Ki szeret azzal foglalkozni, hogy mi lesz a szeméttel azután, hogy kidobjuk? Az ember kidobja a kukába a vackát, max ha nagyon tudatos akar lenni, akkor szétválogatja és egy részét az újrahasznosítósba teszi, de hogy utána legfeljebb elképzelni szeretjük, hogy valakik szépen polár pulcsit vagy menő kulacsot csinálnak a szemetünkből, megtudni viszont valószínűleg elég kevesen szeretnék, hogy mi is lesz vele igazából. 

Pedig idén nyáron az egész világnak szembesülnie kellett azzal, hogy bizony a szemét, különösen az újrahasznosítható szemét nagy része óriási hajókon ázsiai országokba kerül. De miért kellett ezzel szembesülni? 

Indonézia például nemrég 19 konténernyi szemetet küldött vissza Nagy-Britanniába, és korábban hasonlóan tett Ausztrália, Franciaország és más országok szemetével is. Indonézia, a Fülöp-szigetekkel, Malajziával, Kínával és más országokkal együtt megunta, hogy a fejlett világ szemétlerakójává válik, hogy egész falvak és kisvárosok vesznek el a bálákban álló műanyag, papír és egyéb hulladék között, ami ráadásul nemcsak ronda, de sok esetben kiderült, hogy mérgezi is a környezetet és a helyiek egészségét. 

A kormányok döntése viszont nem aratott osztatlan elismerést azok között a falusiak között, akik egész gazdaságukat a szemét feldolgozására állították át, és még mindig jobban keresnek a guberálással, mint amikor a falujukat elárasztó szemétdombok helyén rizsföldek voltak. 

Egy ilyen falu, a Jáva szigetén lévő Bangun életét mutatja be Willy Kurniawan a Reutersen megjelent fotóriportja. Az indonéz fotósnak a szemetet válogató falusiak nemcsak megmutatták, hogy élnek, de azt is elmondták, milyen jó és rossz dolgokat hozott az életükben a nyugati szemét. 

Meglepően kevés kép szól ökológiai katasztrófákról és a természet pusztításáról az év természetfotói (Wildlife Photographer of the Year) nyertesei között, viszont annál több a gyönyörű és a cuki felvétel kölykeire vigyázó, tökéletes rejtekhelyéről kikukucskáló mosómedvékről, szokatlan menedéket választó csukáról vagy burjánzó őserdőnek tűnő hínárrengetegről, és még a sokkoló, drámai képek között is több van, amelyik nem az emberi beavatkozás miatt vág gyomorba.

Mégis, ha jobban benézünk a képek mögé, ha nem is a legnyilvánvalóbb formában, szeméttengerekkel és plasztikóceánokkal, de azért idén is sokszor ott húzódik az ember térnyerése a természettel szemben: ott van ez a szokatlanul dühödt víziló brutalitásában, az ember és a bálna barátságos viszonyának szokatlanságában, vagy akár csak abban, hogy egy jól sikerült gepárdos kép aláírása hidegen közli a tényt, milyen kevés él már ebből a fajból a természetes környezetében. Az egyik kép címe Szégyenfal – de ez a válogatás most nem csak erről szól.

Kenya százszámra termeli ki hosszútávfutóit, akik a világ nagy maratonjain és pályaversenyeken uralják a mezőnyt. A klasszisok mellett nagy tömegben vannak olyan, ottani szemmel átlagos futók, akik aztán a kisebb európai versenyeken gyűjtik a pénzdíjakat. A futók egyik nagy keltetője a Rift Valley nevű magaslat, amelynek több településén edzőközpontok létesültek. A siker érdekében a dollármilliomos futók is puritán, a luxust nélkülőző környezetben töltenek el hónapokat.

Házak, amiket csak pár centi választ el attól, hogy az óceán felfalja azokat, pálmafák, amik soha többé nem teremnek, gyerekek, akik óriási szemét- és hordalékkupacok között játszanak messze őseik földjétől - ez Óceánia, ahogyan az Oroszországban született, de jelenleg Lisszabonban élő Vlad Sokhin kameráin keresztül láthatjuk.

A Panos Pictures ügynökség fotósa sokat dolgozik az Egyesült Nemzeteknek, fényképeivel a Guardianban, a National Geographicban is találkozhattunk, Crying Meri című saját fotókönyvet is kiadott, ebben a Pápua-Új-Guineában élő nők helyzetét mutatta be. A Warms Waters egy hosszú távú projekt, aminek a célja a környezetváltozásra érzékeny közösségek és területek bemutatása, illetve az, hogy észrevegyük, a klímaváltozás nem az utánunk következő generációk problémája, hanem most kell cselekedni.

 Be akartam bizonyítani, hogy a klímaváltozás igenis létezik, meg akartam mutatni a világnak, hogyan veszik fel vele a harcot az emberek, hogyan próbálnak alkalmazkodni a helyzethez. 2013-ban Jo Chandel újságíróval közösen kezdtünk el történeteket gyűjteni Pápua Új-Guinea és a klímaváltozás kapcsolatáról a Global Mail Ausztrália számára. Ekkor kezdett el érdekelni, hogy a globális klímaváltozás milyen hatással van Óceánia lakóinak életére.

Az egyik legégetőbb probléma a Csendes-óceán szigetvilágában a tengerszint emelkedése. Az Ausztrál Meteorológiai Hivatal mérései szerint ebben a régióban 3,4-11,6 mm/év az emelkedés üteme, igaz, csak az 1990-es évek óta van rendszeres adatszolgáltatás erről a területről. A tendencia persze így is aggasztó: Óceániában körülbelül 10 millióan élnek, vagyis nagyjából annyian mint Magyarországon, és a szigetvilág nagy része a századvégre lakhatatlanná válik.

Persze emellett a térségnek rengeteg más problémával is meg kell küzdeni, ilyenek például a trópusi ciklonok, amik rendszeresen pusztítanak errefelé. Vlad Sokhin szerint a régió országai mindenesetre optimistán tekintenek a jövőbe, mindent megtesznek azért, hogy megoldást találjanak. Hogy próbálkozásaik mennyire lesznek sikeresek, azt az idő dönti el. A kiribitai kormány viszont már vett is egy kis földet Fidzsin, ha a 110 ezres népességet el kell költözteni. Tuvalo pedig saját szigetet szeretne építeni, reptérrel, kikötővel, ahol 5000 ember helyezhetnek el. Ez a projekt 300 millió dollárba kerülne, ami tekintve az ország anyagi helyzetét, valószínűleg álom marad. Emellett pedig arra kérik Új-Zélandot és Ausztráliát, hogy fogadják be őket, ha a szigetek teljesen lakhatatlanná válnak.

– ezzel indul a Walls of Power, vagyis A hatalom falai nevű kiállítás bemutatószövege. A tárlat a franciaországi Rencontres d'Arles fotófesztiválon látható július 1. – augusztus 25. között, a kurátora pedig Virágvölgyi István, az MTI fotórovatának korábbi vezetője, a Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíj titkára.

„A többnyire dokumentarista fotográfiákat felvonultató tárlat olyan ma is álló határkerítéseket és a környezetüket vizsgálja, amelyeket valamilyen európai hatóság emelt és ma is betöltik funkciójukat, hogy ezzel akadályozzák a ki- vagy bejutást bizonyos európai területekre”. Közel 70 fal van a világban, de Virágvölgyinek nem az volt a célja, hogy az összeset felsorolja, köztük olyan jól ismerteket, mint a két Korea közötti demilitarizált zóna, vagy éppen a mexikói fal. „Azért Európára koncentráltam, mert a rétegzettség bemutatása volt a lényeg” – mondta az Indexnek.

2016-ban azután kezdett utánanézni, milyen falak, kerítések, útakadályok vannak Európa-szerte, hogy Magyarország a migrációs válságban kerítést húzott fel előbb a Szerbiával, majd pedig a Horvátországgal közös határára. A kutatómunka során pedig rögtön látszott, hogy habár sok fal és kerítés hasonlónak tűnik, a funkciójuk különbözik.

Így a kiállításon látható falakat, kerítéseket három szekcióba sorolta be: A (politikai) befolyás falai, A szegregáció falai és A migráció falai.

A kiállításhoz a berlini fal volt a referenciapont, ami mind a három szekcióba beleillik. Harminc éve, 1989-ben a vasfüggöny elkezdett leomlani, majd pedig a berlini fal ledőlt, amivel megnyílt az út Németország újraegyesítése előtt, a Szovjetunió pedig felbomlott. A történelem során már Hadrianus római császár óta végig falak szabdalták fel Európát, azonban abban a pillanatban csak négy fizikai fal/kerítés maradt Európában (a gibraltári, a ciprusi, a belfasti és a finn Salpa-vonal) – ehhez képest mára közel 30 van. „Hiába bontották le a legnagyobbat, de előbukkantak érdekek, amik mentén épültek újak” – mondta Virágvölgyi.

Az amszterdami központú Transnational Institute (TNI) párhuzamosan folyó kutatása szerint nagyjából 1000 kilométernyi fal és kerítés épült Európában az 1990-es évek óta. Ezek pedig az emberek mellett nagyon sokszor a vadon élő állatoknak is akadályt jelentenek, hiába kellene figyelni az ilyen hatásokra is a felhúzásukkor.

A kiállításon a fotókat filmekkel és szobrokkal egészítették ki, összesen 128 műtárgy látható 44 alkotótól, 15 különböző országból. Virágvölgyinek különösen fontos volt, hogy olyan helyi fotósok műveit is bemutassa, akik közel laknak az adott falhoz, és ismerik a történetét, közben pedig egy sor perspektívának helyet akart adni, ezért a fotóművészek mellett aktivisták, civilek és még menekültek fotói is megtekinthetők a tárlaton.

Virágvölgyi kiemelt néhány, a kiállítás összeállítása során számára leginkább meglepő felfedezést. „Az egyik ilyen volt, hogy a gibraltári kerítés 1909-ben épült, több mint száz éve ott áll" – mondta ennek a történelmi távlatairól. A második világháború alatt a szovjet harckocsik ellen felhúzott finn Salpa-vonalat pedig azért említette külön meg, mert sok esetben a kerítések és falak azt nem gátolnák meg, hogy egy másik hatalom is áthatoljon rajtuk, csak egy politikai szándékot jelképeznek – a 3-4 tonnás több százezer kőtömbbel azonban nem ez a helyzet.

A Litvánia és Fehéroroszország közötti kerítés pedig dokumentumfilmen jelenik meg a kiállításon, így mutatva be a két oldalán az emberi sorsokat. Arról a Fehéroroszországba benyúló földnyelvről van szó, ami a legkeskenyebb pontján csak 1-2 km-es, a legendák szerint pedig úgy alakult ki, hogy a szovjetek által ellenőrzött területek felosztásakor Sztálin az asztalon felejtette a pipáját, és azt is körberajzolták. Litvánia a csempészet elleni küzdelemre hivatkozva kerítette körbe a területet 2007-ben, amivel azonban az itt élő, többségében lengyel származású lakosok közül voltak, akik elszakadtak a másik oldalon élő rokonaiktól. Mivel ez az Európai Unió külső határa is, a kötelező vízumhoz 150 kilométeres kerülőt kellene tenniük, hogy találkozhassanak. Ehelyett inkább a kerítésnél beszélik meg a velük történteket.

A kiállításon látható képekből válogattunk.

Több mint két és fél hónapja kezdődtek tüntetések Hongkongban eredetileg a helyi vezetés sokat vitatott kiadatási törvénytervezete ellen, de azóta már Carrie Lam hongkongi kormányzó lemondását is követelik, és a tiltakozások a területen egyre növekvő kínai befolyás ellen is szólnak. A tüntetők augusztus elejére általános sztrájkot hirdettek, a hét elején pedig a hongkongi repteret bénították meg többször is, a rendőrök közbelépése után kaotikus jelenetek alakultak ki.

Vasárnapra egy kifejezetten békés tüntetést hirdettek meg, amin a szakadó eső ellenére a rendőrség hivatalos közlése szerint is 128 ezer ember vett részt. A szervezők szerint összesen 1,7 millióan mentek utcára, hogy kiálljanak a demokratikus jogaikért, és ezúttal a rendőrökkel sem alakultak ki összetűzések.

Ennek ellenére azonban rendszeresek az utcai összecsapások a tüntetések alatt tiltakozók csoportjai és a rendőrök között. Ahogy pedig a demonstrációk a rendőrök június 12-i kemény fellépése után egyre erőszakosabbá váltak, mindkét fél egymásra mutogat. Miközben a pekingi vezetés irányából egyre újabb fenyegetések érkeznek, egyelőre az a legvalószínűbb, hogy csak súlyosbodik a kialakult patthelyzet. Az eldurvuló tüntetések hátteréről és a patthelyzetről itt írtunk részletesen>>>

Mostanra rengeteg tiltakozó már teljes menetfelszerelésben indul tüntetni, a tömeg élén felsorakozóknak pedig ugyanolyan elengedhetetlen kelléke lett a gázmasz, a védősisak és -szemüveg, mint a kezdettől fontos esernyő. A tüntetők szerint ezekre szükség van, hogy ne sérüljenek meg, és ne ismerjék fel őket, a hatóságok szerint viszont olyan eszközökkel szerelkeztek fel, amikkel támadják a rendőröket. Az elmúlt hetekben a tüntetéseknél használt felszereléseket áruló boltok forgalma megkét- és háromszorozódott, azonban a hatóságok próbálják elapasztani a beszerzéseket.

Lehet ízléses környezetben finom dolgokat enni a Szigeten. Csak nem az a jellemző. Ez nem jó vagy rossz, inkább egy körülmény: sokaknak akadnak fontosabb szempontjaik is egy fesztiválon, mint mindenképp szeitános tacot vadászni két koncert között. A street food fogyasztás kevésbé elegáns részét is megnéztük, a quattro stagioniról se mindenkinek Vivaldi jut rögtön az eszébe, hanem inkább az a fajta pizza, amin kevés a hús. 

A világon talán nincs nagyobb rajongója a félresikerült és furcsa amatőr képeknek mint Erik Kessels holland művész, formatervező, kurátor, gyűjtő. Ha a „talált fotográfia” műfajáról beszélünk, akkor a neve megkerülhetetlen. Kessels magát vizuális régészként emlegeti: ő az, aki ha olyan régi fotókra bukkan egy bolhapiacon, tudományos, nyilvános- és magángyűjteményekben, esetleg az interneten, amik valószínűleg már senkinek nem kellenek, minták után kutatva történetet kanyarint köréjük, új kontextusba helyezi azokat.

Mindezt úgy, hogy egy ismeretlen házaspár rosszul retusált fotóira is azt mondjuk, hogy igen, ez művészet, hogy aha-élmény még akkor is megvan, ha a saját családi albumunkból minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül szanálnánk ezeket a fényképeket.  Ő tudja, hogy valamit úgyis el lehet rontani, hogy a végeredmény jó lesz, hogy a és a megfelelő körítéssel mindent izgalmassá lehet tenni.

Erre a legjobb példa az In Almost Every Picture, vagyis Szinte minden képen című sorozata, ami most tart a tizenhetedik projektnél. Minden akkor kezdődött, amikor 1999-ben egy spanyol bolhapiacon felfedezett egy négyszáz képből álló anyagot egy hölgyről, akit férje 12 éven át fotózott. A képeket rendezgetve észrevett olyan mintákat, ami talán a házaspárnak sem tűnt fel, hogy hogyan lettek a közeli, fürdőruhás képekből olyan fotók, amint az asszony egyre jobban fel van öltözve és egyre távolabbról látható. Van, amikor nem kell keresni a szervezőerőt, amikor teljesen egyértelmű, mi a koncepció, de ha nem lenne valaki, aki elég érdekesnek, furcsának találja az a sorozatot ahhoz, hogy a nyilvánosság számára is elérhetővé tegye, akkor mondjuk soha nem ismernénk meg milyen művészi magasságokba emelkedhet például egy floridai házaspár, akinek vízfétise van vagy egy holland nő, aki imádott céllövöldébe járni. 

Az Erik Kessels több élete című kiállítást, aminek Claudia Küssel a kurátora, augusztus 18-ig lehet megtekinteni a Mai Manó Házban. Az In Almost Every Picture 17 projektje mellett először és csak a tárlaton látható Kessels  egy új videómunkája, illetve a nagyközönség megismerheti két új fotókönyvét: a kifejezetten Budapesthez kötődő Budapest Beauties és a Hórusz Archívum közreműködésével összeállított legújabb kiadványa az In almost every picture című sorozatban.

Mint szinte mindenki, én is pontosan emlékszem, hogy hol voltam 1999. augusztus 11-én. Miután – már másodszor – fotósként végigdolgoztam a Szigetet, az utolsó este után hajnalban beájultam egy kocsiba, két barátom mellé, akik éppen akkoriban jöttek össze. Azóta két gyerekük született, ma is együtt élnek. Arra nem emlékszem, hogy pontosan hogyan tájékozódtunk arról, honnan érdemes nézni a napfogyatkozást, de valahogy mindenki a Balatont mondta. Azt viszont én javasoltam, hogy menjünk a Hegyestűre, a Káli-medence keleti bejáratához. Már évek óta jártam oda nyaranta, valamiért azt gondoltam, nem lesznek sokan, mert nem annyira ismert, eldugott és romantikus. Ez persze naiv feltételezés volt,

Emlékszem arra is, hogy hullafáradtan még aludtam pár órát a kocsiban, és arra ébredtem, hogy hív a főszerkesztőm. Sziget után voltunk, én pár órája már szabadságon, de az egyetlen fotósa voltam a lapnak. Azt kérdezte, van-e nálam fényképezőgép. Persze, hogy volt, egy analóg Canon A1, benne fekete-fehér film, gondolom, Ilford 400, és még lehetett pár kocka a tekercsen, ennyi. A lap viszont online volt, a képküldés pedig igen nehézkesen zajlott akkoriban. Szóval ezt az egész napfogyatkozás-tudósítást valahogy nem gondoltuk végig.

Ez a történet nagyjából olyan, mint bármelyik másik, ami az itt látható privát felvételek vagy sajtófotók kapcsán elmesélhető: egy éles, személyes emlék, ami az 1999-es napfogyatkozás alatt rögzült. A fényképek alapvetően gyakran járnak párban pontosan felidézhető emlékekkel, mert figyelemmel és többnyire határozott szándékkal készítjük őket. Ez különösen igaz az analóg fotókra. Attól, hogy nincs azonnali visszajelzés az eszköz hátoldalán, a fényképezés pillanata örökre egy elképzelt térben ragad. Később, amikor a filmet előhívjuk, és a képeket kidolgozzuk, derül ki, mennyire emlékszünk jól arra, ami valójában történt. Szerencsére az analóg fényképezés pontosan kalkulálható költsége járulékosan fokozza a figyelmünket. A profik kép fölötti hatalma természetesen ezt a képletet kedvére módosíthatja, az igazán szerencséseknek még a költségekkel sem kell törődniük. Mindenesetre azt gondolom, hogy ez a fajta izgatottság a képek készítése körül megkerülhetetlen a fényképezés történetében, és ha teljesen kikopik, azaz senki sem fotóz már olyan megfontoltsággal, mint amikor analóg gép van a kezében, valóban új fejezetről kell majd beszélni. Csodálatos együttállás, hogy Magyarországon éppen egy

Ennek az eseménynek és ennek a jelenségnek állít emléket a Fekete fény című kiállítás, amit a Kortárs Művészeti Intézet – Dunaújváros szervezett szakmai partnerségben a budapesti Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központtal. A dunaújvárosi tárlat anyagából augusztus 3-án nyílik egy szatellitkiállítás a Budapest Parkban, és a szervezők a május közepén elindított gyűjtési akciót folytatva augusztus 11-ig várják az napfogyatkozásról készült privát fotókat és videókat. A képeket a napfogyatkozas@capacenter.hu címre lehet elküldeni.

Bánkuti András a magyar fotósvilág fontos alakja.1995-től 2011-ig a HVG fotórovatának vezetője volt, de előtte dolgozott az Új Tükörnél, a Magyar Szemlénél és a Magyar Hírlapnál is, jelenleg a Digitális Fotó Magazin főszerkesztője. Emellett számos szakmai szervezetnél töltött be fontos szerepet, ő az egyik alapítója a Magyar Fotográfusok Házának Kincses Károly, illetve Kolta Magdolna mellett, és olyan díjak birtokosa mint például a magyar Pulitzer-emlékdíj. Több évtizedes pályája alatt készített sorozatot a magyar punkokról, a Győri Balettről és a fotói, amik az egykori szovjet blokk mindennapjait mutatták be, a külföldi sajtó figyelmét is felkeltették, a Guardianban és a New York Times -ban is jelentek meg anyagi. Most, hogy a rendszerváltás harmincadik évfordulóját ünnepeltük, ezeket a történelmi jelentőségű felvételeket érdemes ismét elővenni, akár a részesei voltunk annak a korszaknak, akár nem. Ezért is született meg az Évfordulók című kiállítás.

1988 körül megéreztem, hogy a Magyarországon és a környező szocialista országokban zajló események súlyosabbak, fontosabbak, mint azt valaha is gondoltam. Egyre több helyen, egyre több országban akartam ott lenni, látni és megörökíteni azt a folyamatot, amiről akkor még nem tudhattam én sem, hogy Európa ezen felén rendszerváltáshoz vezet. A különböző megmozdulásokból, vitákból, értekezletekből és tüntetésekből áradó energia magával ragadott, éreztem, hogy történelmi események tanúja és részese vagyok – egy fotóriporter ennél többet nem kívánhat. Ma már tudjuk, valóban történelemformáló eseményekről számolnak be a képeim, ezt igazolja, hogy Prágában a hónap elején nyílt meg az 1989 – A vasfüggöny lehullása című nagy, nemzetközi fotókiállítás, ahol 39 németországi, romániai, cseh- és magyarországi fotómat mutatják be a címben szereplő évből. A képekkel nemcsak dokumentálni akartam, hanem a magam módján, érzelmeket keltve megmutatni másoknak is az eseményeket. Telve reménnyel, bánattal, kíváncsisággal és örömmel – s ma azt remélem, hogy fotóim segítségével önök is átérzik, átélik a 30 éve történteket.

A kiállításon a rendszerváltás idején készült képek mellett szerepelnek olyan fotók is, amik a 40 éve alakult a Győri Balettet mutatják be. A társulatról készült sorozatát 1999-ben adták ki, ez volt az első könyve, amit másik kettő követett.

A Győri Balettet megalapítása, 1979 óta fényképezem, már az első hetekben lenyűgözött, amilyen energiával, tehetséggel valósággal berobbantak a magyar táncművészet világába. S nemcsak berobbantak, 40 éve ott vannak az élvonalban előbb Markó Iván, majd Kiss János vezetésével. Hálás vagyok a táncosoknak, hogy beengedtek és partnerként fogadnak el zárt, sok-sok munkával, fájdalommal és gyönyörű pillanatokkal teli világukba, támogató együttműködésük nélkül ezeket a képeket nem tudtam volna soha elkészíteni.

Az Évfordulók kiállítás 2019. augusztus 18-ig tekinthető meg a budapesti Fészek Művészklub Herman-termében és Galériájában.

Az esküvői fotókról nagyon sokszor lemarad az ideges kapkodás, ami az eseményt megelőzi, lemaradnak a gyerekek, akik tortától maszatos képpel éppen szétszedik a méregdrága dekorációt, lemarad a kedves rokon, aki a kiadós vacsora után borfoltos ingben, atlétát villantva piheg egy fotelben, lemaradnak a nejlonzacskók, amikben a váltócipő vagy a házi pogácsa van, meg úgy általában a hihetetlenül emberi és őszinte pillanatok, amiktől a nagy nap igazán egyedi és különleges lesz. Helyette van rengeteg beállított csoportkép, megszámlálhatatlan katalógusfotó a menüről és a díszítésről, és a kötelező kör az első hitvesi csókról vagy táncról és a tortaszelésről, vagyis az összes olyan felvétel, amin – bármennyire eretnekség ezt mondani – a párok kicserélhetőek.

Túltelített szakma, ráadásul mindent az aktuális trendeknek rendelnek alá az egyéniség és kreativitás helyett. ... A workshopok inkább arról szólnak, hogyan lehetük menők, nem arról, hogyan lehetünk jó fotósok. Bár valószínűleg ez a helyzet minden műfajjal, legyen szó akár utcai, tájkép vagy ételfotózásról. Mindenki gyorsan akar híres lenni. A legtöbben nem akarnak elég időt és energiát belefektetni abba, hogy megtalálják a saját stílusukat

– vélekedik a szakmáról az észak-angliai fotós, Ian Weldon, akit számtalan oldal beválogatott a legjobb esküvői fotósok közé. Igaz, ő egyáltalán nem így definiálja magát.

Ian Weldon a húszas éveiben minden munkát elvállalt, volt teherautó-sofőr és tejesember is, de nem találta a helyét a világban, majd beiratkozott egy fotós iskolába. Karrierje elején saját műtermében vállalt családi portréfotózásokat, de minél jobban beleásta magát a fotózás történetébe, minél jobban megismerte az olyan művészek munkásságát, mint Garry Winogrand, Elliott Erwitt, Bruce Gilden vagy Martin Parr, annál inkább rájött, hogy ez nem az ő útja. Persze a pluszpénz mindig jól jött, ezért ugyan soha nem akart esküvői fotózással foglalkozni, mégis igent mondott rá.

Emlékszem, hogy remegett a kezem, amikor kopogtattam a menyasszony ajtaján. Nem éreztem jól magam a bőrömben. Nem tudtam, hogy mit fogok csinálni, hogy mi fog történni. Pánikszerűen rohangáltam egész nap, hogy ne maradjak le semmiről. Amikor hazaértem, és feszülten válogattam a képek között, hirtelen szembeötlött, hogy a fotóim egy történetet mesélnek el

– idézte fel a kezdeteket. 

Azt gondoltam, ennél többre vagyok hivatott. Eleinte nem élveztem, de ahogy egyre több esküvőre mentem el, úgy kaptam rá az ízére. Egyre inkább utcai fotósként közelítettem meg a témát. Az volt a célom, hogy a valóságot örökítsem meg a maga groteszkségével és szépségeivel, és a hagyományos esküvői fotózástól egyre inkább elmozdultam a dokumentarista fotózás felé.

Egy idő után pedig meg is találta a célközönségét: párok, akik értik és szeretik a fotóművészetet. Weldon az elmúlt pár évben rengeteg esküvőn járt Észak-Angliától Hollywoodig, és egy idő után a nagybetűs szakma is felfigyelt rá. Amikor egyik legnagyobb példaképe, Martin Parr Barcelonában adott elő egy olyan közönség előtt, ami szinte csak esküvői fotósokból állt, megkérdezték tőle, hogy ismeri-e Weldon munkásságát, ő pedig megjegyezte a nevet. Amikor Parr legközelebb Newcastle-ben járt, leszervezett egy találkozót, és egy idő után arra terelődött a szó, hogy a fiatal fotós hiába próbált kapcsolatba lépni különböző galériákkal és magazinokkal, egyszerűen nem veszik komolyan a munkáját. Parr és a RRB Photobook kiadója, Rudi Thoemmes azonban felismerte a benne rejlő értéket, és felajánlották, hogy kiállítják a képeit, illetve azokat albumként is kiadják.

Itt van egy fotós, aki azt mutatja be, hogy mi is az esküvő valójában: egy családi mulatság túl sok alkohollal és vad pillanatokkal. Tudom, hogy szereti hangsúlyozni, hogy ő NEM egy esküvői fotós, de ő az IGAZI esküvői fotós 

– nyilatkozta Martin Parr.

A fotókat 2019. június 26. és augusztus 10. között a Martin Parr Alapítvány bristoli központjában is meg lehet tekinteni.

Hát, leginkább a Kobuci Kert – mondtam nemrég arra a kérdésre, hogy mi fog leginkább hiányozni azután, hogy az Index elköltözik az óbudai Flórián térről, így a Kobuci szomszédságából is. Bár csak néhány buszmegállónyival leszünk odébb, az biztos, hogy nem lesz már több olyan esti műszak, amikor a vacsoráért a Kobuciba szalad ki az ember, egy, a helynek is nevet adó, zöldséges, tejfölös, reszelt kolbászos buciért, zsíros deszkáért, sportfröccsért.

De persze jártunk oda máskor is, gyakran. Nagyon Fontos Dolgokat megbeszélni, vagy csak munka után kifújni magunkat. Randevúzni, ígéretes, de gyorsan dugába dőlő kapcsolatok kezdődtek vagy éppen értek véget itt. Meg zenét hallgatni: koncertre és koncert után afterezni. Én bő öt éve fedeztem fel a helyet, azóta egyetlen szezonban sem volt olyan hónap, amikor ne lett volna legalább egy olyan fellépő, aki érdekelt volna.

A hely üzemeltetői küldetésnek tartják, hogy eltérő zenei stílusok, különböző világnézetű muzsikusok, szubkultúrák és a mainstream egyszerre, egyenrangú módon szerepeljen a kínálatban. A kortárs alterzene minden meghatározó szereplője fellépett már itt, többsége visszatérő vendég, a hely ikonikus arcainak egyikévé vált (de vannak a helynek ilyen ikonikus karakterei a személyzet tagjai között is).

A Kobuci és az Index óbudai története egyszerre kezdődött, tíz évvel ezelőtt. Csakhogy míg mi költözünk, a kert ünnepel, a tízéves jubileumot több más mellett egy három éve készülő, most júniusban megjelent fotóalbummal is. Belicza László Gábor két szezonon át készített fekete-fehér analóg géppel felvételeket az itt fellépő művészekről és a dolgozókról. A fotókból most júniusban albumot is megjelentettek, csaknem kétszáz oldalon, 91 portréval. Beck Zoltántól a Bëlgáig, Likó Marcelltől Péterfy Boriig, Boban Markovićtól Csík Jánosig, Kiss Tibitől Lovasi Andrásig terjed a lefotózottak sora. Az album képeiből most kedvcsinálóként megmutatunk bő egy tucatot, a kötet pedig kapható a kertben, az árából befolyó összeget a Szent Margit Kórháznak ajánlották fel.

Megértem, amikor elfordítják a fejüket, hiszen sosem láttak még ilyet. Nekem tökre rendben van, ha valaki ettől rosszul van és inkább átmegy az utca túloldalára. Mert mitől ne lenne rosszul, ha soha nem lát ilyet, és nem tud erről semmit? Nekem más a látvány, mert nekem a gyerekem.

Somlai Zsuzsanna mesél így arról, hogy ugyan fájhat neki, amikor a karján hordozott, már nem kisbaba kisbabáját, Nimródot "rossz szemmel" nézik az utcán, de a fintorok, az előítéletes arckifejezések, vagy épp a szembehunyás mind-mind abból fakad: a társadalom mit sem tud arról, min megy át egy kacifántos család. Avagy egy olyan átlagos család, amibe egy kacifántos, sérült gyermek születik. Idén Jószolgálat‑díjban részesült az önkéntesen végzett szociális munka közösségi kategóriájában a Völgyzugolyház Alapítvány a Kacifántosokért, a közösség, amely súlyosan és halmozottan sérült gyermekek nappali ellátását és fejlesztését tűzte célul. De ennél még sokkal többre képesek.

“Ha a lehetőség nem kopogtat be hozzád, csinálj magadnak egy ajtót!” Milton Berle mondata szerepel a honlapjukon. A Völgyzugolyház Alapítvány a Kacifántosokért az közösség, amely már puszta létezésével is ezt a mondatot igazolja. Saját magukról például így írnak: „Kacifántos, azaz halmozottan sérült gyerekek szüleiként álmodtunk egy nagyot! Álmodtunk egy világot magunknak, ahol a sokszínűség érték, ahol a többség felemeli magához a kisebbséget, ahol felelősséget vállalunk magunkért és egymásért. Álmodtunk egy világot, ahol a gyerekeink óvodába, iskolába járhatnak, idővel pedig támogatott módon, az igényeikhez és lehetőségeikhez mérten, önállóan, de egy közösség részeként élhetnek. Ezen dolgozunk. Magunkért, a sorstársakért, mindannyiunkért. Ha szeretnéd, velünk tarthatsz.”

Egy  átutazónak is feltűnhet, hogy Romániában folyamatos a templomépítési láz. Nagyvárosok közepén és peremvidékeken, a semmi közepén egyaránt felbukkannak nem túl réginek látszó vagy akár most épülő ortodox templomok, még úgyis, hogy nem özönlenek beléjük a hívek. A szimbolikus területfoglalás évtizedek óta zajlik az állam és az ortodox egyház szoros összefonódásának köszönhetően. A folyamat parodisztikus és abszurd elemeket is hordoz magában. A Romániát két éve járó Bánhegyesy Antal erre is próbál rávilágítani képeivel, miközben sem a vallásosságot, sem a hitet nem akarja kritizálni. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatója Ortodoxia sorozatáért Capa-ösztöndíjban is részesült.

Bánhegyesy Erdélyben, Kolozsváron született, már gyerekkorában is látta, hogyan épülnek sorra az ortodox templomok. Fotósként 2017 óta izgatja a téma. A nyárádtői templom szimbolikusnak is felfogható története szolgált neki kiindulópontként. Nyárádtőn egy több mint százéves görögkatolikus templom állt, amit a kommunizmus ideje alatt államosítottak, és gyorsan át is adtak az ortodox egyháznak. A régi templomot aztán bekebelezte egy hatalmas új ortodox templom, amit köré építettek, majd a régit – a görögkatolikusok tiltakozása ellenére – 2008-ban lebontották.