Rédling Hanna (1993) a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen (Budapest) szerzett BA- és MA-diplomát fotográfia szakon, valamint a Willem de Kooning Academie (Rotterdam) fotográfiai szakán tanult. A Magyar Fotóművészek Szövetségének ösztöndíját 2020-ban kapta meg, 2021-ben és 2022-ben pedig elnyerte a Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíjat. Rédling idén a neves Futures Talent 2022 – European Photography Platform ösztöndíjasa lett.

A Csillag-Képek 2022 kiállítás a Természetudományi Múzeumban a Magyar Asztrofotósok Egyesülete szervezésében jött létre, jellemzően a magyar asztrofotósokat szólítja meg, és az ő munkáikat mutatja be. A tárlat három kategóriában sorolja be a csillagos égbolt jelenségeit ábrázoló fotográfiákat: 1; asztrotájkép, ami a földet és az eget együtt ábrázoló képeket gyűjti össze, 2; Naprendszer, ahol a Naprendszer égitestjeit láthatjuk képeken, és 3; mélyég, vagyis a csillagok, csillagködök és galaxisok világát ábrázoló felvételek kategóriája. Jellemzően ez a három kategória van jelen valamilyen formában minden nemzetközi asztrofotós-megmérettetésen is. Érdekesség, hogy ennek a felosztásnak nem csupán csillagászati, hanem fotográfiai oka is van. A különböző témákat markánsan eltérő technikával örökítik meg a fotósok, sőt jellemzően egészen más az alkotók habitusa is. Mélyégfotót készíteni precíziós türelemjáték, míg egy napkitörést, meteort vagy sarki fényt gyakorlatilag „vadászni” kell. 

A Csillag-Képek zsűrije (ahol több, nemzetközi díjas asztrofotós is ül) minden évben kiválasztja a három legjobb fotót mindhárom kategóriából. A három legjobb között nincsen sorrend, ők a kategória kiemeltjei.

A naturArt – Magyar Természetfotósok Szövetsége 30. alkalommal írta ki Magyarország és Közép-Európa legnagyobb hagyományokkal bíró természetfotós pályázatát. A „Saubermacher – Az év természetfotósa 2022” pályázatra 3533 érvényes kép érkezett 197 szerzőtől.

„A pályázati képek között már nemcsak meghökkentő nézőpontokkal találkozhatunk, hanem felfedezhetők olyan kreatív technikák is, amelyekkel eddig még sehol, még a külföldi pályázatokon sem találkozhattunk. Nyugodtan kijelenthető, hogy a vezető magyar természetfotósok nemcsak tudatosan készítik megdöbbentő látványt közvetítő képeiket, hanem képesek a technikai háttér továbbfejlesztésére is, ami egyértelműen jelzi, hogy kiemelkedő alkotókészséggel rendelkeznek” – mondta Kalotás Zsolt, a zsűri elnöke.

Az eddigi pályázatokhoz képest újdonság, hogy mobileszközzel készült képeket is vártak a szervezők, így összesen 15 kategóriában lehetett indulni a versenyen. Fáth Péter, a naturArt elnöke elmondta, hogy a korábbinál több, összesen 120 pályamű került a falra. 49 olyan szerző volt a pályázaton, akik kimagasló képet tudtak készíteni, így képeiket bemutatják a kiállításon és az albumban.

Nagyon szépen fejlődik a magyar természetfotózás, és senkinek sincs „bérelt helye” az élvonalban. Nagyon-nagyon kell ismerni a természetet és a fotózás minden csínját-bínját ahhoz, hogy valaki kategóriát tudjon nyerni „Az év természetfotósa” pályázaton!

– tette hozzá.

• 2022-ben „Az év természetfotósa” címet Daróczi Csaba nyerte, akinek nem kevesebb mint 18 képe szerepel a legjobbak között! Ez csúcsnak számít a pályázat 30 éves történetében.
• „Az év természetfotója 2022-ben” címet Daróczi Csaba: A halak csillagképe c. képe nyerte el, egy víz alatt elhelyezett kamerával készült képpel.
• „Az év ifjú természetfotósa” címet Kártyás Gergő nyerte.

A sorozatban szereplő képek mind Kárpátalján készültek 2016 és 2022 között. Hat éve fényképezem a térség lakóit, elsőként egy beregszászi házban készítettem portrésorozatot, ahol közel ötven család, ukránok, magyarok, romák éltek súlyos körülmények között.

Idén, miután kitört a háború, és Ukrajna keleti, megtámadott térségeiből elkezdtek menekülni az emberek, az egyik első gondolatom az volt – amellett, hogy a menekülőknek milyen életbe vágó a segítség –, hogy a Kárpátalján maradóknak is szükségük lehet támogatásra. Hiszen az elmúlt nyolc-tíz év során sokan elhagyták a térséget – zömében munkaképes férfiak, fiatalok – egy jobb, biztosabb élet reményében, és sok idős vagy akár magatehetetlen ember maradt a falvakban és a kisebb városokban egyedül.

A háború kezdete óta négyszer jártam Kárpátalján – Beregszászon és környékén, Munkácson, illetve Ungváron –, és számos olyan emberrel találkoztam, készítettem interjút, aki bőven a létminimum alatt él – egy átlagos nyugdíj 20-25 ezer forintnak megfelelő hrivnya –, munka pedig csak elvétve van, pláne a mostani, háborús helyzetben.

Már az első látogatásom után is sokan kérdezték – azok közül is, akik adományokat küldtek ki –, hogy miért maradnak sokan otthon, ha fennáll a veszélye, hogy a lakóhelyükig terjedhetnek a harcok. A válasz igen sokrétű. Hozzájárul ehhez a magasabb életkor, talán a szokások is; hogy rendületlenül hisznek valamiben, vagy az egészen apró gyermekek megléte, akikkel nehéz lenne egy ilyen utazást, újrakezdést vállalni. Egy férj, aki miatt (vagy inkább: akiért) a határ a család számára átléphetetlenné vált. Vagy egyszerűen csak a tény, hogy ott van a ház, a megmunkálandó föld, az állatok, az a hely, amely az otthont jelenti számukra. Az amúgy is szörnyű infrastruktúrájú térségben – itt elsősorban a falvakra gondolok – a boltok kiürültek április és május folyamán, miközben az árak a magasba szöktek. Állandósultak a légvédelmi riadók, bezártak az iskolák, számos hadköteles apa a frontra került, aki pedig nem, azok közül sokan átjöttek vagy épp átszöktek Magyarországra vagy más, nyugatabbra fekvő országokba.

A Capa Központ 2014-ben alapította meg a Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíjat azon alkotók munkájának elismerésére, akik kiemelkedő teljesítményt nyújtanak a magyar fotográfia bármely területén. A Capa-nagydíj 2021-es zsűrije tavaly októberben három ösztöndíjast választott ki a beérkezett pályaművek alkotói közül: Barakonyi Szabolcs, Horváth Katalin Fanni és Móricz-Sabján Simon egy  éven keresztül dolgoztak tovább munkájukon. A Capa-nagydíj 2022-es zsűrije e munkák és az ösztöndíjasok nyilvános prezentációja alapján hetedik alkalommal ítélte oda 2022. október 20-án a hárommillió forintos díjazással járó Capa-nagydíjat.

Milyen lehetett az a Magyarország, amelyben a szüleim nőttek fel? A Nyugathoz képest kegyetlen, a szomszédos országokhoz képest humánus, mai szemmel nézve abszurd, régi képeket nézegetve valahol bájos.

Az foglalkoztat, hogyan „emlékszem vissza” egy olyan időszakra, amiben nem is éltem, milyen hatással volt ez a korszak jelenlegi társadalmunkra, és hogyan hatottak rám közvetett módon a szüleimmel történt események.

Munkámban olyan fiktív helyzeteket jelenítek meg, melyek akár meg is történhettek volna, pusztán az teszi őket egyértelműen fikcióvá, hogy én nem éltem abban az időszakban, amikor játszódnak. Fotóim többnyire megrendezettek, ugyanakkor mégis dokumentarista jellegűek, ezzel elmosva a határt képzelet és valóság között.

Napjainkban, különösen a volt szocialista országokban a szüleim és nagyszüleim generációjában a múlt sokszor tabunak számít. Munkámban a szüleimmel együttműködve és a saját képzeletemet használva újrateremtem azt az időszakot, amiben ők voltak fiatalok, ezzel hangsúlyozva a múltbéli traumák feldolgozásának fontosságát.

Munkám három fejezetből áll. Az első fejezetben a magyar szocialista rendszer abszurditását jelenítem meg némi iróniával, utalva a korabeli propagandaplakátok képi világára. A képek konkrét történetek, személyes benyomások és asszociációk alapján készültek.

Szia, Apa!

Mit tennél, ha valami rossz történne velem? Mondjuk, lezuhannék egy szikláról, vagy ha megbetegednék? Mit tennél, ha elvesznék, vagy elrabolnának? És mit csinálnál, ha belém marna egy kígyó, vagy ha belefulladnék a tóba, vagy megvágnám magam ezzel a késsel? Mit gondolnál, ha szándékosan rosszat csinálnék, mondjuk, vizet öntenék a cipődbe, bedugnám a laptopodat a kukába, vagy ha kínos helyzetbe hoználak idegenek előtt, vagy ha sose mosolyognék? Szégyellnél, ha ügyetlen és buta lennék? Inkább szomorú lennél, vagy inkább haragudnál rám? Megbánnád a veszekedéseinket, és azt kívánnád, hogy bár kedvesebb lettél volna hozzám? Ha meghalnék, elfeledkeznél rólam?

Amikor egy gyerek még kicsi, az idő különös jelentőséggel bír, eleinte minden betöltött napot, hetet, fél hónapot, hónapot számontartunk, aztán a második évtizedbe lépve felgyorsul az idő folyása, és vele a változások is, mígnem egy nap alig ismerünk rá az iskolából hazatérő kamaszra. Emma novemberben töltötte be a tizenhármat. Vonakodva ugyan, de elkísért egy két hónapos finnországi utazásra, hogy közösen alkossunk. Ám elvonulásunk és művészeti együttműködésünk hullámvasút volt a szeretet és a gyűlölet, a sértések és a gyengédség szélsőségei között. Egy tinédzser személyisége próbára teszi a szülő-gyermek kapcsolatot, oszcillál a felnőtti és a gyermeki létállapot között. Hirtelen és brutális felismerés, hogy Emmának nem sokáig lesz már szüksége rám a védelmező apa szerepében, barátként sem tekinthetek magamra, közös időnket legfeljebb a házi feladatok monoton taposómalmában járhatjuk le.

Radisics Milán a pandémia idején kezdte el fotózni a Roxy névre keresztelt rókát, akit egyik éjjel a kertjén látott átsuhanni. Roxy azóta is a vérteskozmai udvar állandó vendége, kölykeivel jár a természetfotós udvarába. Idén a rókacsalád életébe nyerhetünk bepillantást.

Vérteskozma természetvédelmi területen helyezkedik el a vértesi erdő szívében, ezért egyáltalán nem meglepő, hogy az állatok szinte közöttünk élnek. A vadak ezt lehet, fordítva látják: az ember, azaz egy új állatfaj telepedett be közéjük.

Roxy és most már a családja is folytatja Vérteskozma látogatását, és minden alkalommal új arcukat mutatják meg. Megjelennek szinte mindegyik udvarban, benéznek az ablakokon, rendet raknak az istállóban, de legfőképpen jól megfigyelik a falu lakóit a bokrok mögé bújva. Tudományos alapossággal folytatott megfigyeléseink során sok – eddig nem ismert – érdekesség derül ki a rókák rejtett életéről. A kiállítás Vérteskozmán, a Kozma39 Galériában tekinthető meg szombaton és vasárnaponként 11-től 18 óráig szeptember 17. és október 9. között.

Etiam Perez kubai kutató az orvvadászoktól elkobzott krokodilbébik megmentésén fáradozik. A tudósok szerint a kubai krokodil, ez a helyhez kötött faj, ami csak Kuba mocsaraiban él, kritikusan veszélyeztetett, már alig maradt természetes élőhely számára.

Megpróbáljuk megakadályozni a kihalásukat

– mondta Perez a Reutersnek.

A fajt elsősorban a vadászat és az amerikai krokodilokkal való keveredés – ami felborítja a faj sajátos genetikáját – veszélyezteti évtizedek óta. Új fenyegetés a melegedő éghajlat, ami a megfigyelések szerint megváltoztatja az újszülött krokodilok nemi arányát. Noha a kubai kormány élőhelyüket, a Zapata-mocsarat természetvédelmi területté nyilvánította – és ezért ez a Karib-térség legjobb állapotban fennmaradt mocsara –, ez még mindig kevés a különleges faj megmentéséhez.

A kubai krokodil élőhelye, a világ más fajaival összehasonlítva, nagyon kicsi

– mondta Gustavo Sosa, a zapatai állatorvos.

A becslések szerint 4000 kubai krokodil él a vadonban, a vizes élőhelyen belül is van különösen preferált, de kis területük. Egy váratlan éghajlati katasztrófa azonban drasztikusan csökkentené az egyedszámukat, ezért a kubai kormány már évtizedekkel ezelőtt létrehozott egy keltetőprogramot, ami évente több száz krokodillal gyarapítja a vadon élő krokodilok számát. Perez és kutatókollégái a vadászoktól elkobzott krokodilokat is visszaengedik természetes élőhelyükre.

96 éves korában meghalt II. Erzsébet, a gyászhírt a Buckingham-palota közölte csütörtökön este. Az Egyesült Királyság uralkodóját 69 évvel ezelőtt koronázták meg, a királynő apja, VI. György halálának révén léphetett több mint hetven éve a trónra alig 25 évesen, egy évvel a koronázása előtt, 1952. február 6-án. Feje az Egyesült Királyságnak és a Nemzetközösségi királyságnak, amely összesen 15 államot foglal magában, köztük Jamaicának, Kanadának és Ausztráliának is hivatalosan ő az uralkodója. Bár a királyi családot eddig nem egy botrány érte, ám II. Erzsébet mindig higgadt fejjel tudta kezelni a kríziseket, még akkor is, amikor fia, András herceg került a nyilvánosság kereszttüzébe. A királynő az elmúlt évtizedek alatt az egész világ elismerését elnyerte.

A 49 éves Nilanthi Gunasekera egy marék szárított halat tart a kezében, az utolsó adag ételt, amit a családjának fel tud kínálni, fogalma sincs, mi lesz holnap. Ez csak egy, de nagyon fájó példája annak a hihetetlen mély válságnak, amelyikbe Srí Lanka az elmúlt néhány év alatt került. Az asszony csak egyike annak a milliónyi Srí Lanka-inak, akinek az életszínvonala drámaian csökkent, és vagy ki kell hagynia egy-egy étkezést, vagy drámaian be kell osztania a gyógyszereit, esetleg a gáztűzhelyről át kell szoknia a fával főzésre.

Most a hal is elfogyott, húst már régen ettünk, ez a marék az utolsó, amink van

– panaszkodik az asszony.

Srí Lankát, a korábbi Ceylont, amely 1948-ban nyerte vissza függetlenségét a hosszú brit gyarmati lét után, a legnagyobb gazdasági válság sújtja. Kezdődött a 2020-as koronavírus-járvánnyal, majd annak gazdasági hatásaival, amit csak tetéztek a vágtató üzemanyagárak és a rosszul menedzselt hazai gazdaság.

A száguldó infláció, az állandósuló üzemanyag- és élelmiszerhiány végül az utcára vitte az elkeseredett embereket, akik végül júliusban elzavarták a hibákért felelősnek tartott előző elnököt. Az ENSZ legfrissebb jelentése szerint a 22 milliós sziget lakói közül minden negyediknek jelent napi gondot a megfelelő élelem és táplálék beszerzése.

Gunasekera elpanaszolja, hogy nem engedhetik meg maguknak, hogy vegyenek egy gázrezsót és palackos gázt hozzá. Nemrégiben betörtek hozzájuk, és elvitték a régi rezsójukat, így most kénytelenek fát használni a főzéshez.

Ahogy egyre nő az elkeseredettség, úgy keresnek kapkodva megoldást az új kormány tagjai, legutóbb a Nemzetközi Valutaalaptól igényeltek hitelt, de egyeztettek Indiával, Japánnal és az USA-val is. Végül a héten Srí Lanka előzetes megállapodást kötött az IMF-fel egy mintegy 2,9 milliárd dolláros hitelről. A négy évre szóló program célja az állami bevételek növelése, a költségvetési konszolidáció ösztönzése, új üzemanyag- és villamosenergia-árak bevezetése, a szociális kiadások növelése, a központi bank autonómiájának megerősítése és a kimerült devizatartalékok helyreállítása.

Marad a hiány mindenhol

Ahogy az utolsó állami tartalékok is kiürültek, elfogyott az üzemanyag, és általánossá vált, hogy napokig kell sorban állni a benzinkutaknál. A hiány idején megnőtt ugyanakkor a kereslet a fára.

A 8 éves Kevin Kindelan és csapattársa, a 7 esztendős Leoni Venego a közép-havannai juniorligás baseballcsapatban játszanak, ám mindketten sztárságról álmodoznak.

Kindelan már a kubai nemzeti bajnokságba való bejutással is elégedett lenne, de Venegónak merészebb tervei vannak: „Szeretnék bekerülni az amerikai Major League-be és olyan lenni, mint Yuli Gurriel” – utalt a kisfiú Kuba egyik leghíresebb baseballjátékosára, aki a Houston Astros alakulatát erősíti az Egyesült Államokban.
A baseball a karibi ország egyik legnépszerűbb sportjának számít, és a korábbi vezető, Fidel Castro is imádta.

A hivatalos adatok szerint Kuba gazdasága 2020-ban 11 százalékos visszaesést mutatott, azóta pedig még rosszabbak az adatok, ami leginkább a világjárvány következményeivel, valamint az Egyesült Államok 60 éve tartó embargójával magyarázható. Az élelmiszerekért, a gyógyszerekért és az üzemanyagért is kígyózó sorok állnak a boltok és benzinkutak előtt, ami az amerikai vám- és határvédelmi hivatal szerint október óta több mint 157 ezer kubai – szinte példátlan mértékű - elvándorlását indította el az Egyesült Államokba.

Az elmúlt hat évben a 2000 és 2010 közötti évtizedhez képest is megháromszorozódott az országot elhagyó baseballjátékosok száma

– mondta Francis Romero, Floridában élő kubai baseballszakértő. „Ezt egyetlen baseball-liga sem tudná túlélni. Sok fiatal játékost már nem motivál annyira a kommunista ideológia vagy a hazaszeretet” – mondta Romero a Reutersnek, majd hozzátette, a játékosok korábban vártak a kivándorlással, hogy bizonyítsanak, most viszont már 16 vagy 17 éves korban távoznak.

Nagy bajnoki álmok

A Havanna központjában található „Ponton” pályát sár, gaz és szabálytalan vonalak jellemzik, Kuba legfiatalabb tehetségei azonban már gőzerővel gyakorolnak a játéktéren. „Ám senki, még ezek a gyerekek sem menekülhetnek meg a kubai gazdasági válság hatásaitól vagy a tömeges migráció következményeitől” – mondja Irakly Chirino ifjúsági edző, a kubai nemzeti bajnokság korábbi játékosa, aki a Pontonban kezdte pályafutását. „Nincsenek kesztyűink, ütőink, cipőink, de még labdáink sem, amikkel játszhatnánk. Ha pedig mégis, akkor azok túl drágák.”

A szakember szerint emiatt a fiatal, lelkes baseballozók közül rengetegen a kevésbé felszerelésigényes labdarúgás felé fordultak, amely Latin-Amerika más részein a legnépszerűbb sportág, és szintén lehetőséget biztosít a külföldi karrierre. „Ne áltassuk magunkat, már az előtt elveszítjük a legjobb játékosainkat, hogy eljutnának a nemzeti bajnokságba” – vallotta be Chirino.

„Hiába próbálták eldugni a tömegközlekedés elől, a fővárosiak így is megtalálták maguknak a vidéket az elmúlt hatvan évben, több hullámban is. Először a ’60-as, ’70-es években, és ebben nagy szerepe volt a filmesek nagy generációjának, Sára Sándortól Jancsó Miklóson át Szomjas Györgyig. Közreműködésükkel alakult meg 1979-ben a Káli Vidék Baráti Köre, későbbi nevén a Káli-medence Környezetvédelmi Társaság, amelyet a nyolcvanas években Szomjas György vezetett. A Káli-medence 1984 óta védett.

Ez a budapesti értelmiségi kör – vagy egyenesen az „újlipótiak” – kapták az erősen gyarmatosító csengésű „bebíró” jelzőt a helyiektől, ami érezhetően kicsit többet takar, mint a máshol használatos „gyüttment”.

Ők ugyanis nemcsak nyaralót vettek, de igyekeztek minél több időt is a környéken tölteni, a romos házakat korhűen próbálták felújítani. Ezzel egy időre a régi mesterségek fogásait még ismerők tudása újra fontossá vált, ami már a hetvenes évekre is megkopott, miután az elvándorlás Tapolcára, Ajkára, Balatonfüredre már akkor egyre erősebb volt.

Közben helyben a „városiasodást” inkább az jelentette, hogy a bedőlő bástyakerítéseket helyreállítás helyett betonkerítés váltotta fel, a boltíves ablakokat műanyagokra cserélték. A sajátosság megőrzéséhez nem jött rosszul a betelepülők között az a sok »hóbortos«, aki épp a régi jellegzetességeket igyekezett megőrizni” – írta az Index a Káli-medence bemutatásakor a Mi vidékünk sorozatban.

Simon Zsolt alezredes fiatal korában döntötte el, hogy pilóta szeretne lenni, később az álma valóra is vált. Jelentős inspirációt jelentett az egyik általános iskolai tanítója, Balla Tibor. Tibi bácsinak is repüléssel kapcsolatos vágyai voltak, így hamar találtak közös témát. Ekkor az ötödikes Zsolt még nem gondolta, hogy mire leteszi az államvizsgát, és Szolnokon elhelyezik az állományban, akkorra Tibi bácsi, egykori tanára szintén ott tölti mindennapjait mint pilóta. Így az egykori tanár-diák viszonyból mára barátság alakult ki az egy bázison, azonos rendfokozatban dolgozó kollégák között. 

Az MH 86. Szolnok Helikopter Bázison jelentős szerepet töltenek be a Szállítóhelikopter Zászlóalj katonái, itt állomásoznak a nemrégiben hadrendbe állított, Airbus H145M típusú forgószárnyas helikopterek. Kormány Gábor képriportjában Simon Zsolt alezredes történetén keresztül ismerhetjük meg, mivel töltik mindennapjaikat Magyarország helikopterpilóta-honvédei.

Az a pár hónap, amit ott töltöttem, leginkább egy általános rend szerint épült fel. A repülés előtt volt egy eligazítás a pilótáknak azzal kapcsolatban, hogy milyen gyakorlatot fognak csinálni az adott napon. Ezután a helikopterhez megérkezve a műszakis csapat átadja a helikoptert, és közös általános ellenőrzést tartanak azzal kapcsolatban, hogy minden rendben van-e a forgószárnyas géppel. Az én esetemben sokszor hallgatókkal repültem, és Simon Zsolt alezredessel. Az alezredes úr oktatószerepet töltött be, így iskolaköröket csináltunk, manővereket gyakoroltunk, és úgy repültünk egy előre megtervezett úton. A pilóták tudásukat fejlesztve a napokban az általános repülések mellett készenlétben is állnak, időközönként külföldi gyakorlatokon vesznek részt

– mesélte Gábor.

Litkey Farkas májusban kezdte meg a felkészülést nyolcfős csapatával a Kékszalag vitorlásversenyre, amelyen idén hetedik helyezést értek el. A balatonkerülő versenyre öszeállított csapatában javarészt fiatalokkal dolgozik, velük teljesítette a 35 napos edzési programot.

„Huba nem nálam tanult, hanem ő itt nőtt föl, ismerem őt egész kicsi gyerek kora óta. Lelkes volt, mocorgott körülöttünk, ezért egyszer-egyszer magunkkal vittük. Ő komolyat érett a tavalyi évhez képest is, de mindenki nagyon fiatal. Beni, aki 20 éves, és gyerektáboros volt nálunk, épp a napokban mutatta, hogy 2012-ben kapott tőlem egy oklevelet, hogy elvégezte a tábort” – meséli Farkas, aki az elmúlt években összesen tizenhárom alkalommal nyerte meg a Kékszalagot, legutóbb 2017-ben.

„A Kékszalag az én időm alatt nagyon sokat változott, a klasszikus erények, amelyek, amikor én elkezdtem, fontosak voltak, hogy az embernek legyen jó tudása a tóról, ismerje a szelek finom járását, ez egyre kevésbé érdekes. Ahogy gyorsulnak a hajók, a sebesség dominál. Ez nem baj, sőt talán ezért csinálom a mai napig, mert ilyen gyors hajókkal lehet vitorlázni” – mondta.

A Décision 35-ös típusú versenyhajója 2009-ben készült Svájcban. Először hét darab épült a típusból, majd még öt, Farkasé a legfiatalabb darab. 

"Az egyik legemlékezetesebb esetemnél felrobbant a gázpalack, eltalált egy gyermeket, és kigyulladt a háztető is. Én voltam az első helyszínre érkező egység, és egyszerre voltam mentős és tűzoltó. Először betettem a kádba a gyermeket, akit hideg vízzel kezdtem hűteni. Közben a szomszédok segítségével oltottam a tüzet. Igen ám, de az apuka, aki szintén égési sérüléseket szenvedett, agresszív lett a sokktól és a fájdalomtól: őt gyógyszeresen kellett ellátni. A másik gyermeknek pedig, aki nem sérült meg, kiadtam, hogyan lássa el apuka sebeit”

– meséli Lausch Patric, aki kaliforniai tűzoltóból lett immár Magyarország és egyben a nyugati világ legrégebb óta szolgálatban lévő motoros mentőorvosa. Patric doktor szenvedélyesen szereti 15 éve űzött hivatását. Mint mondja: munkájának egyik legnagyobb szépsége, hogy a motoron ő egy egyszemélyes mentőegységként működik. Míg például egy klasszikus rohamkocsiban ott ül a gépész, az ápoló és az orvos is, addig a motoros doki a három feladatkört egy személyben látja el. Lausch Patricet vezetni például a TEK többszörös világbajnok vezető motoros oktatója tanította.

Az Egyesült Államokban 1950-ben született és több mint negyven éve a dél-afrikai Johannesburgban élő Roger Ballen generációja egyik legjelentősebb fotográfusa, akinek dokumentarista és megrendezett képei egyedülálló helyet foglalnak el a kortárs fotográfiában. Magával ragadó kompozíciókban foglalkozik olyan témákkal, mint a kontrollvesztés, a káosz, az őrület, az elidegenedés, az ember viszonya az állatvilággal, a halál elkerülhetetlensége, valamint – újra és újra – a másság élményével. Maga úgy jellemzi műveit, mint egzisztenciális pszichodrámákat, amelyek a tudattalanba hatolva az emberi lét lényegét tárják fel.

„A munkám alapján nem vagyok kívülálló művész. Nemzetközi, jól képzett művész vagyok. De azokat, akikkel dolgozom, a társadalom peremén élőknek tekintik. Ennél azonban szerintem fontosabb, hogy a munkám az elméd túloldalára visz el. Érzelmi állapotokra koncentrálok, arra a helyre, amit az emberek jellemzően a perifériára vagy a margóra kényszerítenek, és elkerülnek.”

Roger Ballen munkássága összetett és többértelmű, univerzális kifejezőerejű és archetipikus, de mindemellett tele van iróniával, szellemességgel és humorral is. Kísérteties, radikális fotói, amelyeket nehéz kiverni a fejünkből, a saját pszichénkbe vezető felfedezőutakká válnak. Pályája során fokozatosan nyitott más műfajok felé, a grafikai vagy később a szobrászati és az installációs elemek elegyednek a mégis fotográfia területén maradó alkotásaival. Mindemellett sikeres videóklip-rendező.

Mikortól számít valami múltnak? Mikor lesz idejétmúlt egy kontextus? Milyen jelentősége van az időnek? Az építészet mint olyan, rombolások, átalakítások és tartós fennmaradás közepette, tartja magát statikus céljához: az egész maga a nyilvántartott múlt, de ugyanakkor tükre is annak, ami a jelen, ami a mát jelenti.

Antonio Benítez Barrios fotós-újságíró (született Algecirasban, 1976-ban), alig 15 évesen kezdte pályafutását mint szociofotós. Riporterként két hírügynökségnek is dolgozik, egy bécsinek és egy Egyesült-Államok-beli székhelyűnek. A Fading Europe egy olyan projekt eredménye, amelybe hat éve kezdett bele: beutazta a régi Európát, megörökítve annak elhagyatottságát.