Gaal Miklós visszafelé lépked az időben a fotótechnika fejlődésén, és egy olyan eljárással éri el a ma mobiltelefonos filterekben elcsépelt miniatűr-effektet, amit a nehézsége és kiszámíthatatlansága miatt már alig használnak. Tíz éve foglalkozik ezekkel a különleges, makett-szerű fotókkal.

Ő még nagy formátumú, analóg géppel éri el ezt a képi hatást, ahol az eljárás miatt csak a kép elkészülte után lehet megmondani, mi is lesz (lett) majd pontosan a fotón. Felbukkanhatnak véletlen karakterek, nem várt részletek az előre gondosan megtervezett helyszínekben. Miklós polaroid tesztképekkel véglegesíti a kompozíciókat, és mindig egy előre kitalált éles-életlen ív mentén vezeti végig a képen a nézőit, de a véletlen is döntő szerepet játszik a látványban mindegyik fotón.

A fotókon szereplő részben életlen városi színterek egy távoli perspektívából láthatóak. A képfelület homályos és éles zónákra való tagolása befolyásolja a látvány egészének befogadását, torzítja térérzékelésünket. Míg ez az eljárás tekintetünket bizonyos részletek fokozatos felfedezésére irányítja, addig más területek kihagyására ösztönözi. Egyszerre látunk távolinak, illetve közelinek ható részleteket az egy-egy jelentet ábrázoló felvételeken.

Manapság sokkal egyszerűbben is készíthetünk ilyen képeket, elég csak ráhúzni a megfelelő filtert a mobilos fotónkra Instagramon. Persze a két végeredmény között szemmel látható marad a különbség.

Közös fotókönyvet jelentetett meg Baksa-Soós Attila költő és Miki357 fotós, a képekből és a szabadversekből álló tárlat Hybridart Space-ben a Galamb utcában április 30-ig látható. A tempó fekete-fehér képekből épül fel: a magyar popzene ikonikus arcaihoz Baksa-Soós írt egy-egy szabadverset, a képek alatt ezekből idézünk egy-egy sort.

A könyvben több mint 90 fotó van, eklektikus, összművészeti szövet állt össze a magyar zenei élet arcaiból: a szövegeket a számos zenekarban is aktívan közreműködő Baksa-Soós írta, a fotókat a rengeteg videóklipet rendező Miki357 lőtte (vele itt interjúztunk), a képeken pedig a számos más foglalkozást is űző zenészek láthatók. Olyan értelemben is átfogó a kép, hogy a magyar pop összesen négy generációját örökítették meg, Presser Gábortól a Middlemist Redes Nóvé Somáig, itt vannak a nagy nevek, Fluor, Halott Pénz, az underground sztárok, Péterfy Bori, Lovasi András, Beck Zoli, és az olyan feltörekvő fiatalok is mint Apey,  vagy éppen kollégánk, Pándi Balázs (itt most zenész színekben).

A tempó gondozója és kiadója a Hybridart Management, Péczely Dóra szerkesztette, a könyv képszerkesztője Szilágyi Róza Tekla volt és Kiss-Benedek Kristóf készítette a grafikát.

Fotók: Miki357 (Tempo)

A Reuters hírügynökség fotórovata kapta idén a fotós Pultizer-díjat a rohingja menekültválság átfogó bemutatásáért (2016-ban szintén őket emelték ki  az európai menekültválság alatt végzett tudósítói munkáért). A népirtás elől menekülő százezrek csendes tragédiája 2017 őszén kapott komoly nyilvánosságot a munkájukon keresztül, amikor a felgyújtott falvaikból hatalmas tömegben indultak útnak a rohingják Mianmarból a szomszédos Bangladesbe.

Tehetetlenül nézte végig a világ, ahogy a mianmari hadsereg háborút indított az ország bő egymilliós muszlim kisebbsége ellen. A menekülőkre útközben is vadászott a hadsereg, útjuk mögött pedig aknák telepítésével zárták el a visszafordulás lehetőségét. Az erőszaknak becslések szerint csak a tavalyi év végére 9-13 ezer áldozata volt. 7000 ember közvetlenül a harcokban halt meg, és további ezrek életét követelte az út is: menekülés közben sokan vesztek a vízbe a két országot elválasztó széles folyón, vagy haltak éhen. Az áldozatok között legalább ezer gyerek is van.

A Reuters fotósai a menekülőút minden állomását végigkísérték. A Pultizer-díjra esélyes fotósok között volt még Kevin Frayer is, aki rengeteg személyes történeten keresztül tette kézzel foghatóvá ezt a megfoghatatlan tragédiát, és akinek a munkáján keresztül mi is bemutattuk a rohingja menekültválságot 2017. októberében.

Az idei World Press Photo pályázatra 125 ország 4548 fotósa nevezett több mint 73 ezer képpel. Hogy miképpen lehet ebből a legjobbat kiválasztani, ez számomra teljes homály. Igaz, nem is vagyok fotós. Szerintem nincs olyan, hogy legjobb, de aztán hosszan nézegettem az év képét, és egyszerre derengeni kezdett valami. Rohanunk mindannyian bele valamibe, amiről egyelőre nem tudjuk, hogy micsoda, de már ott lángol a hátunk mögött a táj, és már-már átterjed a fejünkre. Egyre fogy a levegő, mintha gázmaszk lenne rajtunk, bár az adrenalintól nem fáj semmi, de félek. Ez egy olyan általános érzet 2017-ben, 2018-ban, hogy más nem is nagyon fejezhetné ki jobban, mi történik, mint a caracasi nyomorban Maduro elnök diktatúrája ellen tüntetők kétségbeesett próbálkozásai, miközben rájuk robban a környezetük.

Az alábbiakban bemutatunk 12 képet, amelyekben közös a menekülés, a félelem, illetve mindannak a szöges ellentéte, amit gyerekkorunkban még úgy tanítottak nekünk, hogy emberség. Mérhetetlen embertelenséget, őrületet, vért, szégyent és tragikus fájdalmat hozott 2017. A győztes képek nagy része az Egyesült Államokban történt vérengzésekhez, másik csoportjuk a rohingya népirtáshoz kötődnek. És mindegyikben ott van a közös szál: az értelmetlenség. 

Úgy rémlik, hogy gyerekkoromban az Ablak-Zsiráfban, a legérdekesebb lexikonban, amit valaha is olvastam, volt egy kis tanmese egy királyról, aki a világ összes tudását el akarta olvasni, ezért a tudósai előbb egy könyvtárnyi, majd egy szobányi, egy könyvnyi terjedelemben összegyűjtötték neki – azért egyre kisebben, mert öregedett, és egyre kevesebb elolvasására maradt már ideje – a legfontosabb információkat. Végül már olyan öreg volt, hogy egyetlen mondatra maradt csak ideje, és akkor a tudós elmondta azt az egy mondatot, ami körülbelül úgy szólt, hogy Felséges királyom, a világ hatalmas és megismerhetetlen. (Hálás lennék, ha írna valaki, aki nemcsak körülbelül emlékszik erre, hanem egész pontosan. Frissítés: Köszönöm a sok levelet, ezek szerint jól emlékeztem, hogy volt ilyen tanmese, de nem ott és nem úgy. A Világ és az ember című könyvben szerepelt, és az volt a záró mondata, hogy A világ bonyolult.)

Ennek a gondolatnak a hatására azóta is hatalmas tiszteletet érzek mindenki iránt, aki azon fáradozik, hogy ezt a megismerhetetlent, amennyire csak lehet, megismerjük. És ez a gondolat jutott először eszembe, amikor kezembe vettem Balogh Boglárka könyvét, az Ezerarcú Földet (Scolar kiadó, 2018). A szerző újságíró és fotós, a National Geographic Magyarország bloggere, aki nyolc éve fotózza és írja meg a világ országait az afrikai albínóktól a kobra cigányokon át az indiai Love Commandóig. A kötetben színes és fekete-fehér képek vegyesen jelennek meg, mi színes fotóin keresztül mutatjuk be, hogy valóban milyen sokszínű és soha meg nem ismerhetően változatos bolygó az, amin élünk, és milyen változatos az, ahogyan élünk rajta.

A Budapesti Tavaszi Fesztivál részeként március 29-én, csütörtök este 6-kor nyílt díjátadóval egybekötve a 36. Magyar Sajtófotó Kiállítás a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban. A körülbelül ötszáz kiállított kép java része a 2017-es Magyar Sajtófotó Pályázat nyertes, díjazott képeit mutatja be (köztük az Index fotóriportereinek alkotásait is), de a szervezők, kurátorok kiállításra érdemesnek ítéltek rengeteg olyan fotót is, amik a többfordulós zsűrizés során nem jutottak végül a legjobbak közé, de ettől még remek képek. Az alábbiakban ezek közül válogatunk, kicsit megmutatva, hogy a nyertes képeknek milyen, amúgy is erős és népes mezőnyből kellett kiemelkedniük (a 36. magyar sajtófotó pályázatra 247 szerző 2260 pályaművet nyújtott be), és talán azt is érzékeltetve, hogy vannak olyan versenyek, ahol a dobogóról lemaradni is dicsőség.

• A kiállítás megtekinthető: 2018. március 30-tól május 19-ig, mindennap 11 és 19 óra között.
• A kiállítás kurátora: Szigeti Tamás

Kevés fejlemény változtatta meg annyira a mindennapi életet az elmúlt évtizedben, mint az, hogy mindenki zsebében ott lapul egy értékelhető képminőséget produkáló kamera, ami lehetővé teszi a fotók azonnali közzétételét is. Az okostelefonok korában semmi marad dokumentálatlanul, az ingyenes fotózás és a filléres internet-hozzáférés kombinációja elképesztő mennyiségű, többségében érdektelen vizuális tartalommal árasztja el az online beszélgetéseket és a közösségi médiát.

Nevezik ezt digitális szemetelésnek is, de kár lenne vitatni, hogy egy csomó izgalmas tartalomnak megágyazott a technológiához való széles hozzáférés. Ilyen a mindennapi abszurd helyzetek megörökítésének műfaja is, aminek az egyik legtermékenyebb gyűjtőhelyévé a Trash of Pest Facebook-csoport vált az utóbbi pár évben

A kezdetben egy szűkebb kör vicces streetfotóinak posztolására létrehozott felület mára háromezer főnél is nagyobb közösséggé nőtte ki magát, amibe mindennap tucatjával töltik fel mobilos képeiket a tagok a főváros bizarr, mocskos, sírvaröhögős, undorító, morbid vagy csak spontán humoros villanásairól. Ebben a nagyképben a csoport hároméves történetének több ezer posztjából szemezgettünk.

Három hét van a választásokig, nem csoda, hogy az idei március 15. a kampány jegyében telt, és nagyon sok embert mozgatott meg. A belvárosban egymást váltották a felvonulások, tüntetések. Fotósaink igyekeztek mindenütt ott lenni, és elkapni az ünnep legfontosabb pillanatait. A nap eseményeinek nagyképes összefoglalója következik.

Stephen Hawking egy jelenség volt: egy briliáns elme egy használhatatlan testben, aki szinte egyedül többet tett a tudomány népszerűsítéséért, mint őelőtte mindenki együttvéve. Volt elmélete Isten létezésének szükségszerűségéről, a túlvilágról, a földönkívüli életről, a mesterséges intelligenciáról: mindenről, amiről csak gondolkodni érdemes volt. Azonban soha nem tartotta magát a Föld legokosabb emberének, és bár a legtöbb elmélete leginkább tudományos fantasztikumnak tűnik, kevés hozzá fogható fizikus élt eddig széles e világmindenségben. 

A donyecki és luganszki területek egykor Ukrajna leggazdagabbjainak számítottak, ahol az emberek viszonylag magas életszínvonalon, biztonságban élhettek. Az oroszok által támogatott szakadárok azonban erőszakállamot hoztak létre ebben a kelet-ukrajnai régióban, ahol szegénység, kilátástalanság és folyamatos életveszély jut azoknak, akiknek nem volt hová menekülniük. A víz mérgezett, akadozik a fűtés és az áramszolgáltatás, bedőlt az oktatási rendszer, a helyzeten pedig csak a mindezt előidéző Oroszország segíthetne.

A 19. század végén és a 20. század elején szinte öldöklő küzdelem indult a még ismeretlen, fagyba zárt világok felfedezéséért és a pólusok eléréséért. Az akkori technikai fejlettség miatt mindegyik expedíció túlélőtúrának számított, a hideg, a nem kielégítő táplálkozás, a lassított felvételként való haladás, a világtól való elzártság és a gyenge kommunikáció mind tragédiához vezethetett. Sokan oda is vesztek a nemzetek és egyének közötti rivalizálásban. Az expedíciókra indulók egyszerre voltak kiváló sportemberek, az ismeretlent feltérképező tudósok és találékony mérnökök. Sokuk neve feledésbe merült, hiába voltak Robert Falcon Scott, Roald Amundsen vagy Ernest Shackleton expedícióinak tagjai az 1922-ig tartó hősies korszakban, amikor sem gépek, sem a távközlés nem segíthetett rajtuk, csak saját erejükben és társaikban bízhattak. 

Máig tartja magát a városi legenda, hogy a szelektív kukákba dobott hulladékot a szemetesek úgyis végül összeöntik a többi szeméttel. Innentől kezdve a fél ország nem veszi komolyan a szemét kiválogatását. A másik fele meg nem mindig tudja, mit és hova kell rakni. Mégis működik valahogy a rendszer.

Január 8-án bűnösnek vallotta magát az amerikai tengerészgyalogság egyik olyan kiképző őrmestere, aki az egyik felelőse volt a Parris Island-i kiképző támaszponton feltárt durva visszaéléseknek. A 2015-ös ügyben több kiképző tiszt arra utasított egy muszlim újoncot, hogy feküdjön be egy ipari ruhaszárítóba, amit többször beindítottak. Csak akkor szállhatott ki belőle, amikor hajlandó volt megtagadni a hitét.

Michael Eldridge-et lefokozták tizedessé, 45 napos eltiltást kapott, és áthelyezik a tengerészgyalogságtól. Azért úszhatta meg ennyivel, mert vállalta, hogy tanúskodik egy másik kiképző őrmester, Joseph Felix ellen, akit tavaly novemberben 10 év börtönre ítéltek és leszereltek. Felixet a hadbíróság bűnösnek találta az említett ügyben és egy 2016 márciusában öngyilkosságot elkövető muszlim újonc zaklatásában is. Felixről a tárgyalás alatt az ügyészek azt mondták, hogy szadista módszereket alkalmazott, és kifejezetten utazott a muszlim újoncokra.

A pakisztáni-amerikai Raheel Siddiqui öngyilkossága után indult vizsgálatok egy sor visszaélést tártak fel Parris Islanden, ahol már korábban is voltak visszás ügyek. A tengerészgyalogságról tudni lehetett, hogy kemény, a határokat feszegető módszerekkel törik be az újoncokat, és faragnak belőlük bármilyen nehéz helyzettel szembenéző katonákat, de az elmúlt időszakban az derült ki, hogy a kiképzők egy része ennél sokkal tovább ment, és módszeresen visszaélt hatalmával, a muszlimokat pedig vallásuk miatt is sokszor vegzálás érte.