Hogy lehetett túlélni az embertelen meghurcoltatásokat és a bezártságot, megőrizve közben az emberi méltóságot? Erre a kérdésre kereste a választ Kovalovszky Dániel fotográfus, aki éveken át a 20. század legsötétebb bugyraiban, a Rákosi- és a Kádár-korszak börtönvilágában tett látogatást, hogy megörökítse a százezrek sorsát megpecsételő díszleteket.

1945-től, a koncepciós perek korszakának kezdetétől egészen az 1963-as nagy amnesztiáig szinte bárki hosszú évekre vagy örökre eltűnhetett az igazságszolgáltatási rendszer bugyraiban. Új börtönök, internáló- és munkatáborok létesültek, amelyekben mindennapos volt a kegyetlenség, az éheztetés és a kínzás.Tömegeket börtönöztek be, a velük történtek részletei sokáig mégsem kerültek napvilágra. A táborokból szabadulókkal aláírattak egy titoktartási nyilatkozatot, hogy nem beszélnek senkinek semmiről, ami a táborban történt.

„Emberi méltóságukat megőrizve túlélték a túlélhetetlent, és folytatták az életüket azokkal a sötét emlékekkel, amik már örökre velük és a családjukkal maradnak” – írja Kovalovszky Dániel, aki a börtönök feltérképezése és dokumentálása mellett a túlélőket, az egykori politikai elítélteket is felkutatta.

„Már a sorozat készítése közben törekedtem a vizuális összhangra mind tónushasználatban, mind a távolságok tekintetében. A fotográfiák kopottas, steril színvilága segít elemelni a témát a jelenkor valóságától és felidézni az akkori korhangulatot. Ezt a sötét és zavaros időszakot szándékosan világos tónusú és jól átlátható, befogadható módon kezdtem feldolgozni.”

Több mint 1,5 millió ember él panellakásokban. Bár a kívülállóknak a panelek közti különbség elhanyagolható, a tömbházak szinte megkülönböztethetetlenek egymástól. Somorjai Balázs sorozata megmutatja, hogy milyen sokszínű a panellakások világa.

Vidéki, kertes családi házban nőttem fel, és gyerekként legfeljebb akkor jártam panelben, amikor Coolio- és Dune-számokat másoltunk át kazettáról kazettára egy barátom telepi gyerekszobájában – 1995-öt írtunk, és már csak 7 évnyire voltam attól, hogy én is panellakásba költözzek, immáron Budapesten. Akkor, 2002-ben ezzel a hatalmas lökéssel tudott segíteni a családom az életben való elindulásban. Nem voltam még 20 éves, de saját lakásom volt – óriási, irigyelt dolog volt ez, aztán ahogy haladt előre az idő, és lett másoknak is – barátoknak, ismerősöknek – téglaépítésű, úgy lett a szemükben az én otthonom „csak egy panel”. Tényleg csak egy panel – mert az országban ezen kívül van még csaknem 800 ezer, ahol – a legutóbbi, 2011-es átfogó népszámlálás adatai szerint – 1 millió 656 ezer ember él. Minden hatodik itthoni magyar. 

Kétségtelen, hogy a szocializmusban volt egyfajta uniformizálási törekvés, amit sikeresen visszavert a rendszerváltás. Faramuci módon a szabad világban az emberek maguk kezdtek el általánosítani, megbélyegezni, és így kerülhettek a maguk skatulyájába a panelekben élők. Mindezt súlyosbította, hogy évtizedeken keresztül nem születtek hiteles lakóábrázolások. A szocializmus képes beszámolóiban ugyanis – igazolandó a lakhatási válság megoldása érdekében tett erőfeszítéseket – rendre csak „díszletnek” használták a lakáshoz jutókat, megmutatva a még sorukra váró tízezreknek, hogy van értelme kitartaniuk, az állampárt nekik is segít majd. Szerepük csak addig volt érdekes, amíg az üzenet képi közvetítői voltak, későbbi életüket, hétköznapjaikat a hírfotók már nem dokumentálták. A hiányzó lakóképek miatti hatalmas űrt páran – például Benkő Imre, Horváth Péter, Simonyi Balázs – dokumentarista sorozatokkal, azokból művészeti projektekké váló munkákkal igyekeztek betömködni, de az elszalasztott lehetőségeket ők ennyien nem lehettek képesek pótolni.

André Kertész a magyar fotográfia máig meghatározó alakja. Szigetbecsének adományozott képei hat év után újra láthatóak Budapesten, a Capa Központban.

André Kertész – eredeti nevén Kohn Andor – Budapesten született 1894-ben. Ötéves volt, amikor a rokonait látogatta meg a család Szigetbecsén. Végül ez a kis Csepel-szigeti település lett gyermek- és ifjúkora meghatározott helyszíne. Itt kószált és kezdett fényképezni, majd az országot elhagyva a párizsi művészvilág tagjaként a Montmart-ot rótta Picasso, Chagall, Mondrian társaságában.

Később a nácizmus elől Amerikába menekült, de New York sosem vált az otthonává. Bár Kertész nem költözött haza az Egyesült Államokból, a II. világháború után többször is hazalátogatott. 1984-ben Szigetbecsére is elutazott, ahol 50 saját fényképet ajánlott fel a községnek. New Yorkba visszatérve kezdte el átválogatni az életművét, így az 50 képből 120 lett, melyek halála előtt nem sokkal jutottak el a Csepel-szigeti község. (Szelényi Károly fotográfussal küldte haza a becses válogatást, ám egy kép útközben elveszett.)

Szigetbecse nem maradt adósa Kertésznek: a falu közepén kiválasztottak egy házat – melynek udvarán gémeskút áll –, a házat felújították és Andrés Kertész Emlékházként 1987 óta fogadja a látogatókat. A kiállításon természetesen az eredeti felvételek kópiái láthatóak, Kertész saját válogatása a hatalmas életműből. Halála után az emlékház személyes tárgyakkal is gyarapodott, és itt látható Andor öccse, Jenő felvétele is a fiatal fotósról, aki az itatóvályút ugorja át Szigetbecsén.

A felvételről kiderül, hogy Kertész Jenőnek is volt érzéke a fényképezéshez. Bátyjával együtt fedezték fel a fotográfiát az apjuktól kapott fényképezővel. André Kertész Szigetbecse mellett főleg Budapesten és Esztergomban fotózott, amíg el nem hagyta az országot. Témái közt a mindennapi élet - kofák, cigányzenekar, az I. világháborúban megsérült bajtársak, a vidéki elit és a faluszéli cigányok szerepelnek.

1970. november 17-én szállt le a Holdon az első, ember alkotta jármű, a szovjet Lunohod–1 automata rover. Feladata a tudományos kutatást segítően fényképek készítése, anyagvizsgálat és a különböző sugárzások mérése volt. Egy évig működött. 1971 júliusában azonban megérkezett a Holdra az ember alkotta első vezethető eszköz is az Apollo–15 küldetésének részeként. A holdautó.

A NASA űrhajósai, Dave Scott és Jim Irwin az Apollo–15 küldetésén a holdautót 1971. július 31-én, ötven évvel ezelőtt használták először. Az amerikai űrügynökség részben a drága holdutazások iránti érdeklődés megújítása, részben a Hold felszínén elvégezhető tudományos munka kibővítése céljából döntött úgy, hogy szükség van a holdjáróra (angolul Lunar Roving Vehicle, röviden LVR). 

Összesen három alkalommal járt autó a Holdon, az Apollo–15-16-17 küldetésein. Minden küldetés holdjárója a bolygó felszínén maradt, súlya miatt egyiket sem hozták vissza az asztronauták a Földre. Az Apollo-program leállítása következtében több LVR nem is készült, az Apollo–18-hoz tervezett járművet sem vetették be soha, s bár igazinak tűnhet, a Smithsonian Múzeumban kiállított holdautó is részben makett. 

38 millió dollárra becsült fejlesztési költségével a holdjáró autó minden idők legdrágább autói közé tartozik. A három küldetésen szinte teljesen megegyező felépítésű LVR-ek vettek részt. Tömegük 210 kilogramm volt, a Hold hatodnyi gravitációja következtében viszont a holdfelszínen ez csak 35 kilogrammnak számított. Teherbírásuk az 500 kilogrammnyit közelítette, amibe beleszámolható az űrhajósok és létfenntartó eszközeik, a tudományos eszközök és a begyűjtött kőzetminták tömege is. Az Apollo–17 használta legtöbbet a holdautót, 33,8 kilométert tettek meg vele a Holdon töltött három nap alatt, és egy mázsánál is több kőzetmintát gyűjtöttek össze. 

Az Apollo–17 missziója egyébként azért is érdekes, mert kettős rekorddöntés közben Eugene Cernan űrhajós összehozta az első autóbalesetet az űrben, majd helyben kasznizta is a holdjárót. Történt ugyanis, hogy a történelem leghosszabb holdsétáján (7 óra 37 perc) Cernan és társa, Harrison Schmitt 20,4 kilométert tettek meg a holdautóval, 7,6 kilométerre távolodtak el a biztonságos hazaút egyetlen módját jelentő holdkomptól, és mindeközben 18 kilométer/órás sebességgel haladtak. Igaz, utóbbi nem hitelesített adat, a NASA szerint a holdautó maximum 13 kilométer/órára volt képes. Eközben leszakadt a jobb hátsó sárhányó egy darabja, így az LVR a Hold felszínét fedő fehér port felverte, ami az űrhajósok ruhájára tapadva rontotta annak hőszigetelő képességét. A megoldást két térképlap és ragasztószalag jelentette, Cernanék leragasztották a sérült részt. 

A holdautókat úgy tervezték, hogy mínusz 150 és plusz 120 Celsius-fok között is működőképesek legyenek, a tervezési folyamatban pedig kiemelt szerepet töltött be egy 56-os magyar emigráns, Pavlics Ferenc. A férfi a General Motors alkalmazott mérnökeként került kapcsolatba először a hadsereggel, később pedig a NASA-val. Pavlics a Michigani Egyetemen tanult, mikor a General Motors Santa Barbara-i kutatóintézetébe helyezték, ahol a kiéleződő űrverseny nyomására a más bolygók felszínén történő közlekedéshez használható járművek fejlesztésén dolgozott. 1969-ben nevezték ki a holdjármű tervezéséért és kivitelezéséért felelős csapat élére. 

Pavlics Ferenc tervezte az LVR-ek által használt speciális kerekeket, melyek a könnyű porral és kövekkel fedett talajon is tapadást, rugalmasságot és megfelelő manőverezőképességet biztosítottak. 

A kerekek külön-külön hajtottak egy-egy negyed lóerős elektromos motorral. A holdautó irányítása inkább hasonlít egy vadászgéppel történő repüléshez, mint tradicionális autóvezetéshez, ugyanis botkormánnyal és egy rakás kapcsolóval lehet működtetni az űrjárművet. Papíron a holdautók kerekei 180 kilométer megtételére lettek volna képesek, az autó hatótávját pedig 92 kilométerre tették. Igaz, ekkora távolságot soha nem tettek meg vele az asztronauták, maximum 10 kilométernyire távolodhattak el a leszállóegységtől, mert ez volt az a távolság, amit meg tudtak volna tenni a holdautó nélkül gyalog, mielőtt elfogy a levegőjük.

Csillag Peti édesapjával egy ezredben szolgáltam Kalocsán a régi, csúnya időkben előfelvételisként, és Peti – merthogy a papát is így hívták, sőt, hála istennek, hívják még ma is – olyan remek futballista volt negyvenöt évvel ezelőtt, mint amilyen remek újságíró lett a fiából. (Ennél nagyobb dicséret nehezen képzelhető el.) Úgyhogy amikor a gyerek felbukkant nálunk, a Nemzeti Sportnál – 2006-ot írtunk, de az is lehet, hogy már 2007-et –, arra gondoltam, ha nem esik messze az alma a fájától, akkor ez egy olyan remek igazolás, mint amikor a Barca egy szalvétára firkantott megállapodással magához láncolta a 13 éves Lionel Messit.

Jól sejtettem. Az ifjú Csillag gyorsan kiragyogott nemcsak korársai közül, hanem az egész szerkesztőségből, és bár jómagam rövid úton lapátra kerültem a sportlaptól a pekingi olimpia után, barátságunkat a távolság sem tudta aláásni az időközben eltelt csaknem másfél évtizedben.

Persze volt úgy, hogy évekig nem találkoztunk, így aztán amikor 2015-ben Mirkó Pista fotós cimborám közölte, hogy már hetek óta az országot járják Petivel kerékpáron, felkeresve a legeldugottabb, isten háta mögötti pályákat is, azonnal felgyorsult a pulzusom. Főleg, hogy az „országon” nem a Trianon utáni, egyharmadára zsugorodott hazát kellett érteni, hanem a történelmi Magyarországot. Mert bizony készültek fényképek Farkaslakán, Gyimesbükkön, Kalotaszegen, Dicsőszentmártonban, de Acsán is, ahol annak idején a nagy sikerű Brazilok című filmet forgatták.

Hát így készült a „Hátsó füves. Barangolás a magyar futball rejtett tájain” című, a MSÚSZ nívódíjával kitüntett fantasztikus képeskönyv. Kétéves ugrásokban. 2015 után 2017-ben, végül 2019-ben indultak útnak a szerzők. Peti barátom „váltott lovakkal” dolgozott, a legtöbb fotót Mirkó Pista készítette, de be-beszállt Balogh László, Dömötör Csaba, Földi Imre, Koncz György, Korponai Tamás, Móricz-Sabján Simon, Reviczky Zsolt, Szabó Miklós, Török Attila, Tumbász Hédi, Varga Dzsenifer és Veres Viktor is.

Az eredmény lenyűgöző lett, ahogy a Sportmúzeum pénteken megnyílt kiállításán is meggyőződhettünk róla, hiszen a könyv leghatásosabb fotóit tekintheti meg itt a nagyérdemű. Mert a Hátsó füves a Nemzeti Sport öt évet felölelő, többszörösen díjazott országjáró sorozatának összegzése. Csillag Péter közel százötven helyszínt érintő gyűjtése a vele tartó fotóriporterek lenyűgöző, mégis emberközeli képeivel válik teljessé. A művészi kivitelű album a falusi labdarúgás kiveszőben lévő, gyökeresen átalakuló világának talán utolsó pillanatfelvétele. A rögzített mozzanatok és a „pályaszéli költészet” fekete humorával átszőtt szövegek messze túlmutatnak a sport keretein, éles korrajzot és szociológiai látleletet kínálnak.

Szántó Szabolcs igazán különleges fotográfus, tekintve, hogy könyvtár–számítástechnika szakos tanárként végzett, jelenleg pedig grafikusként dolgozik. Rögös út vezetett az első önálló kiállításáig, amelyet Időkapu címre kereszteltek. A tárlatot az Artphoto Galériában mutatták be, és elnyerte nemcsak a műértők, de az amatőr műkedvelők tetszését is.

Szabolcs 2006-ban kezdett el analóg fotókat készíteni, amolyan hirtelen jött felindulásból. Van digitális kamerája, sőt mobillal is készít képeket, de úgy érzi, az analóg áll a legközelebb a személyiségéhez. 

A családi albumot lapozgattam, a kompozíciókat tanulmányoztam, aztán egész egyszerűen elkezdett érdekelni ez a technika.

Kikapcsolódásként gyakran sétált vagy találkozott fotókedvelő barátaival, majd hamarosan a kameráját is magával vitte a találkozókra, és megörökített mindent, ami megfogta a fantáziáját. Fotóit otthon laborálja, szereti a készülő filmre való várakozást, annak légkörét. Képeit középformátumban készíti, egy Yashica Mat 124G a társa a folyamatban.

Igazi autodidakta fotográfus, képei publikálása csak az után fogalmazódott meg benne, hogy egy drámai, halálközeli élményekkel teli időszak után két agyműtéten esett át.

A kiállítás azért kapta az Időkapu címet, mert tulajdonképpen egy időutazást – az agyműtétem előtti életet – örökíti meg. Az epilepsziás rosszulléteim után úgy éreztem, hogy kiestem az időből. 200-300 métert sétáltam úgy, hogy azt sem tudtam, hol vagyok. Szerencsére mára elmúltak a rosszullétek, és visszatértem a valóságba.

Július 23-án kezdetét veszi a tavalyról idénre halasztott tokiói olimpia. A megtartással kapcsolatban nemcsak a világ, hanem Japán is megosztott, a lakosság nagyobb része elutasítja, nem is olyan régen pedig 6000 orvos adott be közös kérelmet a halasztásra. Az országban a koronavírus-járvány negyedik hulláma tombol, az oltás pedig lassan halad, a kormány és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság azonban köti az ebet a karóhoz. A Reuters az utca emberét kérdezte, ki hogyan viszonyul a játékok megrendezéséhez.

A koronavírus-járvány tavalyi kirobbanásakor az olimpia volt az egyik utolsó sportesemény, amelynél végül döntés született a halasztásról. A japán kormány és a NOB már akkor is a legvégsőkig próbálták húzni az ítéletet, amelynek értelmében 2021-re tolták az ötkarikás játékok megrendezését, abban bízva, hogy a pandémia addigra lecseng. Noha a világ több részén valóban múlófélben van a járvány, Japán nem tartozik ide, ugyanis az oltási program borzalmasan lassú, tavasszal pedig megérkezett a negyedik hullám. A szituáció talán rosszabb is, mint egy évvel ezelőtt, de a NOB hallani sem akar a törlésről, azt pedig már mindenki leszögezte korábban, hogy a halasztás nem is opció. A szigetország számos prefektúrájában, valamint a játékoknak otthont adó fővárosban is veszélyhelyzetet vezettek be, több közvélemény-kutatás szerint pedig a lakosság túlnyomó többsége azt szeretné, ha Japán nem rendezné meg a XXXII. nyári játékokat.

A Reuters hírügynökség több helyi lakost is megkérdezett erről egy fotóriport keretében, a vélemények pedig meglehetősen eltérnek. A 77 éves Kavada Iszao például csak július 2-án kapja meg az első oltását, de így is szeretné, ha megtartanák az olimpiát, sőt jegyet is venne, amennyiben engedik. Az 56 éves Ohasi Szacsi és férje közös vállalkozást működtet, amely tabikat, azaz tradicionális japán zoknikat forgalmaz. Ohasi 97 éves apósa is velük él, aki rendkívül lelkes volt korábban az olimpia miatt, de a pandémia óta inkább nem is hozza szóba. Szerinte sok olyan ember van Japánban, akit az tart életben, hogy láthassa a játékokat, már csak miattuk is jó lenne megtartani. Hirajama Tomohiro és felesége, Macumoto Rio támogatják az olimpia megrendezését, ugyanis az olimpiai falu mellett élnek, és a sportlétesítmények is közel vannak. Abban bíznak, hogy az ötkarikás játékok pozitívan hatnak a környék légkörére, ami megerősítheti őket.

Mexikó mély színei címmel látható az a kiállítás, melyen hazánkban is bemutatkozik María Paula Martínez mexikói dokumentumfotós, aki elkötelezett az egész világot érintő szociális és humanitárius kérdések iránt. A világszerte működő Photographers Borders (PWB) szervezet tagja. A vulkánok iránti szeretete arra késztette, hogy négy évvel ezelőtt egy személyes projektet indítson, amely dokumentálta a mexikói hegység fenségét és a globális felmelegedés miatt Mexikóban található három gleccser olvadásának gyorsaságát. Számos tengervédelmi projektet is véghez vitt Mexikó tengerein.

„Egy tájkép nem annak a megközelítő leírása, amit a szemünkkel látunk, hanem annak a felfedezése, ami a látható / látszat mögött van. Egy tájkép sosem önmagára utal, hanem másra, valami túlvilágira. Valami metafizikaira, vallásra, emberi ideára, a kozmoszra.” Octavio Paz

Az égen emelkedő csúcs nem csupán kellemes képi téma, évezredekkel ezelőtt az ősi civilizációk lakói számára a napistenek, szellemek vagy láthatatlan erők lakhelyének tekintik. A hegyeket titkok és rejtélyek töltik meg; ezek a szent lakóhelyek, a beavatás szimbólumai és az isteniségek lakóhelyei. Az istenségek az időjárás változásaival fejezik ki hangulatváltozásaikat, és a hegy ezt követően egyesíti az eget a földdel, átjárást nyitva a belső és a külső között, a mennybe vezető útig.

A Mexikói Nagykövetségen látható kiállítás képei a vulkanikus csúcsoktól az óceánok és cseppkőbarlangok mélyén keresztül mutatják meg nekünk a természet fennségességét, és az ökoszisztéma törékenyégét, melyet az emberi tevékenység napról napra rombol.

María Paula Martínez mexikói fotós , búvár és hegymászó. Munkája az emberi jogokkal, a vulkánok fenségével és a tengervédelemmel kapcsolatos kérdéseket tárja fel. Ő az első mexikói nő, akit drónpilótának tanúsított a DGAC, így légi felvételeket készíthetett a mexikói vulkánokról. Anyja halálát követően, 2012-ben kezdett hegyet mászni. Ezzel a tevékenységével új módot talált a világgal való kapcsolatra és a béke megtalálására.

A búvárkodással még gyerekként ismerkedett meg nagynénje, apja legfiatalabb nővére segítségével, aki búvároktató volt Cozumelben. Hároméves volt, amikor édesapja először vitte a Karib-tengerhez. Amit látott, magával ragadta: lenyűgöző számú színes hal és élőlény, amelyekhez foghatót még soha nem látott. Haladó búvárként különféle tengeri természetvédelmi projekteket koordinált a mexikói tengereken.

A kiállítás a  Mexikói Nagykövetség galériájában  május 28-ig védettségi igazolvánnyal látogatható.

A Budapest FotóFesztivál minden évben bemutat egy olyan fotóalapú válogatást, mely magángyűjteményből származik. A május 25-ig tartó fesztiválon a FUGA-ban idén a közgazdász házaspár, Balázs Árpád és Dénes Andrea gyűjteményének darabjait vonultatja fel a Magán és nyilvános terek című kiállítás.

Balázs Árpád és Dénes Andrea gyűjteményének egyik meghatározó iránya a neoavantgárd és a posztkonceptuális művészet reflexiója, méghozzá olyan társadalmi ügyekre, amelyek a bennünket körbevevő privát és köztér átalakulásához, szimbolikus üzeneteihez kötődnek. A hetvenes évektől máig a művészek ezeket a témákat gyakran fotós eszközökkel vizualizálják. A kiállítás tematikája a FUGA-hoz, fotós nyelvezete a fesztiválhoz kötődik, miközben kritikai, gyakran humoros, néhol provokatív kortárs alkotásokat mutat be.

A kiállítás magyar és nemzetközi munkákat sorakoztat fel, ugyanakkor a fotóhasználat sokféleségét hirdeti. Figyelemre méltó Esterházy Marcell munkája, aki egy történelmi cégtáblacseréről készült archív fotó alapján készített printet, amivel a múltfeldolgozásra reflektál. De elgondolkodtató Szemző Zsófia munkája, ő a háztetőszint fölé magasodó új lakásréteggel a terjeszkedés útjaira kívánja felhívni a figyelmet.

Az effajta képek gyűjtése misszió, hiszen nem ezek az aukciók bestsellerei, a kiállítások legkeresettebb portékái. De miután néhány évtizede a nonkonform művészet erőre kapott, ennek támogatása, gyűjtése hozzájárul e mellőzött képzőművészeti ág fejlődéséhez.

A kiállítás a FUGA-ban védettségi igazolvánnyal május 24-ig látogatható.

Az alkotó a tündérmesék világából inspirálódott, hogy megteremtse saját interpretációját. Koncepciója alapját képezi az a gondolat, miszerint a mesék kultúránk részei, társadalmi normákat állítanak elénk, amelyek megalapozzák gondolkodásmódunkat. A mesék világában a Grimm testvérek mélyen elmerültek, különböző kultúrák hagyományait gyűjtötték össze és írásos formában ránk hagyták ezt a gazdag örökséget, amely fontos hivatkozási ponttá vált.

Minden kultúrának megvannak a maga történetei, azonban minden mesében közös alapot képeznek az egyetemes normák, a jó és rossz megszemélyesítése és az az átalakulási folyamat, amelyet egy-egy sorsfordító esemény generál.

Katerina Belkina szem előtt tartja a mesékre leginkább jellemző szempontot, miszerint egy mese a képzeletet színesíti, segíti a fantáziát irányítani, befolyásolni és az ítélőképességet a jó irányába terelni a példamutató jellemek győzelmével, és a rossz karaktereken való felülkerekedéssel. A művész igyekezett vizuális keretet adni a befogadónak, nem korlátozva ugyanakkor a lehetőséget a művek továbbgondolásától, a képzelet használatától. A képek egy olyan világot teremtenek a befogadó számára, amely az alkotó világát tükrözi, de nem zárja le a percepciót ennyivel. A látogatók továbbgondolhatják a műveket, ezzel az aktussal belépve Katerina világába.

A művésznő elmondása szerint egy olyan időszakban, amiben a kulturális identitást nagyon komolyan veszik, fontos szem előtt tartani közös alapjainkat és gyökereinket.“

A Budapest Fotófesztivál keretében május 3-án nyílt meg Katerina Belkina Dream Walkers and Magic Things című egyéni kiállítása a Faur Zsófi Galériában. A kiállítás június 17-ig védettségi igazolvánnyal látogatható.

Színészek, táncosok, írók, zenészek álltak modellt Keleti Évának az évtizedek során. Sokuk sajnos már csak az ő fotóin keresztül él az emlékezetünkben. A Kossuth- és Balázs Béla-díjas fotográfus kilencven évesen sem pihen, jelenleg is aktív. Az elmúlt két év portréfotóiból válogattunk a Nagyképen.

„Soha nem bántam meg semmit, olyan volt az életem, mintha egy pillangó hátán repültem volna végig” – mondta pályájára visszatekintve Keleti Éva fotográfus. Bár kényszerből lett színházi fotós, végül valódi szenvedéllyel csaknem ötven éven át fotózta a szín- és táncművészet világának történéseit és kiválóságait, iskolát teremtve képeivel a színházi fényképezésben.

Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva a lakásuk ablakában. Talán mindenkinek Keleti Éva képe jelenik meg a szemei előtt, ha a színészházaspárra gondol. Törőcsik Mari és Tordi Géza, Darvas Iván vagy az Extázis táncosnője... Keleti Éva képei megkerülhetetlenek, ha a hazai művészekre gondolunk. Nem csak a színházi előadásokon, forgatásokon készült képeit, hanem portréfotóit is jól ismeri a hazai közönség. 

Az archívumok több százezer képét őrzik, fotóit válogatták már kiállításra, kötetekbe. Legutóbb Árpási Zoltán:  Beszélgetés Keleti Éva fotóművésszel című kötetéből közöltünk egy válogatást a hatalmas életműből. Most a fotóművész 2019–2020-ban készült portréiból mutatunk meg tizenegy felvételt a Nagyképen.

„Őszintén kicsit attól félek, hogy ha így kikerül, és egyre több emberhez eljut... nem biztos, hogy a legjobb Budapesten arról kikerülni, hogy zsidó vagy. Mármint büszkén vállalom, és le nem tagadnám, csak itthon ez azért ugye nem mindenkinek tetszik.”

„Napjainkban egyre elterjedtebb és közkedveltebb téma a fiatal felnőttek élete. Rengeteg példával találkozhatunk a médiában ezen témával kapcsolatban, azonban kevés az olyan sorozat, film vagy bárminemű vizuális tartalom, amely a zsidó fiatalok mindennapjait mutatja be.

Budapest és kiváltképp Erzsébetváros történelmi múltja és jelene szorosan összefonódik a magyar zsidósággal. Számos család már generációk óta ebben a kerületben lakik, tanul, dolgozik, és itt élik meg életük legfontosabb pillanatait is.

Az általunk felkeresett portréalanyok szintén megerősítették bennünk azt a prekoncepciót, miszerint a környékbeli zsidók egy zárt és kifejezetten összetartó közösséget alkotnak.

 Az általunk fellelt fotósorozatok leginkább a férfiak szemszögéből mutatják be a zsidó vallás társadalmi és vallási rendszerét, ezért arra voltunk kíváncsiak, hogy hogyan fest ugyanez a történet a lányok szemszögéből. Az elmúlt fél évben egy budapesti zsidó fiatal közösséggel dolgoztunk együtt, azon belül is ezen csoport női vezetőivel, a „madrichokkal”. Sorozatunkban azt vizsgáljuk, hogy miként érzekeltethető különböző vizuális elemekkel az összetartozás és a kötődés jelensége.

Fontos volt számunkra a munkafolyamat során, hogy úgy mutassuk be az általuk képviselt közösség jellegzetességeit, hogy ezzel ne elszeparáljuk, hanem közelebb hozzuk őket a nézőhöz. 
Egy másik esszenciális pontja a fotósorozatnak a testvériség, a »sisterhood« témaköre, amelyet szűkebb, családi kötelékként és tágabb értelemben – egymásrautaltságként – is érzékelhetünk a csoport tagjai között. A közösség tagjai alapvetően modern életet élő, világi zsidókként jellemezhetőek, változó mértékben gyakorolják a vallást, azonban a folyamatos fizikai kontaktus és a szoros társasági élet megélése már gyermekkortól kezdve mély érzelmi kötődést alakít ki közöttük.

A képek szereplői vagy helyszínei kötődnek a téma központi fogalmához – zsidóság –, azonban mi hoztunk létre olyan szituációkat, ahol ezek a különböző elemek szimbiózisba kerülhetnek egymással” – írják az alkotók, Szécsi Noémi és Turi András a projektről.

A tavalyi évet a koronavírus-járvány tematizálta, így nem meglepő, hogy a 39. Magyar Sajtófotó Pályázatra beérkezett 7237 pályamű jelentős része is a pandémia következményeivel foglalkozott. A zsűritagok közös döntése alapján azonban nem kapott külön kategóriát a járvány.

Koronavírusos beteget ápoló nővér, Covid-tesztre váró hajléktalan, otthon edző élsportolók, online oktatás. A 2020-as évet mindenki felismeri a fenti összefoglalókból. A fotóriportereket is a pandémia kötötte le tavaly. A pályázaton díjazott fotókból válogattunk a Nagyképen.

A győztes fotók listáját kapcsolódó cikkünkben olvashatják.

A Budapest FotóFesztivál a Hybridarttal együttműködésben hagyományteremtő céllal pályázatot hirdetett 35 év alatti fotográfusok számára csoportos kiállításon való megjelenésre. Az évente meghirdetett pályázaton a nyertes alkotók munkái által a Hybridart Galériában, a BPF kiemelt eseményeként mutatkozik be a kortárs magyar fotográfia legifjabb generációja. A tematikailag kötetlen felhívás arra keresi a választ, hogy mi foglalkoztatja most a fiatal fotográfusokat, melyek azok a tematikák, kérdések, melyek mentén sorozataik / portfóliójuk formálódik. A kiállítás kurátorai főként az eredetiséget, a nem konvencionális látásmódot, megközelítést részesítették előnyben mind a témák és a koncepciók tekintetében.

A Fresh Meat idei válogatása – bár nem tudatosan –, az elmúlt évvel szembesít minket. A koronavírus-járvány lehetőséget adott az „előrefutásra a halálba”, arra hogy az élet végességének tudatosításával élhessük a mindennapjainkat. Ennek ellenére a többség(ünk) megmaradt a halálszorongásnál, a mindennapi „tevés-vevésnél”. A bemutatott hat alkotó azonban a képeivel most is lehetőséget kínál a szembesülésre a női test, a család, az otthon, a betegség, a jelenvalóság és a halál tematizálásán keresztül.

A kiállítás kurátora Kudász Gábor Arion.

Benkő Imre az egyik legkiválóbb magyar fotográfus, az autonóm riport műfajának egyik legjelentősebb magyar képviselője. 1975-ben és '78-ban elnyerte a World Press Photo aranyérmét, számtalan hazai és nemzetközi siker áll mögötte.

A Fotóriporteri Életműdíjat 2018-ban a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ alapította a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Fotóriporteri Szakosztályának szakmai partnerségével. A díjat első alkalommal, 2018-ban Urbán Tamás, 2019-ben Szebeni András, 2020-ban Rédei Ferenc kapta. A kuratórium tagjai – Bánkuti András, Horváth M. Judit, Keleti Éva, Kőrösi Orsolya, Móricz-Sabján Simon és Szigeti Tamás –idén Benkő Imre munkásságát ismerték el a díjjal.

Benkő Imre 1943-ban született Kispesten. „1968-tól tizennyolc éven át az MTI fotóriporter munkatársa. 1986–1990 között alapításától megszűnéséig a Képes 7, majd 1992-ben az Európa Magazin főmunkatársa. Szabadfoglalkozásúként a párizsi Wostok Press fotóügynökségnek, a Griff, a Vasárnap és a HVG lapoknak dolgozott. A való világ vizuális értelmezése, az ember és környezetének sajátos dokumentatív ábrázolása érdekli. Évtizedek óta fényképezi a budapesti utcák emberét, a változó városi életformát” – olvashatjuk róla Arcok című albumában. (Az albumot, melyben Benkő Imre a Sziget Fesztiválon húsz év alatt készült képeiből válogatott, mi is bemutattuk a Nagyképen.) Számos egyéni és csoportos kiállítás, album és díj fűződik a nevéhez. Balázs Béla-díjas, Magyarország Kiváló Művésze-díjas és Prima Primissima-díjas alkotó.

Van egy olyan fotós mondás, hogy egy anyagnak sosincs vége. Benkő Imre anyagaira ez különösen igaz, esszéi éveken át formálódnak és igazából sosem zárulnak le. A huszonöt éven át fotózott ACÉL-MŰ. Ózd, 1987–2012 az ózdi ipari korszak kiemelkedő dokumentuma. Horizon című, kizárólag panorámafotókból álló könyve saját bevallása szerint egy vizuális meditáció közeli és távoli kalandozásairól.

Így vall magáról: „hosszú távú sorozatokban, fotóesszékben gondolkodom, a fekete-fehér vizuális álomvilág foglalja egységbe szubjektív korlenyomataimat. Mindig csak szórt fényekben találok rá jelentéssel bíró arcaimra, sajátos hangulatokra. Alkotóként fontos számomra: a folyamatosan változó látványvilágból kiszakított képkonstrukcióim filmre készüljenek, amik egyben hiteles bizonyítványai a kézműves analóg nagyításaimnak.”

A kurátorok, a Capa Központ, valamint a MÚOSZ Fotóriporteri Szakosztálya kéri, hogy a Benkő Imrének szánt gratulációkat ezen a felületen tegyék közzé, amit ő maga is követni fog.

Eifert János idén, 78 éves korában kapta meg élete első rangos, állami művészeti elismerését, a Balogh Rudolf-díjat. Táncfotóiból válogattunk a Nagykép összeállításunkban.

Eifert János a ’60-as években kezdett fotózni. Autodidakta módon tanult, a testvérétől kapott fényképezőgéppel mindent megörökített a környezetében, amit szépnek talált. Érdeklődése hamar a táncfotózás felé fordult, ami nem meglepő, hiszen a Honvéd Együttes táncosaként hazai és külföldi turnékon vett részt, ahol sokat fényképezett; ha tehette, megörökítette az előadásokat is. Egy idő után választania kellett a profitáncos-karrier és a fotózás között, ekkor – 1978-ban – táncoskarrierjét feladva a fotográfiát választotta hivatásul. A tánc iránti szeretete azonban sosem múlt el, fotográfusként is gyakran örökített meg balett- vagy kortárstánc-előadásokat, később a tanítványaival is többször láthattuk a Nemzeti Táncszínház fotóspróbáin.

Fotóskarrierjének kezdeteiről beszélve az első igazán sikeres képként az 1968-ban készült Marcel Marceau-fotót említi, mellyel berobbant a köztudatba. A digitális fényképezés korában már elképzelhetetlen, hogy valaki mindössze 7 képkockával a gépében, a tudásában és a szerencsében bízva kopogjon be egy előadás szünetében egy külföldi művészhez, arra kérve, hogy lefotózhassa őt. A kép elkészült, a szakma pedig azonnal megjegyezte Eifert nevét.

Később a tánc mellett az aktfotózás világa fogta meg – képeit a Playboy is közölte –, a mai napig készít akttanulmányokat.

Ars poeticája szerint játék a fotográfia. Nagyon komoly játék. Összeállításunkban ennek a nagyon komoly játéknak a táncfotóiból válogattunk.

2020-ban 11. alkalommal rendezték meg a Varázslatos Magyarország természetfotó-pályázatát. A kilenc hónapon át tartó versenyre tavaly a korábbiaknál is több pályamunka érkezett, hiszen a pandémia megfékezésére hozott korlátozások mindannyiunk mozgásterét beszűkítették, így sokan választották a természetjárást mint a feltöltődés egy biztonságos és elérhető módját.

Március 30-án online díjátadó keretében jelentették be, hogy kik lettek a tavalyi évad legsikeresebb fotósai és különdíjasai. Az eseményt az ország emblematikus és egyben egyik legszebb helyszínén, a Duna–Ipoly Nemzeti Park területén található Prédikálószéknél rendezték meg, a háttérben a Duna kanyarulata és a Börzsöny magaslatai voltak a „természetes díszletek”.

Az alkategóriák nyerteseinek és a különdíjasok nevének ismertetése után Laurent Ballesta bejelentette a 2020-as pályázati év első három helyezettjének nevét:

1. Potyó Imre

2. Hargitai László

3. Kovács Norbert

Potyó Imre így harmadjára nyerte el az első helyezettnek járó díjat, melyet szerencsére személyesen is át tudott venni.

Az átadó visszanézhető a VM YouTube-, Facebook-csatornáján és a vm-magazin.hu-n.  

A teljes ranglistát itt érheti el.  

Egykoron pezsgő halászvárosból nyomasztó zsáktelepüléssé vált a Dél-Koreához tartozó Nok-sziget. A Sárga-tengeren, Dél-Korea partjaitól rövid kompútra fekvő földnyelvről nemrég a Reuters stábja forgatott anyagot, ezt követően a nyugati sajtó is felkapta a történetet. Az elnéptelenedő Nok-sziget ugyanis az elöregedő ázsiai társadalom, az elhibázott urbanizáció szimbólumává vált, ami a térség sok országa közül Dél-Koreát különösen rosszul érinti.

A Világbank adatai szerint 2020-ban Dél-Koreában volt a legalacsonyabb a születési ráta, ezzel az ország a világ leggyorsabban elöregedő társadalmává vált. Hasonlóan vélekedik az OECD, a 36 országot tömörítő nemzetközi szervezetben is Dél-Korea mutatja a legaggasztóbb demográfiai trendeket. 

Míg ugyanis 1970-ben az ázsiai ország termékenységi aránya 4,5 volt, ez a szám tavaly 0,84-re csökkent. Szakértők szerint az 1960-as években indított, felülről irányított modernizációt levezénylő Pak Csong Hi elnök drasztikus társadalompolitikája gyűrűzik be. Ennek egyik eleme volt a gombamód szaporodó nagyvárosokat tápláló urbanizáció, ami mára a periféria elnéptelenedését okozta.

A Nok-szigeten például mindössze három gyerek maradt. Mivel az iskolát 2006-ban bezárták, egyetlen tanterem maradt oktatásra. A most 10 éves Chan-hee azonban hamarosan középiskolába megy, így valószínűleg a család költözni kényszerül. A helyiek nagy bánatára így tovább apad a sziget közössége, amely már így is száz fő alá csökkent.

Pedig a termelési lázban égő Kelet-Ázsiában sajátos bája van egy ellakatlanodó szigetnek. Chan-hee például szeret a Nok-szigeten élni, ahogyan a Reuters stábjának elmondta: míg Szöulban bűz és tömeg van, a szigeten friss levegőn, szabadon rohangálhatnak. Ha a tízéves kisfiún múlna, a család bizony nem menne onnan sehova.

Persze, ezek csak terek. Bárki mondhatja, és igaza van. Könyvtárak, mozik, éttermek, iskolák, szórakozóhelyek, múzeumok. Megálmodott, megépített remekművek. Az emberi egyetemes kultúra részei. Még akkor is, ha a képeken csupán csak falak látszanak, székek és asztalok, élükre állított regények és tanulmányok. Puhára formázott fotelek.

Látványuk egy kor, a Covid–19-járvány hatásának velünk élő lenyomata. Látva Sóki Tamás fotográfiáit olyan ez, mintha értelmét veszítené minden földtörténeti folyamat. A múlt kutatói ahhoz ugyanis már hozzászoktak, hogy a föld rétegeiben kutakodva csupa olyan fosszíliákra, lenyomatokra találnak, amelyek letűnt idők és korok pillanatnyi állapotát rögzítik, amelyek mindaddig ismeretlenül rejtőztek a mélyben. Ám a járvány miatt kihalt terek, termek és épületek pillanatfelvételei jelenünk élő kövületei. Létezésünk velünk lélegző szövetei.

Egykor Carl Sagan, a világmindenségben is az élet nyomait kutató csillagász felvetette, mi lenne, ha azt is megvizsgálnánk, hogy az űrből egyáltalán észlelhetők-e a földi élet nyomai. A tudományos-fantasztikus irodalomba illő anekdota szerint amikor az élet nyomait fürkésző szonda elhaladt a Föld mellett, és teleszkópjait a bolygó felé fordította, nem találta értelmes civilizáció nyomát. A Galileo szonda műszerei annyit azért kimutattak, hogy a földi légkörben van oxigén, szén-dioxid, metán, és a fotoszintézisre utaló gázok jelentétének mértéke arra utal, hogy odalent, a felszínen van/lehet élet.

Ilyenek ezek a most látható felvételek is. Azt mutatják, hogy itt élet nyomaira bukkanhatunk. Már csak ki kell várni, hogy az élet visszatérjen a falak közül a falak közé.

Az Európai Bíróság a napokban elmarasztalta Magyarországot a levegő szennyezettsége miatt. A környezetszennyezés és a szegénység kéz a kézben jár: sokan azzal fűtenek, amit találnak a környezetükben.

Az elmúlt évtizedben a Sajó völgyében – ahogy más területeken is – a légszennyezettség mértéke meghaladta a határértékeket. A uniós bíróság ezért pénzügyi szankciókat helyezett kilátásba.

A döntést Vivian Loonela, az Európai Bizottság szóvivője szerint „ébresztőnek” kell tekinteni. A magyar kormány egyelőre nem reagált az ügyben.

Bár Magyarország csökkentette szén-dioxid-kibocsátását az elmúlt évtizedekben, és nem a legrosszabb e tekintetben Európában, mégis magas a légszennyezettség mértéke. Környezetvédők szerint a szabályokat ritkán tartják be.

A tüzelhető anyagokat a legszegényebbek keresik az olyan kis települések közelében, mint például Sajónémeti. A régiót Európában a legszegényebbek között tartják számon: mióta a kommunista korszak nehézipara 30 évvel ezelőtt megszűnt, ezrek váltak munkanélkülivé.

(Cikkünket frissítettük, az okozott kellemetlenségért olvasóink és a Reuters hírügynökség elnézését kérjük.)

Urbán Ádám Balogh Rudolf-díjas fotográfus több mint tíz éve kezdte el fényképezni a Fővárosi Nagycirkusz eseményeit. Fényképein a cirkusz hivatalos eseményein túl megjelennek az artisták hétköznapjai, a produkciók felépítése a díszletfestéstől a felkészülésen át a cirkuszi előadásokban szereplő állatok gondozásáig. Idén megjelenő kötete bepillantást enged a kulisszák mögé.

Urbán Ádám fotósorozata egészen új nézőpontokat kínál a cirkusz intézményével és a cirkuszművészettel kapcsolatban. A fotósorozat egyik legizgalmasabb jellemvonása a sokfélesége, ezáltal képes utat nyitni a különféle értelmezések és olvasatok előtt – kimozgatja a nézőt a befogadás hagyományos keretei közül. Pedig a cirkuszi befogadás eredendően egy perspektivikus élmény, amelyben a nézőpont, a nézői pozíció eleve rögzített.

Urbán Ádám képei kitágítják a perspektívát és felszabadítanak minket a narratíva kötöttségei alól, hiszen a cirkusz egyre inkább narratív műfaj, a többkötetes sikerregények, a nézettségi rekordokat döntő, folytatásos mozifilmek és sorozatok korában a cirkusz is belesimult a vonatkozó trendbe, és egyre inkább a történetmesélésen keresztül igyekszik újradefiniálni önmagát. Ezt a narratív héjat lehántva mutatja be egészen új megvilágításban, illetve fejezetenként más és más fénytörésben a cirkusz intézményét és a cirkuszi létezés különféle stációit a fotográfus-szerző.

Külön érdekessége a sorozatnak, hogy a fotográfus nem „csupán” dokumentál, hanem kalauzol is bennünket, hiszen a képeken érződik a bennfentesség kiváltsága és a jó értelemben vett részrehajlás, amellyel fotográfus a témájához viszonyul. Empátia és rajongás sugárzik minden egyes felvételből, így azok szubjektív naplóként, egy láthatatlan társulati tag vizuális tanulságtételeként is értelmezhetőek. A fellépők, a cirkuszcsinálók pedig nem pusztán tárgyai, de hősei is a képeknek, és a szóhasználat itt nem véletlen, mivel gyakran látunk heroikus erőfeszítéseket, a hősiesség pózába merevedő artistát, vagy az apró, félreeső szeparé homályában emberfeletti koncentrációval készülő fellépőt – mintha egy képregényfilm szuperhőscastingján járnánk.

Pedig a magasztos pillanatok itt bőven megférnek a felkészülés, az intimitás, az összpontosítás, az összeomlás és a fellélegzés pillanataival. A cirkuszi történéseknek ez a sokszínűsége, a bemutatott cirkuszi világnak ez a páratlan gazdagsága teszi igazán bámulatossá a fotósorozatot, amelynek – a benne szereplő képek saját jogon kivívott esztétikai értékén túl – a dokumentumértéke is felbecsülhetetlen – írja Szerényi Tamás a kötet előszavában.

Hétfő hajnalban zárul a tengerentúli profi amerikaifutball-bajnokság (NFL) 2020–2021-es idénye. A Tampa Bay Buccaneers–Kansas City Chiefs-találkozó előtt ezúttal az elmúlt tíz Super Bowl legérdekesebb/leglátványosabb jeleneteit mutatjuk be.