A pszichológiai manipuláció, a kényszerítés, valamint a fizikai erőszak megnyilvánulásai alkotják a legtöbb történet alapját. Az emberkereskedelem az elnyomás változó rendszereibe illeszkedik. A történeteket hallgatva lehetetlen különválasztani az emberkereskedelem jelenségeit a tágabb társadalmi-gazdasági valóságtól, a nemi egyenlőtlenségtől, a családon belüli erőszaktól, a korrupciótól, a rasszizmustól és a szegénységtől. A romániai emberkereskedelem 1989, azaz a kommunizmus vége óta folyamatosan emelkedik. A 2007-es uniós csatlakozás nyomán Románia enyhített a határellenőrzések szigorán, zökkenőmentesebbé téve javak és emberek szabad áramlását határain át. Mivel az ország gazdaságilag fejlődik, a belföldi emberkereskedelem is meglódult.

A moldovai helyzet még kritikusabb. Nehéz gazdasági helyzet közepette egyszerre növekszik az árvaházak száma és csökken a munkalehetőségek köre. A legtöbb moldovai külföldön szeretne élni és dolgozni, mely tényező az emberi lények kereskedelmét perverzen könnyű vállalkozássá teszi. Moldova Európa legszegényebb országa, ahol a gyermekek nagy része állami intézményekben nő fel; nem feltétlenül azért, mert árvák, hanem mert szüleik nem képesek finanszírozni nevelésüket.

Annie Ling végigkövette történetüket, és feltárta a kereskedelmet lehetővé tevő helyszíneket. Az emberkereskedelem mindent átjár, ezért nehéz lokalizálni. Különböző formákat vesz föl, gyakran a leghétköznapibb helyeken üti föl fejét: otthon, parkokban, közlekedési csomópontokon, kávézókban és még ezernyi helyen.

Egy sör árából egy tál rendes ételt lehet főzni – ez volt az a felismerés, melynek nyomán pár éve összeállt néhány VII. kerületi vendéglátóhely, és a körülöttük kialakuló civil körrel alig öt év alatt több mint kétszázezer adag ételt juttattak el a rászorulóknak a támogatók jóvoltából. Májusban a Heti Betevő kapta a Jószolgálat-díj különdíját az önkéntesen végzett szociális munka kategóriában. A díj médiatámogatója idén az Index.

Csak nehogy csirkés fiúként ismerjen meg a világ! - ezzel a felütéssel mutatta be a képeit Dániel, amikor a Robert Capa Központ portfolió-napján találkoztunk.

A Novogen White Light csirkéit a gyógyszeripar számára fejlesztették, speciális tojásaik emberi és állati oltások alapanyagához szolgálnak összetevőként. A franciaországi csirkegyár Európa legnagyobb ilyen üzeme, harmincezer tojó él benne szigorúan ellenőrzött körülmények között. Hetente 120 ezer megtermékenyített tojást állítanak elő.

Bár a csirkefarmról könnyű embertelen körülményekre asszociálni, a Novogen csirkéit az egészségügyi felhasználásuk miatt valójában kivételesen jól tartják. Megfelelő étrendet kapnak, nem tömik őket vegyszerekkel, mégis kellemetlen érzés ránézni a vörös fénnyel megvilágított hatalmas csarnokra, ami zsúfolásig tömve van állatokkal. Az üzem technológiai letisztultsága, az extrém funkcionalitás hasonló, mint egy feldolgozó-üzemben, de a csirke itt egyszerre termék és a gépezet része.

 Szalai Dániel 168 üzemi dolgozóról készített közeli portrékat egy kék háttér előtt, hogy életnagyságúnál is nagyobb képet kapjunk ezekről a csirkékről , és közben elgondolkodhassunk a természetről és technológiáról alkotott elképzeléseinken. Ezek a különlegesen tenyésztett csirkék legalább annyit mesélnek az őket teremtő emberről, mint saját magukról.

Rév Marcell operatőr nemzetközi karrierje végképp beindult: egymás után jönnek ki az Amerikában készült filmjei, legutóbb a Sundance-kedvenc Assasination Nation előzeteséről írtunk, előtte az Al Pacino főszereplésével készült Paternóról áradoztunk, és közben egy Trouble-klipre is beugrott. Rév Marcellnek pörög most az élete. És közben fotóz. Rengeteget. Analóg képeket, mostanában főleg színeseket. A blogján folyamatosan követhető az online naplója, mégis ez a Nagykép az első válogatás a képeiből.

“Azért mert nem vagyok fotós. Nagy különbség van az amatőr és a profi fotós között. Ez csak egy napló nekem, nem művészet.” - magyarázta az Indexnek. “A témaválasztás nyilván tudatos, de ez csak dokumentálás, szeretnék bizonyos, számomra fontos pillanatokat megörökíteni, nem akarok semmi mást mondani ezzel. Esztétikai tudatosság van benne, de semmiképpen sem akarok valami nagyobb művet építeni ebből.”

“Ez az operatőri munkámnak is a lecsapódása, de attól még, hogy egy építész firkálgat motívumokat egy papírra, annak nem lesz sok köze az elkészült épülethez. Attól hogy egy kép egy terepszemlén vagy a forgatáson készült, még nem kapcsolódik a filmhez. És nem is osztok meg olyan képeket, amik szervesen kapcsolódnak egy projekthez, mert a film az ott van a filmben, ami meg nincs, az nem véletlenül nincs ott. Ezek tényleg csak a személyes dolgaim. Olyasmi mint egy írónak a naplója, de semmiképpen sem egy regény.”

A balti országokból az egyik legnagyobb az elvándorlás Európában, az EU-csatlakozás óta Litvániából is egész vidékek kerekedtek fel. A parasztok pizzafutárnak vagy melósnak mentek Angliába, de néhányan még kitartanak, ez az anyag pedig róluk szól.

A litván fotós is öt év Anglia után hőkölt bele a valóságba, átment rajta a 24. óra érzés, és elkezdte járni a gyerekkori tájat. Ócska motorral, poros földutakon, hagyományos fényképezőgéppel, mert szerinte negatívra kell dolgozni, az passzol ide, a komótos beszélgetésekhez, együtt töltéséhez az időnek, a megérkezéshez, amit úgysem lehet siettetni.

Tadas Kazakevicius 2013-ban kezdett belemerülni a vidéki életbe, amit a fotókhoz írt kísérőszövegei szerint hajlamos kissé idillizálni: „Férfiak lóhátról takarják be a szénát, asszonyok óvják a gyerekeket, a friss tej vagy a frissen kopasztott csirke illata a sütőben újkrumplival” – a parasztromantika az üres tájban szabadon érvényesülhet, kevesen élnek már a tanyavilágban, hogy megmosolyogják.

1991. március 3. – négy rendőr brutálisan összever egy igazoltatás elől menekülő fekete férfit Los Angelesben. A Rodney King bántalmazásáról készült felvételeket hamarosan felkapja a média, több mint egy évvel később, 1992. április 29-én, pedig a magukat ártatlannak valló rendőröket felmenti a kizárólag fehér tagokból álló esküdtszék.

A hír hallatán tömegek vonultak az utcákra, majd a tüntetések hamarosan erőszakba csaptak át. Megkezdődtek a betörések, fosztogatások, az utcákon bandák csaptak össze egymással, összesen ezernél is több épület égett le. A hat napig tartó zavargások több mint ötven ember életét követelték, illetve további kétezer ember sérült meg. Aztán a feketék lakta környéken feltűnt egy fehér nő a fényképezőgépével.

Dana Lixenberg egy holland lap megbízásából érkezett az 1992-es Los Angeles-i zavargások helyszínére. A fotós az egyik bandavezér, Tony Bogard (Crips) segítségével kerülhetett a helyiek közelébe, de nem volt könnyű dolga, hiszen eleinte gyanakvással fogadták a nagyformátumú fényképezőgépével és annak állvánnyal felbukkanó idegent. “Az FBI-nak dolgozol?” – faggatták folyton. “Hát úgy nézek ki, mint aki az FBI-nak dolgozik?” – kérdezett vissza Lixenberg, aki aztán több mint húsz éven keresztül járt vissza a környékre, Imperial Courts 1993 – 2015 című képanyaga pedig tavaly elnyerte a Deutsche Börse fotográfiai díjat.

A kiállítás címében szereplő, önkormányzati lakásokból álló Imperial Courts 1944 épült, ahová főleg a déli államok feketéit telepítették be. Az elgettósodott környéken élőket nem szívesen látták a város egyéb pontjain, Dana Lixenberg azonban fekete-fehér portréival szerette volna megmutatni, hogy kik élnek itt, és mennyi mindent árul el az arcuk. Az amszterdami fotós elsősorban azt kifogásolta, hogy a tévések csak megjelennek a furgonjaikkal, felveszik, amire szükségük van, aztán mennek is tovább, ő viszont arra is kíváncsi volt, hogy mi történik a helyiekkel a zavargások és a rövidesen elhaló médiaérdeklődés után.

“Ez nem a vadnyugat, ahol emberek lövöldöznek egymásra, hanem egy olyan hely, ahol az emberek a rengeteg veszteség mellett a halállal is együtt élnek” – mondta tavaly a társadalom perifériáján élőkkel különösen szolidáris fotográfus a Guardiannek. Mint elárulta, a képek szereplői közül többen meghaltak, eltűntek, börtönbe kerültek, kiszabadultak, majd újra rácsok mögé kerültek. A gyerekek felnőttek, majd maguk is szülők lettek. Tony Bogardot – aki bevezette őt a telep életébe – a saját bandájának egyik tagja ölte meg 1994-ben.

Én is hasonló körülmények között nőttem fel, az erdő mellett TV nélkül, bár igaz, ennyire nem voltam elvágva a külvilágtól. Az idő, amit ezekkel a gyerekekkel töltöttem, kicsit visszavitt a gyerekkoromba, amikor nyaranta mást sem csináltunk, csak barangoltunk az erdőben, csúszdáztunk a poros domboldalról és álmodoztunk naphosszat.

Főleg az döbbentett meg, hogy egyáltalán nem akarnak nekem és a kamerának megfelelni, nagyon könnyen megbíztak bennem. Alapvetően teljesen kerek az életük. Nekik is megvannak a saját feladataik, például az állatok körül, de nincsenek kontroll alatt, akár egy teljes napra elengedik őket az erdőbe. Jól ismerik az ehető és a veszélyes növényeket, vagy azt, hogy melyik forrásból lehet inni. Ők amolyan kis bennszülött gyerekek.

Rengeteget beszélgettünk, játszottunk. Elbicikliztem velük a folyóhoz, körbevezettek, megmutatták, hogy hol szoktak játszani. Utána segítettek elkészíteni az ebédet, majd megitatták a lovakat, tehát sokat segítenek a szüleiknek, nagyon tisztelik őket. Szeretnek így élni, de ez egyfajta lemondással jár mindenki részéről. A két kislány a barátokat hiányolja, de egyszer például azt kérték, meséljem el, milyen íze van a húsnak, merthogy ők azt egyáltalán nem esznek.

A másfél nap után azt éreztem, hogy lelkileg teljesen feltöltődtem. Az anyával azóta is gyakran levelezek, és tervezem, hogy visszamegyek a nyáron a két nagyobbik fiammal, ők is nagyon kíváncsiak. A vadon gyermekei egy hosszútávó projekt része. Szeretném végigkövetni a gyermekek sorsát, életük alakulását, felnőtté válásukat. Mennyire predesztinálja a jövőjüket az, hogy a társadalomtól elszakadva élnek? Ki milyen formában, hol ereszt majd gyökeret?

A 35 év alatti fotósoknak létrehozott szakmai elismerésre idén 13 alkotót jelölt az alapítvány tanácsadó testülete: Kiscsatári Marianna, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa (Lengyel Beatrix nevében), Cseke Csilla, az MTI fotószerkesztőségének vezetője, Molnár Zoltán fotográfus, Barakonyi Szabolcs, az Index fotórovat-vezetője, Mucsy Szilvia, a Budapesti FotóFesztivál igazgatója, Virágvölgyi István kurátor és a tavalyi győztes, Pályi Zsófia.

A kuratórium tagjai, Lajos Mari, Hemző özvegye, Salvarani Zsófia, a művész nevelt lánya, Korniss Péter és Bánkuti András fotográfusok és Szarka Klára kurátor értékelték a beérkező pályázati anyagokat. A zsűri a két győztes mellett további négy finalistát is megnevezett: Fátyol Viola, Mónus Márton, Szalay Krisztina és Végh László is kiemelkedő fotóanyaggal pályázott. 

Igényes formai nyelven megvalósított komoly társadalmi érzékenységről árulkodó sorozataiért 

– indokolta a zsűri Bielik István elismerését a Hemző Károly-díjjal. A pályázati anyagból most a fotográfus Határokon át című sorozatának egy részletét mutatjuk be, amelyen több éven keresztül dolgozott, és a menekültválság különböző állomásait mutatja be. A fotós sorozatával nem először vívott ki magas szakmai elismerést: 2015-ben tagja volt a Joop Swart Masterclassnak, és Pécsi József-ösztöndíjban részesült.