Jólétet és mocskot hoz az indonéz falvakba a nyugati szemét

szeptember 13., 23:00 Módosítva: 2019.09.14 17:04
281

Ki szeret azzal foglalkozni, hogy mi lesz a szeméttel azután, hogy kidobjuk? Az ember kidobja a kukába a vackát, max ha nagyon tudatos akar lenni, akkor szétválogatja és egy részét az újrahasznosítósba teszi, de hogy utána legfeljebb elképzelni szeretjük, hogy valakik szépen polár pulcsit vagy menő kulacsot csinálnak a szemetünkből, megtudni viszont valószínűleg elég kevesen szeretnék, hogy mi is lesz vele igazából. 

Pedig idén nyáron az egész világnak szembesülnie kellett azzal, hogy bizony a szemét, különösen az újrahasznosítható szemét nagy része óriási hajókon ázsiai országokba kerül. De miért kellett ezzel szembesülni? 

Mert az ázsiai országoknak elege lett ebből és visszaküldték a szemetünket.

Indonézia például nemrég 19 konténernyi szemetet küldött vissza Nagy-Britanniába, és korábban hasonlóan tett Ausztrália, Franciaország és más országok szemetével is. Indonézia, a Fülöp-szigetekkel, Malajziával, Kínával és más országokkal együtt megunta, hogy a fejlett világ szemétlerakójává válik, hogy egész falvak és kisvárosok vesznek el a bálákban álló műanyag, papír és egyéb hulladék között, ami ráadásul nemcsak ronda, de sok esetben kiderült, hogy mérgezi is a környezetet és a helyiek egészségét. 

A kormányok döntése viszont nem aratott osztatlan elismerést azok között a falusiak között, akik egész gazdaságukat a szemét feldolgozására állították át, és még mindig jobban keresnek a guberálással, mint amikor a falujukat elárasztó szemétdombok helyén rizsföldek voltak. 

Egy ilyen falu, a Jáva szigetén lévő Bangun életét mutatja be Willy Kurniawan a Reutersen megjelent fotóriportja. Az indonéz fotósnak a szemetet válogató falusiak nemcsak megmutatták, hogy élnek, de azt is elmondták, milyen jó és rossz dolgokat hozott az életükben a nyugati szemét. 

Tekintse meg a további képeinket

Mosómedve-bandita és élőhalott rovar az év természetfotói között

szeptember 9., 09:11 Módosítva: 2019.09.10 07:55
2897

Meglepően kevés kép szól ökológiai katasztrófákról és a természet pusztításáról az év természetfotói (Wildlife Photographer of the Year) nyertesei között, viszont annál több a gyönyörű és a cuki felvétel kölykeire vigyázó, tökéletes rejtekhelyéről kikukucskáló mosómedvékről, szokatlan menedéket választó csukáról vagy burjánzó őserdőnek tűnő hínárrengetegről, és még a sokkoló, drámai képek között is több van, amelyik nem az emberi beavatkozás miatt vág gyomorba.

Mégis, ha jobban benézünk a képek mögé, ha nem is a legnyilvánvalóbb formában, szeméttengerekkel és plasztikóceánokkal, de azért idén is sokszor ott húzódik az ember térnyerése a természettel szemben: ott van ez a szokatlanul dühödt víziló brutalitásában, az ember és a bálna barátságos viszonyának szokatlanságában, vagy akár csak abban, hogy egy jól sikerült gepárdos kép aláírása hidegen közli a tényt, milyen kevés él már ebből a fajból a természetes környezetében. Az egyik kép címe Szégyenfal – de ez a válogatás most nem csak erről szól.

Tekintse meg a további képeinket

Kádár falun: a háztáji-Magyarország képei Pol Pot megyéből

szeptember 8., 06:52 Módosítva: 2019.09.09 05:06
576
“A Magyar Népköztársaságban minden hatalom a dolgozó népé.” A szocialista alkotmány tételmondata a fotón a pusztaszeri Árpád-kilátón vöröslik, a pódiumon a honfoglalók létező szocialista utódai ásványvizek társaságában. A korabeli vicc szerint mellesleg a konyak is a dolgozó nép itala, csak a munkásosztály és a vele szövetséges dolgozó parasztság nevében az általuk megbízott vezetők fogyasztják el - lehet, hogy már ezen az augusztus 20-on is csúszott le egy-két pohárral.

A nyolcvanas évekbeli ünnepség képe csak egy Enyedi Zoltán fotós hatalmas, 30 ezer felvételt tartalmazó archívumából. Enyedi 30 éven át volt a Csongrád Megyei Hírlap fotóriportere, képeinek többsége a Kádár-rendszer vidéki Magyarországát mutatja meg a legkülönbözőbb perspektívákból: falusi riportok, új mezőgazdasági gépek, gyárbéli hétköznapok, üzemi balesetek, úttörők és munkásőrök, nagy megtekintéseket kivitelező fontos elvtársak.

Amilyen meghatározó része volt a kádári konszolidációnak és a rendszer elfogadottságának a vidéki modernizáció, a kényszerrel kollektivizált TSZ-Magyarország gyarapodásra is lehetőséget adó háztájizós reformja, annyira törlődött a rendszerváltás után az országos nyilvánosságból az egész vidék-történet - maradt a helyén némi nyomorpornó, a bűnügyi hírek és a hagyomány iránti hamis nosztalgia, rosszabb esetben a város-vidék ellentétekre rájátszó bűnbakpolitika.

A Makón született, Szegeden meghalt Enyedi másfajta történeteket mutat. Ezek akkor is hiánypótlóak, ha nem szabad elfelejteni, hogy a Kádár-rendszer hivatalos sajtófotósaként maga is bőséggel termelt propagandaképeket, melyek leginkább a szocialista modernizáció sikerét voltak hivatottak megtölteni tartalommal. Sok fotója volt a megye Kádártól balra álló uráról, az ‘56 után rendcsináló rákosistaként ideiglenes jelleggel pozícióba tett, aztán 30 éven át ott ragadt Komócsin elvtársról, aki miatt Csongrádot Pol Pot megyének is nevezték (a párttitkár Traktor utcai panelnyaralójáról nem, még jó, hogy áll most is egy ahhoz hasonló), de a hagyatéka alapján jobb szeretett dolgozó nőket fotózni előnyös perspektívából.

Nincs régebbi, mint a tegnapi újság. A mai siker holnapig tart

- tartotta sajtófotósként, de úgy tűnik, ebben tévedett. 2009-es halála után magángyűjteményét a szegedi Móra Ferenc Múzeum vette meg, azóta pedig - ők ezt múzeumtörténeti jelentőségűnek mondják - digitalizálták is a benne lévő 30 ezer képet. Ebből láthatnak itt egy rövid válogatást: 15 fotót a 30 ezerből, a Kádár-korszak falusi társadalmáról Csongrád megyéből.

Tekintse meg a további képeinket

A bajnokok otthona Afrika szívében

szeptember 7., 21:10 Módosítva: 2019.09.08 19:01
419

Kenya százszámra termeli ki hosszútávfutóit, akik a világ nagy maratonjain és pályaversenyeken uralják a mezőnyt. A klasszisok mellett nagy tömegben vannak olyan, ottani szemmel átlagos futók, akik aztán a kisebb európai versenyeken gyűjtik a pénzdíjakat. A futók egyik nagy keltetője a Rift Valley nevű magaslat, amelynek több településén edzőközpontok létesültek. A siker érdekében a dollármilliomos futók is puritán, a luxust nélkülőző környezetben töltenek el hónapokat.

Tekintse meg a további képeinket

Ahol a víz az úr - ők lennének az első klímamenekültek?

szeptember 3., 23:19 Módosítva: 2019.09.04 17:47
512

Házak, amiket csak pár centi választ el attól, hogy az óceán felfalja azokat, pálmafák, amik soha többé nem teremnek, gyerekek, akik óriási szemét- és hordalékkupacok között játszanak messze őseik földjétől - ez Óceánia, ahogyan az Oroszországban született, de jelenleg Lisszabonban élő Vlad Sokhin kameráin keresztül láthatjuk.

A Panos Pictures ügynökség fotósa sokat dolgozik az Egyesült Nemzeteknek, fényképeivel a Guardianban, a National Geographicban is találkozhattunk, Crying Meri című saját fotókönyvet is kiadott, ebben a Pápua-Új-Guineában élő nők helyzetét mutatta be. A Warms Waters egy hosszú távú projekt, aminek a célja a környezetváltozásra érzékeny közösségek és területek bemutatása, illetve az, hogy észrevegyük, a klímaváltozás nem az utánunk következő generációk problémája, hanem most kell cselekedni.

 Be akartam bizonyítani, hogy a klímaváltozás igenis létezik, meg akartam mutatni a világnak, hogyan veszik fel vele a harcot az emberek, hogyan próbálnak alkalmazkodni a helyzethez. 2013-ban Jo Chandel újságíróval közösen kezdtünk el történeteket gyűjteni Pápua Új-Guinea és a klímaváltozás kapcsolatáról a Global Mail Ausztrália számára. Ekkor kezdett el érdekelni, hogy a globális klímaváltozás milyen hatással van Óceánia lakóinak életére.

Az egyik legégetőbb probléma a Csendes-óceán szigetvilágában a tengerszint emelkedése. Az Ausztrál Meteorológiai Hivatal mérései szerint ebben a régióban 3,4-11,6 mm/év az emelkedés üteme, igaz, csak az 1990-es évek óta van rendszeres adatszolgáltatás erről a területről. A tendencia persze így is aggasztó: Óceániában körülbelül 10 millióan élnek, vagyis nagyjából annyian mint Magyarországon, és a szigetvilág nagy része a századvégre lakhatatlanná válik.

Egyesek szerint Kiribatiban, egy 33 korallszigetből álló országban a lakóhely-változtatások egy hetede összefüggésbe hozható a klímaváltozással, és az Egyesült Nemzetek 2016-os beszámolója szerint a háztartások felére hatással van a tengerszint emelkedése.

Persze emellett a térségnek rengeteg más problémával is meg kell küzdeni, ilyenek például a trópusi ciklonok, amik rendszeresen pusztítanak errefelé. Vlad Sokhin szerint a régió országai mindenesetre optimistán tekintenek a jövőbe, mindent megtesznek azért, hogy megoldást találjanak. Hogy próbálkozásaik mennyire lesznek sikeresek, azt az idő dönti el. A kiribitai kormány viszont már vett is egy kis földet Fidzsin, ha a 110 ezres népességet el kell költözteni. Tuvalo pedig saját szigetet szeretne építeni, reptérrel, kikötővel, ahol 5000 ember helyezhetnek el. Ez a projekt 300 millió dollárba kerülne, ami tekintve az ország anyagi helyzetét, valószínűleg álom marad. Emellett pedig arra kérik Új-Zélandot és Ausztráliát, hogy fogadják be őket, ha a szigetek teljesen lakhatatlanná válnak.

Tekintse meg a további képeinket

Happy Valley: a tökéletesség, és ami mögötte van

augusztus 31., 23:18 Módosítva: 2019.09.02 05:18
180
Eva O'Leary megszállottan próbálja megfejteni, hogy mit miért teszünk, melyek azok a rituálék, amikkel megpróbálunk beolvadni a "tökéletes tömegbe".

Happy Valley-ből nemcsak egy van, de amiről most szó lesz, talán az egyik legismertebb. Ez az otthona ugyanis a Pennsylvaniai Állami Egyetemnek, vagyis a Penn State-nek. Itt nőtt fel Eva O'Leary amerikai és ír szülők gyermekeként, ez lett munkásságának fő inspirációs forrása.

Viszonylag korán megtapasztalta, milyen egy hipermaszkulin társadalomban élni, ahol a nőknek nagyjából annyira a feladta, hogy tökéletesen nézzenek ki. O'Leary dolgát az sem könnyítette meg, hogy származása miatt kicsit mindig idegennek érezte magát. Gyerekkorában sokat ingáztak az Egyesült Államok és Írország között, és azt vette észre magán, hogy mindig az adott országnak megfelelően alakította beszédét és viselkedését, hogy beilleszkedjen. És az átváltozás akkor volt a leglátványosabb, amikor hazatértek.

Tekintse meg a további képeinket

Sztálin pipájának nyomától a gigantikus finn kőtömbökig: Európa falai

augusztus 24., 20:55 Módosítva: 2019.08.26 00:01
251

„Hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy az európai kultúra nyitott és befogadó. Ezzel együtt az elmúlt években határfalak épültek a kontinens számos országában” 

– ezzel indul a Walls of Power, vagyis A hatalom falai nevű kiállítás bemutatószövege. A tárlat a franciaországi Rencontres d'Arles fotófesztiválon látható július 1. – augusztus 25. között, a kurátora pedig Virágvölgyi István, az MTI fotórovatának korábbi vezetője, a Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíj titkára.

„A többnyire dokumentarista fotográfiákat felvonultató tárlat olyan ma is álló határkerítéseket és a környezetüket vizsgálja, amelyeket valamilyen európai hatóság emelt és ma is betöltik funkciójukat, hogy ezzel akadályozzák a ki- vagy bejutást bizonyos európai területekre”. Közel 70 fal van a világban, de Virágvölgyinek nem az volt a célja, hogy az összeset felsorolja, köztük olyan jól ismerteket, mint a két Korea közötti demilitarizált zóna, vagy éppen a mexikói fal. „Azért Európára koncentráltam, mert a rétegzettség bemutatása volt a lényeg” – mondta az Indexnek.

2016-ban azután kezdett utánanézni, milyen falak, kerítések, útakadályok vannak Európa-szerte, hogy Magyarország a migrációs válságban kerítést húzott fel előbb a Szerbiával, majd pedig a Horvátországgal közös határára. A kutatómunka során pedig rögtön látszott, hogy habár sok fal és kerítés hasonlónak tűnik, a funkciójuk különbözik.

„Az alapján rendszereztem ezeket, hogy az építőnek mi volt a szándéka velük.”

Így a kiállításon látható falakat, kerítéseket három szekcióba sorolta be: A (politikai) befolyás falai, A szegregáció falai és A migráció falai.

A kiállításhoz a berlini fal volt a referenciapont, ami mind a három szekcióba beleillik. Harminc éve, 1989-ben a vasfüggöny elkezdett leomlani, majd pedig a berlini fal ledőlt, amivel megnyílt az út Németország újraegyesítése előtt, a Szovjetunió pedig felbomlott. A történelem során már Hadrianus római császár óta végig falak szabdalták fel Európát, azonban abban a pillanatban csak négy fizikai fal/kerítés maradt Európában (a gibraltári, a ciprusi, a belfasti és a finn Salpa-vonal) – ehhez képest mára közel 30 van. „Hiába bontották le a legnagyobbat, de előbukkantak érdekek, amik mentén épültek újak” – mondta Virágvölgyi.

Az amszterdami központú Transnational Institute (TNI) párhuzamosan folyó kutatása szerint nagyjából 1000 kilométernyi fal és kerítés épült Európában az 1990-es évek óta. Ezek pedig az emberek mellett nagyon sokszor a vadon élő állatoknak is akadályt jelentenek, hiába kellene figyelni az ilyen hatásokra is a felhúzásukkor.

A kiállításon a fotókat filmekkel és szobrokkal egészítették ki, összesen 128 műtárgy látható 44 alkotótól, 15 különböző országból. Virágvölgyinek különösen fontos volt, hogy olyan helyi fotósok műveit is bemutassa, akik közel laknak az adott falhoz, és ismerik a történetét, közben pedig egy sor perspektívának helyet akart adni, ezért a fotóművészek mellett aktivisták, civilek és még menekültek fotói is megtekinthetők a tárlaton.

Virágvölgyi kiemelt néhány, a kiállítás összeállítása során számára leginkább meglepő felfedezést. „Az egyik ilyen volt, hogy a gibraltári kerítés 1909-ben épült, több mint száz éve ott áll" – mondta ennek a történelmi távlatairól. A második világháború alatt a szovjet harckocsik ellen felhúzott finn Salpa-vonalat pedig azért említette külön meg, mert sok esetben a kerítések és falak azt nem gátolnák meg, hogy egy másik hatalom is áthatoljon rajtuk, csak egy politikai szándékot jelképeznek – a 3-4 tonnás több százezer kőtömbbel azonban nem ez a helyzet.

A Litvánia és Fehéroroszország közötti kerítés pedig dokumentumfilmen jelenik meg a kiállításon, így mutatva be a két oldalán az emberi sorsokat. Arról a Fehéroroszországba benyúló földnyelvről van szó, ami a legkeskenyebb pontján csak 1-2 km-es, a legendák szerint pedig úgy alakult ki, hogy a szovjetek által ellenőrzött területek felosztásakor Sztálin az asztalon felejtette a pipáját, és azt is körberajzolták. Litvánia a csempészet elleni küzdelemre hivatkozva kerítette körbe a területet 2007-ben, amivel azonban az itt élő, többségében lengyel származású lakosok közül voltak, akik elszakadtak a másik oldalon élő rokonaiktól. Mivel ez az Európai Unió külső határa is, a kötelező vízumhoz 150 kilométeres kerülőt kellene tenniük, hogy találkozhassanak. Ehelyett inkább a kerítésnél beszélik meg a velük történteket.

A kiállításon látható képekből válogattunk.

Tekintse meg a további képeinket

Üdv Sohaországban!

augusztus 21., 13:44 Módosítva: 2019.08.21 23:51
40
Iggy Smalls fotóit nézve egyszerűen nem tudod eldönteni, hol húzódik a határ a valóság és fikció között. Pán Péter hazáját, Sohaországot gondolja újra a sorozat.

A norvég művésznő igazi fényképészcsaládban született, dédapjáig visszamenőleg mindenki fotózott, mesélte egy interjúban. Hozzátette, ő az első, aki valóra váltotta a család nagy álmát, és fotós karrierbe kezdett, felmenői ugyanis inkább hobbifotósok voltak. 9-10 éves korában kapta meg az első fényképezőgépét, első fotóit az iskolai újságban publikálta. Később Floridában tanulta a szakmát, jelenleg pedig Barcelonában él a 26 éves művésznő.

A fotósorozatot a skót J. M. Barrie népszerű mesehőse, Pán Péter inspirálta, aki a történet szerint soha nem nő fel, örök gyermekkorát Sohaország szigetén tölti az Elveszett Fiúk vezetőjeként. Mesebeli kalandjai során sellőkkel, indiánokkal, tündérekkel és más misztikus lényekkel találkozik. Sohaországot sokan a halhatatlanság, a képzelet világába való menekülés szimbólumának tartják. 

„Azt szerettem volna érzékeltetni, hogy egy fotó soha nem képes megmutatni a valóságot – jelentette ki Iggy Smalls egy interjúban. – A sorozattal megkérdőjelezem, hogy mi történik valójában, és mi a képzelet terméke."

A Sohaország fotóit nézve bárki elmerülhet a mesék világában, vagy épp a mesék kerülnek a valóságba. Yoda és Leia hercegnő a zsúfolt utcai kavalkádban, az amerikai Rushmore-hegy legó formában és más mesebeli színek, alakzatok, realisztikus környezetben. 

Üdv Sohaországban, jó szórakozást Iggy Smalls világában!

Tekintse meg a további képeinket

Gázmaszk, védőszemüveg és házi pajzs nélkül sokan el sem indulnak

augusztus 19., 19:54 Módosítva: 2019.08.20 23:55
770

Több mint két és fél hónapja kezdődtek tüntetések Hongkongban eredetileg a helyi vezetés sokat vitatott kiadatási törvénytervezete ellen, de azóta már Carrie Lam hongkongi kormányzó lemondását is követelik, és a tiltakozások a területen egyre növekvő kínai befolyás ellen is szólnak. A tüntetők augusztus elejére általános sztrájkot hirdettek, a hét elején pedig a hongkongi repteret bénították meg többször is, a rendőrök közbelépése után kaotikus jelenetek alakultak ki.

Vasárnapra egy kifejezetten békés tüntetést hirdettek meg, amin a szakadó eső ellenére a rendőrség hivatalos közlése szerint is 128 ezer ember vett részt. A szervezők szerint összesen 1,7 millióan mentek utcára, hogy kiálljanak a demokratikus jogaikért, és ezúttal a rendőrökkel sem alakultak ki összetűzések.

Ennek ellenére azonban rendszeresek az utcai összecsapások a tüntetések alatt tiltakozók csoportjai és a rendőrök között. Ahogy pedig a demonstrációk a rendőrök június 12-i kemény fellépése után egyre erőszakosabbá váltak, mindkét fél egymásra mutogat. Miközben a pekingi vezetés irányából egyre újabb fenyegetések érkeznek, egyelőre az a legvalószínűbb, hogy csak súlyosbodik a kialakult patthelyzet. Az eldurvuló tüntetések hátteréről és a patthelyzetről itt írtunk részletesen>>>

Mostanra rengeteg tiltakozó már teljes menetfelszerelésben indul tüntetni, a tömeg élén felsorakozóknak pedig ugyanolyan elengedhetetlen kelléke lett a gázmasz, a védősisak és -szemüveg, mint a kezdettől fontos esernyő. A tüntetők szerint ezekre szükség van, hogy ne sérüljenek meg, és ne ismerjék fel őket, a hatóságok szerint viszont olyan eszközökkel szerelkeztek fel, amikkel támadják a rendőröket. Az elmúlt hetekben a tüntetéseknél használt felszereléseket áruló boltok forgalma megkét- és háromszorozódott, azonban a hatóságok próbálják elapasztani a beszerzéseket.

Tekintse meg a további képeinket

Megborzong az ember hasnyálmirigye

augusztus 19., 13:23 Módosítva: 2019.08.20 13:10
71

Lehet ízléses környezetben finom dolgokat enni a Szigeten. Csak nem az a jellemző. Ez nem jó vagy rossz, inkább egy körülmény: sokaknak akadnak fontosabb szempontjaik is egy fesztiválon, mint mindenképp szeitános tacot vadászni két koncert között. A street food fogyasztás kevésbé elegáns részét is megnéztük, a quattro stagioniról se mindenkinek Vivaldi jut rögtön az eszébe, hanem inkább az a fajta pizza, amin kevés a hús. 

Tekintse meg a további képeinket

A 130 centinél kisebbek pódiuma is buliközpont a Szigeten

augusztus 16., 16:08 Módosítva: 2019.08.16 23:35
160
Visszatért a Szigetre az a holland család, akiket tavaly bemutattunk, Szilágyi Anna fotósunk idén is a nyomukba szegődött.

Margot új-zélandi, de 13 éve Amszterdamban él, a gyerekei már ott születtek. A tízéves Olival és a kilencéves Nienkével a tavalyi Sziget volt az első nagyobb közös fesztiválélményük, és annyira jól érezték magukat, hogy már a tavalyi Sziget befejezése előtt eldöntötték, 2019-ben is jönni szeretnének. „Fél órával azután meg is vettük a jegyeket, hogy elkezdték árusítani” – mondja Margot.

Habár a gyerekes fesztiválozás megosztja az embereket, sokak szerint a por, a tömeg, a zaj és a meleg miatt a Sziget nem a gyerekeknek való, pedig már családi kemping is áll hatodik éve a Sziget játszóterén. A kempingnek saját biztonsági személyzete, hűtője, játszósátra, pelenkázója, fürdőkonténere, mikrohullámú sütője, vízgépe van, és több nyelven beszélő óvodapedagógus-animátorok dolgoznak itt. Margot fantasztikusnak tartja a kemping személyzetét. „Nem lehet tőlük olyasmit kérni, amit ne teljesítenének, nagyon segítőkészek!”

Tavaly 32, idén 30 család lakott a fesztivál alatt a kempingben, 50 felnőttel és 52 gyerekkel, mondja Vető Viktória, a Sziget sajtósa. A családok közül csak három volt magyar.

Margot idén a nagyobb tömeg és a forróság miatt többször érezte azt, hogy kevésbé gyerekbarát a fesztivál, akadtak nehezebb pillanatok, de a Nagyszínpad előtti gyerekpódiumról azt mondta, csodálatos. Erre a kis építményre azok a fesztiválozók mehettek fel, akik 130 centinél alacsonyabb személlyel (pl. gyerekkel vagy kerekesszékessel) érkeztek.

Különböző családok buliztak ott különböző kultúrákból, és minden szülő teljesen odavolt ettől. És a gyerekeknek nagyon jó volt, hogy a saját, biztonságos közegükből élvezhették a koncerteket, és jól láttak is

– mondja Margot az Indexnek.

Nienke és Oli idén sokkal magabiztosabbak voltak a Szigeten, mint tavaly. „Ismerik már a környezetet, volt, hogy a tinédzser fiam egyedül közlekedett két helyszín között. Nagyon határozottan megbeszéltem velük a kereteket, megbíztam bennük, és nem is történt baj. Elképesztően sok barátot szereztek, például a sportzónában dolgozó animátorok rengeteget foglalkoztak velük, a lányom mindennap járt náluk.” A családanya azt mondja, 2020-ban is egészen biztosan visszajön gyerekeivel a fesztiválra.

Tekintse meg a további képeinket

Te a kukába dobnád, ő meglátja benne az értéket

augusztus 14., 20:16 Módosítva: 2019.08.15 13:16
458

A világon talán nincs nagyobb rajongója a félresikerült és furcsa amatőr képeknek mint Erik Kessels holland művész, formatervező, kurátor, gyűjtő. Ha a „talált fotográfia” műfajáról beszélünk, akkor a neve megkerülhetetlen. Kessels magát vizuális régészként emlegeti: ő az, aki ha olyan régi fotókra bukkan egy bolhapiacon, tudományos, nyilvános- és magángyűjteményekben, esetleg az interneten, amik valószínűleg már senkinek nem kellenek, minták után kutatva történetet kanyarint köréjük, új kontextusba helyezi azokat.

Mindezt úgy, hogy egy ismeretlen házaspár rosszul retusált fotóira is azt mondjuk, hogy igen, ez művészet, hogy aha-élmény még akkor is megvan, ha a saját családi albumunkból minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül szanálnánk ezeket a fényképeket.  Ő tudja, hogy valamit úgyis el lehet rontani, hogy a végeredmény jó lesz, hogy a és a megfelelő körítéssel mindent izgalmassá lehet tenni.

Erre a legjobb példa az In Almost Every Picture, vagyis Szinte minden képen című sorozata, ami most tart a tizenhetedik projektnél. Minden akkor kezdődött, amikor 1999-ben egy spanyol bolhapiacon felfedezett egy négyszáz képből álló anyagot egy hölgyről, akit férje 12 éven át fotózott. A képeket rendezgetve észrevett olyan mintákat, ami talán a házaspárnak sem tűnt fel, hogy hogyan lettek a közeli, fürdőruhás képekből olyan fotók, amint az asszony egyre jobban fel van öltözve és egyre távolabbról látható. Van, amikor nem kell keresni a szervezőerőt, amikor teljesen egyértelmű, mi a koncepció, de ha nem lenne valaki, aki elég érdekesnek, furcsának találja az a sorozatot ahhoz, hogy a nyilvánosság számára is elérhetővé tegye, akkor mondjuk soha nem ismernénk meg milyen művészi magasságokba emelkedhet például egy floridai házaspár, akinek vízfétise van vagy egy holland nő, aki imádott céllövöldébe járni. 

Az Erik Kessels több élete című kiállítást, aminek Claudia Küssel a kurátora, augusztus 18-ig lehet megtekinteni a Mai Manó Házban. Az In Almost Every Picture 17 projektje mellett először és csak a tárlaton látható Kessels  egy új videómunkája, illetve a nagyközönség megismerheti két új fotókönyvét: a kifejezetten Budapesthez kötődő Budapest Beauties és a Hórusz Archívum közreműködésével összeállított legújabb kiadványa az In almost every picture című sorozatban.

Tekintse meg a további képeinket

Ami mindig elfolyik az ujjaink között, és sohasem fogy el

augusztus 8., 22:49 Módosítva: 2019.08.10 00:17
395
Öntözés, itatás, mosás, tűzoltás, pálinkafőzés, fürdőzés; a víz ott van mindenhol. Molnár Zoltán Aqua című fotósorozata az ember vízhez fűződő kapcsolatát mutatja be, és hívja fel a figyelmet arra, mennyire nélkülözhetetlen. Vizeink védelme ugyanis sokaknak – ha nem mindannyiunknak – élet vagy halál kérdése.

Próbáljuk meg elképzelni, ha annyi vízből kellene gazdálkodnunk, mint Kenya egyes vidékein, azaz naponta fejenként 2-5 literrel. Ezzel szemben a gazdag országokban automata mosógéppel, mosogatógéppel rendelkező családokban a napi, fejenkénti vízfogyasztás eléri a 350 litert.

– mondja Molnár Zoltán fényképész. Idén tavasszal mutatta be a PH21 Galériában Aqua című kiállítását, ahol több országban, éveken keresztül készített fotográfiáit gyűjtötte össze, a víz és az ember kapcsolatáról. A fotós az egyéni és a közösségi vízigény ökológiai összrendszerét akarta bemutatni, különböző példákkal szemléltetve Brazíliától Spanyolországon át Romániáig.

A tengerpartok, tavak és folyók mentén élő népek és kultúrák különbözőek. Az ott élő emberek összekötő, összetartó eleme a víz.

A kiállításból egy kötet is készült, ennek bevezetőjében Uhl Gabriella, a Budapesti Metropolitan Egyetem docense ír a fotóesszéről. A kurátor-művészettörténészt a különböző természeti jelenségek, és a gigantikus méretek nyugtalansággal töltik el, a víz látványa viszont szerinte megnöveli a szemlélődés idejét. Így lehet lefényképezni, „sajátunkká tenni mindazt, aminek magunkat kellene odaadni.” Uhl szerint a tenger a világ alapvető arányait teszi nyilvánvalóvá.

Molnár Zoltán számára viszont nem az esztétika volt az egyetlen szempont. Fotósorozatával ugyanis környezetünk védelmére akarja felhívni a figyelmet: szerinte az emberiség mértéktelenül fogyaszt, mérgezi az élővilágot, ennek pedig komoly következményei vannak már most is.

Hét olyan nagyobb folyó van már a Földön, amik nem érnek el egy tengerpartig sem. Műtrágyával és ipari hulladékokkal szennyezik az ivóvizet. A tiszta levegő és az iható víz élet vagy halál kérdése a vízpartokon élő emberek számára.

Tekintse meg a további képeinket

Tudod, hol voltál húsz éve nyáron

augusztus 2., 23:54 Módosítva: 2019.08.04 00:06
7611

Mint szinte mindenki, én is pontosan emlékszem, hogy hol voltam 1999. augusztus 11-én. Miután – már másodszor – fotósként végigdolgoztam a Szigetet, az utolsó este után hajnalban beájultam egy kocsiba, két barátom mellé, akik éppen akkoriban jöttek össze. Azóta két gyerekük született, ma is együtt élnek. Arra nem emlékszem, hogy pontosan hogyan tájékozódtunk arról, honnan érdemes nézni a napfogyatkozást, de valahogy mindenki a Balatont mondta. Azt viszont én javasoltam, hogy menjünk a Hegyestűre, a Káli-medence keleti bejáratához. Már évek óta jártam oda nyaranta, valamiért azt gondoltam, nem lesznek sokan, mert nem annyira ismert, eldugott és romantikus. Ez persze naiv feltételezés volt,

hiszen az egész ország készült az eseményre, mindenki kinézte a tuti helyeket, pár óra alatt a csodálatos kilátású Hegyestű is megtelt.

Emlékszem arra is, hogy hullafáradtan még aludtam pár órát a kocsiban, és arra ébredtem, hogy hív a főszerkesztőm. Sziget után voltunk, én pár órája már szabadságon, de az egyetlen fotósa voltam a lapnak. Azt kérdezte, van-e nálam fényképezőgép. Persze, hogy volt, egy analóg Canon A1, benne fekete-fehér film, gondolom, Ilford 400, és még lehetett pár kocka a tekercsen, ennyi. A lap viszont online volt, a képküldés pedig igen nehézkesen zajlott akkoriban. Szóval ezt az egész napfogyatkozás-tudósítást valahogy nem gondoltuk végig.

Ez a történet nagyjából olyan, mint bármelyik másik, ami az itt látható privát felvételek vagy sajtófotók kapcsán elmesélhető: egy éles, személyes emlék, ami az 1999-es napfogyatkozás alatt rögzült. A fényképek alapvetően gyakran járnak párban pontosan felidézhető emlékekkel, mert figyelemmel és többnyire határozott szándékkal készítjük őket. Ez különösen igaz az analóg fotókra. Attól, hogy nincs azonnali visszajelzés az eszköz hátoldalán, a fényképezés pillanata örökre egy elképzelt térben ragad. Később, amikor a filmet előhívjuk, és a képeket kidolgozzuk, derül ki, mennyire emlékszünk jól arra, ami valójában történt. Szerencsére az analóg fényképezés pontosan kalkulálható költsége járulékosan fokozza a figyelmünket. A profik kép fölötti hatalma természetesen ezt a képletet kedvére módosíthatja, az igazán szerencséseknek még a költségekkel sem kell törődniük. Mindenesetre azt gondolom, hogy ez a fajta izgatottság a képek készítése körül megkerülhetetlen a fényképezés történetében, és ha teljesen kikopik, azaz senki sem fotóz már olyan megfontoltsággal, mint amikor analóg gép van a kezében, valóban új fejezetről kell majd beszélni. Csodálatos együttállás, hogy Magyarországon éppen egy

teljes napfogyatkozás volt az utolsó nagy esemény, amit a „népi fényképezés” még szinte kizárólag analóg nyersanyagra rögzített.

Ennek az eseménynek és ennek a jelenségnek állít emléket a Fekete fény című kiállítás, amit a Kortárs Művészeti Intézet – Dunaújváros szervezett szakmai partnerségben a budapesti Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központtal. A dunaújvárosi tárlat anyagából augusztus 3-án nyílik egy szatellitkiállítás a Budapest Parkban, és a szervezők a május közepén elindított gyűjtési akciót folytatva augusztus 11-ig várják az napfogyatkozásról készült privát fotókat és videókat. A képeket a napfogyatkozas@capacenter.hu címre lehet elküldeni.

Tekintse meg a további képeinket

A munkában van a jutalom, a szeretet röpíti az embert

július 21., 23:58 Módosítva: 2019.07.22 14:34
2437
Elekné Román Kata 2018-ban Jószolgálat-díjat kapott a kerecsendi roma közösség beilleszkedéséért végzett munkájára. A hivatalos leírás szerint a Katolikus rádió egykori szerkesztője "tábort, hétvégi programot, önkéntes tanodát, gyermekmentést, koncertet és vetítéseket" szervezett a 2000 fős faluban. Mivel nem tudtuk elképzelni, hogyan szervezhetett egyetlen díjazott ennyi programot, ellátogattunk a helyszínre.

“Ez itt a játszószoba, most mentek el az anyukák, akikkel anyák napi műsort rendeztünk. Nem, nem a gyerekek tartották, mert itt csak hároméves korig vannak gyerekek, hanem az anyukák a nagymamáknak. Nagyon megható volt, meséket mondtak, amiket a meseterápiás foglalkozásunk alapján írtak. Nem, nem a gyerekeknek tartunk meseterápiát, hanem az anyukáknak. De van itt hátul egy szoba, ahol a tanoda van. Idősebb gyerekeknek. Sokan a nyári táborból ismerik a munkánkat, azért hozzák ide a gyereküket.”

Kapkodtam a fejem. Nem egy túlpörgött menedzserrel beszélgettem, hanem egy nagymama megnyugtató kisugárzásával rendelkező kerecsendi asszonnyal. Elekné Román Katalint azért látogattam meg, mert a faluban végzett munkájáért Jószolgálat-díjat kapott. Az egyszerűnek tűnő történet azonban percek alatt bomlott ki szövevényes, a falu minden generációját érintő üggyé.

Tekintse meg a további képeinket

Az elvtársak titkolták volna, mi zajlik a Kádár-kori elmegyógyintézetek falai mögött

július 15., 15:56 Módosítva: 2019.07.16 16:48
1242
„Három éve az egyik férfiosztályunkon az egyébként alkoholista ápoló addig provokált egy epilepsziást, amíg az »ráharapott«, és úgy fejbe verte egy széklábbal, hogy az ápoló végül belehalt a sérülésbe. Vajon ezért ki a felelős?” – idézett fel egy történetet egy neve elhallgatását kérő orvos Bakonyi Péter 1983-ban megjelent, Téboly, terápia, stigma című könyvében. A nagy sikert aratott kötethez Szebeni András, a 2018-ban alapított Fotóriporteri Életműdíj idei nyertese készített fényképeket. A képanyag az Indexen látható először az interneten.
Tekintse meg a további képeinket

Száz család megmentője

július 14., 11:51 Módosítva: 2019.07.16 17:24
1857

Lívia és Ferenc már nem is emlékszik, hányszor költöztek két gyerekükkel közös életük során, a 26 éves Alexandrának pedig két kisfiával nem volt hol laknia. Két család a száz közül, akiknek a SZÉRA Szociális és Rehabilitációs Alapítvány segítségével rendeződött az életük. A szervezet 1997 óta folyamatosan foglalkozik bajba jutott gyerekesekkel, programjuk különlegessége, hogy nem csupán a legnehezebb egy-másfél évben segítenek a családokon, hanem a teljes lakhatási és élethelyzeti probléma megoldásán fáradoznak. Céljuk, hogy önkormányzati szociális bérlakáshoz jussanak a családok, és azt fenn is tudják tartani: takarékoskodjanak és legyen piacképes, bejelentett munkájuk. Kevés olyan civil szervezet van, mint a SZÉRA, ami 22 éve folyamatosan működik politikai helyzettől és önkormányzati vezetés politikai színezetétől függetlenül. A SZÉRA a Jószolgálat-díj hivatásszerűen végzett szociális munka szervezeti kategóriájának idei győztese.

A Jószolgálat-díj médiapartnere 2019-ben is az Index.
Tekintse meg a további képeinket

Ennyi volt, elég volt - rendszerváltás 30 év távlatából

július 12., 19:39 Módosítva: 2019.07.13 18:43
467

Bánkuti András a magyar fotósvilág fontos alakja.1995-től 2011-ig a HVG fotórovatának vezetője volt, de előtte dolgozott az Új Tükörnél, a Magyar Szemlénél és a Magyar Hírlapnál is, jelenleg a Digitális Fotó Magazin főszerkesztője. Emellett számos szakmai szervezetnél töltött be fontos szerepet, ő az egyik alapítója a Magyar Fotográfusok Házának Kincses Károly, illetve Kolta Magdolna mellett, és olyan díjak birtokosa mint például a magyar Pulitzer-emlékdíj. Több évtizedes pályája alatt készített sorozatot a magyar punkokról, a Győri Balettről és a fotói, amik az egykori szovjet blokk mindennapjait mutatták be, a külföldi sajtó figyelmét is felkeltették, a Guardianban és a New York Times -ban is jelentek meg anyagi. Most, hogy a rendszerváltás harmincadik évfordulóját ünnepeltük, ezeket a történelmi jelentőségű felvételeket érdemes ismét elővenni, akár a részesei voltunk annak a korszaknak, akár nem. Ezért is született meg az Évfordulók című kiállítás.

1988 körül megéreztem, hogy a Magyarországon és a környező szocialista országokban zajló események súlyosabbak, fontosabbak, mint azt valaha is gondoltam. Egyre több helyen, egyre több országban akartam ott lenni, látni és megörökíteni azt a folyamatot, amiről akkor még nem tudhattam én sem, hogy Európa ezen felén rendszerváltáshoz vezet. A különböző megmozdulásokból, vitákból, értekezletekből és tüntetésekből áradó energia magával ragadott, éreztem, hogy történelmi események tanúja és részese vagyok – egy fotóriporter ennél többet nem kívánhat. Ma már tudjuk, valóban történelemformáló eseményekről számolnak be a képeim, ezt igazolja, hogy Prágában a hónap elején nyílt meg az 1989 – A vasfüggöny lehullása című nagy, nemzetközi fotókiállítás, ahol 39 németországi, romániai, cseh- és magyarországi fotómat mutatják be a címben szereplő évből. A képekkel nemcsak dokumentálni akartam, hanem a magam módján, érzelmeket keltve megmutatni másoknak is az eseményeket. Telve reménnyel, bánattal, kíváncsisággal és örömmel – s ma azt remélem, hogy fotóim segítségével önök is átérzik, átélik a 30 éve történteket.

A kiállításon a rendszerváltás idején készült képek mellett szerepelnek olyan fotók is, amik a 40 éve alakult a Győri Balettet mutatják be. A társulatról készült sorozatát 1999-ben adták ki, ez volt az első könyve, amit másik kettő követett.

A Győri Balettet megalapítása, 1979 óta fényképezem, már az első hetekben lenyűgözött, amilyen energiával, tehetséggel valósággal berobbantak a magyar táncművészet világába. S nemcsak berobbantak, 40 éve ott vannak az élvonalban előbb Markó Iván, majd Kiss János vezetésével. Hálás vagyok a táncosoknak, hogy beengedtek és partnerként fogadnak el zárt, sok-sok munkával, fájdalommal és gyönyörű pillanatokkal teli világukba, támogató együttműködésük nélkül ezeket a képeket nem tudtam volna soha elkészíteni.

Az Évfordulók kiállítás 2019. augusztus 18-ig tekinthető meg a budapesti Fészek Művészklub Herman-termében és Galériájában.

Tekintse meg a további képeinket

Viszlát, giccs, viszlát, klisék: ilyen egy esküvő a teljes valójában

július 8., 11:06 Módosítva: 2019.07.09 08:19
8661

Az esküvői fotókról nagyon sokszor lemarad az ideges kapkodás, ami az eseményt megelőzi, lemaradnak a gyerekek, akik tortától maszatos képpel éppen szétszedik a méregdrága dekorációt, lemarad a kedves rokon, aki a kiadós vacsora után borfoltos ingben, atlétát villantva piheg egy fotelben, lemaradnak a nejlonzacskók, amikben a váltócipő vagy a házi pogácsa van, meg úgy általában a hihetetlenül emberi és őszinte pillanatok, amiktől a nagy nap igazán egyedi és különleges lesz. Helyette van rengeteg beállított csoportkép, megszámlálhatatlan katalógusfotó a menüről és a díszítésről, és a kötelező kör az első hitvesi csókról vagy táncról és a tortaszelésről, vagyis az összes olyan felvétel, amin – bármennyire eretnekség ezt mondani – a párok kicserélhetőek.

Túltelített szakma, ráadásul mindent az aktuális trendeknek rendelnek alá az egyéniség és kreativitás helyett. ... A workshopok inkább arról szólnak, hogyan lehetük menők, nem arról, hogyan lehetünk jó fotósok. Bár valószínűleg ez a helyzet minden műfajjal, legyen szó akár utcai, tájkép vagy ételfotózásról. Mindenki gyorsan akar híres lenni. A legtöbben nem akarnak elég időt és energiát belefektetni abba, hogy megtalálják a saját stílusukat

– vélekedik a szakmáról az észak-angliai fotós, Ian Weldon, akit számtalan oldal beválogatott a legjobb esküvői fotósok közé. Igaz, ő egyáltalán nem így definiálja magát.

Ian Weldon a húszas éveiben minden munkát elvállalt, volt teherautó-sofőr és tejesember is, de nem találta a helyét a világban, majd beiratkozott egy fotós iskolába. Karrierje elején saját műtermében vállalt családi portréfotózásokat, de minél jobban beleásta magát a fotózás történetébe, minél jobban megismerte az olyan művészek munkásságát, mint Garry Winogrand, Elliott Erwitt, Bruce Gilden vagy Martin Parr, annál inkább rájött, hogy ez nem az ő útja. Persze a pluszpénz mindig jól jött, ezért ugyan soha nem akart esküvői fotózással foglalkozni, mégis igent mondott rá.

Emlékszem, hogy remegett a kezem, amikor kopogtattam a menyasszony ajtaján. Nem éreztem jól magam a bőrömben. Nem tudtam, hogy mit fogok csinálni, hogy mi fog történni. Pánikszerűen rohangáltam egész nap, hogy ne maradjak le semmiről. Amikor hazaértem, és feszülten válogattam a képek között, hirtelen szembeötlött, hogy a fotóim egy történetet mesélnek el

– idézte fel a kezdeteket. 

Azt gondoltam, ennél többre vagyok hivatott. Eleinte nem élveztem, de ahogy egyre több esküvőre mentem el, úgy kaptam rá az ízére. Egyre inkább utcai fotósként közelítettem meg a témát. Az volt a célom, hogy a valóságot örökítsem meg a maga groteszkségével és szépségeivel, és a hagyományos esküvői fotózástól egyre inkább elmozdultam a dokumentarista fotózás felé.

Egy idő után pedig meg is találta a célközönségét: párok, akik értik és szeretik a fotóművészetet. Weldon az elmúlt pár évben rengeteg esküvőn járt Észak-Angliától Hollywoodig, és egy idő után a nagybetűs szakma is felfigyelt rá. Amikor egyik legnagyobb példaképe, Martin Parr Barcelonában adott elő egy olyan közönség előtt, ami szinte csak esküvői fotósokból állt, megkérdezték tőle, hogy ismeri-e Weldon munkásságát, ő pedig megjegyezte a nevet. Amikor Parr legközelebb Newcastle-ben járt, leszervezett egy találkozót, és egy idő után arra terelődött a szó, hogy a fiatal fotós hiába próbált kapcsolatba lépni különböző galériákkal és magazinokkal, egyszerűen nem veszik komolyan a munkáját. Parr és a RRB Photobook kiadója, Rudi Thoemmes azonban felismerte a benne rejlő értéket, és felajánlották, hogy kiállítják a képeit, illetve azokat albumként is kiadják.

Itt van egy fotós, aki azt mutatja be, hogy mi is az esküvő valójában: egy családi mulatság túl sok alkohollal és vad pillanatokkal. Tudom, hogy szereti hangsúlyozni, hogy ő NEM egy esküvői fotós, de ő az IGAZI esküvői fotós 

– nyilatkozta Martin Parr.

A fotókat 2019. június 26. és augusztus 10. között a Martin Parr Alapítvány bristoli központjában is meg lehet tekinteni.

Tekintse meg a további képeinket

A város legjobb kerti bulijai itt vannak

július 3., 23:26 Módosítva: 2019.07.04 12:14
888

Hát, leginkább a Kobuci Kert – mondtam nemrég arra a kérdésre, hogy mi fog leginkább hiányozni azután, hogy az Index elköltözik az óbudai Flórián térről, így a Kobuci szomszédságából is. Bár csak néhány buszmegállónyival leszünk odébb, az biztos, hogy nem lesz már több olyan esti műszak, amikor a vacsoráért a Kobuciba szalad ki az ember, egy, a helynek is nevet adó, zöldséges, tejfölös, reszelt kolbászos buciért, zsíros deszkáért, sportfröccsért.

De persze jártunk oda máskor is, gyakran. Nagyon Fontos Dolgokat megbeszélni, vagy csak munka után kifújni magunkat. Randevúzni, ígéretes, de gyorsan dugába dőlő kapcsolatok kezdődtek vagy éppen értek véget itt. Meg zenét hallgatni: koncertre és koncert után afterezni. Én bő öt éve fedeztem fel a helyet, azóta egyetlen szezonban sem volt olyan hónap, amikor ne lett volna legalább egy olyan fellépő, aki érdekelt volna.

A hely üzemeltetői küldetésnek tartják, hogy eltérő zenei stílusok, különböző világnézetű muzsikusok, szubkultúrák és a mainstream egyszerre, egyenrangú módon szerepeljen a kínálatban. A kortárs alterzene minden meghatározó szereplője fellépett már itt, többsége visszatérő vendég, a hely ikonikus arcainak egyikévé vált (de vannak a helynek ilyen ikonikus karakterei a személyzet tagjai között is).

A Kobuci és az Index óbudai története egyszerre kezdődött, tíz évvel ezelőtt. Csakhogy míg mi költözünk, a kert ünnepel, a tízéves jubileumot több más mellett egy három éve készülő, most júniusban megjelent fotóalbummal is. Belicza László Gábor két szezonon át készített fekete-fehér analóg géppel felvételeket az itt fellépő művészekről és a dolgozókról. A fotókból most júniusban albumot is megjelentettek, csaknem kétszáz oldalon, 91 portréval. Beck Zoltántól a Bëlgáig, Likó Marcelltől Péterfy Boriig, Boban Markovićtól Csík Jánosig, Kiss Tibitől Lovasi Andrásig terjed a lefotózottak sora. Az album képeiből most kedvcsinálóként megmutatunk bő egy tucatot, a kötet pedig kapható a kertben, az árából befolyó összeget a Szent Margit Kórháznak ajánlották fel.

Tekintse meg a további képeinket

Kicsit mindannyian kacifántosak vagyunk

június 29., 17:36 Módosítva: 2019.08.01 09:24
6906

Megértem, amikor elfordítják a fejüket, hiszen sosem láttak még ilyet. Nekem tökre rendben van, ha valaki ettől rosszul van és inkább átmegy az utca túloldalára. Mert mitől ne lenne rosszul, ha soha nem lát ilyet, és nem tud erről semmit? Nekem más a látvány, mert nekem a gyerekem.

Somlai Zsuzsanna mesél így arról, hogy ugyan fájhat neki, amikor a karján hordozott, már nem kisbaba kisbabáját, Nimródot "rossz szemmel" nézik az utcán, de a fintorok, az előítéletes arckifejezések, vagy épp a szembehunyás mind-mind abból fakad: a társadalom mit sem tud arról, min megy át egy kacifántos család. Avagy egy olyan átlagos család, amibe egy kacifántos, sérült gyermek születik. Idén Jószolgálat‑díjban részesült az önkéntesen végzett szociális munka közösségi kategóriájában a Völgyzugolyház Alapítvány a Kacifántosokért, a közösség, amely súlyosan és halmozottan sérült gyermekek nappali ellátását és fejlesztését tűzte célul. De ennél még sokkal többre képesek.

“Ha a lehetőség nem kopogtat be hozzád, csinálj magadnak egy ajtót!” Milton Berle mondata szerepel a honlapjukon. A Völgyzugolyház Alapítvány a Kacifántosokért az közösség, amely már puszta létezésével is ezt a mondatot igazolja. Saját magukról például így írnak: „Kacifántos, azaz halmozottan sérült gyerekek szüleiként álmodtunk egy nagyot! Álmodtunk egy világot magunknak, ahol a sokszínűség érték, ahol a többség felemeli magához a kisebbséget, ahol felelősséget vállalunk magunkért és egymásért. Álmodtunk egy világot, ahol a gyerekeink óvodába, iskolába járhatnak, idővel pedig támogatott módon, az igényeikhez és lehetőségeikhez mérten, önállóan, de egy közösség részeként élhetnek. Ezen dolgozunk. Magunkért, a sorstársakért, mindannyiunkért. Ha szeretnéd, velünk tarthatsz.”

Tekintse meg a további képeinket

A barátom a halottakkal is kommunikál

június 27., 00:32 Módosítva: 2019.06.27 12:50
232
Annick Donkers Belgiumban született, jelenleg Mexikóban él. Gyerekkora óta érdeklődik az ufójelenségek iránt, mivel tízévesen ő és édesanyja egy fémesen csillogó tárgyat láttak a házuk mellett lebegni. Bár pszichológiát végzett, jelenleg fotózással foglalkozik. Un-identified – Azonosítatlan (mint az UFO: unidentified flying object – azonosítatlan repülő tárgy) című projektjében a földönkívüliekkel kapcsolatos élményeket járja körül. Annickkal chaten beszélgettünk ufókról, ufóhívőkről, Dél-Amerikáról és a mexikói naptáncosokról, akik négy napig nem esznek, hogy űrhajókat lássanak.

Azt mondtad, hogy a projektben első lépésként elmentél egy amerikai ufótalálkozóra. De hogy jött ez az egész téma? Mi volt az egész kezdete?

Először is volt az az élmény édesanyámmal tízéves koromból. Meg apukámtól megkaptam Erik von Däniken Az istenek űrhajósok voltak című könyvét, amiben a Nazca-vonalakról meg a piramisokról van szó. Elkezdett érdekelni a világegyetem, később elmeséltem egy barátomnak, hogy láttam egy ufót, és kinevetett, aztán nem beszéltem a dologról egy darabig. Hét éve élek Mexikóban, de 2002 óta járok ide. Sokat dolgozom a hit kérdésével, a hiedelmekkel, valamiért lenyűgöz a téma. Aztán eszembe jutott ez az élményem 10 éves koromból.

Annak van szerepe, hogy pszichológiát végeztél?

Szervezet- és munkapszichológiát tanultam az egyetemen, de most sokkal többet érintekezem a pszichológiával, mint az iskolában, azt hiszem. De igen, meg szeretném érteni az emberek történeteinek pszichológiai hátterét is. Például amikor valaki azt mondja, hogy idegenek rabolták el, szeretném megérteni, hogy mi történik vele. De azt nem tudom, hogy belső okokból hiszi ezt, vagy tényleg valami külső inger érte. Egész egyszerűen hiszek neki, elfogadom, amit mond.

Tekintse meg a további képeinket

Személyes útinaplón elevenednek meg Délkelet-Ázsia mindennapjai

június 22., 23:52 Módosítva: 2019.06.24 11:01
821
Kummer János tavaly bejárta Délkelet-Ázsia kevésbé ismert országait, majd fotóiból útinaplót indított Instagramján egy évvel a kirándulás után. Megmutatja, hogy élnek az emberek Kambodzsában és Mianmarban, elmondja, milyen volt európai turistaként betoppani egy vietnámi férfi szépségszalonba, vagy a rettentő kánikulában fagyoskodni egy malajziai kompon.

Kummer János fotóriporterként kezdte, nyolc évig dolgozott különböző online szerkesztőségeknél. 2016-ban, szakítva a VS-el, kiutazott fél évre Új-Zélandra, és mint meséli, ez az út meghatározó élmény volt számára.

Két évvel később aztán vett egy repülőjegyet Malajziába, anélkül, hogy lett volna bármi konkrét terve. Úgy utazott két és fél hónapot Délkelet-Ázsiában egy hátizsákkal, hogy soha nem foglalt előre szállást, kötöttségek nélkül járta a városokat és fotózott. "Érdekelt, mit tudok kihozni magamból 35 évesen hátizsákos turistaként, amit jellemzően huszonévesek űznek - meséli Kummer. - Ki akartam szakadni a mindennapi munkából, és csak magamnak fotózni." Malajziából Kambodzsába vette az irányt, majd Vietnámba utazott, és Mianmarban fejezte be a kalandot március 28-án.

"Két-három nap allatt - általában ennyi időt voltam egy helyen - nem lehet részletesebben kidolgozni egy témát, úgyhogy inkább az utazásomat és az embereket akartam megörökíteni" - mondja. Streetfotónak hívják azt a műfajt, amivel dolgozott, arra volt kiváncsi, hogy élnek az egyes ázsiai országokban az emberek a mindennapokban. Nem a turistalátványosságokat fényképezte, hanem az autentikusabb, élőbb helyeket kereste, és rengeteget beszélgetett a helyiekkel, hogy jobban megismerje őket. Gyakran megjelenik ő is a fotókon, buszokon ül, hostelekben pihen, és az ő jelenléte még személyesebbé teszi a gyűjteményt. Kummer nem átfogó képet akart adni Délkelet-Ázsiáról, hanem azt meséli el, milyennek élte meg ő ezt a két és fél hónapot. "Azt kerestem, mi hat rám" - mondja, ami azért tudott ilyen jól működni, mert nem volt szerkesztőségi vagy ügynökségi elvárás vele szemben, szabadon dönthetett, hol mennyi időt tölt. 

Képeiből és élményeiből egy személyes naplót nyitott idén Instagramján, a fotókat napra pontosan egy évvel a készültük után osztotta meg. "Eredetileg az volt a tervem, amikor elutaztam, hogy naplószerűen minden nap posztolok egy képet. Ez három nap alatt megdőlt, úgyhogy nem is forszíroztam később - meséli. - Mikor hazajöttem, kellett egy kis idő, hogy leülepedjen az élmény, és csak idén év elején vettem elő a képeket." Januártól kezdve 76 napon keresztül tett közzé napi egy képet, arról, hogy hol volt egy évvel ezelőtt. Mindegyikhez rövid, személyes történetet is írt, amely kis hátteret ad hozzá.

Kummer azt mondja, szeretne még foglalkozni ezekkel a fotókkal, előbb-utóbb akár kiállítássá rendezni, de előtte az Indexnek mutat egy rövid válogatást fotónaplójából.

Tekintse meg a további képeinket

Fészek a kiszolgáltatott gyermekeknek

június 16., 21:08 Módosítva: 2019.06.17 07:41
1475
Szülőknek és gyerekeknek egyaránt igyekeznek segítséget nyújtani a Fészek Gyermekvédő Egyesület munkatársai. Érden átmeneti otthont működtetnek, országos nevelőszülői hálózatukon keresztül pedig mintegy 400 gyermekkel állnak kapcsolatban. Azért dolgoznak, hogy mihamarabb visszakerülhessenek azok a gyermekek a családjukba, akik valamilyen probléma miatt segítségre szorultak. Nincs könnyű feladatuk, mert egyre nő a kiszolgáltatott gyermekek száma, és azt mondják, egyre több nevelőszülőre lenne szükség. Jószolgálat-díjas riportunk a Fészek Gyermekvédő Egyesületről.

„Hétszer négy?”, „28”. A másnapi matekdolgozatra készül az érdi gyermekek átmeneti otthonának általános iskolás lakója. Katalin, a Fészek Egyesület pedagógusa kérdezi ki még vacsora előtt a kertben, miközben egy másik kisiskolás fiú a trambulinon ugrál, arrébb ketten fociznak, hátul pedig a homokozóban játszik anyukájával egy kislány.

„Ez egy olyan krízisotthon, ahova a nap 24 órájában bárki becsöngethet, ha segítségre van szüksége – meséli Nyitrai-Hell Szilvia, az egyesület munkatársa. – Ide jöhetnek például, ha az anyuka váratlanul kórházba kerül és a gyerek rövid időre felügyelet nélkül marad, de olyan helyzetben is hozzánk fordulnak a gyermekvédelmi szakemberek, ha azt érzik, a gyermek testi-lelki fejlődése krízisben van, és muszáj egy kicsit kiszakítani az otthoni környezetből. Lehet, hogy már este érte jönnek, de vannak, akik hosszabb ideig maradnak itt.”

A gyermekek átmeneti otthona csak az egyik szolgáltatása az idén 25 éves Fészek Gyermekvédő Egyesületnek. Mellette országosan kiterjedt nevelőszülői-hálózatuk van és nevelőszülői képzést is tartanak. Azt mesélik, nagyon büszkék rá, hogy az érdi központjuk emeletén kialakíthattak egy olyan részt, ahol azok a fiatalok lakhatnak, akik elmúltak 18 évesek, és már elköltöznének a nevelőszüleiktől, de még szükségük van egy kis támogatásra. „Életbeindító háznak is szoktuk hívni” – mondja Báló Ottília, az egyesület igazgatója. – „Itt megtanulják beosztani a pénzt, munkát keresnek és vannak már kötelezettségeik, de probléma esetén bármikor fordulhatnak a kollégákhoz.”

Összesen 35 fő dolgozik a Fészek Egyesületnél, és országos szinten mintegy 160 nevelőszülővel állnak folyamatos kapcsolatban. 400 gyermek van a nevelőszülői hálózatukban, és ez a szám évről évre nő, ami nem jelent jót, mondja az igazgatónő. „Ami egészen egyértelműen látványos, hogy egyre nagyobb elmaradásokkal, egyre több fejlődési-szociális hátránnyal érkeznek hozzánk a gyerekek. Gyakran már a szülők is állami gondozottak voltak, és az is jellemző tendencia, hogy egymás után születnek a gyermekek, akik aztán mind nevelőszülőkhöz kerülnek. Nagyon összetett feladattá vált a gyermekvédelemben és szakellátásban a gondozás, ami jó pár évvel ezelőtt nem volt ennyire súlyos.”

Habár az egyesület tagjai naponta találkoznak bántalmazott, nehéz helyzetű családból érkező vagy hajléktalanná vált gyerekekkel, mégis töretlen elhivatottsággal és kedvességgel végzik a feladatokat. Jó példa erre Csipák Péterné, az egyesület elnöke. Férjével 36 éve nevelőszülők, a házukban már 150 gyermeket neveltek rövidebb-hosszabb ideig. Irénke a mai napig csak pozitívan tud a gyerekekről beszélni, most épp egy 16 éves anyuka van náluk a csecsemőjével.

„Nehéz munka, meg kellett edződni hozzá. Rá kellett jönnöm, hogy ugyan nincsen varázspálcám és nem tudom megváltoztatni a gyerekek múltját, de ha a nehézségeiken már egy kicsit tudok segíteni, az is valami” – magyarázza Nyitrai-Hell Szilvia, hogy őt mi motiválja a munkája során.

Tekintse meg a további képeinket

Három év alatt a Föld körül

június 15., 23:10 Módosítva: 2019.06.16 22:02
745
A PetersPlanet.travel nevű online utazási magazin születésnapjának alkalmából fotókiállítást rendeztek a Füvészkertben, amely június 5-től egy hónapig tekinthető meg. A 17 darab képet 3 év utazásaiból válogatta ki Szűcs Péter alapító újságíró és Pályi Zsófia fotográfus kurátor. A fotók érdekessége, hogy a fényképész személyes tapasztalatain, az elkészítés körülményein és az utazásnál felmerült nehézségeken keresztül ismerjük meg azokat, így az ország kultúrájának általános leírása helyett sokkal közelebbi, személyes történeteket kapunk. És hogy mi a hasonlóság a csatkai Szűz Mária híveiben, Irakban, Iránban, egy elvágyódó párban és Párizsban? Pont az, hogy mind annyira sokszínű.
Tekintse meg a további képeinket

Ez itt Magyarország, a fesztiváloktól a függőkig

június 12., 18:26 Módosítva: 2019.06.13 11:19
276
2014 óta adják át a 35 év alatti fotósokat megcélzó szakmai elismerést, a Hemző Károly-díjat. Idén több pályázatával a díjat Csudai Sándor nyerte, a zsűri értékelte a változatos anyagot - amiben volt háborús tudósítás, képriport, utcai fotó és drónfelvétel is -, és a méltatásban megjegyezték, hogy az övé volt a leginkább “hemzős” munka.

Csudai Sándor 1987-ben született, jelenleg az origo.hu munkatársa. Nemzetközi és hazai pályázatokon is többször díjazták már, 2015-ben Junior Prima elismerést kapott. Készített sorozatot a vörösiszap-katasztrófáról, az ukrajnai forradalomról, egy mecseki rehabilitációs központról, zenei fesztiválokról, Budapest járókelőiről, és a fővárost is megnézte egy drón szemszögéből.

Csudait 12 jelöltből választották ki, a döntősök névsora a következő volt: Mónus Márton, Sivák Zsófia, Simó Szabolcs, Szilágyi Anna és Csudai Sándor. Szilágyi Anna az Index fotórovatának gyakornoka.

A zsűri Lajos Mariból, Hemző özvegyéből, Salvarani Zsófiából, a művész nevelt lányából, valamint Korniss Péter és Bánkuti András fotográfusokból és az Alapítvány titkárából, Szarka Klára kurátorból állt.

A Hemző-díj eddigi díjazottjai Hajdú D. András (2014), Móricz-Sabján Simon (2015), Mohai Balázs (2016), Pályi Zsófia (2017), Bielik István (2018) voltak. Bielik István kiállítása, a Szabadságok július 22-ig tekinthető meg a Capa 8F Galériában minden nap.
Tekintse meg a további képeinket

Minden második nap átadnak egy ortodox templomot Romániában

június 8., 19:27 Módosítva: 2019.06.10 00:07
2021

Egy  átutazónak is feltűnhet, hogy Romániában folyamatos a templomépítési láz. Nagyvárosok közepén és peremvidékeken, a semmi közepén egyaránt felbukkannak nem túl réginek látszó vagy akár most épülő ortodox templomok, még úgyis, hogy nem özönlenek beléjük a hívek. A szimbolikus területfoglalás évtizedek óta zajlik az állam és az ortodox egyház szoros összefonódásának köszönhetően. A folyamat parodisztikus és abszurd elemeket is hordoz magában. A Romániát két éve járó Bánhegyesy Antal erre is próbál rávilágítani képeivel, miközben sem a vallásosságot, sem a hitet nem akarja kritizálni. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatója Ortodoxia sorozatáért Capa-ösztöndíjban is részesült.

Bánhegyesy Erdélyben, Kolozsváron született, már gyerekkorában is látta, hogyan épülnek sorra az ortodox templomok. Fotósként 2017 óta izgatja a téma. A nyárádtői templom szimbolikusnak is felfogható története szolgált neki kiindulópontként. Nyárádtőn egy több mint százéves görögkatolikus templom állt, amit a kommunizmus ideje alatt államosítottak, és gyorsan át is adtak az ortodox egyháznak. A régi templomot aztán bekebelezte egy hatalmas új ortodox templom, amit köré építettek, majd a régit – a görögkatolikusok tiltakozása ellenére – 2008-ban lebontották.

Tekintse meg a további képeinket

Pápát látni Erdélyben

június 2., 07:41 Módosítva: 2019.06.03 08:34
309
Ezer év után eljött ez is: az erdélyi magyarság régi vágyát beteljesítve, a történelemben először Csíksomlyóra látogatott és mondott szentmisét a katolikus anyaszentegyház feje. Kora reggeltől tízezrek vártak az esőben a katolikus Mária-tisztelet kegyhelyén, hogy a Nyeregben ég és föld között ázva lássák és hallják Ferenc pápát. Székelyek és csángók, erdélyi és anyaországi magyarok, cigányok és románok, zarándokok és kíváncsiak a somlyói Hármashalom-oltárnál, 2019 pünkösdje előtt, a testvériséget hirdető pápával.
Tekintse meg a további képeinket

Félelemmel és reszketéssel – ez benne a szép

május 26., 10:51 Módosítva: 2019.08.01 09:25
2605
Több mint harminc éve indult útjára a Magyarországi Református Egyház drogmissziója Budapesten, a bentlakásos otthon pedig három évvel később Ráckeresztúron. Jelenleg két külön telepen, egy-egy hektáros területen 35 felnőtt és 30 serdülő és tini férőhelyük van. Ráckeresztúron kétszer költöztek nagyobb épületbe. Ami maradt: a keresztyén hit és elköteleződés, mint a program alapja. A Magyarországi Református Egyház Kallódó Ifjúságot Mentő Missziója a hivatásszerűen végzett szociális munka, szervezet kategóriájában nyerte el a 2019-es Jószolgálat-díjat.

A gyerekek abban az iskolában tanulnak meg írni és olvasni, ahol szeretet van, hogy milyen módszerrel sikerül ezt elérni, az majdnem lényegtelen. Így vagyunk ezzel mi is. Nem a program gyógyít, hanem a szeretet

– mondja Erdős Eszter, a ráckeresztúri drogterápiás otthon alapítója. 

A Fejér megyei Martonvásár mellett fekvő településre azok felvételiznek, akiknek elegük van drogos életükből, akik már nem bírják tovább a szenvedést, akik készek beismerni, hogy szenvedélybetegek, a kábítószer rabjai. A vállalásuk nem egyszerű: miután átlépték a küszöböt, kábítószer nélkül kell lehúzniuk egy évet az otthon falai között.

Sokan a parkolóban szívják el az utolsó spanglit, és olyanok is vannak, akik feladják, és néhány nap után kimenekülnek az otthonból. "Mi nem mondjuk meg, hogy mit csináljanak, a kulcs az ő kezükben, mindenkit megillet a szabad költözés joga" – mondja Erdős Eszter.

Az otthon története 1983-ra nyúlik vissza. Ez volt az az időszak, amikor már az államilag ellenőrzött médiában is be-beszámoltak arról, hogy a szocialista Magyarországon is vannak kábítószerező fiatalok. Az állam, a Kádár-korszakban rendhagyó módon, az egyházaktól kért segítséget. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy az egyházakat tömörítő ökumenikus tanácsot kérték fel, hogy foglalkozzon a devianciákkal, a kábítószerproblémával. Erdős Eszter akkoriban szerzett oklevelet a Budapesti Református Teológiai Akadémián. Nagyon fiatal volt, nem tudta még pontosan, hogy mit akar, bár voltak körvonalak. Az otthoni olvasmányélmények hatására vonzotta a misszionáriusság, dolgozott a Hűvösvölgyi Nevelőotthonban gyerekfelügyelőként, részt vett cigánymisszión Baranyában és a Nyírségben. Megtérése előtt ráadásul maga is kallódó fiatal volt, szüleivel a Moszkva tér mellett lakott, tele volt a Kalefről ismert drogos haverokkal.

Így érte a felkérés: szervezzen leszoktató terápiát fiatal drogosoknak. Mivel nem volt hová nyúlni, nem létezett hazai módszer, ezért nem hivatalos tanulmányútra Svájcba ment, ahol megnézett egy volt drogosok vezette közösséget. Kicsit militánsnak találta, ami nem véletlen. A módszert Amerikából vették át. A Vietnamban harcoló katonák heroint kaptak, hazatérve a veteránok terápiás közösségeket hoztak létre a drogoktól való megszabadulásra. Sok volt a konfrontáció ("Szorozzuk be a Csernust öttel" – mondja), amit keresztyén emberként nem tartott követendő példának. Végül 1987 februárjában elindulhatott a ráckeresztúri misszió, ha nem is ott, ahol most, a faluszélen, hanem a központ egy öreg, tornácos parasztházában. Egy módosabb faluban tiltakozási hullámot váltott volna ki annak a híre, hogy "drogosok költöznek a faluba", Ráckeresztúr azonban maga is hátrányos helyzetű, elesett falu volt sok cigánnyal, szegény emberrel, rossz közlekedéssel, eszükbe se jutott ágálni a jövevények ellen.

A program azóta nagy változásokon ment keresztül. A legjelentősebb a kanadai Portage-módszer adoptálása volt. Maga a szó azt jelenti, amikor egy indián a gázlóhoz érve kiszáll a kenujából és az ölébe véve átemeli azt a sekély részen. Erdős Eszter a kétezres évek elején egy budapesti konferencián hallott először a Montrealban 1970-ben, helyi drogosoknak létrehozott terápiáról. A módszer lényege az, hogy a segítők hátrább lépnek.

Előtte a kávét is a kollégáim főzték, azóta az autót is a kliensek [az intézmény lakói] vezetik – mondja. – Hátrébb kellett lépni, ez a te életed, nálad a távkapcsoló, nekünk segíteni kell.

A kliensek az otthonban szigorú napirend szerint élik életüket, a felépülésben a tanulás és a munka sokat számít. Munka van bőven az egyhektáros területen, az intézményhez hatalmas kert tartozik, van egy asztalosműhelyük is, a kliensek dolgoznak a konyhán is, és minden nap kitakarítják az egész házat is. Technikai személyzet nincs, mindent maguk végeznek. 

A vallási hovatartozás, vallásgyakorlás nem feltétele a programba való felvételnek, a programban maradásnak. Ahogy fogalmaznak: a keresztyén hit a nagy lehetőség, de nem követelmény. A program fontos pillére az önsegítő elemek hangsúlya. Napi öt csoportfoglalkozáson és a napi két pszichoterápiás foglalkozáson vesznek részt.  

Utógondozó program segít azoknak, akik végigcsinálták a terápiát. Az otthonban megszokott rutint feladva kell visszakerülni az életbe, ahol sokszor ugyanaz a környezet várja, mint a bejövetel előtt. Van, aki rettegéssel gondol arra a pillanatra, amikor el kell hagynia az otthont. Van lehetőség a késleltetésre, sőt a hétvégi visszatérésekre is.

Mindig félelemmel és reszketéssel ülök szemben egy klienssel. És ez benne a szép, mindig marad titok a személyiségében

– mondja Erdős Eszter.

Tekintse meg a további képeinket

Az Index-olvasó

május 24., 19:33 Módosítva: 2019.05.31 10:24
101
A múlt heti szülinapi Index-buliban olvasókat fotóztunk, az Index gyakornoki programjának résztvevői pedig kérdezgették őket magukról és az Indexről. Végül egyik kollégánk sugalmazására sajnos szóvicceket is kértek tőlük...

Gyíkember? Soros-bérenc? Szabadkőműves? Elhatároztuk, hogy utánajárunk, ezért megkértük a 20. szülinapi bulinkra érkező olvasókat, hogy lefényképezhessük őket, és hogy röviden mondják el, kik ők, mit csinálnak és mit olvasnak szívesen az Indexen. A Mi vidékünk sorozatra tekintettel kellemes vagy kellemetlen vidéki sztorikat is gyűjtöttünk tőlük, illetve a szerkesztőség különleges igényeire tekintettel aki tudott, szóviccet is mondott.
Tekintse meg a további képeinket