„Ott tartunk, hogy a semmittevést is tanulni kell. Legalábbis azt, hogy megengedjük magunknak, hogy a dologtalanságot ne érezzük időpocsékolásnak, és ne szorongjunk, ha épp nem foglalkozhatunk a munkánkkal, nem tanulhatunk, nem tájékozódhatunk a világ dolgai felől ötpercenként. Az információs túltelítettség korszakában, ahol a közösségi média és az okostelefonjaink a figyelmünkkel kereskednek, öt perc az új negyvenöt perc, az új mértékegység, ameddig még talán mindenki tud egy dologra koncentrálni. Legalább nem tizenöt másodperc, ahogy a social media platformokon jósolták nemrég – mostanra ott is igény mutatkozik a kifejtősebb, öt-tíz perces tartalmak iránt.

Standovár Júlia Everyday dilemmas [Mindennapi dilemmák] című munkája a mindennapi kudarcokról, a döntéshozatal lélektanáról, a szorongás különböző formáiról szól. A sorozat kezdődarabja mindezzel összefüggésben szintén a már emlegetett öt perccel foglalkozik. A 5 minute rule [Ötperces szabály] cím egy terápiás beszélgetés során felmerülő, mindennapokban alkalmazható egyszerű módszerre utal, amelynek lényege, hogy ha nehezen indul a reggel, vagy azt érezzük, hogy még az ágyból felkelni sincs motivációk, akkor tegyünk egy kísérletet, válasszunk ki egy feladatot, tennivalót a napi listánkból, és tűzzük ki azt a célt csupán, hogy öt percig csináljuk. Ha azután sem megy, akkor inkább feküdjünk vissza az ágyba (amennyiben megtehetjük), ha pedig beindulunk, akkor meg már rég túl leszünk az öt percen, mire észrevesszük, hogy szinte kész is vagyunk vele. Jó ez az öt perc, jó tudatosítani, hogy az idő ekkora kis szelete is értelmet tud adni egy egész napnak. Az időkorlátokról, a heti bontású naptároldalakról, a karóránkról általában az jut eszünkbe, hogy akadályoznak, beszabályoznak minket, arra már ritkábban gondolunk, hogy mint minden korlátba, ezekbe is bele lehet kapaszkodni.

Helyek és világok, melyeket nem ismerünk, amikkel nem találkozunk nap mint nap. Ha nyakunkba kapnánk a planétát, és elutaznánk olyan országokba, ahol az életkörülmények merőben eltérnek az átlagban megszokottól – mondjuk a harmadik világ országaiba –, kezdetben zavar lenne úrrá rajtunk. Vannak ezekben az országokban olyan helyek, melyektől óva intik az odalátogató turistát, így

Mégis, az ottani emberek – ellenséges reakció helyett – sokszor éppoly értetlenséggel tekintenek a mi kultúránkra. Számukra az a szokatlan, miért érdeklődünk az ő mindennapjaik iránt. Ezt a kontrasztot mutatja meg egy frissen megnyílt budai tárlat.

A Budapest FotóFesztivál Erzsébetvárossal együttműködésben hagyományteremtő céllal pályázatot hirdetett 35 év alatti fotográfusok számára csoportos kiállításon való megjelenésre. Az évente meghirdetett pályázaton a nyertes alkotók munkái által a K6 Galériában, a BPF kiemelt eseményeként mutatkozik be a kortárs magyar fotográfia legifjabb generációja. A tematikailag kötetlen felhívás arra keresi a választ, hogy mi foglalkoztatja most a fiatal fotográfusokat, melyek azok a tematikák, kérdések, melyek mentén sorozataik / portfóliójuk formálódik. A kiállítás kurátorai főként az eredetiséget, a nem konvencionális látásmódot, megközelítést részesítették előnyben a témák és a koncepciók tekintetében is.

A Fresh Meat idei válogatása a fiatal felnőttek útkeresésével szembesít. Útkeresés: más, mégis ugyanaz generációról generációra. Szembenézés a múlttal, ismerkedés a testünkkel, az anyasággal. Reflexió az elmúlt években mindent meghatározó járványra, a felgyorsult, követhetetlen világra. Saját magunk és a környezet kizsigerelésére, a táj és magunk közé húzott ideiglenes (?) falakra.

A hét bemutatkozó fotós alkotásai 2023. április 23-ig a Klauzál6 Projekt Galériában láthatóak.

A kiállítás kurátorai: Mucsy Szilvia és Somosi Rita.

A Varázslatos Magyarország átadta a 2022-es természetfotó-pályázatának nagydíját, és megnyitotta idei fotókiállítását a Magyar Nemzeti Múzeumban. A pályázaton kilenc kategóriában, csaknem négyezer képpel versenyeztek a fotósok.

A természetfotó-pályázatok között különlegesnek mondható a Varázslatos Magyarország, hiszen a fotósoknak a havi pályázatok mellett egész évben teljesíteniük kell, hogy pontszámaik alapján a ranglista élére kerüljenek. Az évad legsikeresebb fotósa Daróczi Csaba lett, aki a magyar természetfotó nagydíját és az azzal járó Arany Daru szobrot is megnyerte. Második helyen Kaszás Norbert, harmadik helyen pedig Kocsis Ferenc végzett.

Daróczi Csaba a Varázslatos Magyarország pályázatát hetedik alkalommal nyerte meg, idén kizárólag a kompakt kategóriában versenyzett, így csak mobiltelefonnal és GoPro kamerával készült fotókkal pályázott.

Az előző évadban zsűritag voltam a pályázaton, és már akkor megfogalmazódott bennem, hogy szeretnék egy kísérletet csinálni, hogy lehet-e az embernek esélye, ha csak telefonnal és akciókamerával készít képeket. Leginkább azt szerettem volna demonstrálni ezzel, hogy egyszerű eszközökkel is lehet jó képeket készíteni, csak megfelelő kreativitás kell hozzá. A profi felszerelés a lehetőségeket növeli, több mindent le tudsz fényképezni vele, de ha megtalálod a megfelelő témát, akkor azt egy telefonnal is meg lehet jól csinálni

– mondta Daróczi Csaba az Indexnek.

A World Press Photo 66. sajtófotó-pályázatán kihirdették a régiós díjazottakat. A versengésben ezúttal 127 ország 3752 fotósának 60 448 képe indult.

Tavaly teljesen megújult a pályázat. A világot hat régióra osztották (Afrika, Ázsia, Európa, Észak- és Közép-Amerika, Dél-Amerika, Délkelet-Ázsia és Óceánia). Ezekben a regionális zsűri választja ki először a négy kategória nyertesét, majd a 24 nyertes közül választ ki végül a World Press Photo verseny központi zsűrije minden kategóriában egy-egy, vagyis négy fődíjast. Fontos megjegyezni, hogy nem a fotós nemzetisége alapján sorolják a nevezett műveket régiókba, hanem a képek készítésének helyszíne alapján. A központi zsűri döntését április 20-án hozzák nyilvánosságra.

Azok a fotók, amelyeket 2022 megjelenítéséhez választottunk, jelzőpontok az időben is, és egyben történelmi dokumentumok. Ezek alapján pedig a jövő generációi majd el tudják dönteni, milyen is volt az az esztendő, és remélhetőleg tanulnak is belőle

– mondta a központi zsűri elnöke, Brent Lewis, a The New York Times képszerkesztője.

Juan Brenner 1977-ben született Guatemalavárosban, ahol jelenleg is él és dolgozik. Kapcsolata szülőhazájával mindig is terhelt volt. Születése a 36 évig tartó guatemalai polgárháború idejére esett, köztiszteletben álló orvos apja a hadsereget segítette, így a gerillák ellenségévé vált. Az országban naponta tűntek el emberek, merényletek kísérték Brenner gyerekkorát. 18 éves volt, mire a háború véget ért. Ekkor vett egy repjegyet, és az Egyesült Államokban kezdett új életet.

Miután több mint egy évtizedig divatfotográfusként dolgozott New Yorkban, visszatért szülőhazájába. Első monográfiáját, a Tonatiuh-t a 2019-es Paris Photón az Aperture Foundation First PhotoBook Awardra jelölték. Ugyanezzel a projekttel elnyerte a LensCulture 2019 Emerging Talent díját. Munkái olyan kiadványokban jelentek meg, mint az Aperture, a British Journal of Photography, a Le Monde, a VICE, a C-41, az Aint Bad, a Fisheye vagy a Dazed and Confused. A guatemalavárosi Proyectos Ultravioleta alapító tagja.

Az elmúlt 5 évben Brenner munkája nagy része a Guatemalai-felföld néven ismert, különleges és jelentőségteljes terület összetett jelenségeinek megértésére irányult.

Kezdve a 16. századi guatemalai spanyol invázióval és annak következményeivel, a modern kor vívmányait elítélő haladásellenességen át, mely legyőzte és szétzúzta a helyi uralmat, végül elérkezve egy új gyarmati rendszerhez, amely a hatalmi egyensúlyt a megszállók javára mozdította el, sok olyan ötletet gyűjtött, amely kutatása kulcsfontosságú összetevőjévé vált.

Haibar-Pahtúnhva Pakisztán négy tartományának egyike, nyugati felén végig Afganisztánnal határos, fővárosa Pesavár. Ez az a törzsi terület, egyfajta senki földje, amelyen úgy járnak át a szomszédos Afganisztánba vagy onnan Pakisztánba a szélsőségesek, mintha hazajárnának. Ez volt az térség, amelynek szélsőségesei 2001 és 2021 között menedéket nyújtottak az amerikaiak által üldözött afganisztáni táliboknak. Amikor 2021 augusztusában az amerikaiak kivonultak Afganisztánból, és a tálibok átvették a hatalmat, Pakisztán kérésére sem voltak hajlandók kiadni az ország területére menekült pakisztáni tálib szervezetek tagjait, vagy leszámolni velük.

A pakisztáni tálib Tahrik-e-Talibán (TTP) egy ernyőszervezet, amelyhez számos frakció tartozik. Ezek sok mindenben eltérnek egymástól, de ami közös bennük, hogy a központi kormányzat megdöntéséért és egy saját, keményvonalas iszlám alapokon álló állam létrehozásáért harcoltak. A tálib támadásoknak több tízezer halálos áldozatuk volt az elmúlt évtizedben. Pakisztán vezetése az elmúlt 20 évben, kimondva-kimondatlanul, de támogatta az afganisztáni tálibokat. Nem nyíltan, hanem a pakisztáni titkosszolgálaton keresztül, annak ellenére is, hogy az amerikaiak sokszor hányták ázsiai szövetségesük szemére a burkolt tálib támogatást. Amikor az amerikai erők kivonultak a szomszédos Afganisztánból, az ottani tálibok létrehozták a maguk teokratikus iszlám államát. Ebből erőt merített a Tahrik-e-Talibán is, amely az elmúlt időszakban támadásait a pakisztáni rendőrségre irányította.

A Kovaljov testvérek háza egymás közelében volt. Azonban a háború kitörése után a település, amely a dél-ukrajnai Herszontól mintegy 35 kilométerre található, a két front közé ékelődött, és úgy is maradt. Sztyepán 80, míg öccse, Volodimir 77 éves. Feleségükkel kevéske nyugdíjukból próbálnak kijönni. Házuk romjai között élnek, ahol nincs víz és áram. Élelmet segélyszervezetektől vagy rokonoktól kapnak.

Sztyepán és felesége, Tetyána egy pincében laknak egykori házuk mellett, amelyet hasonlóan falujuk, Poszad-Pokrovszke szinte valamennyi házához, a földdel tett egyenlővé az orosz ágyútűz.

Nyolcvanévesek vagyunk, itt éltünk és itt dolgoztunk a kertünkben, hova meneküljünk már ennyi idősen? Már csak a halálra várunk, mi mást is tehetnénk?

– mondta szomorúan Sztyepán a Reuters riporterének.

Volodimir és Tetyána házuk egyetlen épen maradt, még tetővel fedett szobájában húzzák meg magukat.

2022. február 25-én, tehát egy nappal az invázió kezdete után az oroszok már a falu határában voltak, ott állították meg őket az ukránok, majd ősszel visszaszorították őket, aztán a frontvonalak beragadtak. Volodimir végig a házukban maradt, felesége néhány hétre rokonoknál keresett menedéket velük élő, mozgáskorlátozott unokájukkal, majd visszatértek. Egy októberi napon aztán találatot kapott az épület teteje, és beszakadt. Akkor indult meg az ukrán ellentámadás, amely végül egészen a Dnyeper folyóig tolta vissza az orosz erőket. Ugyan ukrán ellenőrzés alá került a falu, de az oroszok sincsenek túlságosan messze tőle. Így a település gyakorlatilag senki földjévé vált a szembenállók között, lövészárkokkal, eldobált lőszeres ládákkal, kilőtt orosz tankokkal, becsapódott, földből kiálló, de fel nem robbant rakétatorzókkal és aláaknázott mezőkkel.

Isabela de Sagua egy apró, poros halászfalu Kuba északi felének középső részén. Halászok egy csoportja már kora reggel izgatottan vitatkozik a lehetséges fogásról, a tengerről, az árapályról és a legfrisebb amerikai szabályozásról. Január elején jelentette be Joe Biden elnök, hogy az Egyesült Államok azonnali hatállyal lezárja határát a kubai, haiti és nicaraguai illegális bevándorlók előtt, de biztosítja számukra a legális bejutást. Ennek értelmében az USA kétéves időtartamra vállalja, hogy az érintett országokból havonta 30 ezer embert – az afgánok és az ukránok esetében is alkalmazott bevándorlási amnesztia alapján – beenged. Az elnök arra szólította fel az érkezőket, hogy ne próbálkozzanak az illegális határátlépéssel, hanem válasszák a legális utat, hogy bejussanak az Egyesült Államokba. Akit ezentúl elkapnak, miközben illegálisan akar bejutni Amerikába, az többet nem vehet részt a bevándorlási programban, és Mexikóba toloncolják.

Az elmúlt időszakban a Venezuelából, Kubából, Haitiról és Nicaraguából érkező migránsok száma nőtt a leginkább, 2022 novemberében például több mint 82 ezer embert regisztráltak illegális migránsként a négy közép-amerikai és karibi államból. A Joe Biden által meghirdetett program feltétele, hogy a menekülők előzetesen regisztráljanak, találjanak egy pénzügyi támogatót, és legyen repülőjegyük az USA-ba.

Ahogy a 2020 – 21-es évekről a pandémia, a tavalyi évről az orosz – ukrán háború jut eszébe a közép-európaiaknak. Hetven éve nem fordult elő Európában, hogy egy állam megtámadott volna egy szomszédos országot. 2022. február 24-ig remélhettük, hogy ez így is marad, ám hajnalban az orosz hadsereg megtámadta Ukrajnát.

A Magyar Sajtófotó Pályázatra ebben az évben 269 fotográfus 2443 pályaművel (köztük 1881 egyedi képpel és 562 sorozattal) nevezett, a beküldött fotók száma ezerrel haladta meg a tavalyit, összesen 6810 volt.

A zsűri tagjai voltak: Szlukovényi Tamás (elnök), a Toronto/London székhelyű Archive of Modern Conflict kurátora, a Reuters volt globális fotófőszerkesztője; Stephane Arnaud, 2000 óta képszerkesztője, 2016 óta fotófőszerkesztője az AFP francia hírügynökségnek; Adrian Evans (London, Nagy-Britannia), a Panos Pictures igazatója; Daniela Mrazkova, cseh fotográfiai szakíró, újságíró, kurátor, a World Press Photo, illetve a Pictures of the Year többszöri zsűritagja és Stiller Ákos fotóriporter, a The New York Times, a National Geographic, a CNN, a Spiegel és a Stern tudósítója.

Hétfőn rövid időn belül két nagyon erős rengés – 7,4-es és 6,6-es – volt viszonylag közel egymáshoz. A pusztítás török és szíriai területeket is érintett. Mértékét ugyan az ankarai kormány még nem becsülte meg, de a Bloomberg számításai szerint a károk helyreállítása akár a török GDP 5 százalékát is felemésztheti.

Az ankarai kormány most igyekezett viszonylag gyorsan reagálni, talán azért is, mert az 1999-es rengést követő politikai tétlenkedés az akkori kormányzat bukásához vezetett a következő választásokon. Idén pedig májusban lesznek általános választások, így egyáltalán nem mindegy, mit és hogy tesz a helyreállítás érdekében az Erdogan-kabinet.

A nagyarányú rombolást, amelyben újonnan épült, sokemeletes társasházak kártyavárként omlottak össze, az építkezések körüli korrupcióra és a silány kivitelezésre vezetik vissza a bírálók. Az pedig, hogy egy ilyen, gyakori földmozgások fenyegette térségben földrengésbiztos épületeket húzzanak fel, szinte teljesen kizárt. Ennek pedig az az oka, hogy annyira megdrágítja az ingatlanok árát, hogy a kivitelezők inkább „kispórolják” ezt a lehetőséget. Ez pedig emberéletek tízezreiben mérhető hiba, mi több, bűn.

A yanomamikról, bár nem érintkeznek a külvilággal, évtizedek óta tudunk. 2016-ban itt írtunk róluk részletesen. Brazília északi részén élnek a venezuelai és a guyanai határ mentén.

Mintegy 35 ezren élhetnek egy nagyjából magyarországnyi területen az őserdőben, és hírnevüket elsősorban az erőszakosságuknak köszönhetik. A kutatók szerint a törzs férfitagjai közül minden második erőszakos halált hal. Mivel rendszeresek a falvak közötti összecsapások, ezeknek fő oka ugyan vitatott, de az világos, hogy az egyik fő motiváció a nőszerzés.

Az újonnan megválasztott brazil elnök kormánya azt állítja, hogy 2022-ben 99 alultáplált, öt év alatti, yanomami kisgyerek halt meg. Luis Inacio Lula da Silva azzal vádolja elődjét, Jair Bolsonarót, hogy a bennszülött rezervátumnak nem biztosítottak megfelelő egészségügyi ellátást, az erdőirtásokat nem állították meg, ahogyan nem akadályozták meg az aranyásók, szerencselovagok belépést erre az érintetlen területre. Valószínűleg ők hurcoltak be mindenféle betegséget és ennek köszönhető, hogy nagy számban kaptak tüdőgyulladást és szenvednek maláriában az alultáplált gyerekek. Luláék egészségügyi vészhelyzetet hirdettek a rezervátumban.

„A fényképezés fokozatosan a búcsúzási rituálénk részévé vált; bepakolni a bőröndöket a kocsiba, ölelés és puszi, integetés, majd elhajtás.” 

Deanna Dikeman megható fotókönyve a családról, a meghittségről, a búcsúzkodásról és az idő múlásának kegyetlenségéről mesél. A huszonhét évet felölelő sorozatban Dikeman a szüleit fényképezte búcsúintés közben.

Az első fotó 1991-ben készült, ám ekkor még nem azzal a szándékkal, hogy egy sorozat része legyen, hanem pusztán emlékmentés céljából, azonban az évek során rituálévá vált megörökíteni a búcsúzkodás pillanatát. A dokumentálás talán megkönnyíti a távozás szomorúságát, hiszen sosem tudhatjuk, hogy egy búcsú mikor lesz az utolsó. A könyv látogatásról látogatásra rögzíti az évszakok váltakozását, az évek múlását, a szülők öregedését.

2009-ben Dikeman édesapja elhunyt, de édesanyja még további nyolc évig folytatta a búcsúintést, az utolsó évben már az idősek otthonából. A sorozat utolsó képe 2017-ben készült a fotográfus édesanyjának temetése után az üres kocsifeljáróról.

Dikeman személyes és őszinte munkája nemcsak az idő múlásának melankóliáját ragadja meg, hanem bepillantást enged egy család intim pillanataiba is, azonnal kötődni tudunk hozzá, hiszen mindannyiunk számára ismerős érzelmeket és emlékeket idéz.

„Mivel mindennek, amit valaki lát vagy kimond benne, legyen az bármily csekély, triviális dolog is, köze lehet a történet végső kimeneteléhez, egyetlen mozzanat sem hagyható figyelmen kívül. Minden lényeges; a könyv középpontja bármikor arrébb csúszhat, könnyedén továbblöki bármilyen új fordulat. Bárhol lehet a középpont tehát, s mindaddig nem rajzolható köréje kör, míg a könyv véget nem ér” – görgeti a gondolatmenetet a jó detektívregény ismérveiről a narrátor Paul Auster az Üvegváros című könyvében. A New York-trilógia első regénye egyfajta antidarab, amelynek középpontja a könyv letétele után is mozgásban marad: nem a nyomozás megoldása áll a fókuszában, hanem a nyomozás folyamata és a nyomozó maga.

Bartha Máté új munkája esetében egy hasonló „nyomozás a nyomozás kedvéért” vagy inkább „megfigyelés a megfigyelés kedvéért” helyzet áll fenn. Sorozatában Daniel Quinnhez hasonló módon járja a várost, „néz, figyel, keresi a gondolatot, ahogy gázol a tárgyak és események zűrzavarában, az eszmét, ami mindezt összetartja, ami mindennek értelmet ad”. Olyan urbánus tereket, látványokat gyűjt össze, amelyek a város mindennapi használata során általában észrevétlenek maradnak; felhalmozásuk és egymás mellé helyezésük révén azonban egyfajta megmagyarázhatatlan értelmezési kényszert váltanak ki a nézőjükből. Mit kommunikálnak, és kinek? Kinek az érdekeit szolgálják? Milyen (titkos) rendszer szerint működnek, állnak egybe? Gondolati programjának középpontjában ez a rendszeralkotási inger vagy folyamat áll, amely a jelenségekhez rögtön értelmet társít, és köztük ok-okozatiságot vagy másféle összefüggést vázol fel.

Máté számára a fotó egyfelől a mindenkori, rejtélyekkel teli város képi megteremtésének alapkelléke, másfelől az abban megbúvó összefüggések, rejtett szervezőerők megfigyeléséhez használt segédeszköz is. Az Anima Mundi sorozatban a világ különböző pontjain készült, valós és megrendezett látványokat rögzítő képeiből egy azonosíthatatlan metropoliszt tapaszt össze. Egy virtuális helyszínt, amelyben „a dolgok rendjét vagy az esetlegesség törvényszerűségeit” kutathatja. Visszatérő motívumai a város szövetébe beolvadó különböző rácsszerkezetek mint a rendszerezés, a szerkesztettség metaforái; valamint a plakátok, a köztéri kommunikáció jellegzetes médiumai. A képeken látható raszterek és poszterek azonban egyáltalán nem segítenek az eligazodásban, nem lehet tudni, valójában mit is közvetítenek, milyen logika szerint működnek, merre vezetnek.

Mivel az Anima Mundi a megfigyelés és az értelemadás természetére és működésmódjára fókuszál, egy folyamatosan változó, végtelenségig bővíthető projekt, amely ezzel összhangban mindig valamilyen kísérleti formában kerül bemutatásra. A TOBE Galleryben látható verzió esetében Máté ezúttal testvérével, az alkalmazott és autonóm elektronikus zenei munkákat létrehozó Bartha Márkkal is együtt dolgozik. Márk zenei közreműködése révén a kiállításban a gyűjtés, az urban landscape városi hangmintákkal egészül ki, a galériatérben egy azokból építkező zenei kompozíció hallható – írja Mucsi Emese, a kiállítás kurátora.

A Fidzsi-szigeteken található Togoru falu temetőjét már elnyelte az óceán. Nem véletlenül retteg a település egyik régi lakója, Lavenia McGoon, hogy hamarosan az ő háza következik. A 70 éves asszony a klímaváltozással magyarázza a tengerszint emelkedését, amely előbb-utóbb őt is távozásra kényszeríti. Togoru Fidzsi legnagyobb szigetének, Viti Levunak a dél részén található. Egyike annak a több tucat, part menti településnek, amely közvetlen veszélynek van kitéve a szigeteken.

Lavenia McGoon már 60 éve lakik itt egyszerű faházában, áram és vezetékes víz nélkül. Mint meséli, régen a házuk és a tenger között még volt egy kis ültetvényük, amelyből 20-30 év alatt a tenger 55 métert elfoglalt. A helyi temetőben mintegy kétszáz sír volt, valamennyit újra kellett temetni a sziget magasabban fekvő részén, mert a víz elborította a temetőt is.

Fidzsin már korábban elindították a hatalmas áttelepítési programot, amelynek részeként mintegy 600 veszélyeztetett közösséget akarnak átköltöztetni a belső hegyvidéki területekre, ezek közül 42 falu már közvetlen veszélynek van kitéve. A szigeteken lakó 900 ezer ember 70 százaléka él egy öt kilométeres tengerparti sávon belül. 2014-ben a Vanua Levu szigeten található Vunidgoloa volt az első falu a világon, amelyet magasabban fekvő területre kellett telepíteni a tengerszint emelkedése miatt.

A 72 éves Fabrizio Cardinalit nem vonzzák a csillogó városi fények, hiszen már 50 éve egyedül él messze a lakott területektől, áram, gáz és vezetékes víz nélkül. Egészen pontosan egy kőből épült tanyasi házban lakik Verdicchio borvidékén, Anconától nem messze, Olaszország keleti, Adria menti részén.

Nem akartam a gyorsuló világgal tartani. Inkább odahagytam mindent, a családomat, az egyetemet, a barátokat, a sportot, hogy egy teljesen másféle irányba induljak

–  mondja a foltos kordnadrágot hordó, Karl Marxra vagy az amerikai költőre, Walt Whitmanre hasonlító, hatalmas ősz szakállat viselő férfi. Valamit feladni nem mazohizmus – teszi hozzá –, hanem valamit feladsz, hogy valami számodra fontosat megtarts.

Az elmúlt fél évszázadban teljesen egyedül élt. Ma már van két társa, egy kakasa, három csirkéje és egy macskája. Kis közösségét viccesen Harmonikus diók törzsének nevezi. Cardinali és két társa, Agnese és Andrea, akik nemrég csatlakoztak hozzá, egy fafűtéses sparheltet használnak főzésre és fűtésre, és olyan lámpák mellett olvasnak, amelyekhez a szomszédoktól kapott fáradt olajat használják.

Dombovári Tibor, becenevén Bumbi 1956-ban született Miskolcon. Fotózással már gimnáziumi évei alatt is foglalkozott, a miskolci Földes Ferenc Gimnáziumban ugyanis természetjáró szakkör működött, ahol gyakran fényképeztek is. Később, az egyetemi újságnál volt fotóriporter. A Bükk tájaitól aztán messzire vezetett az út, búvárfotós lett. Készített fotókat többek között Kubában, a Maldív-szigeteken, Indonéziában, Pápua Új-Guineában, Egyiptomban, Izraelben, a Bahama-szigeteken, Malajziában és a Fülöp-szigeteken is.

A búvárkodással komolyabban először 1985-ben találkozott, amikor Bucsi Szabó László meghívására Kubába utazott barátaival. Akkor víz alatti fotózásra alkalmas fényképezőgépe még nem volt, de lenyűgözte az ottani víz alatti világ.

Kubában merültem először búvárkészülékkel, előtte nagyon elérhetetlennek tűnt. Egy gyorstalpalón elmagyarázták, mire figyeljünk, hogyan vegyük a levegőt, és elvittek egyet merülni. Megfogott a színkavalkád, a formai változatosság, ami ott, a víz alatt van, ráadásul az élőlények nagy része nem is fél, nyugodtan oda tudsz úszni egy halhoz. Mindig tetszettek, amikor korábban ilyen képeket láttam, és most hoppá, én is közel kerültem ehhez a világhoz. Kubába vissza tudunk járni fillérekért, már csak a felszerelést kell összeszedni hozzá. Az egész így kezdődött

– mesélte Bumbi a Kubában eltöltött időről.

A víz alatti fényképezés rendkívül komoly technikai felkészültséget igényel mind a merüléssel kapcsolatos eszközök, mind a fényképezőgép tekintetében. Ha a fotós a felszínen összezárja a tokot, akkor a víz alatt már nem lehet optikát cserélni, így előre kell gondolkozni.

„Nagy hátrány volt régen, hogy egy merülés alatt csak egy tekercs film állt rendelkezésre. Be kellett osztani, nehogy az legyen, hogy az utolsó tíz percre már csak egy kocka marad, és akkor jön a jó téma. A digitális technikára való váltás hatalmas lépés volt a víz alatti fotózásban is” – tette hozzá.

A vaku kérdése is fontos a víz alatt, hiszen minél mélyebbre megyünk, a víz annál inkább kékessé válik, a tiszta víz kék szűrőként funkcionál, ezért vakuzni kényszerül a búvárfotós. Vakuval is csak pár méter távolságig lehet színhelyes képet készíteni, a víz két-három méteres távolságon túl már kékül. Ezért minden élőlényt, amennyire csak lehet, meg kell közelíteni, legyen az hal vagy cápa.

Pelé az egyik, ha nem a legsikeresebb labdarúgó a világon. Három világbajnoki címe egyedülálló, annak ellenére jutott a csúcsra, hogy sosem futballozott Európában.

„Egy rongylabdát kergető fiúból igazi labdával, profi pályákon játszó futballistává lettem olyan csapatokban, amelyek történelmet írtak. Világot láttam, nagyszerű, csodálatos emberekkel találkoztam. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen magasra jutok” – írta 2006-ban megjelent önéletrajzi könyvében.

És Pelé most már még magasabban van. Igen, valahol ott, a felhők között, minden bizonnyal Diego Maradonával beszélik meg Argentína harmadik világbajnoki címét.

„Játékosként gyakran kötöttünk barátságot más klubok labdarúgóival. Szoros barátságot. Meghívtuk egymást otthonainkba, megismertük egymás családját, s közben állandóan azon elmélkedtünk, hogyan javíthatnánk a futballon. A cél mindig a minél látványosabb játékos kialakítása kell, hogy legyen, hiszen ez szolgál példával mindenki számára Brazíliában éppúgy, mint a világ más részein. Csak ez számít. Méltónak és alkalmasnak kell lennünk arra, hogy megmutathassuk a világnak, nemcsak ötszörös világbajnokok vagyunk, hanem érző emberi lények is, akik alávetik magukat a futball – és az élet – első számú törvényének: tudni kell veszíteni.”

És Pelé most a legnagyobb harcát vesztette el, gyógyíthatatlan betegsége 82 évesen legyőzte őt. A világ azonban örök győztesként fog emlékezni rá. Édesapja, Dondinho úgy nyilatkozott korábban, hogy a legnagyobb gólja egy Celestével való kényszerítőzésből született, az Edson Arantes do Nascimento Pelé nevet adták neki. Nos, a futballvilág hálával tartozik ezért a gólért, no meg aztán azért a több mint ezer találatért...

A Fővárosi Állat- és Növénykertben száztíz évvel ezelőtt nyílt meg a pálmaház alatti akvárium, amely sokáig az állatkert fő tengeri és édesvízi bemutatóhelye volt. Akkora attrakciónak számított ez régen, hogy az állatkerten belül külön belépőjeggyel volt látogatható. Igaz, már jó ideje egy állat megtekintéséért sem kell külön fizetni az állatkertben, de a látogatók tengeri élővilág iránti érdeklődése megmaradt.

„Az embereknek van egy különös vonzódásuk a tengeri akvarisztikai bemutatókhoz, egzotikumot jelent számukra. Amikor megkérdeztük a látogatókat, hogy mit látnának szívesen az állatkertben, az egyik leggyakoribb válasz az volt, hogy cápákat, olyan igazi cápákat. Ez visszatérő dolog volt, ezért ebbe az irányba indultunk” – mesélte Hanga Zoltán, az állatkert szóvivője.

Korábban az állatkertben aránylag kis termetű cápafajok tartására volt lehetőség, a 2018 decemberében megnyitott Cápasuli viszont már az összesen három tengervizes medencéjével – melyek közül a legnagyobb nettó 660 ezer literes – alkalmas nagyobb cápafajok bemutatására is. Így került a Cápasuliba Phileas, a zebracápa, Tango, a szürke szirtcápa, Bömbi és Döme, a homokszínű dajkacápák, Nokedli, Gnocchi, Margit és Nudli, a rozsdás dajkacápák és Sir Lancelot Dekopír, az óriás fűrészes sügér. Rajtuk kívül élnek még itt rövidfarkú dajkacápák, tehénorrú ráják, óriás gitárhalak, rajhalak, denevérhalak és napóleonhal is.

A Cápasuliban nevelik, tanítják és tréningezik a cápákat, ez pedig egy későbbi, még nagyobb szabású bemutatóhely előszobája is egyben: A készülő Pannon Park részeként épült biodómban ugyanis egy 2,5 millió literes medence várja majd az állatokat. Abban a medencében már kényelmesen elférnek akár háromméteres cápák is, viszont egy ekkora állatot szállítani nehézkes, ezért a suliban növekednek, és tanulnak meg együttműködni gondozóikkal.

Minden gondozó egyben búvár is, ők hetente ötször merülnek le könnyűbúvár-felszerelésben a cápák közé. Ennek a látványosságon és az állatok etetésén kívül több célja is van: Így szoktatják hozzá a cápákat a búvár jelenlétéhez, ami akár egy állatorvosi vizsgálat során is jól jöhet. Emellett ilyenkor van lehetőség átnézni a cápákat, ha bármelyikük megsérült, akkor a víz alatti tréning során észlelheti ezt a gondozó. A merülés előtt a felszínen is megetetik őket, gondozóik egy kibelezett kókuszdiót kocogtatnak a medence tetején található lépcsőhöz, majd erre a hangra felsorakoznak a víz felszínén az állatok.

Cápákat tréningezünk és tutujgatunk egész nap. Nagyon jó érzés, amikor odaülsz a medencepartra, és azt mondod, hogy akkor most felhívom a cápákat, és feljönnek a cápák. Ezt kevesen mondhatják el magukról

– mesélte Lili, aki már tizenhat éve dolgozik az állatkertben.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy hogyan kerül a budapesti állatkertbe tengervíz. Olyan országokban, ahol van tenger, és a bemutatóhely még közel is van hozzá, megoldható természetes úton is. Budapesten ez nem adott, így tengerisó-koncentrátumból gazdaságosabb előállítani, mint ha egy hozzánk közel eső tengerből érkezne. „A tengervíz nagyon drága mulatság, tehát nagyon vigyázunk is rá, de műszakilag nagy kihívás, hogy minden paraméterét az állatoknak megfelelő értéken tartsuk. Ezért van szükség a bonyolult szűrő- és vízkezelő rendszerekre” – tette hozzá Hanga Zoltán. A Cápasuli gondozóinak tehát a búvárkodás mellett a medencék gépészeti feladatainak ellátásában is jártasnak kell lenniük.

A profán szó definíciója szerint „nem beavatott, hétköznapi, világi, durva”, a szentnek tartott dolgok iránti tisztelet hiányát jelenti. Vonatkozhat művekre, gondolatokra, vagy olyan viselkedésre, ami tiszteletlen a szentséggel szemben. Ez a szentség elsősorban vallási tematikájú.

Nagy Tamás képein a profán és a szent szorosan összekapcsolódik. Amikor a szent család jászola egy sötét és poros raktárban csücsül, a háromkirályok funér alakjai egy disznóvágási badella fölött állnak, a papír adventi koszorú az irattartóban pihen, akkor a karácsony szentsége, amihez szorosan kapcsolódnak a díszítőelemek, figurák, szobrok, koszorúk, hétköznapivá válik. És ahogy a képeken láthatjuk, nincs kivétel: legnagyobb templomainkban, legpatinásabb épületeinkben ugyanúgy lesz profán a szent, vulgáris az elemeltből, mint egy kis falu parókiáján.

„Nem félek, csak féltek”, „A csend nem rend”, „Itt állok, másként nem tehetek” – többek között így írták le az elmúlt időszakot azok a kirúgott pedagógusok, akiket arra kértünk: küldjék el, melyek azok az idézetek, amelyek leginkább kifejezik mindazt, amit néhány héttel a felmentésük után éreznek. Az érintett tanárokat portréfotókon mutatjuk be.

Véget ért az utolsó tanítási nap a hazai iskolákban, csütörtöktől kezdetét veszi a meghosszabbított téli szünet. A diákokra és a pedagógusokra ráfér a pihenés, rendkívüli hónapokat tudhatnak maguk mögött, szeptember 1. óta minden eddiginél több oktatásügyi tiltakozás volt az intézményekben.

A polgári engedetlenséget vállaló tanárok alig pár nappal a tanévkezdés után megkapták az első fenyegető leveleket, októberre a Kölcsey Ferenc Gimnázium öt tanárát küldték el. A kiállások ennek ellenére folytatódtak, sőt talán még nagyobb elszántsággal, a történtek hatására azok is csatlakoztak a kezdeményezéshez, akik korábban a háttérből figyelték az eseményeket.

Sylvia Komlosi Teknős Miklós tanítványaként 2010-ben végzett a MÚOSZ-ban fotóriporterként. Nem sokkal később Angliába költözött, jelenleg is Londonban él és alkot. Többnyire rendezvényeket fotóz, emellett dokumentarista sorozatokat készít, melyeket kiállítások keretében mutat be.

Rédling Hanna (1993) a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen (Budapest) szerzett BA- és MA-diplomát fotográfia szakon, valamint a Willem de Kooning Academie (Rotterdam) fotográfiai szakán tanult. A Magyar Fotóművészek Szövetségének ösztöndíját 2020-ban kapta meg, 2021-ben és 2022-ben pedig elnyerte a Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíjat. Rédling idén a neves Futures Talent 2022 – European Photography Platform ösztöndíjasa lett.

A Csillag-Képek 2022 kiállítás a Természetudományi Múzeumban a Magyar Asztrofotósok Egyesülete szervezésében jött létre, jellemzően a magyar asztrofotósokat szólítja meg, és az ő munkáikat mutatja be. A tárlat három kategóriában sorolja be a csillagos égbolt jelenségeit ábrázoló fotográfiákat: 1; asztrotájkép, ami a földet és az eget együtt ábrázoló képeket gyűjti össze, 2; Naprendszer, ahol a Naprendszer égitestjeit láthatjuk képeken, és 3; mélyég, vagyis a csillagok, csillagködök és galaxisok világát ábrázoló felvételek kategóriája. Jellemzően ez a három kategória van jelen valamilyen formában minden nemzetközi asztrofotós-megmérettetésen is. Érdekesség, hogy ennek a felosztásnak nem csupán csillagászati, hanem fotográfiai oka is van. A különböző témákat markánsan eltérő technikával örökítik meg a fotósok, sőt jellemzően egészen más az alkotók habitusa is. Mélyégfotót készíteni precíziós türelemjáték, míg egy napkitörést, meteort vagy sarki fényt gyakorlatilag „vadászni” kell. 

A Csillag-Képek zsűrije (ahol több, nemzetközi díjas asztrofotós is ül) minden évben kiválasztja a három legjobb fotót mindhárom kategóriából. A három legjobb között nincsen sorrend, ők a kategória kiemeltjei.

A naturArt – Magyar Természetfotósok Szövetsége 30. alkalommal írta ki Magyarország és Közép-Európa legnagyobb hagyományokkal bíró természetfotós pályázatát. A „Saubermacher – Az év természetfotósa 2022” pályázatra 3533 érvényes kép érkezett 197 szerzőtől.

„A pályázati képek között már nemcsak meghökkentő nézőpontokkal találkozhatunk, hanem felfedezhetők olyan kreatív technikák is, amelyekkel eddig még sehol, még a külföldi pályázatokon sem találkozhattunk. Nyugodtan kijelenthető, hogy a vezető magyar természetfotósok nemcsak tudatosan készítik megdöbbentő látványt közvetítő képeiket, hanem képesek a technikai háttér továbbfejlesztésére is, ami egyértelműen jelzi, hogy kiemelkedő alkotókészséggel rendelkeznek” – mondta Kalotás Zsolt, a zsűri elnöke.

Az eddigi pályázatokhoz képest újdonság, hogy mobileszközzel készült képeket is vártak a szervezők, így összesen 15 kategóriában lehetett indulni a versenyen. Fáth Péter, a naturArt elnöke elmondta, hogy a korábbinál több, összesen 120 pályamű került a falra. 49 olyan szerző volt a pályázaton, akik kimagasló képet tudtak készíteni, így képeiket bemutatják a kiállításon és az albumban.

Nagyon szépen fejlődik a magyar természetfotózás, és senkinek sincs „bérelt helye” az élvonalban. Nagyon-nagyon kell ismerni a természetet és a fotózás minden csínját-bínját ahhoz, hogy valaki kategóriát tudjon nyerni „Az év természetfotósa” pályázaton!

– tette hozzá.

• 2022-ben „Az év természetfotósa” címet Daróczi Csaba nyerte, akinek nem kevesebb mint 18 képe szerepel a legjobbak között! Ez csúcsnak számít a pályázat 30 éves történetében.
• „Az év természetfotója 2022-ben” címet Daróczi Csaba: A halak csillagképe c. képe nyerte el, egy víz alatt elhelyezett kamerával készült képpel.
• „Az év ifjú természetfotósa” címet Kártyás Gergő nyerte.