmeket ébresztenek ma is. Ezek a képek az ő emlékművük, a törékeny élet és a halál pillanatának örök lenyomatai.

Tekintse meg a további képeinket

Ezer arca volt, ezer életet élt a sármos Belmondo

2021. szeptember 6., 18:30 Módosítva: 2021.09.08 06:14
11048
Nyolcvannyolc éves korában meghalt Jean-Paul Belmondo – közölte a világhírű francia színész ügyvédje az AFP francia hírügynökséggel.

A francia és az európai filmművészet egyik ikonja távozott. Szinte nincs olyan filmrajongó, aki ne kedvelte volna valamelyik filmjében. Talán azért, mert bár sokan karakterszínésznek tartották, láthattuk őt sármos zsiványnak (Szabadlábon Velencében, Ászok ásza), szomorúan is nevettetőnek, drámainak (Két nap az élet) vagy leányok és asszonyok szívének megdobbantójának (Cartuoche, Bolond Pierrot, A profi). De ikonná leginkább bunyótól edzett, férfias arca, széles mosolya és hihetetlen természetessége tette. 

Egy páratlan színész életútja képekben.

Tekintse meg a további képeinket

Magyarország legfotogénebb rókája

2021. szeptember 4., 21:56 Módosítva: 2021.09.06 07:44
1952
Mit tesz egy természetfotós, ha a kertjén átsuhanni lát egy rókát? Lesben áll, tervez, kameracsapdát épít, világítást szerel össze. Majd, ahogy telik az idő, „egy bolond százat csinál”, a kis vértesi falu lakóinál is kameracsapdák bukkannak fel, táblázatban vezetik a Roxynak keresztelt rókahölgy látogatásait. Végül a róka lassan urbanizálódik, a falu lakóit közösséggé kovácsolja Roxy megfigyelése, a macskaeledel jobban fogy a boltban – hiszen a rókának enni is kell adni valamit –, mi pedig egy csodálatos fotósorozattal leszünk gazdagabbak, bepillantást nyerve az emberek közé is bemerészkedő vadállat mindennapjaiba.

Vérteskozma természetvédelmi területen helyezkedik el a vértesi erdő szívében, ezért egyáltalán nem meglepő, hogy az állatok szinte közöttünk élnek. Az állatok ezt lehet, fordítva látják: az ember, azaz egy új állatfaj telepedett be közéjük.

Kénytelenek vagyunk kölcsönösen alkalmazkodni. Mi az állatokhoz, az állatok pedig az urbán környezethez. Vérteskozma belterületén eddig kilenc rókát láttunk, közöttük ez az egy a legbátrabb. Ő egy fiatal szuka, aki a Roxy nevet kapta.

Alkonyat után jelenik meg a faluban, majd másfél órás köröket róva több alkalommal is felbukkan egy-egy udvarban. Már nyolc hónapja, hogy szinte minden éjjel figyelem és dokumentálom a viselkedését. Folyamatosan produkál csodákat, és minden egyes alkalommal újabb arcát, viselkedésformáját tárja elém. Nem szelídítettem meg, egy-egy falat megszerzése érdekében minden alkalommal látványosan harcol az ösztöneivel. Nekem pedig rengeteg technikai, tudásbeli, valamint fizikai feladatot kellett megoldanom, hogy az érdekes jeleneteket a legmagasabb szinten örökíthessem meg.

A fényeket általában előre beállítottam, mint egy stúdióban, és vártam, hogy besétáljon az előre megtervezett kompozícióba. A mozgását és a viselkedését a besötétített ház szobájának ablakából figyeltem, onnan exponáltam távirányítással a megfelelő pillanatban. Éjjelente és mélyen az erdőben a mozgásérzékelő oldotta ki a fényképezőgépet, amihez még több szerencse kellett. Eredményként olyan sorozat jött létre, amelyet sehol nem készítettek még a világon, én pedig páratlan élményekkel gazdagodtam.

Roxy azóta is itt él közöttünk, figyelem őt, és próbálunk barátkozni, továbbra is rögzítem életének rejtett és érdekes pillanatait.

Remélem, hogy a történetein keresztül mások is megszeretik, megismerik azt a kedves, mesebeli állatfajt, amely sokszor méltatlanul a kártevő és a veszett jelzőkkel illetett – írja Radisics Milán.

Tekintse meg a további képeinket

Futurisztikus régészet – nomádok az elsivatagosodás korában

2021. augusztus 28., 21:48 Módosítva: 2021.08.29 16:50
73
Lee Dae Sung dokumentarista fotográfus az éghajlatváltozás, ezen belül is az elsivatagosodás veszélyeire hívja fel a figyelmet a Budapest Fotófesztivál keretében online látható kiállításán.

A történelem során a nomád életmód központi szerepet töltött be a hagyományos mongol kultúrában. Még az elmúlt évek urbanizációja által okozott változások ellenére is a mongolok mintegy 35 százaléka nomád életet él, így túlélésük továbbra is a hatalmas, végtelen földterületektől függ.

Ez azonban egyre nehezebb, mert hagyományos életmódjukat a föld jelentős átalakulása fenyegeti. A mongol kormány felmérése szerint ez idáig mintegy 850 tó, valamint 2000 folyó és patak száradt ki az országban. Ez a vízveszteség hozzájárul Mongólia elsivatagosodásához, melynek nyomán az elmúlt 30 évben földjének 25 százaléka már sivataggá változott. Mongólia területének 75 százalékát potenciális elsivatagosodás fenyegeti. Ezek a környezeti változások közvetlenül veszélyeztetik a mongol nomád életmódot, amely évezredek óta nemzedékről nemzedékre öröklődik.

Ez a projekt arra tesz kísérletet, hogy létrehozzon egy skanzent egy valódi helyen - az elsivatagosodott Mongólia földjein – valódi emberekkel és állataikkal. A koncepció azon az elképzelésen alapul, hogy ezek az emberek a jövőben a túlélésük érdekében tulajdonképpen skanzenbe fognak kényszerülni. Ezt az érzetet erősítik a kinyomtatott és hirdetőtáblára tett képek, amelyek a tényleges táj horizontjával egy vonalban helyezkednek el.

Tekintse meg a további képeinket

A káosztól a megnyugvásig

2021. augusztus 21., 21:47 Módosítva: 2021.08.22 13:15
254
A tízéves Pictorial Collective Capa Központban megrendezett kiállításának képei a kollektíva tizenhárom alkotójának munkásságából mutatnak be egy-egy sorozatot. A képeket nézve a káosztól a megnyugvásig hosszú utat járhatunk be.

A Pictorial Collective immár tizenegy éve működik, néha ugyan változó, de mindig összetartó közösséget formáló tagjaival. A három alapító, Bácsi Róbert László, Móricz-Sabján Simon és Szabó Bernadett célja egy olyan fotográfiai közösség létrehozása volt, amelyben a tagok egymástól függetlenül, mégis egymást inspirálva dolgozhatnak, folyamatos párbeszédet generálva nemcsak saját munkájukról, hanem a modern fotóriport elméleti és gyakorlati kérdéseiről is.

Névválasztásuk eredetének a Picture Of The Year amerikai fotópályázat Pictorial nevet viselő kategóriája tekinthető. Ide tematikai megkötés nélkül lehetett pályázni olyan képpel, amelyben nem a dokumentarista jelleg, nem a hírérték volt az elsődleges, hanem a világ szubjektív és jelentésekben gazdag megragadása egy fényképben.

A harmincas-negyvenes éveiben járó generációt tömörítő szakmai csoportot – amelyet a kiállításon nyolc aktív és öt egykori tag képvisel – élvonalbeli sajtófotósok, fotográfusok alkotják, akik számos nemzetközi és magyar sajtódíj, valamint művészeti ösztöndíjak nyertesei. Bár szakmai előéletük, képzettségük és gyakorlatuk igen eltérő (Práter utcai Szakképző Iskola, MÚOSZ Bálint György Újságíró Akadémia, MOME fotográfia szak, Kaposvári Egyetem fotográfia szak, valamint fotográfiai műhelyekben való egyéni gyakorlat), elkészült munkáik, fotóesszéik, projektjeik egységesen tükrözik a reflektív, humanista képalkotást, az érzékeny, felvállaltan személyes érintettségű látásmódot – írják a kurátorok: Csizek Gabriella és Kopin Katalin.

Tekintse meg a további képeinket