Több éven át tartó elmélyült és elkötelezett munkával felépített sorozatai alapján Zoltai Andrást választotta ki a zsűri a Hemző Károly-díjra. Zoltai idén már harmadszor lett finalista, ezúttal Horváth Júlia, Mohos Márton, Mohos Zsófia és Varga Jennifer mellett.

A zsűri indoklása szerint nagyon fontos és érzékeny témákat választott magának. A víz és az ember viszonyának egyre inkább diszharmonikussá váló kapcsolata, a tengerszint emelkedésének, a talaj eróziójának negatív hatásai, a természet szeszélyének egyre inkább kiszolgáltatott emberek erőfeszítései, illetve a víz egyre aggasztóbb hiánya, az elsivatagosodás jelensége sokakat érint és foglalkoztat. A fotográfus munkássága azért is figyelemre méltó, mert a kényes kapcsolatot a víz és az ember között nemcsak Magyarországon vizsgálja, kutatja és követi nyomon, hanem évek óta dolgozik az indiai Majuli szigetén is.

Zoltai András számos tekintélyes magazinban publikál világszerte, többek között a Washington Postban, a Libérationban, az El Paisban vagy a Le Monde-ban. Háromszor nyerte el a Pécsi József-ösztöndíjat. Az európai FUTURES program tehetségei közé választották és a NOOR Academy Alumni tagja. Két éve rendezett emlékezetes egyéni tárlatot az East of Eden Galériában a Blue Memoir anyagából. Jelenleg albumát készíti elő, amelyet majd az arles-i fotófesztiválon mutatnak be idén nyáron.

Csütörtökön abban a kivételes helyzetben voltunk, hogy a Tour de Hongrie-t közvetítő helikopter egy teljes napját végigkövettük.

Sztancsik Tamás és csapata fontos videós és televíziós partnere a Tour de Hongrie-nak. A szakember nemrég  interjút adott lapunknak, melyben kiemelte, hogy a magyar körverseny közvetítésének lelke a helikopter és a motoros kamerák. Ezek adják a képek 95%-át, és olyan szakemberek dolgoznak rajta, akik hetekkel később már a Tour de France-on vagy a Vueltán ülnek.

Bámulatos állóképesség kell hozzá: négy-öt órát motoron ülve, kamerával a vállon, úgy mesélni képekkel, hogy közben mindent mozgásból kell lekövetni.

De talán ennél is fontosabb a helikopteres stáb és az arra szerelt cineflex kamera, az operatőr–pilóta összhang, az a fajta látvány, ami miatt sokan órákon át csak a helikopter képét nézik.

Ezt az iskolát Jean-Maurice Ooghe alapozta meg: ő volt a Tour de France legendás rendezője, aki a sport és a táj ábrázolásának egyensúlyát tette a közvetítés központi elemévé.

Fekte-fehér fényképek a múltból, mellettük színes, a kék és a piros által dominál képek a jelenből. Fotó és festészet különös találkozásának ad otthont a Várfok Project Room Két hangon című kiállítása, ahol Korniss Péter fotográfus képei és Joséphine Paul fiatal francia festőművész Korniss által inspirált munkái láthatók 2025. május 31-ig.

Egy letűnt évszázad és majd' kétezer kilométer választja el a fiatal francia festőművészt, Joséphine Pault a magyar fotográfus, Korniss Péter székelyföldi munkáitól, de A vendégmunkás-sorozat is fényévekre van a mai párizsi élettől. Mégis, amikor Joséphine meglátta Korniss Péter képeit, azonnal beleszeretett – hogy mibe? A mozdulatokba, a tekintetekbe, a testtartásba és valami ősi kapcsolódásba, amit megérzett a saját magyar gyökerei és a Korniss Péter által megörökített világ között. A képek egyfajta emlékfelfedezést jelentettek számára, érzelmeket, helyeket és embereket idéztek fel.

Bejelentették a 43. Magyar Sajtófotó Pályázat díjazottjait: idén is központi szerepet kapott a politika, az árvízi védekezés, de a hétköznapi ember is rengeteg felvételről köszönt vissza az olvasókra. A pályázat kiemelt fotográfusai között két kollégánk, Tövissi Bence és Kaszás Tamás is szerepel. Bencét a Képriport kategóriában választották a legjobbak közé, ahol a 3. díjat érdemelte ki kategóriájában, míg Tamás munkáját az Erste – Higgy magadban! különdíjjal ismerték el.

A MÚOSZ Fotóriporterek Szakosztálya által meghirdetett 43. Magyar Sajtófotó Pályázatra 282 fotográfus 2566 pályaművel, 7438 képpel pályázott. A pályázatra 2024-ben készített fotókkal lehetett versenybe szállni, néhány sorozatkategória kivételével, ahol a hosszú távon készült munkák közt néhány régebbi fényképet is elfogadott a nemzetközi zsűri.

A zsűri tagjai voltak: Szlukovényi Tamás (Archive of Modern Conflict / London, Toronto) – a zsűri elnöke; Adrian Evans, a Panos Pictures (London, Nagy-Britannia) igazgatója; Petr Mlch, a Cseh Fotóbank Hírügynökség főszerkesztője; Radu Sigheti, a Reuters hírügynökség romániai nyugdíjas fotóriportere és Szarka Klára, fotótörténész, kurátor.

A Budapest Fotográfiai Ösztöndíj támogatásával megvalósított Kockavető című projektben szüleinek nagyon fiatalon való elvesztését dolgozza fel Bartha Máté a hátrahagyott fényképek, rajzok, naplóbejegyzések és visszatérő álmainak vizsgálata mentén. Ezeket a töredékeket útikalauzként használva járja be szülővárosa minden kerületét, hogy egy új, múlt és jelen határán álló személyes mitológia építésére tegyen kísérletet. A kiállítás kurátora Csizek Gabriella, és a tárlat a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ 8F Galériájában tekinthető meg 2025. június 1-ig.

„Vissza akarok térni a régen elhagyott szülői házba, hogy még egyszer, utoljára a hatalmas, Dunára nyíló ablakhoz állva nézhessem a sárgán tükröződő napfényt. A kilátás kisgyerekkorom óta visszatér álmaimban: egy néma várost látok szikrázó napfényben, szürke házait az áradó Duna végtelen vize nyeli el. Ebben a lakásban születtem, egyik legkorábbi emlékem édesapám látványa, ahogy az ablakban áll, nézi a Gellért-hegyet, a felhőket” – ez a vágyakozás áll a Kockavető, az emlékezet és a véletlen által formált fotográfiai zarándoklat középpontjában.

A véletlen által meghatározott helyszíneken pedig az archív anyagokkal összefonódó, gyerekkora óta lejegyzett álmaiból – amelyekben a néma várost elnyeli az árvíz, vagy egy sötét bárház végtelen folyosóin bolyong – kiindulva készíti képeit.

Mindent, amit azóta alkotó emberként csináltam, a dolgok látszólagos esetlegessége és a mögöttük megpillantani áhított szent rend közti feszültség motivál. Istent vagy Isten hiányának végső bizonyítékát keresem, vagy csak beleszerettem a keresésbe. Egy részem gyerek maradt, aki azt hiszi, hogy ha eleget keresgél, majd valaki vagy valami megmondja neki, hogy mi miért történik.

A maga módján próbál értelmet adni a vele történteknek, a szétszórt emlékek közt új kapcsolatot teremt, a várost orákulumként használva mintázatot keres a sors látszólagos önkényében. Az út abban a rég eladott lakásban ér véget, ahol gyermekkora kezdődött, és ahol szülei élete véget ért – nyomon követve a láthatatlan szálakat, amelyek az emlékeinket örökre összekötik a hellyel, ahol megszülettek.

Kása Ágnes 2021 áprilisában még nem sejtette, hogy a húsvét alkalmából érkezett lógófülű nyúl hogyan forgatja majd fel az életét. Pufika több szerencsétlen baleset következtében jelentős részben lebénult hátsó lábaira, ezért fokozott figyelmet igényelt. Ági a munkahelyére is magával vitte az állatot, amely időnként fizioterápiás kezeléseket is kapott. Igaz, közös csatájukat végül elvesztették, de Ági egy percig sem bánja, hogy minden tőle telhetőt megtett nyuláért. Képriport a felelős állattartásról, a kisállatok rehabilitációjáról, illetve állat és ember szoros kapcsolatáról.

Egy átlagos szombat délután édesapám mesélni kezd egy ismerőséről, akinek kicsit sem átlagosak a napjai. Nem sokkal később már Ágival beszélgetek, amikor először meglátogatom munkahelyén, egy lakótelepi sörözőben.

Dunaújvárosban járunk, itt él Kása Ágnes és házi kedvence, a négyéves lógófülű házi nyúl. Ági és Pufika története eddig a pontig volt hétköznapi, ugyanis a nyúl 2022-ben, egyéves korában, egy szerencsétlen balesetsorozat következtében, két hátsó lábára nagymértékben lebénult.

Amíg egészséges volt, mindig ugrándozott, sokat játszottunk vele. Aztán amikor lebénult, onnantól jöttek a bajok, meg kellett tanulni mindent, mit szabad, és mit nem. Én nagyon bíztam a felépülésében, és persze egy év alatt a szívünkhöz nőtt ez a kis állat

– meséli Ági, miközben én megismerkedem a lábánál fekvő nyúllal.

Ági nyitott arra, hogy bemutassam közös életüket, ezért meghív otthonába.

A Magyar Nemzeti Táncegyüttes és a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum közös projektje különleges módon hozza közel a magyar népi kultúrát a közönséghez. A Korzó kávéházban megnyíló Fotókon a hagyomány című kiállítás képein keresztül különleges időutazás során pillanthatunk a múltba.

A kiállított fotók nem csupán pillanatfelvételek: a falusi életképek megragadásával új dimenzióban mutatják be a népművészetet. A Magyar Nemzeti Táncegyüttes táncosait a Skanzen festői környezetében egyszerre fiktív és valóságos élethelyzetekben örökítik meg a fotográfiák. Az autentikus környezet tökéletes hátteret biztosít a táncosoknak, akik ezúttal nem a színpadon, hanem a mindennapi népi élet szereplőiként kelnek életre a fotókon. Cseke Csilla fényképei megidézik a múlt atmoszféráját, miközben új perspektívát kínálnak a hagyományok megőrzésére és kortárs megjelenítésére.

Az volt a célom, hogy ne csupán egy elkapott pillanatot örökítsek meg, hanem azt az érzést is, amely a szereplőkben megfogalmazódott. Az egyik legkedvesebb képemen egy fiatal anya dajkálja csecsemőjét – ő nem más, mint Eredics-Fekete Zsuzsanna, az együttes énekes-táncművésze, aki a valóságban is háromgyermekes édesanya. Talán épp ezért volt számára ennyire természetes ez a szerep: nemcsak színpadon, hanem az életben is mélyen átélt élményei köszönnek vissza a képen. A lágy fények és a meghitt pillanat egyszerre időtlen és személyes. Ezen keresztül is azt szeretném megmutatni, hogy a hagyomány nem csupán a régi táncokban él tovább, hanem az élet legapróbb mozzanataiban is

– mondta munkájáról Cseke Csilla.

A képre kattintva megnézheti galériánkat a kiállítás megnyitóeseményéről!

Fotó: Tövissi Bence / Index

A kiállítást Nagyné Dr. Batári Zsuzsanna, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum ágazati feladatokért felelős , Zsuráfszky Zoltán, a nemzet művésze, Kossuth-díjas kiváló művész, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes művészeti vezetője és Eifert János, Balogh Rudolf-díjas fotóművész, az együttes korábbi táncművésze nyitotta meg.

A megnyitóesemény keretében a látogatók nem csak a fotókiállítást tekinthették meg. A táncegyüttes előadásában a Kárpát-medence legszebb táncaiból láthattak részleteket, majd Zs. Vincze Zsuzsa, Kossuth-díjas érdemes művész, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes szakmai vezetője tartott néprajzi ismertetővel egybekötött viseletbemutatót.

Megvannak a 2025-ös World Press Photo sajtófotó-pályázat régiós nyertesei. A versenyző képek arra ösztönzik a nézőket, hogy lépjenek ki a hétköznapi hírfogyasztás köréből, és tekintsenek mélyebben a világ kiemelkedő, ugyanakkor figyelmen kívül hagyott történeteire is.

Az 1955 óta évente megrendezett World Press Photo Contest az elmúlt év legjobb fotóriporteri alkotásait díjazza. A 68. alkalommal megrendezett versenyen a díjazott fotókat 141 ország 3778 fotósának 59 320 pályaműve közül választották ki. A 2021-ben bevezetett régiós versenymodell a világ minden tájáról érkező történetek és történetmesélők sokszínűségét támogatja.

A régiós győztesek közül kiválasztott globális nyerteseket 2025. április 17-én, a De Nieuwe Kerkben, Amszterdamban, a 2025-ös World Press Photo kiállítás sajtótájékoztatóján jelentik be, az eseményt online is követni lehet. Több díjazott lesz idén, mint volt 2024-ben, mert idén 42 elismerést osztanak majd ki.

A Capa Központ Hasonló, de mégis ugyanolyan – Felismerhetetlenségig átalakuló szubkultúrák Ausztriában és Magyarországon című kiállításán két páros vetítésen keresztül pillanthatunk be a földrajzi közelség mellett ezer kulturális szálon összekötött osztrák és magyar valóság egy-egy szegletébe, a közösségi létezés eltűnőben vagy átalakulóban lévő sarkaiba.

Klaus Pichler osztrák fotós Aranykor alkonyán című sorozatában olyan bécsi talponállókba nyerünk betekintést, ahol hatvan éve állni látszik az idő, emellett pedig Sivák Zsófia magyar fotográfus Áraink forintban értendők című képanyaga a vidéki Magyarország falusi kocsmáinak világából villant fel leíró képeket. A kétmilliós osztrák főváros szuterénhelyiségeinek eltűnőben lévő tárgykultúrája és vevőközönsége meglepően emlékeztet a háromezer fő alatti, vidéki magyar falvak utolsó közösségi tereire és az odalátogatókra. Nincs ebben semmi meglepő, mondhatnánk, hiszen csupán 400 kilométerre vannak a helyszínek egymástól, de a 120 évvel ezelőttig az Osztrák–Magyar Monarchia ernyője alatt egyesülő országok XX. századi sorsa erőteljesen más irányt vett, és emiatt mára Ausztriát Nyugat-Európához, a szomszédos Magyarországot viszont Kelet-Európához szokás sorolni. Az előítéletek ellen dolgozó vetítéspár olyan közösségi tereket mutat be mindkét országból, amelyek utolsó óráikat élik, és bár sok ember számára otthonpótlékként funkcionálnak, nyom és valódi alternatíva nélkül tűnnek el.

Amikor Sivák Zsófia képein egy eltűnő világot dokumentál, ez nemcsak szülőföldje falusi kocsmáira igaz, hanem egy lélekszámban gyarapodó agglomerációs településre is. Klaus Pichlertől tudjuk: a bécsi talponállóknak, pincekocsmáknak ugyanez a sorsa. Fotóin meglepően otthonos helyeket látunk, a leharcolt bútorok, a világító falidobozos sörreklámok, a márványmintás PVC-bevonatú pultok lehetnének Heves megyében, Cséven vagy a szintén eltűnőben lévő pesti késdobálókban is. Mint ahogy a berendezésnél nem kevésbé leharcolt emberek is: a sok évtizedes alkoholizmus formálta arcok, a hiányzó fogak, a tetoválások

– mondta a két fotós munkájáról Zsuppán András a kiállítás megnyitóján.

A hazai természetfotózás és természetvédelem képviselői immár 16. éve gyűltek össze azért, hogy a természetet ünnepeljék. A Varázslatos Magyarország minden évben hagyományosan megrendezi kiemelt ünnepségét, ahol a természetfotó elmúlt pályázati évadjának eredményei alapján kihirdeti, hogy kik léphetnek A magyar természetfotó nagydíjának dobogóira, kik lettek a pályázati kategóriák győztesei, valamint bemutatja a pályázati évad legszebb képeiből készült nagy volumenű kiállítását, amelynek idén a Fővárosi Állat- és Növénykert Biodómja ad otthont.

A Varázslatos Magyarország versenyének különlegessége, hogy szinte egy teljes éven át zajlik, havonta meghirdetett változatos pályázati kategóriákkal, így a fotósoknak egész évben alkotniuk kell a természetben, hogy minden hónapban színes portfóliót mutathassanak be a szakmai zsűrinek. A havi pályázatok mellett a fotósok év végén elnyerhetik az Agrárminisztérium ajánlásával megalapított elismerést, A magyar természetfotó nagydíját és az ezzel járó Arany Daru szobrot.

Az ünnepségen a szakmai zsűri tagjai is mind felvonultak a színpadra: Máté Bence, Litauszki Tibor és Suhayda László természetfotósok, ifj. Vitray Tamás, a National Geographic Magyarország Magazin főszerkesztője, Szilágyi Attila természetvédelmi szakember és természetfotós, Tóth Zsolt Marcell természetfilmes, valamint Londonból bejelentkezett Britta Jaschinski világhírű fotóriporter is.

Az 1983-as születésű Maxim Dondyuk olyan művész, aki a terepmunkát, a történelmi nyomozást és az emberi reakciókat, reflexiókat vegyíti a fotók, videók, a szöveg és az archív anyagok segítségével. Érdeklődése kiterjed a történelemre, az emlékezésre, a konfliktusokra és ezek hatásaira. Munkáját rangos díjakkal ismerték el, és képeit kiállították Párizs, London és Róma vezető galériáiban.

Az Index kérdésére, hogy miért szánta rá magát a háború utolsó két esztendejének fotózására, azt mondta, nem saját döntés volt, inkább a sors szólt közbe. A háború kitörése előtt Csernobilban dolgozott egy projekten, de amikor az oroszok annektálták 2014-ben a Krímet, letette a gépet. De aztán a sors másként döntött, és azért engedett a hívásnak, hogy valamiképpen dokumentálja hazája történetének legsúlyosabb fejezetét.

Amikor arról faggattuk, hogy ez alatt az idő alatt mi volt a legsokkolóbb élménye, azt válaszolta, hogy a lakott területek bombázása, civilek, főként gyerekek, nők és idősek legyilkolása Irpinyben. Egy szombat reggel érkezett a Kijevtől nem messze található kisvárosba, hogy megörökítse az ott élők evakuálását a közeledő front miatt.

Váratlanul egy rájuk irányított orosz föld-föld rakéta süvített el a fejük felett és csapódott be a közelükben. Mindenki megvadult és rohanni kezdett a kimenekítésükre kirendelt buszok felé, amelyek Kijevbe vitték volna őket.

Pár lépésre az Astoriától, a Múzeum körút 5. szám alatt van egy kis üzlet. Vagy műhely. Vagy még inkább a kettő együtt. Egy kicsit olyan, mint Vianne Rocher csokiboltja. Meghitt, otthonos, hívogató, befogadó. És még a tulajdonos Barta Judit is emlékeztet egy kicsit Juliette Binoche-ra. A habitusa mindenképp, a kedvessége, a magával ragadó egyénisége.

A város, sőt az ország egyetlen Babaklinikáján vagyunk. A hamisítatlan retró környezet, az évszázados (bár már a modern kor igényeinek megfelelően motorral is felszerelt) Singer varrógép időutazásra csábít.

Utazzunk hát!

Fotó: Németh Kata / Index

Százhúsz éve kezdődött

A történet jó százhúsz évvel ezelőtt kezdődött. Egy fuvaros férfi meglátott egy szép, szorgosan hímezgető fiatal lányt. Megtetszett neki a lány mosolya és szépsége, és megkérte a kezét. Ez a lány volt Barta Judit nagymamájának az unokatestvére, aki az esküvő után játék babák készítésével kezdett foglalkozni, és mint hajdan a céhlegények, még Párizsba is elutazott, hogy tökéletesítse mesterségbeli tudását.

Szász-Bányász Anna személyes munkáiban nagy hangsúlyt kap a természetközeli, paraszti életmód, melyet a nosztalgián keresztül közelít meg. Látszólag e két világ elég távol állhat egymástól, a fotográfia és a parasztság, mégis ezek találkozása indított el benne egy olyan folyamatot, ami máig kifogyhatatlan ihletforrásként szolgál.

A nosztalgikus emlékezeteinkben a dolgok nem úgy jelennek meg, ahogyan egykor jelen voltak, hanem ahogy sosem éltük meg: lényegi formájukban. Már a jövő sem a régi című sorozatában képeivel ennek a meghatározatlan lényegnek a megragadása a cél, és annak tudatosítása a jelenben. Projektjeinek fő szereplői a teheneik, akik egyben munkatársak és kollégák is, kik saját névvel és személyiséggel rendelkeznek.

Számomra ahhoz, hogy egy fotósorozat működjön, elengedhetetlen a folyamatos jelen. Munkamódszeremnek is tekintem, hisz akkor tudok valamit igazán lényegében megmutatni, ha ismerem is azt, ezért amíg csak tehettem, mindennapjaim része volt a gazdálkodással járó munka, elérhető távolságban egy fényképezőgéppel

– mondta a fotográfus munkájáról.

Anna élete azóta változott, és kissé távol került a gazdaságtól, de lehetőségeihez mérten igyekszik nem kiszakadni belőle és folytatni ennek a világnak az őszinte bemutatását. Úgy gondolja, egyfajta jövőalternatívaként kell kezelnünk a gazdálkodásnak, a természetközeli életmódnak a lehetőségét.

Gáll Regina „Taste of home” című fotósorozata személyes nézőponton keresztül szemlélteti a családi idill hangulatát. A képeken keresztül a fotós bemutatja a családtagjait, valamint vizuálisan kifejti a családról alkotott képét és a családhoz kapcsolódó érzelmeit.

Minden szereplőről olyan környezetben készült fénykép, amely jellemzi az adott embert, és kiragadja egy-egy fontosabb, meghatározó tulajdonságát.

Például édesanyámról és az unokájáról készült ölelkezős portré, a bátyámmal való testvéres fénykép, vagy az édesapámról készült hátsóudvarban lévő tyúkos kép, mind az adott ember valódiságára és személyiségére utal.

– mondta munkájáról Gáll Regina.

A 25 fényképből álló sorozatban minden kép fő eleme a természetes napfény, amely az emberi érzékenységet és lágyságot támasztja alá.

Az Index közéleti hírportálként 2024-ben is igyekezett minden meghatározó világeseményről és hazai történésről gyorsan, frissen beszámolni. Jelen voltunk a választásokon, az év sporteseményein (sok esetben a felkészülés legizgalmasabb perceinél), a meghatározó kulturális eseményeken, a fesztiválokon. Történelmi pillanatoknak voltunk szem- és fültanúi, hogy azonnal megmutathassuk olvasóinknak.

Azt már előre tudtuk, hogy 2024-ben mintegy 60 voksolás elé nézünk a világban, amik mintegy kétmilliárd ember életét befolyásolják, de arra senki sem gondolt, hogy nem várt fordulatok is beugranak. Elég, ha a be nem tervezett francia nemzetgyűlési választásokra gondolunk, vagy hogy idő előtt megbukik a berlini és a párizsi kormány, illetve nem várt választást hoz Iránban a helikopterbalesetben meghalt államfő is. Az év legfelfokozottabb választása végül az amerikai lett, ami Donald Trump győzelmét hozta el. Ha már Trump, akkor érdemes felidézni, hogy ellene idén két merényletkísérlet történt, és meglőtték a szlovák kormányfőt, Robert Ficót is.

A klímaválság eredményeként talán az elmúlt évszázadok legforróbb évét tudhatjuk magunk mögött. Európában ugyan elkerültük az aszályt, viszont olyan villámárvizek pusztítottak Olaszországtól Anglián és Németországon át Spanyolországig, amilyeneket még soha nem láttunk, és sajnos emberéleteket követelve. A pusztító erdőtüzeket ezúttal sem úszta meg az USA, elsősorban Kaliforniát sújtotta a természeti csapás.

Gajewszky Anna Ne sírj, Anyám, így kell ennek lenni című 20 képes fotósorozata gyermekkori emlékekből és családi történetekre való reflexiókból áll. A projekt címe egy magyar népdalra utal, amelyben egy anya sír, mert lánya elhagyja a családi házat, mivel feleségként új szerepbe lép az életben, a lány pedig vigasztalja az anyját, hogy ne sírjon, mert ez az élet rendje.

A művész családja két erdélyi faluból származik, ahol a hagyományokhoz és szokásokhoz való kötődés nagyon erős, ezek pedig fontos elemei voltak a neveltetésének. Munkáiban ezekre a hagyományokra, a körülötte élő nők életére, emlékeire és archív képeire támaszkodik. Célja egy olyan képi világ megteremtése, amely a nőiességről, a családi kapcsolatokról, a generációkról és a különböző vidéki hagyományokról szól.

A család története általában nemzedékről nemzedékre száll mesék, naplók vagy emlékek útján, és mindenki a saját tapasztalatai szerint írja át, így sosem lehet teljesen objektív, valahol a fikció és a valóság között helyezkedik el. Anna a múlt dolgaihoz, az előttünk élt életekhez való ragaszkodást egyfajta önfeltárásként fogja fel, úgy gondolja, valamilyen módon ezek formáltak minket azzá, akik ma vagyunk. Ahogyan őseink látták és élték az életet előttünk, az lett a saját életünk iránymutatása, az általuk a világról kialakított tudásuk lett az a tudás, amelyet mi kaptunk útmutatásként a saját életünkhöz.

„Sorozatomban a saját családi örökségemmel dolgozom, és azzal, ahogyan a neveltetésem formált engem. Szüleim elköltöztek a faluból, ahol születtek, ami azt eredményezte, hogy más életmódot folytatok, mint az őseim. Bár az élet, amit élek, az emberek, akik körülvesznek, a döntések, amiket meg kell hoznom, sok tekintetben különböznek, egyben nagyon hasonlítanak a családunk történetéből ismertekre” – mondja Gajewszky Anna.

A sorozat többnyire önarcképeket tartalmaz, különböző helyzetekben fotózom magam. Ezek a képek bizonyos értelemben a saját életem dokumentációi. Nem feltétlenül szerepjátékok, életem intim elemeit osztják meg, ugyanakkor igyekeznek meghaladni a személyes elbeszélést. Arra szolgálnak, hogy nyíltan beszéljenek a családi kapcsolatokról, a vidéki hagyományokról, a halálról, a traumákról, valamint a nőiességgel és az identitással való küzdelmekről. Sok történet van a vérvonalunkban, és szomorúsággal tölt el, hogy sokan úgy halnak meg, hogy nem tudják elmesélni őket. Miközben a sorozaton dolgoztam, rájöttem, mennyire fontos, hogy figyelmet fordítsunk a származásunkra, mert bizonyos értelemben az előttünk élt életek minősége alakítja a mostani életünk minőségét

– teszi hozzá a művész.

Potyó Imre (1982) a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság munkatársa, ahol környezeti nevelőként dolgozik a börzsönyi Hiúz Ház látogatóközpontban. Tanulmányait a Szegedi Tudományegyetemen végezte környezettudományi szakon, természetvédelmi szakirányon, majd az MTA Intézeteiben tevékenykedett kutatóként (Duna-kutató Intézet és Talajtani Intézet), ahol dunai halbiológiai felmérésekben, kétéltűekkel, kérészekkel és talajtannal kapcsolatos vizsgálatokban vett részt, az MME tagjaként pedig madártani megfigyeléseket végzett. 2007-ben kezdett el foglalkozni a természetfotózással, autodidakta módon képezte magát, közben tagja lett a Nimród Fotóklubnak és a naturArtnak.

A természetfotózás és a közben megélt élmények átadása a szenvedélye. Szívügye a tudatformálás, így képeivel, előadásaival, ismeretterjesztő cikkeivel és túráival már sokakat hozott közelebb a természethez. Rendszeresen publikál az Élet és Tudományban, a Varázslatos Magyarország magazinban, valamint további újságokban és online felületeken. Mottója: Olyat láttatni és úgy, ahogyan kevesen.

Potyó Imre

Imre kedvenc fotós helyszínei egyébként a Börzsönyi patakvölgyek és a gödi Duna-part.

A vakvezetőkutya-kiképzés meglehetősen hosszú folyamat, a kölykök születésétől a látássérült gazdához jutásig általában két év telik el. Ez alatt a kiskutya találkozik nevelőszülőkkel, majd kiképzővel is. Atom egy 2022-ben született labrador, ma már precíz segítő munkát végez gazdája, Miklós mellett. A vakvezetővé válás folyamatát Atom életén keresztül mutatjuk be képriportunkban.

Több mint két és fél évvel ezelőtt, 2022 tavaszán egy véletlenül megnyitott e-mailből került elém néhány fotó. A képeken labradorkölykök voltak. A levelet olvasva kiderült, hogy mire felnőnek, nem csupán házi kedvencek, hanem vakvezető kutyák lesznek. 

Nem sokkal később már a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskola autójában találom magam, Törökbálintra megyünk, 2022. június 2-án újabb alom született. Miközben kaptatunk a meredek kanyargós úton, Királyné Barkóczi Emese, az alapítvány egyik kiképzője azt meséli, hogy a kiskutyák 8-9 hetes korukig maradnak az anyjuknál, illetve annál a családnál, ahol az anya kutya él.

Erdőszéli háza előtt Ménesi Gizella, a kutyaiskola egyik legrutinosabb önkéntese fogad minket. Büszkén mutatja a pár napja nála született kölyköket. Zina kilenc kiskutyát hozott a világra. „A” alom, minden kiskutya neve A betűvel kezdődik: Adria, Aszú, Atom, Akác, Ánizs, Amper, Akkord, Azur és Alfa.

Zina szoptatja kilenc, pár napja született kölykét, mellettük Emese, az alapítvány kiképzője

Fotó: Kaszás Tamás / Index

Atom, pár nappal születése után

Fotó: Kaszás Tamás / Index

Emesével és Gizivel közösen kiválasztjuk Atomot, én pedig elhatározom, hogy végigkövetem életének egyik fontos szakaszát, egészen a vakvezetővé válásig.

A hobbilovaglás néhány éve jelent meg Magyarországon, azóta évente több versenyt is rendeznek. A finn példa alapján létrejött sportág az atlétika és a lovassport keveréke, évről évre egyre népszerűbb a gyerekek körében. Luca a Covid–19-járvány alatti korlátozások közben talált rá erre a mozgásformára, azóta pedig az álma is valóra vált, ma már saját lováról gondoskodhat.

2023. nyarán egy távoli fotózásról tartottunk haza kollégámmal, amikor egyszer csak felém fordította telefonja kijelzőjét, és elindított rajta egy videót. Az akkor számunkra is meglepő finnországi jeleneteken gyerekek ugrottak át akadályokat egy furcsa eszközzel: egy bot végére rögzített lófejjel. A sportág neve Hobby Horse, azaz magyarul hobbilovaglás.

Az első pillantásra játéknak tűnő akadályugrás mögött komoly mozgáskoordinációs és ügyességi kihívások rejlenek, a gyerekek pedig rendkívül komolyan veszik, készülnek a versenyekre. Ezt már a soron következő halloween alkalmából szervezett magyar versenyen, Somogyjádon állapítjuk meg, ahol egy istállóban kialakított pályán komoly létszámban versenyeznek a gyerekek a díjakért. Akármerre nézünk, különböző versenyszámokban ugranak, futnak, vágtáznak a fiatal versenyzők.

Kicsivel később beszélgetni kezdünk a résztvevőkkel. Van itt egyedülálló apuka, aki az ország másik végéből hozta el kislányát, mert itt találkozhat olyan gyerekekkel, akiket ugyanaz érdekli, mint lányát. És van olyan család is, amelynek tagjai a kezdetektől ott voltak minden versenyen. Szerintük ez egy nagyon jó közösség, a mobiltelefonok pedig elő sem kerülnek ezekben az órákban, ami ma a gyerekek között említésre méltó jelenség. Ebben a pillanatban nagy ováció tör ki az istállóban, ugyanis véget ért a felnőtteknek szóló futam, ahol anyukák és apukák versenyezhetnek.

Odalépünk egy családhoz, akik épp egymás karjaiba borulva, meghatódva fogadják Évát, aki igaz, utolsó előtti lett a futamon, de lánya, Luca, készített neki egy díjat. A Mádi családból árad a boldogság, örömmel hívnak meg minket tiszavárkonyi otthonukba, hogy megismerjük ezt a sokszor szürreálisnak tűnő, ám látványosan sok felkészülést igénylő sportágat.

Kudász Gábor Arionnak olyan titkokat mondtak el a vietnámi fiatalok, amelyeket elsősorban saját családjuk elől rejtegetnek, nem mernek kibeszélni. Hosszú távú terveiket, valódi vágyaikat, az önmegvalósítás lehetőségeiről szóló elképzeléseiket gondosan titkolják. A fotóművész motorral járta Vietnám falvait, városait, az utazás alatt minden egyes nap más és más családot, fiatalt ismert meg. De nem számított arra, hogy milyen mélyen maga alá fogják gyűrni a Távol-Keleten megtapasztalt vadkapitalizmus realitásai.

Kudász Gábor Arion fényképein megelevenedik a lány története, akit a jobb élet reményében magára hagytak, pontosabban az idős nagyszülőkre bíztak az Egyesült Államokban szerencsét próbáló szülei. Vagy azé a fiatalé, akiből képességeinek köszönhetően kiváló programozó lehetne, de a család már eleve döntött sorsáról, a família vállalkozását kell továbbvinnie.

Az alkotó közelről láthatta, hogy a mindent a haszonért elve milyen pusztító hatással van a környezetre, megismerhette a „kisemberek” megküzdési stratégiáit. Megfigyelhette a mértéktelen pazarlást, a megbetegítő gyorsaságú gazdasági fellendülést, a sokszor félbehagyott gigantikus beruházásokat, a fenntarthatatlan fejlődést, vagyis a tonnányi szemetet, csak tájsebeket ejtő, füstbe ment terveket.

November 16-án az elmúlt év legszebb magyar asztrofotói mutatkoznak be a Magyar Természettudományi Múzeum kupolatermében, immáron hetedik éve.

A Csillag-Képek 2024 Országos Asztrofotó Kiállítás 66 asztrofotós 100 munkáját mutatja be, a Magyar Asztrofotósok Egyesülete szervezésében. Az átfogó kiállítás célja, hogy a magyar asztrofotósok rendkívül színvonalas, idén tucatnyi nemzetközi elismerésre érdemes, sőt díjnyertes fotói eljussanak az érdeklődő közönséghez egy egységes fotógyűjtemény formájában.

Ez a gyűjtemény három kategóriába sorolja be a csillagos égbolt jelenségeit ábrázoló fotográfiákat:

• asztrotájkép, amely a földet és az eget együtt ábrázoló képeket gyűjti össze
• naprendszer, ahol a Naprendszer égitestjeit láthatjuk képeken
• mélyég, vagyis a csillagok, csillagködök és galaxisok világát ábrázoló felvételek kategóriája

Jellemzően ez a három kategória van jelen valamilyen formában minden nemzetközi asztrofotós-megmérettetésen is. Érdekesség, hogy ennek a felosztásnak nem csupán csillagászati, hanem fotográfiai oka is van. A különböző témákat markánsan eltérő technikával örökítik meg a fotósok, sőt jellemzően egészen más az alkotók habitusa is.

A Csillag-Képek zsűrije (ahol több nemzetközi díjas asztrofotós is ül) minden évben kiválasztja a három legjobb fotót mindhárom kategóriából. A három legjobb között nincsen sorrend, ők a kategória kiemeltjei, Magyarország legszebb és legérdekesebb asztrofotói.

Idén 32. alkalommal írta ki a naturArt, a Magyar Természetfotósok Szövetsége Egyesület Magyarország és Közép-Európa legnagyobb hagyományokkal bíró természetfotós pályázatát. A „Saubermacher – Az Év Természetfotósa 2024” pályázatra 2825 érvényes kép érkezett 143 szerzőtől.

Dr. Kalotás Zsolt, a zsűri elnöke elmondta, hogy számukra egy színvonalas pályázat öröm, de egyben nehéz feladat is, hiszen nem mindennapi felelősség a jók között megtalálni a legjobbakat. Az igazán kiváló természetfotó mindig üzenet is, ami sok mindenről tájékoztathat bennünket. Olyan ablak, amely betekintést nyújt a természet titkaiba, felfedi a látvány mögötti lényeget, rögzíti azokat a pillanatokat, amelyek olyan gyorsan játszódnak le, hogy a szemünk képtelen követni, de továbbgondolva: láttatni engedi a közelmúltat, vagy akár a jövőt. Elkalauzol olyan rejtelmes helyekre, ahol még álmunkban sem jártunk, olyan vizuális élményekkel ajándékoz meg bennünket, amelyek akár életünk végéig elkísérhetnek.

Felhívás vagy vészkiáltás is lehet, hogy változtassunk megszokott, kényelmes életünkön, hogy az utánunk jövő nemzedékeknek is lehetősége legyen átélni azt a temérdek földi csodát, amit az élő természet nyújt számunkra

– tette hozzá dr. Kalotás Zsolt.

A Paris Photo fotóművészeti vásárt 1997-ben alapították, idén pedig visszatér az ikonikus, frissen felújított Grand Palais-ba. A világ egyik legrangosabb művészeti vásárán idén 234 kiállító vesz részt, 191 galéria és 43 kiadó képviselteti magát 33 országból.

A 2024-es év a szürrealizmus századik évfordulóját jelzi, egy olyan mozgalomét, amely mélyen átalakította a művészetet és a fotográfiát. Ennek alkalmából a szervezők meghívták Jim Jarmusch amerikai rendezőt és forgatókönyvírót, aki szabad kezet kapva hozta létre kiállítását.

A kiemelt események között szerepel a Voices szektor elindítása, amelyet három nemzetközi kurátor, Elena Navarro, Azu Nwagbogu és Sonia Voss gondoz, új perspektívákat nyitva meg a közönség előtt.

Egy másik centenárium Robert Franké, aki szintén kiemelt figyelmet kap ebben az évben. A fotográfia történetének egyik legnagyobb hatású alakjaként számontartott Frank munkáit egy önálló kiállításon láthatják az érdeklődők.

A Prismes szektor monumentális művekbe nyújt betekintést, olyan projektekkel, mint August Sander People from the Twentieth Century sorozata, amely először kerül bemutatásra Európában, valamint Anton Kusters koncentrációs táborok emlékezetéről szóló installációja.

Boris Mikhaïlov és Marie Katayama önarcképei, amelyeket Suzanne Tarasieve mutat be, valamint Tee A. Corinne a 70-es évek leszbikus közösségeit bemutató archívuma arra inspirálnak, hogy az identitásról és a kollektív emlékezetről gondolkodjunk.

Vérteskozmának nem igazán van őslakosa. Vannak gyüttmentjei, bebírók, ideköltözöttek és nyaralók is. Azonban a kozmai erdőkben élő állatok mindig is itt voltak, és itt is lesznek.

Ők számítanak igazi őslakosnak, nekik ez a természetes élőhelyük. Akár tetszik, akár nem, lehetetlen őket távol tartani, de nem is az a cél. Velük együtt kell, hogy éljünk, mert mindig bejárják az udvarokat, leltároznak a padlásokon, és rendszeresen megjelölik a tornác lépcsőit meggymagos ürülékkel.

Ilyenek a mókusok is. Radisics Milán háza környékén néhány mókuscsalád él, és minden hajnalban izgatottan pásztázzák a környéket a lehetséges táplálékért. Mindent megszagolnak, és mindenre felmásznak, miközben akrobatikus mutatványokat produkálnak.

Összesen 6-7 különböző egyedet azonosítottam, de mivel évente két almot hoznak létre, az élethosszuk pedig mindössze 2-3 év, gyorsan cserélődnek, így a tavasszal megismert csapat őszre teljesen kicserélődött

– mesélte Milán.

Esther Horvath fotográfusként a sarkvidéki éghajlatkutatás dokumentálására fókuszál 2015 óta. 2019-től követi nyomon a norvégiai Spitzbergákon található Ny-Ålesundot, a világ legészakibb pontján működő, tíz országot tömörítő nemzetközi tudományos kutatóbázist.

A Spitzbergák a globális felmelegedés epicentruma, ahol a téli átlaghőmérséklet 1991 óta 6-8 °C-kal emelkedett; ez a növekedés sokkal gyorsabb, mint bárhol máshol a bolygón. Itt az év több mint négy hónapját a sarkvidéki tél sötétsége uralja. A sarkvidéki éjszaka csillagai című kiállítás történetei és képsorai a sarki éjszakában zajló mindennapi életet és tudományos kutatómunkát mutatják be. A dokumentarista anyag azt meséli el, hogy a legzordabb környezeti körülmények – többek között hóviharok és mínusz 30 °C-os hőmérséklet – ellenére a tudósok milyen összefüggéseket tárnak fel, amelyek jelentősen hozzájárulnak bolygónk változásainak jobb megértéséhez.

Ebbe a zárt világba kapunk bepillantást a fotográfus érzékeny megfigyelései révén, melyek a kutatási folyamatokon túl, az ott dolgozó elhivatott kutatók személyiségét, emberi oldalát is elénk tárják. A projekt fontos része a női tudósokat bemutató portrésorozat, a Women of Arctic Science, amely a kutatónők életének, motivációjának és munkájának megismertetése által a tudósok és felfedezők következő női generációját hivatott inspirálni.

Kathryn Cooper munkássága a tudomány és a művészet metszéspontján találkozik, objektív alapú technikák segítségével feltárja a dekonstruált mozgás fogalmait, valamint a természet káoszából és összetettségéből fakadó mintákat.

Fizikából szerzett diplomát, majd hálózattudományból doktorált. Komplex, nagy méretű rendszereket kutat (olyanokat, amelyekben sok, kölcsönhatásban lévő rész található), és ez arra késztette, hogy a madarak mozgásában rejlő lehetőségeket vizsgálja. Pályafutása elején az orvosi képalkotás technikáinak fejlesztését tanulmányozta, amelyeket most a természetfotózásban alkalmaz.

Légi bemutatóik szinte koreografáltnak tűnnek, és mintákat alkotnak, amelyek feloldódnak az égen. Egyedek százezrei hihetetlen összetartással mozognak. A madarak nem ütköznek össze, és nem oszlanak szét, könnyedén elkerülik az akadályokat, és kikerülik a ragadozókat.

Spanyolországban 2012 és 2023 között több mint 10 százalékkal nőtt a nagy tüzek száma (ahol legalább 500 hektár égett) az előző évtizedhez képest. Ezek a tüzek felperzselnek mindent, ami útjukba kerül, olyan extrém eseményeket előidézve, amelyekkel a tűzoltócsapatok nem tudnak mit kezdeni.

A tudományos közvélemény közvetlenül az éghajlatváltozáshoz kapcsolja ezeket, és hatodik generációs tüzeknek minősíti őket. A kockázat nagyon nagy, ez a jelenség katasztrofálisan károsítja a tájat, a gazdaságot és a lakosság életét.

A rekordokkal, például hőhullámokkal vagy súlyos aszályokkal teli évben Európa új rekordot állított fel: idén eddig 657 988 hektár égett le erdőtüzek miatt az EU-országokban, ami kiemelkedő adat a statisztikák vezetése óta.

Az Európai Erdőtüzek Információs Rendszere által összeállított adatok szerint Spanyolország – ahol a tüzek által elpusztított terület több mint háromszorosa a 10 éves átlagnak – az országonkénti rangsort 300 000 hektárral vezeti.

Brais Lorenzo

A fotózás iránti nagy elhivatottságát akkor fedezte fel magában, amikor az Escuela de Arte Superior e Deseño Antonio Faíldénál fotóművészetet tanult, majd a Vigo Egyetemen földrajz- és történelemtanulmányokat folytatott.

A társadalmi és környezeti kérdések iránti érdeklődését fotóriporterként hosszú távú személyes projektekkel ötvözi.

2010 óta az EFE Ügynökség rendszeres munkatársa. Fényképeket készített számos médiumnak, például az El Paísnak, az El Mundónak, a The Guardiannak és olyan ügynökségeknek, mint a Bloomberg, az Anadolu, az AFP és az AP. Együttműködött olyan civil szervezetekkel, mint a Greenpeace, a WWF és a Vöröskereszt.

Különleges lények, tájak és jelenetek a mélytengerből egy brit–francia fotós és szerző kameráján és egyedi, különleges látásmódján keresztül.

 Henley Spiers így jellemzi a fotózást, a búvárkodást:

„Ma úgy érzem, hogy valamivel közelebb kerültem a dokumentumfotózáshoz, a képzőművészeti elemek segítségével.  Úgy gondolom, hogy a búvárkodás sokkal inkább hasonlít a meditációhoz, mint a sporthoz. A víz alatti tartózkodás egyedülálló lehetőség arra, hogy elmerüljünk egy másik világban, és közel kerüljünk néhány fantasztikus vadvilághoz. A fotózás fokozta a szépség iránti megbecsülésemet, és olyan mértékben lelassított, hogy boldogan tölthetek órákat egyetlen hal megfigyelésével. A mozgás használata megragadja a víz alatti élet dinamizmusát, és elválasztja a gyönyörű tárgyat a háttértől. A Föld, ahogy Arthur C. Clarke rámutatott, szokatlan névválasztás bolygónk számára, mivel az Óceán sokkal helyesebb lenne. Az élet mind a földön, mind a vízben folyamatosan változik, legyen az jó vagy rossz, és a fényképezés a mindig jelen lévő szépség illúzióját keltheti.”

Annak érdekében, hogy megakadályozzuk bolygónk tönkretételét, itt az ideje, hogy változtassunk szokásainkon, és elkezdjünk jobban gondoskodni bolygónk jelenéről

– tette hozzá.

Henley professzionális pályafutását az óceánban kezdte búvároktatóként, majd a Fülöp-szigeteken, Indonéziában és Saint Luciában dolgozott. Később beleszeretett a víz alatti képekbe, és főállású fotózásra váltott. Azóta számos díjnyertes képsorozatot gyűjtött össze, köztük több kategóriagyőzelmet is az Underwater Photographer of the Year, illetve a Natural History Museum Wildlife Photographer of the Year díját. Fényképeit többek között a BBC Wildlife Magazine, a The Guardian és a The Economist publikálták, kétnyelvű íróként pedig számos, vadvilággal és búvárkodással foglalkozó magazinban publikált. Emellett óceáni vadvilági kirándulásokat is szervez, és számos óceánvédelmi szervezettel működött együtt, köztük a Blue Marine Foundationnel és a Marine Conservation Societyvel.

Gabriele Cecconi fotósorozatában az elképzelt Tiàwùk bolygó a hozzánk legközelebbi univerzumban helyezkedik el. A Földhöz képest nagyon kicsi, és igen szélsőségesek a környezeti feltételei, ezt leszámítva azonban tökéletesen alkalmas a növekedésre és az emberi élethez való alkalmazkodásra. 500 év csillagászati megfigyelés után ez az első, hogy emberi életet találtak egy másik bolygón. A fotósorozat ennek a felfedezésnek a vizuális dokumentációja.

A Tiàwùk bolygót 4 millióan lakják, földterületének pedig mindössze 2 százaléka művelhető. Az állandó lakosok száma csupán 1 millió fő, a többiek pedig mind közeli bolygókról érkező, ezen a bolygón dolgozó idegenek.

Az információink még mindig hiányosak, azonban úgy tudjuk, hogy a bolygót nemrég gyarmatosították, és hosszú évek után egy titkos energiaforrást fedeztek fel, aminek köszönhetően kis idő alatt az univerzum leggazdagabbjává vált. A népesség azon része, amely nemrég ismerte meg a gazdasági jólétet, pszichés zavarban szenved, amelynek tünetei az őket körülvevő világ anyagias és disztópikus látásmódjában lelhetőek fel.

A huszadik század néhány földhözragadt pszichológusának és pszichiáterének az elképzelése szerint az általunk teremtett és megélt külső világ a belső világunk tükörképe, és a szenvedés forrása nem más, mint a belső tudatosság hiánya és a ragaszkodás, ami miatt az emberi elme anyagi világba vetül.

Számos oknak köszönhetően Tiàwùk megmutatja nekünk, hogy a kapitalizmus és a materializmus torzíthatja az életről és a minket körülvevő valóságról alkotott képünket. Azt hittük, hogy csak a mi bolygónknak vannak ilyen problémái, de Tiàwùk felfedezése és feltárása a probléma általánosságának érzetét keltette bennünk. Nem vagyunk egyedül.