Benzinkútrabláshoz nem kell sok ész, sőt, az sem akadály, ha az elkövető hülyébb, mint Tökfej és Nyuszi-Muszi, a Ponyvaregény fékezhetetlen agyvelejű antihősei, akik egy kávézóban rendeztek fegyveres rablást. Benzinkútrabláshoz nem kell harvardi diploma, csak egy fegyver, némi elszántság, meg egy megfelelő hangsúllyal elhörgött „nyisd ki a kasszát, te mocskos állat”. Bár ennyiből nagyon nehéz lenne Tarantino-filmet forgatni, de néhány állóképre azért futotta.

Maga a projekt egy híres fotóművészeti album, Ed Ruscha 1963-as Twentysix Gasoline Stations-jének kortárs remixe. Az eredeti sorozat különböző amerikai államok benzinkútjait mutatja be, békés, gondosan beállított fekete-fehér állóképeken. Az új változat – ami az 1986-ban született Gregory Eddi Jones műve – rossz minőségű filmek erőszakos jeleneteit merevíti ki számítógépes képernyőfotókon. A szerzőként és kiadóként dolgozó Jones alapító szerkesztője volt az In the In-Between: Journal of New And New Media Photographynak. Világszerte tucatnyi kiállítás fűződik a nevéhez: műveit New Yorktól Ausztráliáig bemutatták. Tavaly a FOAM Talent tehetségkutató döntőjébe került új projektjével, a Flowers for donalddal.

Az Another Twenty-Six Gas Station 2014 októberében magánkiadású könyvként is megjelent. A képgyűjtemény maga a nagybetűs TRASH. Nemcsak az ábrázolt események alanyai, hanem a képi megvalósítás miatt is. A rablásokat rögzítő, rossz képminőségű CCTV-felvételek legjobb pillanatait Jones a YouTube-ról lelopott screenshotok formájában örökítette meg, amelyeken a beúszó hirdetések és feliratkozás-buborékok is a képernyőfotókon maradtak, újabb alternatív jelentésréteggel gazdagítva a látottakat. Na, nem mintha erre rászorulnának, de mégis.

A Twentysix Gasoline Stations nettó fotóművészet volt – ezzel szemben az új feldolgozás az újmédia-fogyasztás, a kommercializmus és a 21. századi erőszak-fetisizmus keveréke. De ez is érzékletes bemutatása a kortárs Amerikának.

A 37. Magyar Sajtófotó Pályázaton a legjobb sportsorozatot Zoltai András készítette. Az esély – Posztszovjet sportörökség Örményországban című sorozattal egy kis időutazást is tett, a lerongyolódott létesítmények és az ódivatú edzésmódszerek a múltba repítenek vissza minket.

Zoltai András szabadúszó fotográfus, a Magyar Újságírók Országos Szövetségénél végzett fotóriporterként, a dokumentarista fotózás érdekli. 2018-ban elnyerte a Nemzeti Kulturális Alap ösztöndíját is. Örményországba családi indíttatásból is utazott ki, ősei között erdélyi örmények is voltak. Pár éven át mindig visszatért és ismerkedett az országgal és az emberekkel amíg a téma megtalálta.

Pár napja fotós kollégánk, Bődey János megnyerte a 2018-as Magyar Sajtófotó André Kertész Nagydíját (a kiállítás május 12-ig látható a Nagymező utcai Robert Capa Fotográfiai Központban). Akkor megígértük, hogy Janó fotósorozatát hamarosan teljes egészében is megmutatjuk – íme.

A buszon gyakran segítünk mozgáskorlátozottnak a feljutásban? Tudunk megfelelően viselkedni, ha egy halmozottan sérült gyerek épp kiabál? Elfordulunk? Odébb megyünk? A hivatalokban fel vannak készítve az ügyintézők, hogy értsék, érzékenyen kezeljék a különböző, fogyatékkal élő emberek problémáit, hogy segítsék megaláztatás nélkül intézni ügyeiket? Vajon a mindenkori kormányzatok szociálisan érzékenyek, a közszereplők jó példát mutatnak a társadalomnak, hogy miként bánjanak a sérült emberekkel?

Azt hiszem mindannyian sejtjük a válaszokat anélkül, hogy bármi fogalmunk lenne arról, hogy egy ilyen családnak mivel kell megküzdenie a mindennapokban.

Niki 26 éves, születésétől fogva halmozottan sérült, amit az édesanyja terhessége nyolcadik hónapjában fellépő citomegalovírus okozott. Otthoni és intézményi ápolásra szorul. Önállóan nem tud mozogni, kerekesszékben vagy ágyban tölti ideje nagy részét. Rendszeresen szed gyógyszereket izomgörcs és epilepsziás rohamok ellen. Beszélni nem tud, étkezni is csak segítséggel. Gyakran csikorgatja a fogát. Otthoni ápolását édesanyja és édesapja végzi Budapesten. Húga, Dóra 1 évre Angliába költözött a jobb megélhetés reményében. Édesanyja jelenleg havi 90 000 forint nettó ápolási díjban részesül havonta, amelyből férje keresete mellett kell megélniük.

Szülei aggódnak a jövő miatt, hogy mi lesz, ha ők már nem lesznek. Azt mondják:

Ha nekünk menni kell, Niki is követni fog minket.

Milyen képek jutnak eszünkbe, ha egy szenvedő, leépülő posztindusztriális városra gondolunk? Milyen képekkel lehet ábrázolni azt a folyamatot, ahogy egy valaha virágzó város alól a globális gazdaság kihúzza a talajt, amikor a gyárak elmennek, az üzletek bezárnak, az emberek elveszítik a munkájukat? Eszünkbe juthatnak képek betört ablakokról, üres ipari épületekről, az utca repedései között kinövő fűről vagy a kapualjakban elhajigált üvegekről és tűkről. Ilyeneket viszont alig látni Caleb Stein képein, pedig pont erről, egy ilyen helyről szólnak. A fiatal fotográfus Down by the Hudson című sorozatának képei leginkább arcokat, embereket ábrázolnak.

A sorozat képei Poughkeepsie városában készültek, amely New York államban, a Hudson folyó partján fekszik, nagyjából 130 kilométerre északra Manhattan belvárosától. Ez egy kisváros, kevesebb mint 33 ezer lakossal, akiknek 19 százaléka a szegénységi küszöb alatt él. Hogy mi történt Poughkeepsie-vel? Szociológusok megfogalmazása szerint megszenvedte az amerikai gazdaság posztindusztriális átalakulását. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy 2008-ban, a válság alatt leépítette a város szélén álló gyárának gyártókapacitását az IBM. A cég az 50-es évek óta gyártotta itt a számítógépeit, itt készült például a Deep Blue, az a számítógép is, amely 1997-ben megverte Garri Kaszparovot sakkban. A gyárban még mindig folyik gyártás és tervezés, de ez már csak árnyéka a régi időknek.

Van, aki másra vezeti vissza a város bajait. Egyesek szerint az átalakult autópálya-hálózat miatt kevesebb ember jön a városba, mások szerint a város új beváráslóközpontja elszívta a forgalmat a főutca üzleteitől, megint mások szerint a Poughkeepsie körül lévő neves egyetemek és főiskolák, mint a Vassar College vagy a Culinary Institute of America, nem vesznek részt eléggé a város gazdasági körforgásában.

Akárhogy is, Poughkeepsie még mindig egy gyönyörű és ellenálló város, gyönyörű és érdekes emberekkel. Sokat lehet tőlük tanulni, efelől semmi kétség

– írja Stein, aki pont ezt akarja visszaadni képeivel. A 24 éves fotóművész nem idevalósi, Londonban és New Yorkban nőtt fel, viszont a Poughkeepsie-ben lévő Vassar College-ban diplomázott művészettörténészként 2017-ben. Ugyan dolgozott a Christie’s aukciós házban és olyan neves fotográfusoknak, mint Bruce Gilden, végül diplomázás után inkább Poughkeepsie-ben maradt, hogy folytathassa projektjét, hogy megörökítse a város arcait, mindeközben felszolgálóként tartva fenn magát.

A Down By the Hudson képei leginkább a város három mérföld hosszú főutcáján készültek. Stein azt írja, nagyvárosi gyerekként egészen más képe volt a kisvárosi főutcáról, mint amit itt tapasztalt. Az írja, arról a szóról, hogy főutca, neki egy amolyan idilli kép jutott eszébe, olyan, mint amit Norman Rockwell festményein lehet látni. Poughkeepsie-ben ehhez képest valami egészen mást tapasztalt, ezt a különbséget szeretné feldolgozni folyamatosan bővülő képsorozatában.

Ezzel a projekttel az a célom, hogy olyan fotó-szimbólumokat hozzak létre, amelyek visszaadják, hogy szerintem most hol tart Amerika.

Stein képein sok az arc, sok a megviselt arc, a ránc, a karikás szem vagy a monokli.  És vannak, akiknek arcán csak a fáradtság, a kilátástalanság vagy az unalom látszik, de van, aki mosolyog. Nagy tragédiák nincsenek, az emberek dolgoznak, fürdenek, kosaraznak, pihennek, élnek. Caleb Stein ugyanakkor az Indexnek hangsúlyozta: a képek nem csak a nehézségekről, a szenvedésről szólnak. Azok magukról az emberekről, a lélektanukról és a fotográfussal kialakított viszonyukról mesélnek.

Hogy mi a történetük, azt mi, a nézők nem tudjuk, de Stein szerint pont az a fontos, hogy képzeljük el, próbáljuk kitalálni. Ahogy Amitava Kumar, a Vassar irodalomprofesszora írja Stein munkássgáról, a képeket látva mind azokat a kérdéseket tesszük fel magunkban a képen szereplő embereknek, amiket a fotós is föltesz a lencsén keresztül: hogy vagy, milyen a napod van? A fotográfus ezeket a kérdéseket naponta fölteszi, egyszerű hétköznapi emberként jár Poughkeepsie főutcáján, így tudja visszaadni, hogy hogyan is élnek, hogy is érzik magukat az ottaniak. És ez az, ami leginkább hiányzik azokról a képekről, amelyek először eszünkbe jutnak a leépülő iparvárosról: az emberek, az arcok.

„Vissza a jövőbe – A 19. század a 21. században" címmel nyílt február elsején izgalmas fotókiállítás a Mai Manó Házban. A különleges tárlat a nemzetközi fotográfiai magazin, a Foam kezdeményezésére jött létre, a C/O Berlin fotógalériával karöltve. A Foam Magazine 49. száma („Vissza a jövőbe”) az archaikus fotográfiai technikák kortárs alkalmazását, továbbélését, megújulását, megújítását járja körül, a Mai Manó Házban összeállított tárlaton a lap koncepciója köszön vissza: a kurátorok 19. és 21. századi fényképészek alkotásait helyezték egymás mellé, akiket a fotográfia kezdeti korszakának különféle technikái, lassan 200 éves fotokémiai eljárásai kötnek össze.

A kiállítás szervezői szerint a most bemutatott kortárs fotográfusok nemcsak ihletet merítenek úttörő elődeik munkásságából, de „rendhagyó ötleteikkel tovább is gondolják azokat". Ez az alapvetés hibátlanul tetten is érhető az egymás mellé helyezett, egymásnak felelgető évszázados és legfeljebb pár éve létező fényképalkotásokat nézve. Azt persze nem könnyű eldönteni, hogy vajon Gothard Jenő archaikusságukban is lenyűgöző asztrofotói vagy egy svájci fotográfusduó archaikus eszközökkel létrehozott műtermi csillaghalmazai maradandóbbak-e – annyi biztos csak, hogy a digitális múlandósághoz képest mindkettőnek megadatik az üveg-vegyszer-emulzió analóg fotószentháromság kvázi örökkévalósága.

A kiállítás fő ereje abban rejlik, hogy összeveti a 19. század eleji korlátlan kísérletezőkedvet a napjainkra jellemző „minden mindennel mixelhető és remixelhető” alkotói elvel, kontrasztként állítva azonban, hogy száz-kétszáz éve még leginkább tudós emberek, csillagászok, matematikusok, orvosok és vegyészek laboratóriumi játéktere volt a fényképészet, míg jelenleg (ön)képzett fotóművészek interdiszciplinárs játszótere, akik már céltudatos önkifejezésként nyúlnak az archaikus fotográfiai tudományhoz. A szervezők szerint mindezzel a kiállított kortárs művészek „radikálisan új műalkotásokat hoznak létre, amelyek olykor csak távolról emlékeztetnek a fotográfiára, és inkább a rajz, szobor, vagy festmény irányába mutatnak".

A kiállító művészek: Sylvia Ballhause (DE), Karl Blossfeldt (DE), Bownik (PL), Matthew Brandt (US), Sam Falls (US), Gothard Jenő (HU), Spiros Hadjidjanos (GR), Thomas Hauser (FR), Nicolai Howalt (DK), Adam Jeppesen (DK), Thomas Mailaender (FR), Taiyo Onorato & Nico Krebs (CH), Johan Österholm (SE), Jaya Pelupessy & Felix van Dam (NL), Pribék Antal (HU), Stephen Thompson (GB), Simon van Til (NL), Veress Ferenc (HU), illetve további ismeretlen művészek.

Kurátorok: Kim Knoppers (Foam) és Ann-Christin Bertrand (C/O Berlin) együttműködésben Claudia Küssellel (Mai Manó Ház), kurátor asszisztens: Princz Zsófia (Mai Manó Ház)

A kiállítás megtekinthető:

• 2019. március 17-ig a Mai Manó Házban
• Keddtől vasárnapig 12 és 19 óra között.
• Hétfőn és ünnepnapokon zárva.

Úgy gondolnánk, hogy az amerikai nők közül legfeljebb néhány különc szavazhat Donald Trumpra – elvégre kinek nem fordul fel a gyomra az elnök állandó inzultusaitól? Ahogy legalja módon, a külsejükön keresztül támadja azokat, akikkel valamilyen szinten szembe kerül – függetlenül attól, hogy egy lefizetett pornósztárról, egy rivális elnökjelöltről vagy egy műsorvezetőről van szó. Ahogy az egyik elnökjelölti vitát vezető Megyn Kellyt megtámadta a menstruációjával: „Látni lehetett, ahogy elöntötte a vér a szemét meg a micsodáját.” Ahogy az Access Holywood kiszivárgott hangfelvételén nyíltan hencegett a nők szexuális zaklatásával.

Az elnök taplósága (erre tényleg nincs pontosabb kifejezés) azonban csak egy patriarchális jéghegy csúcsa, ugyanis az amerikai politika a nemek mentén is egyre jobban kettészakad: a januárban kezdődő törvényhozási ciklusban hiába szolgál a két évvel korábbinál 15 százalékkal több nő a kongresszusban – azaz a törvényhozás két házában –, a 123 honanyából csak 19 politizál republikánus színekben, ami egyenesen csökkenést jelent az előző ciklus eleve nem kiemelkedő számaihoz képest.

Ehhez képest a szavazók körében nem nyílik a nemi olló, a republikánusok a kétezres években stabilan a fehér női szavazók felét maguk mögött tudhatták, és ez a 2018-as előválasztásra sem változott meg jelentősen. Országosan 49 százalékuk adta le szavazatás republikánus képviselőjelöltre, és Texasban hiába indult demokrata színekben egy jóképű, fiatal és mérsékelt fehér férfi, a fehér nők 59 százaléka mégis Ted Cruzt támogatta. Bár sokan rohantak ki a tízmilliós szavazói réteg „ostoba” döntése ellen, az amerikai fehér nők politikai motivációi igen sokrétűek: döntéseiknél leginkább a félelem dolgozik bennük, de ez az üzleti és politikai okokból is tudatosan szított é igen sok mindenre irányul: a fehérek informális privilégiumainak elvesztésére, a muszlim „terroristák” betelepülésére, a latin-amerikai „erőszakolók” karavánjaira, a fegyvertartási jogok korlátozására, vagy egyszerűen csak az általuk megszokott életforma, a meghitt, ismerős és otthonos világ elvesztésére.

A motivációk és az általuk mozgatott emberek sokszínűségét akarta képileg is megragadni Glenna Gordon díjnyertes fotóriporter, aki sokszor azt tapasztalta, hogy modelljei egyszerre akarják megmutatni magukat, egyszerre bizalmatlanok és rejtőzködők. Ezért az egyszerű aktivisták és mozgalmárok sokszor álnéven szerepelnek, többen pedig a portré elkészülte után meggondolták magukat, és a róluk készített anyag megsemmisítését kérték-követelték Gordontól.

Venezuelában januárban új szintre lépett az évek óta tartó válság: az ellenzék által illegitimnek tartott Nicolás Maduro elnökkel szemben a parlamenti elnök Juan Guaido is ideiglenes elnöknek kiáltotta ki magát a tüntetéseken. Ez a világot is megosztotta: míg az Egyesült Államok, és a hozzá csatlakozó országok Guaidót ismerték el, addig Oroszország vezetésével egy másik csoport Maduro mellett állt ki.

A venezuelai súlyos alkotmányos, politikai, társadalmi és gazdasági válság évek alatt jutott el a mostani, újabb robbanáspontig. 2018-ban az infláció 1,7 millió százalék volt, kivezették az üzemanyagok támogatását, egymást érték a megszorítások, miközben Maduro ellen rendszeresek voltak a tüntetések. Több millióan menekültek el az országból.

Közben viszont mindezek árnyékában még többen próbáltak valahogy az országban talpon maradni. Miguel Gutiérrez fotós hónapokon át fényképezett utcagyerekeket a fővárosban, Caracasban 2018 végén. A családjuktól elszakadt, vagy elszökött gyerekeken keresztül mutatja meg az egyik arcát a Venezuelában kialakult helyzetnek, hiszen az elmúlt években meredeken nőtt az utcán élő gyerekek száma.

Az én gyerekem már nagy, de legalább másnak ne kelljen végigjárnia ezt a kálváriát

– Schenk Lászlóné, Erika mosolyog, szavait nem is panasznak, csak tényszerű leírásnak szánja. Harminc éve az ő kezdeményezésére indították az első autista osztályt Tatán, majd 2001-ben ő volt a létrehozója a Magyarországon működő, mindössze tíz, autistákat fogadó lakóotthon egyikének. A tatai Szent Gergely lakóotthonban kilenc, folyamatos felügyeletre szoruló, súlyos és középsúlyos autista fiatal felnőtt él, és a tervek szerint ez lesz végleges lakóhelyük. Szüleikkel már a diagnózisig is nagy utat tettek meg, de a neheze utána jön, pedig az út lehetne könnyebb is, ha lenne elég szakember, oktatási intézmény, ahol az integrált és a szegregált képzést ötvözve lehetne minél jobb életre esélyt adni az autistáknak, hogy ne süppedjenek a meg nem értettségtől frusztráltan magukba.

Aztán jön a végleges otthon megteremtésének nehézsége: akkor sem egyszerű és olcsó, ha a család házon belül megoldja, és akkor sem, ha sikerül helyet találni egy lakóotthonban. Ha van is rá havi 60-100 ezer forintjuk a hozzátartozóknak, akkor is nagyon sok múlik az otthon vezetőjének elszántságán, kreativitásán, hogy a működéshez hiányzó további összeget pályázatokkal, vállalkozásokkal előteremtse, miközben a megfelelő fejlesztő foglalkozásokat is biztosítja. Az intézményhálózat és a finanszírozás törvényi szabályozása nem megnyugtató, így a szülők nem látják biztosan, mi lesz, ha már ők nem tudnak támogatást adni, vagy ha a rátermett intézményvezető nyugdíjba megy.

Pedig az autizmus valamilyen foka akár 150 ezer embert is érinthet Magyarországon. A világon több mint 110 milliót.

Az orosz származású, Izraelben élő fotósnak, Alexander Mendelevich-nek egy ponton elege lett abból, hogy “szép” fotókat készítsen. A pályája elején, ahogy mesél róla a honlapján, egymás után lőtte az úgynevezett "szép" képeket, amik nem is nagyon szóltak másról, mint arról, hogy szépek, legfeljebb kicsit szürreálisak voltak. És miközben így fotózott, folyamatosan olyan érzése volt, hogy ugyanazt a hibát ismétli, valami fontosról megfeledkezik. A jeruzsálemi művészeti akadémián tanultak mozdították ki innen. Most a fotóművészetéhez szerinte a kulcsszó: csodálkozás. A képein minden egyszerre tűnik valódinak és mesterségesnek, sok kérdést tesz fel, de válaszokat szinte egyáltalán nem ad. A  fotói, azt mondja, egyfajta általános emberi állapot dokumentációi.

A vakfocit itthon a Látássérültek Szabadidős Sportegyesületének (LÁSS) csapata nagyjából nyolc éve játsza, az MLSZ Grassroots program támogatásával, 6-10 játékos alkotja a kemény magot. A csapat rendszeresen részt vesz nemzetközi tornákon, köztük alapítóként a Közép-Európai Vakfoci Ligában, és mivel ez az egyetlen hazai felnőtt csapat, a válogatottat is a LÁSS adja. Ettől persze nem szállnak el a játékosok, a baráti társaság, a csapat összetartó ereje a legfontosabb számukra. Varga Jennifer hónapokig járt az edzéseikre, utazott a csapattal tornákra, velük élte meg a sikereket és kudarcokat, miközben ő is a csapat tagja lett. Képeivel azt mutatja be, hogy a nehézségek nem tarthatják vissza az embert attól, amit csinálni szeretne, vakon is lehet sportolni és teljes életet élni.

Lettország nemcsak digitális mintaországként, NATO-előőrsként vagy az orosz hibrid háború egyik gyakorlóterepeként tűnik fel a nemzetközi közvélemény hírfolyamában, hanem a káeurópai coolság sokadik reneszánszának egyik új felfedezettjeként is. Ahol a tradíció és a modernitás, a centrum és a periféria, a nemzeti és a modern, a skandináv és a szovjet hatások egymásnak feszülése és egymásra rétegzettsége teremti a színeket és az izgalmakat. A lett retró-cool egyik ihletője és egyben dokumentálója Katrina Kepule fotós, aki 2016-tól egy sor díjat bezsebelt album formájában is kiadott ambiciózus fotósorozatával, az Ülj csak néma csendben!-nel, ami egyszerre fényképészeti mélyfúrás, illetve filozofikus meditáció a harsány színek és a felszín alatt húzódó nyugalomról.

Kepule szereti a periféria perspektíváját; a hátsó ülésekről, a hóesésből, a reflektorcsillogásból vagy a füstfelhőből exponált képeket. A periféria perspektívája nála ráadásul világnézetté tágul, hiszen például Latgale (oroszok lakta) régiója nem más, mint egy periféria perifériája, lévén

Latgale Lettország perifériáján, Lettország pedig Európa perifériáján helyezkedik el.

Kepule maga is egy lett kisvárosban, Jecavában született, és egész életében lenyűgözték a külterületek, külvárosok, melyek nem biztosítanak túl sok lehetőséget a művészi kibontakozáshoz, de pont szűkmarkúságukkal ösztökélik kreativitásra lakóikat.

De a külterületek – a retró és a káeurópaiság mellett – nyugalmat is árasztanak; nem véletlen, hogy Kepule albumához Franz Kafka legsúlyosabb metafizikai-teológiai gondolatai, a züraui aforizmák közül választotta mottóját:

Nem kell elhagynod a szobát. Maradj ülve az asztalnál, és figyelj. Nem is kell, hogy figyeljél – egyszerűen várjál. Nem is kell, hogy várjál. Csak tanulj meg nyugodtnak maradni és csendesnek és visszahúzódónak. A világ maga fogja felkínálni magát neked, hogy leleplezd. Nincsen más esélye. Eksztázisban fog a lábad előtt heverni.

És Kepuleh szerint ehhez a leleplezéshez ki kell lépni a Város egyenmodernségéből. És a fotós ki is lépett, mert miközben a modernség mindenhol ott figyel a málló tapétától a garázsbelsőig, a képek főszereplője nem más, mint a nyugalom. Ez a nyugalom azonban Kepule képein a „még épp így van” nyugalma, a kierkegaard-i béke: az az állapot, amikor a nyugalmat közvetlenül semmi nem fenyegeti, de pont ez a „semmi" az, ami a képeknek álomszerűségükben is egzisztenciális súlyt kölcsönöz, hiszen ahogy a dán filozófus írta:

a szellem álmában tervezi saját valóságát, ez a valóság azonban a semmi.

Nem vállalkoztunk rá, hogy kimerítően összefoglaljuk képekben 2018-at, de kiválasztottunk olyan ikonikus, és nagy hatású fotókat, amik emlékezetes eseményekhez kapcsolódtak, és sokszor tényleg a történelmet örökítették meg.

Mi történik a magányos fenyőfákkal? Lehet-e boldog a világ legcsúnyább Mikulása? Hogyan lesz egy elsinkófált betlehemesből nívódíjas művészeti performansz? És miképp jön el a világ vége?

Idén úgy döntöttük, megismételjük a tavaly sok pozitív visszajelzést eredményező karácsonyi összeállításunkat: Budapest néha groteszk, néha szürreális, néhol elgondolkodtató karácsonyi pillanataiból válogatottunk egy Nagyképre valót. Hozzájuk, akárcsak tavaly, hangulatukban illeszkedő abszurd, groteszk mininovellákat fűztünk, az örkényi egypercesek néha komor, néha könnyed hangulatában. A tavalyitól eltérően ezúttal az összeállítást befolyásolták az aktuális események, így a decemberi tüntetések kapcsán készült néhány kép is bekerült a válogatásba – groteszkségükben egyáltalán nem lógtak ki a többi közül.

Egy valamit biztosan megtanított a 20. század: a szabadság törékeny. Közép- és Kelet-Európában különösen, de úgy tűnik, a múlt század tanulsága már nem evidens annak a generációnak, amelyiknek legidősebb tagjai lassan a 40-es éveikbe léptek.

Ebbe a generációba tartozik Kovalovszky Dániel fotóművész is, aki egy '50-es évek elején elítélt politikai fogoly naplójára bukkanva döbbent rá a tanulságra.

„Félelmetes volt a felismerés, hogy milyen egyszerű volt akkoriban egyik napról a másikra, egy koncepciós per során vagy éppen bármilyen bírósági ítélet nélkül hosszú évekre vagy akár örökre eltűnni az »igazságszolgáltatási« rendszer útvesztőiben.”

A felismerésből egy dokumentarista alaposságú, a túlélők interjúinak sokaságán keresztül létrehozott fotósorozat született, Egy pokoli színjáték díszletei címmel. Kovalovszky egyike volt a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ három ösztöndíjas finalistájának, aki munkájával versenyben volt a Nagydíjért.

Az Indexen korábban erdőportréival megjelenő Kovalovszky mostani sorozata a Rákosi- és a korai Kádár-korszakra ( 1945–1963) fókuszál, és történelmi szempontból a 24. órában készült:

Ez a világ most tűnik el észrevétlenül az utolsó tanúival, helyszíneivel, tárgyi hagyatékával együtt: csak az elmúlt négy-öt évben több tucat olyan politikai fogoly halt meg, akiknek a személyes története semmilyen módon nem lett lejegyezve, és nem készült róluk portré.

„Egy idő után fontosnak éreztem, hogy valamilyen formában megszólaltassam azoknak a kommunista döntéshozóknak, politikusoknak a gyermekeit, unokáit is, akiket a rendszer egy idő után szintén ellenségként könyvelt el, és ugyanolyan tortúrákon mentek keresztül, mint az átlagemberek”– így került többek között a sorozatba Rajk László, Szirtes András és Nagy Imre unokája, Jánosi Katalin.

2018-at írunk, és sajnos nemcsak fotográfiailag, hanem emocionális szempontból is feldolgozatlan maradt a múlt. Ennek az egyik legfőbb oka, hogy a rendszerváltozást követően nem volt meg a kellő társadalmi és politikai támogatottság a valódi bűnösök megnevezésére és felelősségre vonására. Akármennyire is tekintjük ezt egy lezárt korszaknak, a mai magyar társadalom tudat alatt tovább hordozza és örökíti át generációról generációra ennek az időszaknak a terheit és negatív reflexeit

– mondta Kovalovszky, akit tulajdonképpen épp a vizsgált korszak miatt nem sok választott el attól, hogy semmilyen anyagot ne készítsen: anyai nagyanyjának az '50-es évek elején udvarolt egy ÁVH-s tiszt. Amikor a fiatal nő mondta, hogy van már udvarlója – Kovalovszky nagyapja –, a tiszt közölte: ha gondolja, akkor úgy eltünteti a kérőt, hogy soha senki nem fogja megtalálni.

Jövőre lesz harminc éve, hogy leomlott a berlini fal. Ez örömteli esemény, de milyen volt az a 28 év, amíg létezett? Ezt senki nem tudja elképzelni, aki nem élt ott. Egyszer egy cikkben leírtuk, milyen lett volna, ha Budapesttel csinálják meg ugyanezt. A fal keleti oldalán háromszoros védősáv volt drótkerítéssel, reflektorokkal, őrtornyokkal és kutyákkal. Aki át akart menni, azt lelőtték. Kelet-Berlinben és az NDK-ban a rettegett Stasi, a hiánygazdálkodás, a kikerülhetetlen kommunista propaganda, a nyomorult Trabantok, a fröccsöntött műanyag világ közepette nagyon szűk tér maradt az embereknek az élet apró örömeire. 

Azt gondolnánk, hogy a fal nyugati oldalán minden vidámabb volt. Persze ott tele voltak az üzletek áruval, lehetett venni Milka csokit és Mercedest, volt peep show és szabadság, de a város nyugati fele mégiscsak egy zárvány volt, egy nyugati tartomány mélyen a kommunista NDK közepén. Nyugat-Berlint a fal mentén kettévágott utcák, befalazott metróvonalak, lehetetlen közlekedés jellemezte. Mivel itt nem volt hadkötelezettség, ide gyűltek az NSZK meg nem értett művészei, a melegek, a punkok, a baloldali terroristák és a társadalom renitens figurái. A fal mentén keletkezett zsákutcákat az itt élők művészi projektekkel, galériákkal, kis kocsmákkal, csirketartással, uborkatermesztéssel próbálták meg szebbé tenni, vagy itt bonyolították le titkos pásztoróráikat. Nem véletlen, hogy a fal mindkét oldalán élőknél megfigyelhető volt ugyanaz a bezártságérzéssel, depresszióval párosuló tünetegyüttes, amelyet falbetegségnek vagy faliszonynak (Mauerkrankheit) hívtak. És az sem véletlen, hogy a fal megépítése után pár évvel itt volt a világon az egyik legmagasabb az öngyilkosságok száma. Kelet ebben le tudta előzni a nyugatot.  

Mauerkrankheit – ez a címe a Király utca 34-ben található Inda Galéria kiállításának is, ahol a kanadai Philip Pocock nyolcvanas években készült képei láthatók. Pocockot a város alapításának 750. évfordulójára készülve a Berlinische Galerie hívta meg Robert Capa öccse, Cornell Capa ajánlására. Pocock 1982-ben a berlini fal két oldalán több mint 2000 fotót készített. Ezekből válogat az Indában látható kiállítás. Pocockot egyszer a Stasi munka közben letartóztatta, kameráját és filmjeit elvették. Amikor a tekercseket visszakapta, az egyik csodával határos módon épen maradt alapanyagot véletlenül visszatette a gépébe, így fényképezett egymásra két jelenetet egy kockában. Ezt a technikát ezután tudatosan kezdte használni. A képek sajátos hangulatát a semmilyen más fotóalapanyaghoz nem hasonlítható, festői színhatásokat lehetővé tevő Cibahachrome anyag adja, amelyet 2011 óta nem gyártanak.