Évtizedekig nem bírta megnézni, mit fotózott le
Amikor a művész hajléktalan
A Fedél Nélkül 2004 februárjában, a 250. lapszámában hirdette meg folyamatosan futó művészeti pályázatát hajléktalan embereknek. Vers, próza és kép kategóriákban havonta hirdetnek nyerteseket, akik pénzjutalmat (2-5000 forintot) is kapnak olvasói adományokból.
Ma már látszik, hogy a Fedél Nélkül újsággal 25 éve fontos, hiánypótló kezdeményezés indult el. „Több száz otthontalan alkotó jutott rendszeres publikációs lehetőséghez, több ezer szegénységben élő ember kapott esélyt, hogy munkavégzésből származó bevételével talpra álljon. Több ezer fedél nélkül élő ember kapta vissza önbecsülését, hitét, hogy képes előrelépni, képes tenni önmagáért, sőt képes tenni a közösségért is. A lap nem ingyenes. Abban hiszünk, a munkával szerzett javak többet érnek, mint az ingyen kapottak, hogy a terjesztő munkájának haszna nem csak anyagi haszon” - fogalmazott a lap egy korábbi születésnapján Kepe Róbert, a Fedél Nélkül felelős szerkesztője.
A verses, képzőművészeti és prózai pályázatokat sosem tematizálják, bármilyen témával és kivitelezéssel jelentkezhetnek a pályázók. Könyvkiadással is foglalkoznak, idén már az ötödik könyvet jelentette meg a lap szerkesztősége: a Fedél Nélkül Könyvek sorozat 5. darabja Röhrig Géza angyalvakond című verseskötete, amit csak hajléktalan emberek árusítanak. Kepe szerint november első három hetében több mint 2400 darabot adtak el belőle. Decemberben pedig már jön is a sorozat következő, hatodik darabja: Móritz Mátyás Hány nap még a világ? című kötete karácsonyig csak a Fedél Nélkül terjesztőinél lesz kapható.
Képzőművészeti kiállításokat, felolvasó esteket is szerveznek, ahogy Szenográdi Réka, a Fedél Nélkül koordinátora fogalmaz: „az utcalap lehetőséget ad a megjelenésre, önkifejezésre, az olvasóval való kommunikációra, s egyben alkotói közösségbe hívja az egyéni tehetségeket, valamint támogat minden, a szerzőket közös projektre csábító civil kezdeményezést. A Havi Díjátadó Ünnepség így nemcsak a pénzdíj és az oklevél átadásának helyszíne, hanem egy művészeti kerekasztal, ahol a szerzők megismerik egymás munkáit, értesülhetnek aktuális pályázati lehetőségekről, vagy éppen vendégül látják az alkotásaik iránt érdeklődő csoportokat”.
Jó érzés a tömegsírból valakit visszahozni
Steven Pinker Az Erőszak Alkonya című modern klasszikusában felhívja a figyelmet arra a modern média által előállított aránytalanságra, hogy
Teljesen mindegy, milyen alacsony lehet az erőszakos halálesetek aránya, abszolút számuk mindig elég lesz ahhoz, hogy megtöltsük vele a híreket, tehát az emberek erőszakról alkotott képzete mindig is el lesz vágva az erőszak aktuális mennyiségétől.
Mexikóban ez pont fordítva van: Az erőszak abszolút számai itt már átlépték azt a mértéket, hogy önmagukban érzelmi töltetet hordozzanak a hírolvasóknak. Az erőszakról képek útján hírt adni pedig azért nehéz, mert tiszteletben tartani a közölhetőség határát és az áldozatok emlékét, ráadásul sokszor a hullák, a gyászolók vagy a szemöldökükig kivarrt sittes alakok képei túl direktek ahhoz, hogy munkára fogják a néző történetkereső fantáziáját. Koleszár Adél, aki 2017-ben másodmagával kapta meg a Capa-ösztöndíjat, évek óta fotózza a 200 ezer áldozatot követelő (tessék, mi sem tudtuk megállni az adat-illusztrációt!) mexikói drogháború során feltárt tömegsírokat, „a sírokkal felsértett tájakat”, és azokat a nőket, akik testben és lélekben kénytelenek magukon viselni életük hátralevő részében az erőszak, a veszteség és az eltűntek miatti bizonytalanság sebhelyeit. A fotós korábbi munkáiból már mi is válogattunk, mostani összeállításunkból pedig több fotó is látható a szerdán bemutatásra kerülő, "Az erőszak sebei" címet viselő interdisziplináris színházi darabban. Az előadás képekkel és a helyszínen gyűjtött idézetekkel mutatja be a fájdalom szavakba öntésének lehetőségeit, a veszteség feldolgozását, a tragédia néha racionalizáló, néha költői hasonlatokba és paradoxonokba menekülő elbeszéléseit.
Az itt összegyűjtött képei a Colectivo Solecito de Veracruz nevű civil szerveződésre fókuszálnak, melyhez főleg olyan nők csatlakoznak, akiknek valamelyik családtagjuk eltűnt (Mexikóban jelenleg 37 ezer eltűntet tartanak számon). A szervezet egyik tagja egy kartell-tagtól hozzájutott egy kézzel rajzolt térképhez, mely nem kevesebb, mint 120 sír helyét mutatta meg a Mexikói-öböl partján fekvő államban, melyekből a Colectivo Solecito 300 testet és több ezer maradványt tárt fel. Az átütő siker nyomán a szervezet ma már a hatóságok elismert partnereként tevékenykedik az eltűntek, a titkos tömegsírok felkutatásában. Az egyik aktivista így írja le a munkájukat:
Minden héten mentem. Elmegyünk a sírhoz, elvisszük a felszereléseket, machetéket, napernyőt, mert rettentően tűz ott a nap. Elkezdjük a vasrudat a földbe verni, kihúzzuk, megszagoljuk, és ha érzünk valamit, elkezdünk ásni. Ott ellazulunk, mindannyian nevetünk, annak ellenére hogy ez egy elrejtett tömegsír. Ott, a mosolyok és szomorúság között, ha valamit találunk, csak csönd keletkezik, semmi más, csak csend. Ha valamit találunk, mikor feltárjuk a földet, szenteltvizet öntünk és elmondunk egy imát. Jó érzés, hogy valakit ki tudunk onnan emelni és nem marad többet egy rejtett tömegsírban. Hogy visszatérnek a családjukhoz. Hogy legalább ezeknek a családoknak valamiféle békét adhatunk.
Koleszár Adél két veracruzi tömegsír feltárását örökítette meg 2016 és 2017 folyamán. Ezek a tömegsírok nem csak azért számítottak különlegesnek, mert több száz ember maradványait tartalmazták, hanem azért is, mert egyáltalán nem a pusztában bukkantak rá, hanem negyed órányi sétára a félmilliós város egyik külső negyedétől. De a képek is különlegesek, mert nagyon távol állnak a klasszikus dokumentarizmustól: a munka helyett inkább az üresség a fő témájuk, a halottakat körülvevő lepattant külváros, és a külváros fenyegető elhagyatottsága.
Ki a felelős az évszázad áradásáért?
Augusztusban több mint ötmillió indiait érintett valamilyen formában az árvíz, több mint kétszázan pedig életüket vesztették az áradásokban. Az árvizet az elmúlt közel száz év legsúlyosabbjaként tartják számon, több milliárd dollárnyi kárt okozott a földeken, az otthonokban és az infrastruktúrában. Az egyre erősödő esőzés arra kényszerítette a hatóságokat, hogy megnyissanak 35 gátat, így szabályozva a víztározókban egyre növekvő vízszintet.
Pathrose és többen azok közül, akik a Perijar folyó közelében élnek, azt mondják, anélkül nyitották meg a gátakat, hogy tájékoztatták volna a folyásirányában élőket, ami óriási szerepet játszott a pusztulásban. A Reuters több mint fél tucat szakértőt kérdezett meg az esetről, és bár abban a kérdésben megoszlott a véleményük, hogy a pusztító áradásban milyen szerepe volt a tározók leeresztésének, abban szinte mind egyetértettek – köztük az Indiai Központi Vízügyi Bizottság is –, hogy a víztározókban a vízszint a katasztrófa előtt is túl magas volt.
„A hanyagságnak köszönhetően a pusztítás mértéke megsokszorozódott” – nyilatkozta a Dél-ázsiai Gátak koordinátora.
A lányom azt mondta, hogy mostantól fiú akar lenni
A fegyveres összecsapások árnyékában nehezen bírnak az ebolával
Évtizedekig tartottak a véres merényletek
Ahhoz, hogy megértsük a konfliktus alapjait, röviden vissza kell tekinteni a 12. századig, amikor a normannok ír földre léptek, és az írek több évszázadon át küzdöttek a hódítók elnyomása ellen. 1921-ben részleges sikert könyvelhettek el, mert létrejöhetett a független ír állam. Azonban a sziget északkeleti része, Ulster továbbra is brit fennhatóság alatt maradt.
Az északírek három évtizedes, függetlenségért folyó küzdelmét a brites eufemizmussal csak „The Troubles”, azaz a bajok néven emlegetik. A konfliktus gyökere Észak-Írország vallási és politikai megosztottságából ered, és jellegzetes példája annak, hogy még nyugaton is mennyire el tud fajulni egy etnikai konfliktus, főleg, ha ennyire rosszul kezelik. A konfliktus során a britpárti protestánsok továbbra is , míg a katolikus republikánusok pedig egy független és egységes Írország létrehozását kísérelték meg, az ellentéteket pedig tovább élezte, hogy a két felet a brit hadsereg hivatott szétválasztani. A gyűlölet áthatotta a protestáns és katolikus közösségeket is, mindkét táborban volt társadalmi támogatottsága a bosszúnak és erőszaknak.
A közel három évtizedig tartó polgárháborús időknek körülbelül 3500 ember esett áldozatul, több mint a felük civil volt. Az 1998-ban megkötött nagypénteki megállapodás pedig korántsem jelentette, hogy a köztársaságpártiak és a brit lojalista erők közötti harc véglegesen lezárult volna. Legutóbb a brexittel ismét napirendre került az északír kérdés, mivel veszélybe került az egyezmény, amit természetesen senki sem szeretne felrúgni. Észak-Írország az Egyesült Királyság része, viszont ha utóbbi kilép az Európai Unióból, nem tudni, mi garantálná Észak-Írország és az unióban maradó Ír Köztársaság közötti határ nyitottságát. Tehát, ha visszaállítanák a határellenőrzést, és az árukat is súlyos vámok sújtanák elég rosszul érintené Észak-Írországot.
Egyszer visszatérnek a bölények
Kezünkben a Föld - az év legjobb természetfotói
Az emberi tevékenység soha nem látott tempóban alakítja át a bolygó élővilágát. Valós a veszélye annak, hogy akár éveken-évtizedeken belül eltűnhet minden, amin a legelhivatottabb természetfotósok képein keresztül évről évre hüledezünk.
A képeken végignézve nyer értelmet igazán a WWF kiemelése a 2018-as Élő Bolygó jelentésben:
Mi vagyunk az első generáció, akik tisztán láthatják a természet valódi értékét, és az emberiség végzetes hatását is az élővilágra. De talán mi vagyunk az utolsó generáció is, akik ezt még visszafordíthatják.
A naturArt - Magyar Természetfotósok Szövetsége immár 26. alkalommal hirdetett éves pályázatára 4000 kép érkezett. A Lenergy - Az Év Természetfotósa 2018 pályázat legjobb képeiből nyílt kiállításnak idén a Magyar Természettudományi Múzeum ad otthont.
A november 6-án nyíló kiállítás 2019.január 21-ig látogatható.
Az MTI fotóriportere vagyok
1951-ben, miután félbehagyta a közgazdasági szakközépiskolát, segédmunkásnak jelentkezett a Magyar Fotó Állami Vállalathoz, az MTI egyik jogelődjéhez. 1952-ben egy kölcsönkapott Zorkij fényképezőgéppel a pákozdi csata évfordulóján rendezett ünnepségen vett részt, melynek díszvendége Farkas Mihály honvédelmi miniszter volt. A hivatalos fotós nem érkezett meg, Friedmann kilépett a Himnuszt hallgatók mozdulatlan sorából, és elkezdett fotózni. Szemfülessége jutalmaként gyakornoki besorolást kapott, nemsokára fotóriporterként dolgozhatott. Honvédelmi tudósítóként rendszeresen fényképezte a fegyveres testületek eseményeit, a polgári védelmi gyakorlatokat, egyetlen magyar sajtófotósként örökítette meg az 1968-as csehszlovákiai intervenciót.
1973-ban megjárta Vietnamot, ahol egy folyóban állva fotózta végig az északiak és a déliek közötti hadifogolycserét, aminek következtében életveszélyes amőbafertőzést kapott. Az itt készült Fogságból a szabadságba című sorozatáért később elnyerte a World Press Photo aranyérmét. 1976-ban Balázs Béla-díjat, 1987-ben Rózsa Ferenc-díjat, 2000-ben Aranytollas újságíró kitüntetést kapott, majd 2004-ben elnyerte a Magyar Fotóművészek Szövetségének életműdíját, 2006-ban elnyerte a Táncsics Mihály-díjat, és a Magyar Távirati Iroda örökös tudósítója lett.
Mehetett volna külföldre, hívta a Paris Match és a Stern is, de ő nem ment. Valószínűleg ezért nem csinált világra szólóbb karriert, pedig sok mindene adott volt hozzá. Tehetsége, szeme, munkabírása, a fényképezéshez való viszonya, ezek mind, mind nagyon rendben voltak, vannak. De az ő esetében is bebizonyosodott, hogy Magyarország nem képes az itt született, itt tanult, itt felnőtt tehetségeit megfelelően helyzetbe hozni. Sem akkor, sem most. Maradt Friedmann-nak az MTI, melyhez élete végéig, több mint fél évszázadon keresztül hűséges maradt. Tizenhét éves korában lépett be az MTI ajtaján, melyet akkor még Magyar Fotó Állami Vállalatnak hívtak, s tulajdonképpen a haláláig ugyanott dolgozott. Negatívok, képek százezrei viselik MTI-s kódját: Fri
– írja róla Kincses Károly fotótörténész.
Friedmann Endre több mint hat évtizedet töltött az MTI-nél, és nyugdíjasként is gyakran járt be a szerkesztőségbe. A Mai Manó Ház blogja szerint 1979-ben a Műcsarnokban megrendezett kiállítása kapcsán így írt fotóriporteri hitvallásáról:
A Magyar Távirati Iroda fotóriportere vagyok. A villanásnyi valóságban igyekszem megragadni a teljességet. Ez a munka tétovázás nélküli cselekvést követel. A riporter, a tudósító kötelező feladatainak politikai, társadalmi életünk aktuális eseményeinek fotografálása közben az adott korra legjellemzőbb érzéseket, törekvéseket próbálja megragadni. Tényeket rögzít, pillanatnyi szituációkat tesz időtlenné, mondhatni örök érvényűvé. Az ellesett látvány ereje gyakran megbontja a klasszikus szépségű kompozíciót. Vállalni a szakmát, annyit jelent, mint elfogadni a számtalan hibalehetőséget, sőt beépíteni az „esetlegességet”, abba a munkába, amely közvetve mégiscsak a művészet rangjáért küzd.
Tudatosan vállalom az itt bemutatott riportképeimet (erényeikkel és hiányosságaikkal egyetemben), mert mesterségemet: életemet jelentik. Hiszem, hogy csak a negatívumok ismeretében, az elrettenéseken át juthatunk el a bizonyosságig, az állításig – a háború tagadásán keresztül az életigenlésig. Csak a dolgok fonák oldalainak felismerésével vehetjük birtokba az igazságot, csak a kritikán tanulhatjuk meg az önértékelést. Ezért használom képeimen az iróniát, a groteszket is.
Képeimet mindenki értelmezze szabadon, saját viszonyrendszerében, és – remélem – nem fog csalódni.
A 2018 júliusában elhunyt Friedmann Endrére ma este 6-kor emlékeznek pályatársai és egykori kollégái a Capa Központban.
De mit is értünk stílus alatt?
A kiállítás tudatosan kerüli az időrendi bemutatás valamint a megszokott műfaji csoportosításokat – tájfotó, portré, divatfotó – és arra törekszik, hogy a válogatásban egy közös, jellemző vonásra és annak számtalan elágazásaira játékosan világítson rá - írják az ismertetőben.
A kiállítási anyag négy tágabb tematikai csoport köré rendeződik:
A kiállító művészek: Ács Alíz Veronika, Bánhegyesi Antal, Bartha Máté, Bíró Dávid, Bognár Benedek, Drégely Imre, Ember Sári, Fabricius Anna, Fátyol Viola, Ficsór Zsolt, Gáldi Vinkó Andrea, Gulyás Miklós, Herczeg Eszter, Hermann Ildikó, Hodosy Enikő, Koleszár Adél, Kovács Alida, Kovács Katalin, Kozó Attila, Kudász Gábor Arion, Lábady István, Ladocsi András, Lakos Máté, Máté Balázs, Máté Gábor, Misetics Mátyás, Molnár Zoltán, Molnár Ágnes Éva, Móró Máté, Nyíri Julianna, Péter Ildikó, Piti Marcell, Puklus Péter, Rácmolnár Milán, Rédling Hanna, Sivák Zsófia, Szalay Krisztina, Szalontai Ábel, Szatmári Gergely, Szombat Éva, Tímár Sára Erzsébet, Törcsi András, Tóth Barnabás, Zagyvai Sára, Zana Krisztián, és Zellei Boglárka Éva.
A kiállítás katalógusa könyv formában is megjelenik a berlini Hatje Cantz Verlag gondozásában. A kiállítás kurátora: Kopeczky Róna
A Narancs Ügynök gyermeke vagyok
Lassan nyolcmilliárdos népesség. Klímaváltozás. Túl sok vegyszer a mezőgazdaságban. A hatékony élelmiszer-termelés fenntartására logikus válasz is lehetne a tökéletes növények kifejlesztése, ha már a technológia engedi, génmanipulációval. A GMO-növények hosszú távú ökológiai hatása még nem is látszik, az azonban igen, hogy a vegyszerhasználattól nem szabadította meg a mezőgazdaságot, miközben ott, ahol termeszthető a GMO-búza, -szója, gazdaságilag teljesen kiszolgáltatottá teszi a termelőket a monopóliumnak, amely Monsanto néven volt ismert két évvel ezelőttig. Akkor az 1901-ben alapított amerikai céget 66 milliárd dollárért megvette a német Bayer gyógyszeripari óriás. A konteóhíveknél a sátánként, a mérsékeltebbeknél is a környezeti és gazdasági kockázatok profitra váltójaként azonosított Monsanto – amelyben van, aki a 21. század élelmezésének úttörőjét látja – a Bayer révén talán javíthat imidzsén, miközben a gazdasági, ökológiai, egészségügyi kérdések és veszélyek továbbra is velünk maradnak.
A vállalat által gyártott vegyszerekkel megszórt területek rákbeteg lakóiról, a GMO-magokra vadászó „Monsanto-rendőrség” gazdasági áldozatairól többéves oknyomozó munkával írt könyvet Mathieu Asselin fotográfus, akinek kiállítása december 8-ig látható a TOBE Galleryben.
Ötdimenziós sakk svájci bicskával
Bár a pályán nem látszik, hiszen az autóban egyetlen ember ül csak, az autóverseny legalább annyira csapatsport, mint kosárlabda, a labdarúgás, vagy mondjuk az amerikaifutball. Utóbbival további párhuzamot vonva a csapat – szerelők, mérnökök és menedzsment – háttérstábja kicsit a támadófalemberekhez hasonlíthatók, hiszen legtöbbször akkor veszik őket elő, ha valami nincs rendben. Az amerikaifocis támadófalembereknek nincs is külön statisztikai mutatója, csak a büntetéseket jegyzik náluk, és így van ez valamennyire a háttérstábnál, egy-egy dicséretet leszámítva akkor hallunk róluk, ha nem volt kikészítve a friss szett gumi, nem jól húzták meg a csavart, és a kerék leesett a kivezetőkörön, vagy leejtették a kocsit az emelőeszközről. A motorsportok talán legnagyobb igazságtalansága ennyire redukálni egy csapat munkáját – ha minden rendben van, pipa, ha nem, óriási baki. Hogy kicsit közelebb hozzuk a háttérben folyó dolgokat, júliusban négy napra összebútoroztunk a TCR Európa-kupa szezonjának végén végül a dobogóról 2 ponttal lemaradó M1RA-val, Michelisz Norbert versenycsapatával, hogy a számukra hazai, hungaroringi hétvége előtti és alatti napokon át megmutassuk, kik is garázs meg nem énekelt hősei.
Az ősz, amikor majdnem kiszáradt a Duna
A csúnya beszédért fekvőtámaszok járnak
A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ a magyar fotográfia területén kiemelkedő teljesítményt nyújtó alkotók elismeréseképpen 2014-ben alapította meg az 5 millió forint összdíjazású Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíjat. A díjról magyar és nemzetközi szakemberekből álló zsűri dönt, az idei három, ösztöndíjjal jutalmazott finalista Koleszár Adél, Kovalovszky Dániel és Bartha Máté voltak.
A három millió forinttal járó díjat Robert Capa születésének 105. évfordulója alkalmából rendezett ünnepélyes díjátadón Bartha Máté vehette át, 2018. október 17-én a Capa Központban.
A Capa-díjat elsőként Kudász Gábor Arion nyerte el 2015-ben, majd 2016-ban Fátyol Viola, Bartha Máté a harmadik díjazott a díj történetében. A fotós munkájával már az Indexen is foglalkoztunk egy 2016-os kiállítása kapcsán.
Bartha Máté 2013-ban nyerte el a Pécsi József ösztöndíjat, az utcai fotóit non-relevant nevű blogjárakezdte felpakolni, az Index is innen válogatott a nagyképhez, és a 2014-ben megjelent Common Nature könyv is ezeket foglalta össze. Dolgozott fotósként a Roomnak és a PS magazinnak is, a kedvenc témái a szocioriportok voltak, mint az éjszakai pingpongozókról készült sorozata, vagy a Miskolci Autista Alapítvány számára készült portrék. "Az elmúlt időben a dokumentumfilmek felé nyitottam, a fotók mögött történetek vannak, amiket így lehet elmesélni"- mondta még 2016-ban, akkor volt videóriporter a (régi) origónál és a vs-nél is, témában továbbra is maradt a szoció vonalon.
Lopott szépség és magány a bárpult mögött
Aidos – A szégyen fotói
Az Aidos fotói a gyász feldolgozásaként indultak. Ioanna akkor kezdett bele a sorozatba, amikor meghalt az apja. Később ehhez kapcsolódva maga a szégyen is meghatározó koncepció lett képei mögött. Görögországban egy közeli hozzátartozó halálakor az a szokás, hogy a családtag negyven napig feketében jár, és környezete gyakran megszólja azt, aki ennek nem tesz eleget. Ioanna azt mondja, ő maga nem akart ennek az elvárásnak megfelelni, pedig még rá is parancsoltak. „Arra kértek, hogy olyan módokon gyászoljak, ami nem én vagyok. Szóval én inkább a fotózást választottam az érzelmeim kifejezésére.”
Ioanna nyolc éve hagyta el Görögországot, pont akkor, amikor kezdett igazán viharossá fokozódni a hangulat a gazdasági válság miatt. Brüsszelbe ment, ahol közelről és aktívan megfigyelhette az európai politikai szcénát, miközben esténként a fotózást tanulta. Később már úgy érezte, valami olyasmit kell alkotnia, amivel kicsit jobban megérti a saját hazáját, ezért családja mellett szülőföldjét is fotózni kezdte.
Portréival, tájképeivel, csendélet képeivel a személyes tapasztalatait örökíti meg, de közben csendben utal a görög mitológiára és a mélyen gyökerező tradíciókra, amik még mindig szerves részét képezik a görög társadalomnak.
Több szimbolikus jelentésű képet is készített, amivel a mitológiára utal. Gyakori témája a ló, amit gyakran ábrázolnak különféle istenségekkel, vagy a gránátalma, amit Perszephonéhoz kapcsolnak, akit azért száműztek az Alvilágba, mert megevett pár magot belőle. Ez a történet egy következő fotón is előbukkan, csak kicsit másképp: Perszephonét siratja az anyja, akiben Ioanna saját gyászoló édesanyját látja viszont.
„Azt hiszem, az a szép a mitológiában, hogy az olyan általános érzésekről is beszél, mint a veszteség, trauma, szeretet, halál és szépség, amivel nagyobb közönséghez is tud szólni, függetlenül a származásuktól.”
Elfelejtettük, honnan, nem emlékszünk, hová
A szempillaspirál is politika Mianmarban
Megmutatták magukat a magyarok Amszterdamban
A férfiak magukkal vitték, hogy bárki kedvére használhassa
A pszichológiai manipuláció, a kényszerítés, valamint a fizikai erőszak megnyilvánulásai alkotják a legtöbb történet alapját. Az emberkereskedelem az elnyomás változó rendszereibe illeszkedik. A történeteket hallgatva lehetetlen különválasztani az emberkereskedelem jelenségeit a tágabb társadalmi-gazdasági valóságtól, a nemi egyenlőtlenségtől, a családon belüli erőszaktól, a korrupciótól, a rasszizmustól és a szegénységtől. A romániai emberkereskedelem 1989, azaz a kommunizmus vége óta folyamatosan emelkedik. A 2007-es uniós csatlakozás nyomán Románia enyhített a határellenőrzések szigorán, zökkenőmentesebbé téve javak és emberek szabad áramlását határain át. Mivel az ország gazdaságilag fejlődik, a belföldi emberkereskedelem is meglódult.
A moldovai helyzet még kritikusabb. Nehéz gazdasági helyzet közepette egyszerre növekszik az árvaházak száma és csökken a munkalehetőségek köre. A legtöbb moldovai külföldön szeretne élni és dolgozni, mely tényező az emberi lények kereskedelmét perverzen könnyű vállalkozássá teszi. Moldova Európa legszegényebb országa, ahol a gyermekek nagy része állami intézményekben nő fel; nem feltétlenül azért, mert árvák, hanem mert szüleik nem képesek finanszírozni nevelésüket.
Annie Ling végigkövette történetüket, és feltárta a kereskedelmet lehetővé tevő helyszíneket. Az emberkereskedelem mindent átjár, ezért nehéz lokalizálni. Különböző formákat vesz föl, gyakran a leghétköznapibb helyeken üti föl fejét: otthon, parkokban, közlekedési csomópontokon, kávézókban és még ezernyi helyen.
Nézd, ez az új tetkóm
Két éve mutattuk be az Indexen Hermann Ildi képeit, amiket főleg egy balatoni strand vendégeiről, pontosabban azoknak a furábbnál furább, de a viselőjüknek nagy jelentőséggel bíró tetoválásaikról készített. Volt a válogatásban minden: Chupa Chups-logó, fotórealisztikus kép a nagyszülőkről, kisgyerekről, démonok, sárkányok, komplett képregénykockák.
Hermann negyedik éve csinálja a sorozatot, de még nem tudott leállni vele. Az eljárása sem változott sokban, csak annyit, hogy most már nem kisgépet, hanem telefont használ, amiről legalább egészen biztosan nem feledkezik meg, amikor strandra megy. A fotók nagyrészét az Instagram oldalán is megosztotta. Szerinte kifogyhatatlan a téma, folyamatosan talál újabb alanyokat, sőt, már ismerősei is bombázzák képekkel, vagy egyszerűen csak elmondják, hogy milyen tetkókat láttak.
A nonfiguratív tetkók még mindig nem érdeklik, sokkal inkább az, amikor a tetoválás nem díszítőelemként jelenik meg a testen, hanem egyértelmű üzenetet hordoz. Ilyenek például a szövegek és az idézetek. "Semmi szimbólum vagy átvitt értelem, csak bűn az élet, és kész" - mondja Hermann a telefonba.
Két éve Ildinek még nem volt tetkója, idén viszont kipróbálta a sárkányos csillámtetkót, de szerinte az igazi tetkósok nem vették komolyan.
Ilyen sokféle a nagyvárosi kínai nő
Sokan nem értik, miért simogatjuk, puszilgatjuk őket
A tigris és társai velünk együtt bandukolnak a kihalás felé
2009-ben a szelíd farkas, 2017-ben a kitömött hangyász miatt tört ki a botrány az Év természetfotósa pályázat legjobbjai körül, pedig az anyatermészet az emberrel karöltve mindenféle extra trükk vagy beavatkozás nélkül is elképesztő dolgokra képes, legyen szó alkotásról vagy rombolásról.
Egy természetfotó attól lehet igazán jó, hogy nézőjét képes a szimpla esztétikai élvezeten túl is magához kötni, és mondjuk némi gondolkodásra késztetni a világban betöltött szerepéről és felelősségéről. A jó természetfotós pedig attól igazán jó, hogy képes ilyen képet készíteni csalás nélkül. Az idei legjobbak, úgy tűnik, ilyenek, mert az alábbi válogatásban szereplő fotók – a szemünkbe néző fenséges oroszlán, a szeméttengerben úszó hal vagy a rácsok között élő maláj medve képe – előtt hosszasan és borzongva lehet időzni. A borzongás persze leginkább annak szól, hogy a fotók jó része idén is a természet ajándékainak elkótyavetyéléséről szól, arról, miképp tesszük visszavonhatatlanul tönkre mi, emberek ezt a Földnek hívott végtelenül színes, érzékeny helyet.
Idén 95 országból, 45000 fotóval neveztek az év természetfotósa pályázatra. A finalisták közül a legjobbnak ítélt fotó készítőjét október 16-án jelenti be a zsűri, a pályázat legjobb képeiből pedig a londoni Természettudományi Múzeumban nyílik kiállítás október 19-én.
Tévedés, hogy csak hajléktalanok állnak sorba ételért
Egy sör árából egy tál rendes ételt lehet főzni – ez volt az a felismerés, melynek nyomán pár éve összeállt néhány VII. kerületi vendéglátóhely, és a körülöttük kialakuló civil körrel alig öt év alatt több mint kétszázezer adag ételt juttattak el a rászorulóknak a támogatók jóvoltából. Májusban a Heti Betevő kapta a Jószolgálat-díj különdíját az önkéntesen végzett szociális munka kategóriában. A díj médiatámogatója idén az Index.
Reszkessetek, könyvtolvajok!
Egy aluljáró átlagembereinek közössége
Egy gyakran puffogtatott klisé, amikor valaki átlagemberként hivatkozik a nagyobb tömegre. Ezzel az üres címkével persze inkább a saját maga felületességét bizonyítja a használója, hiszen ahogy Kelemen Richárd képeiből is kiderül, hogy a mellettünk elsétáló, a hömpölygő tömeget duzzasztó járókelő ha megáll, képes egy másodperc alatt kinyílni, és megmutatni azt az arcát, amivel története, vagy személye érdekessé válik.
A Budai Rajziskola és a FUGA (Budapesti Építészeti Központ) közösségi, köztéri művészeti projektjének keretein belül a rajziskola elsőéves diákja egy középformátumú Mamiya RB 67-es fényképezőgéppel vonult ki a Nyugati téri aluljáró egyik régi kirakatával szembe, amit most betonfal fed, és sorra leszólította a járókelőket, hogy egy portréra beálljanak a gépe elé. Volt, hogy órák teltek el várakozással, volt hogy percek alatt talált 10 embert, akik hajlandóak voltak részt venni a művészeti projektben, aminek a végére 70 portré készült el, különböző korú, nemű és változó társadalmi csoportba tartozó embereket megörökítve.
A képekből június végéig A FUGA-ban kiállítást szerveztek, aminek Danó Orsolya volt a kurátora, és ami arra a kérdésre kereste a választ, hogy: Teremthető-e mesterségen olyan közösség, amely tagjai soha nem találkoztak? A válasz minden bizonnyal az, hogy igen, ugyanis a kezdetleges, idegenkedő fogadtatás hamar oldódott, és kamerájával Richárd hamar az aluljáró szövetének része lett.
A kiállítást követően, a kört lezárva a képek visszakerültek a készítésük helyszínére. Augusztus végéig a Nyugati téri aluljáróban üresen álló falfelületet a Közterület-fenntartóknak köszönhetően a fotók kiállítására használják. Természetesen fennáll a veszélye, hogy a képek megrongálódnak - ahogyan az a printek falra kerülése után egy héttel meg is történt, mert néhány portrét letéptek a falról és a szöveget is "korrektúrázták" -, de az alkotók szerint ez is a város arcát mutatja, és éppen ezért részletesen dokumentálni fogják a képek sorsát.
Annyi a lényeg, hogy jól érezzük magunkat együtt
Rovataink a Facebookon