A mászófaltól az utcán át a fürdőkádig
„Soha nem bántam meg semmit, olyan volt az életem, mintha egy pillangó hátán repültem volna végig” – mondta pályájára visszatekintve Keleti Éva fotográfus. Bár kényszerből lett színházi fotós, végül valódi szenvedéllyel csaknem ötven éven át fotózta a szín- és táncművészet világának történéseit és kiválóságait, iskolát teremtve képeivel a színházi fényképezésben.
Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva a lakásuk ablakában. Talán mindenkinek Keleti Éva képe jelenik meg a szemei előtt, ha a színészházaspárra gondol. Törőcsik Mari és Tordi Géza, Darvas Iván vagy az Extázis táncosnője... Keleti Éva képei megkerülhetetlenek, ha a hazai művészekre gondolunk. Nem csak a színházi előadásokon, forgatásokon készült képeit, hanem portréfotóit is jól ismeri a hazai közönség.
Az archívumok több százezer képét őrzik, fotóit válogatták már kiállításra, kötetekbe. Legutóbb Árpási Zoltán: Beszélgetés Keleti Éva fotóművésszel című kötetéből közöltünk egy válogatást a hatalmas életműből. Most a fotóművész 2019–2020-ban készült portréiból mutatunk meg tizenegy felvételt a Nagyképen.
Madrich, avagy zsidó fiatalnak lenni ma Budapesten
„Napjainkban egyre elterjedtebb és közkedveltebb téma a fiatal felnőttek élete. Rengeteg példával találkozhatunk a médiában ezen témával kapcsolatban, azonban kevés az olyan sorozat, film vagy bárminemű vizuális tartalom, amely a zsidó fiatalok mindennapjait mutatja be.
Budapest és kiváltképp Erzsébetváros történelmi múltja és jelene szorosan összefonódik a magyar zsidósággal. Számos család már generációk óta ebben a kerületben lakik, tanul, dolgozik, és itt élik meg életük legfontosabb pillanatait is.
Az általunk felkeresett portréalanyok szintén megerősítették bennünk azt a prekoncepciót, miszerint a környékbeli zsidók egy zárt és kifejezetten összetartó közösséget alkotnak. Az általunk fellelt fotósorozatok leginkább a férfiak szemszögéből mutatják be a zsidó vallás társadalmi és vallási rendszerét, ezért arra voltunk kíváncsiak, hogy hogyan fest ugyanez a történet a lányok szemszögéből. Az elmúlt fél évben egy budapesti zsidó fiatal közösséggel dolgoztunk együtt, azon belül is ezen csoport női vezetőivel, a „madrichokkal”. Sorozatunkban azt vizsgáljuk, hogy miként érzekeltethető különböző vizuális elemekkel az összetartozás és a kötődés jelensége.
Fontos volt számunkra a munkafolyamat során, hogy úgy mutassuk be az általuk képviselt közösség jellegzetességeit, hogy ezzel ne elszeparáljuk, hanem közelebb hozzuk őket a nézőhöz. Egy másik esszenciális pontja a fotósorozatnak a testvériség, a »sisterhood« témaköre, amelyet szűkebb, családi kötelékként és tágabb értelemben – egymásrautaltságként – is érzékelhetünk a csoport tagjai között. A közösség tagjai alapvetően modern életet élő, világi zsidókként jellemezhetőek, változó mértékben gyakorolják a vallást, azonban a folyamatos fizikai kontaktus és a szoros társasági élet megélése már gyermekkortól kezdve mély érzelmi kötődést alakít ki közöttük.
A képek szereplői vagy helyszínei kötődnek a téma központi fogalmához – zsidóság –, azonban mi hoztunk létre olyan szituációkat, ahol ezek a különböző elemek szimbiózisba kerülhetnek egymással” – írják az alkotók, Szécsi Noémi és Turi András a projektről.
A klímaváltozás ellehetetleníti a tenger asszonyainak életét
Dzsin Szohi fekete búvárruhát és rózsaszín arcmaszkot ölt, majd fejest ugrik a tengerbe, és egy másodperc múlva már csak a bíborszínű békatalpak látszanak, majd azok is eltűnnek a mélyben. És amikor másfél perc múlva újból feltűnik a felszínen, kesztyűs kezében hat-hét tengeri uborkát tart, a tüskés hátuk csillog a napfényben.
„Ezek a legnagyobbak, mit csináljunk, nincsenek nagyobbak – jegyzi meg társnőjéhez, Vu Dzsungminhez fordulva. – A főnök dühös lesz. Azt mondta, ma csak az igazán nagyokat szedjük össze.” A klímaváltozás és a környezetszennyezés következtében egyre reménytelenebb betakarítani a tenger gyümölcseit, Korea tengeri asszonyai, a henyók élete napról napra nehezebb.
A 28 éves Dzsin hat éve űzi ezt az ősi mesterséget, hat éve merül a Kodzse szigetét övező Kelet-Kínai-tenger hűvös habjaiba, hogy kézzel összegyűjtse a tenger fenekéről a kagylókat, csigákat és az ehető hínárt, amit a helyi piacon értékesítenek.
A víz évről évre kevésbé hűvös – a világátlagot 2,6-szorosan meghaladó mértékben melegszik Dél-Korea partjainál a tenger –, mindez megváltoztatja az élővilágot, és veszélybe sodorja a henyók megélhetését.
Dzsin és a nála hét évvel idősebb Vu a legfiatalabbak közé tartoznak az egyre magasabb átlagéletkorú henyók között. A szabadtüdős merülés hagyományai évszázadokra tekintenek vissza a dél-koreai nők között, de mára kihalófélben van ez a tradicionális szakma. A henyók többsége már elmúlt 70 éves, de vannak 80 évesnél idősebb búvárnők is. A zsákmány azonban egyre szerényebb, csak egy kis töredéke annak, amit évtizedekkel ezelőtt fel tudtak hozni a tehger fenekéről.
Addig fogok merülni, amíg csak az egészségem engedi – mondja a 86 éves Ko Bokhwa, aki 13 éves kora óta űzi ezt a szakmát. – És amíg még vannak élőlények a tenger fenekén.
Dzsin és Vu azonban a modern technika vívmányait is igénybe veszik mesterségük fennmaradása érdekében. You Tube-csatornát hoztak létre Yozum Haenyeo (A tenger modern asszonyai) címmel, hogy megörökítsék napjaikat. A legnépszerűbb videójukat már 600 000-en látták. A klímaváltozás azonban tönkreteheti reményeiket e szép szakma fennmaradását illetően.
„Kezdetben úgy gondoltam, hogy majd kilencven vagy százéves koromban én leszek a legöregebb henyo, ha az egészségem megengedi – mondja Dzsin. – De kezdek rájönni, hogy mindez már nem az egészségemtől függ. A klímaváltozás jóval előbb eltüntetheti a mi foglalkozásunkat, jóval a kilencvenedik születésnapom előtt.”
Invazív fajok, eltűnő hínárszőnyeg
A henyók elkeseredett szavait alátámasztják a dél-koreai tudósok kutatásai is.
„A globális felmelegedés átlakította a tenger élővilágát, és ennek hatására kezdenek beköltözni a déli vizekről a nem őshonos, tehát invazív fajok – mondja Ko Dzsuncsol, a Nemzeti Halászattudományi Intézet kutatója.
1968 és 2017 között a Korea környéki tengerek vizének hőmérséklete 1,2 Celsius fokkal emelkedett, miközben a világtengerek felmelegedése csupán 0,48 Celsius fok volt.
A melegebb víz új, szubtrópusi fajok benyomulását tette lehetővé, amelyek kiszorították a henyók hanyományos zsákmányállatait. Sokkal több a sziklakorall, és egyre kevesebb a hínár, a moszat. A korall pedig nem ehető...
A kilencvenes években még csak egy-két szubtrópusi faj bukkant fel a környék vizeiben, 2020-ra azonban már 85-re emelkedett az invazív szubtrópusi fajok száma. 2011 óta a kormány beindított egy programot, amelynek az eredeti környezet visszaállítása a célja. Elkezdték például a kipusztult hínár- és moszattelepek visszatelepítését.
És ha a a hínár eltűnik, nem lesz tápláléka a halaknak, felborul az ökoszisztéma. Ahogy fogy a táplálék, a henyóknak egyre mélyebbre kell merülniük, és ez egyre jobban igénybe veszi a szervezetüket. És akkor még ott van a sok szemét, a környezetszennyezés.
Manapság már több golflabdát találok a tenger fenekén, mint amennyi tengeri uborkát – jegyzi meg szomorkásan Vu.
És egyre kevesebb fiatal lány megy el henyónak, lassan kihal ez a szép mesterség.
2020 legjobb sajtófotói – nem csak a járványról szólt az év
A World Press Photo alapítvány csütörtökön online díjátadón hirdette ki a 64. sajtófotó-pályázatának díjazottjait. A versengésben 28 ország 4315 fotósának 74 470 képe indult. A 45 nyertest független zsűri választotta ki. A fődíjakhoz 5000 eurós díj jár. A fotókból évkönyv készül, és 50 ország 120 városát felölelő kiállítássorozaton mutatják be őket.
Az év sajtófotóin a távoli kontinensekről köszön vissza a világméretű koronavírus-járvány, de megjelennek az emberi jogi küzdelmek és egyéni sorsok is.
A fődíjas Mads Nissen 2007-ben végzett a dán újságíróiskolában, majd Sanghajban Kína gazdasági felemelkedésének kísérőjelenségeit fotózta. 2014 óta a dán Politiken napilap munkatársa.
Ez az ikonikus kép megörökíti mindannyiunk életét, mindenhol. Leolvasható róla az esendőség, a szeretteink, a veszteség és elválás, az elveszettség és legfőképp a túlélés – összegyúrva egyetlen képben. Aki elég sokáig nézi, megláthatja a szárnyakat: a repülés és remény szimbólumait
– mondta Kevin WY Lee zsűritag és kreatív igazgató Nissen fődíjas képéről.
Kihirdették a 39. Magyar Sajtófotó Pályázat díjazottjait
Koronavírusos beteget ápoló nővér, Covid-tesztre váró hajléktalan, otthon edző élsportolók, online oktatás. A 2020-as évet mindenki felismeri a fenti összefoglalókból. A fotóriportereket is a pandémia kötötte le tavaly. A pályázaton díjazott fotókból válogattunk a Nagyképen.
A győztes fotók listáját kapcsolódó cikkünkben olvashatják.
Emlékezz a halálra – és az életre
A Fresh Meat idei válogatása – bár nem tudatosan –, az elmúlt évvel szembesít minket. A koronavírus-járvány lehetőséget adott az „előrefutásra a halálba”, arra hogy az élet végességének tudatosításával élhessük a mindennapjainkat. Ennek ellenére a többség(ünk) megmaradt a halálszorongásnál, a mindennapi „tevés-vevésnél”. A bemutatott hat alkotó azonban a képeivel most is lehetőséget kínál a szembesülésre a női test, a család, az otthon, a betegség, a jelenvalóság és a halál tematizálásán keresztül.
A kiállítás kurátora Kudász Gábor Arion.
II. Erzsébet örök kísérője képekben
99 évesen meghalt Fülöp herceg, II. Erzsébet királynő férje. A brit királynőt évtizedeken át rengeteg nyilvános szereplésre elkísérő Fülöp lemondott görög és dán hercegi címeiről, amikor feleségül kérte az akkor még hercegnő Erzsébetet, és felvette az anglikán vallást is. Négy gyerekük született. Fülöp herceg életéről ebben a cikkünkben olvashat bővebben.
Idén Benkő Imre kapta a Fotóriporteri Életműdíjat
A Fotóriporteri Életműdíjat 2018-ban a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ alapította a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Fotóriporteri Szakosztályának szakmai partnerségével. A díjat első alkalommal, 2018-ban Urbán Tamás, 2019-ben Szebeni András, 2020-ban Rédei Ferenc kapta. A kuratórium tagjai – Bánkuti András, Horváth M. Judit, Keleti Éva, Kőrösi Orsolya, Móricz-Sabján Simon és Szigeti Tamás –idén Benkő Imre munkásságát ismerték el a díjjal.
Benkő Imre 1943-ban született Kispesten. „1968-tól tizennyolc éven át az MTI fotóriporter munkatársa. 1986–1990 között alapításától megszűnéséig a Képes 7, majd 1992-ben az Európa Magazin főmunkatársa. Szabadfoglalkozásúként a párizsi Wostok Press fotóügynökségnek, a Griff, a Vasárnap és a HVG lapoknak dolgozott. A való világ vizuális értelmezése, az ember és környezetének sajátos dokumentatív ábrázolása érdekli. Évtizedek óta fényképezi a budapesti utcák emberét, a változó városi életformát” – olvashatjuk róla Arcok című albumában. (Az albumot, melyben Benkő Imre a Sziget Fesztiválon húsz év alatt készült képeiből válogatott, mi is bemutattuk a Nagyképen.) Számos egyéni és csoportos kiállítás, album és díj fűződik a nevéhez. Balázs Béla-díjas, Magyarország Kiváló Művésze-díjas és Prima Primissima-díjas alkotó.
Van egy olyan fotós mondás, hogy egy anyagnak sosincs vége. Benkő Imre anyagaira ez különösen igaz, esszéi éveken át formálódnak és igazából sosem zárulnak le. A huszonöt éven át fotózott ACÉL-MŰ. Ózd, 1987–2012 az ózdi ipari korszak kiemelkedő dokumentuma. Horizon című, kizárólag panorámafotókból álló könyve saját bevallása szerint egy vizuális meditáció közeli és távoli kalandozásairól.
Így vall magáról: „hosszú távú sorozatokban, fotóesszékben gondolkodom, a fekete-fehér vizuális álomvilág foglalja egységbe szubjektív korlenyomataimat. Mindig csak szórt fényekben találok rá jelentéssel bíró arcaimra, sajátos hangulatokra. Alkotóként fontos számomra: a folyamatosan változó látványvilágból kiszakított képkonstrukcióim filmre készüljenek, amik egyben hiteles bizonyítványai a kézműves analóg nagyításaimnak.”
A kurátorok, a Capa Központ, valamint a MÚOSZ Fotóriporteri Szakosztálya kéri, hogy a Benkő Imrének szánt gratulációkat ezen a felületen tegyék közzé, amit ő maga is követni fog.
Fotográfia tánclépésben
Eifert János a ’60-as években kezdett fotózni. Autodidakta módon tanult, a testvérétől kapott fényképezőgéppel mindent megörökített a környezetében, amit szépnek talált. Érdeklődése hamar a táncfotózás felé fordult, ami nem meglepő, hiszen a Honvéd Együttes táncosaként hazai és külföldi turnékon vett részt, ahol sokat fényképezett; ha tehette, megörökítette az előadásokat is. Egy idő után választania kellett a profitáncos-karrier és a fotózás között, ekkor – 1978-ban – táncoskarrierjét feladva a fotográfiát választotta hivatásul. A tánc iránti szeretete azonban sosem múlt el, fotográfusként is gyakran örökített meg balett- vagy kortárstánc-előadásokat, később a tanítványaival is többször láthattuk a Nemzeti Táncszínház fotóspróbáin.
Fotóskarrierjének kezdeteiről beszélve az első igazán sikeres képként az 1968-ban készült Marcel Marceau-fotót említi, mellyel berobbant a köztudatba. A digitális fényképezés korában már elképzelhetetlen, hogy valaki mindössze 7 képkockával a gépében, a tudásában és a szerencsében bízva kopogjon be egy előadás szünetében egy külföldi művészhez, arra kérve, hogy lefotózhassa őt. A kép elkészült, a szakma pedig azonnal megjegyezte Eifert nevét.
Később a tánc mellett az aktfotózás világa fogta meg – képeit a Playboy is közölte –, a mai napig készít akttanulmányokat.
Ars poeticája szerint játék a fotográfia. Nagyon komoly játék. Összeállításunkban ennek a nagyon komoly játéknak a táncfotóiból válogattunk.
Egy hernyó útja, medúza a Drávában, dunavirágok tánca
Március 30-án online díjátadó keretében jelentették be, hogy kik lettek a tavalyi évad legsikeresebb fotósai és különdíjasai. Az eseményt az ország emblematikus és egyben egyik legszebb helyszínén, a Duna–Ipoly Nemzeti Park területén található Prédikálószéknél rendezték meg, a háttérben a Duna kanyarulata és a Börzsöny magaslatai voltak a „természetes díszletek”.
Az alkategóriák nyerteseinek és a különdíjasok nevének ismertetése után Laurent Ballesta bejelentette a 2020-as pályázati év első három helyezettjének nevét:
1. Potyó Imre
2. Hargitai László
3. Kovács Norbert
Potyó Imre így harmadjára nyerte el az első helyezettnek járó díjat, melyet szerencsére személyesen is át tudott venni.
Az átadó visszanézhető a VM YouTube-, Facebook-csatornáján és a vm-magazin.hu-n.
A teljes ranglistát itt érheti el.
Az utolsó három gyerek
A Világbank adatai szerint 2020-ban Dél-Koreában volt a legalacsonyabb a születési ráta, ezzel az ország a világ leggyorsabban elöregedő társadalmává vált. Hasonlóan vélekedik az OECD, a 36 országot tömörítő nemzetközi szervezetben is Dél-Korea mutatja a legaggasztóbb demográfiai trendeket.
Míg ugyanis 1970-ben az ázsiai ország termékenységi aránya 4,5 volt, ez a szám tavaly 0,84-re csökkent. Szakértők szerint az 1960-as években indított, felülről irányított modernizációt levezénylő Pak Csong Hi elnök drasztikus társadalompolitikája gyűrűzik be. Ennek egyik eleme volt a gombamód szaporodó nagyvárosokat tápláló urbanizáció, ami mára a periféria elnéptelenedését okozta.
A Nok-szigeten például mindössze három gyerek maradt. Mivel az iskolát 2006-ban bezárták, egyetlen tanterem maradt oktatásra. A most 10 éves Chan-hee azonban hamarosan középiskolába megy, így valószínűleg a család költözni kényszerül. A helyiek nagy bánatára így tovább apad a sziget közössége, amely már így is száz fő alá csökkent.
Pedig a termelési lázban égő Kelet-Ázsiában sajátos bája van egy ellakatlanodó szigetnek. Chan-hee például szeret a Nok-szigeten élni, ahogyan a Reuters stábjának elmondta: míg Szöulban bűz és tömeg van, a szigeten friss levegőn, szabadon rohangálhatnak. Ha a tízéves kisfiún múlna, a család bizony nem menne onnan sehova.
Nyomokban életet tartalmaz
Látványuk egy kor, a Covid–19-járvány hatásának velünk élő lenyomata. Látva Sóki Tamás fotográfiáit olyan ez, mintha értelmét veszítené minden földtörténeti folyamat. A múlt kutatói ahhoz ugyanis már hozzászoktak, hogy a föld rétegeiben kutakodva csupa olyan fosszíliákra, lenyomatokra találnak, amelyek letűnt idők és korok pillanatnyi állapotát rögzítik, amelyek mindaddig ismeretlenül rejtőztek a mélyben. Ám a járvány miatt kihalt terek, termek és épületek pillanatfelvételei jelenünk élő kövületei. Létezésünk velünk lélegző szövetei.
Egykor Carl Sagan, a világmindenségben is az élet nyomait kutató csillagász felvetette, mi lenne, ha azt is megvizsgálnánk, hogy az űrből egyáltalán észlelhetők-e a földi élet nyomai. A tudományos-fantasztikus irodalomba illő anekdota szerint amikor az élet nyomait fürkésző szonda elhaladt a Föld mellett, és teleszkópjait a bolygó felé fordította, nem találta értelmes civilizáció nyomát. A Galileo szonda műszerei annyit azért kimutattak, hogy a földi légkörben van oxigén, szén-dioxid, metán, és a fotoszintézisre utaló gázok jelentétének mértéke arra utal, hogy odalent, a felszínen van/lehet élet.
Ilyenek ezek a most látható felvételek is. Azt mutatják, hogy itt élet nyomaira bukkanhatunk. Már csak ki kell várni, hogy az élet visszatérjen a falak közül a falak közé.
Eötvös Loránd nem csak egy egyetem
Eötvös Loránd korának nemcsak kiváló fizikusa volt (torziós inga), hanem tudományszervező, oktatáspolitikus, szenvedélyes hegymászó, lovas, kerékpáros és fotós is. Sokrétű érdeklődésének mozgatórugója a kíváncsiság volt. Élt és megélt, élményeit akkurátusan dokumentálta, ennek eredményeképpen bár nem köztudott, több ezer fotográfia maradt tőle a hálás utókorra.
Eötvös a fényképre mint a megismerést segítő képalkotási eszközre tekintett, amely lehetőséget ad az emberiség nagyszerű teljesítményének dokumentálására. Felvételein egyaránt tetten érhető a precizitás, a tudományos attitűd és a remek kompozíció.
Kameráján keresztül képet kapunk a XIX. század végi Budapestről. Nyomon követhetjük a tudomány és technika vívmányait, a fejlődő, hidat építő, közlekedő fővárost, amely dinamikusan épül be lakóházakkal, gyárakkal, kikötőkkel. Miközben madártávlatból kirajzolódik egy lüktető, szélsebesen fejlődő város képe, Eötvös a mikrovilágában is elidőz, hisz lencsevégre kapja az utcát, annak közlekedési eszközeit, lakóit, ugyanakkor megörökíti a polgári létforma részét, a ráérős sétákat, az állatkerti vizitálásokat.
Eötvös tudós emberként szívesen kísérletezett a fényképezőgép és a technika adta lehetőségekkel. Örömmel készített sztereóképet, ami a kor meghatározó technikájaként alkalmas volt arra, hogy térhatást csempésszen a kétdimenziós fotográfiába. Az osztott képek a válogatásban azért is érdekesek, mert ezeket két felvevőgéppel vagy olykor két összehangolt objektívet magában rejtő egyetlen sztereó fényképezőgéppel készítette, valódi dimenziókat tárva ezzel a néző elé.
A teljesítmény azért is bámulatos, mert Eötvösről azt feltételezi, hogy komoly technikát és súlyos terhet cipelt. Kellett ugye maga a gép vagy gépek, egy táska a törékeny üveglemezeknek, illetve egy állvány. Mindehhez kellett továbbá erő, türelem és némi segítség is, hogy elkészülhessenek ezek a korabeli streetfotók, amelyekben tulajdonképpen semmi különös nincs. Sétáló attitűddel készültek, mai szemmel nézve mégis izgalmas kordokumentumnak számítanak.
(Eötvös Loránd fotói a Városháza Kiadó Csak képek sorozatában jelentek meg. A képeket a cikk elkészítéséhez a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum bocsátotta a szerkesztők rendelkezésére. A cikk a könyv szövege alapján készült).
Budapest – kalandpark
Varga Benedek Budapesten talált rá a streetfotóra, amikor az egyetemi tanulmányai miatt Pápáról a fővárosba költözött 2012-ben. Fotóin a mindennapi embereket és a mindennapi helyzeteket ábrázolja, azt, ami „csak úgy megtörténik”, miközben az utcákat rója, akár a munkahelyére, akár vásárolni indul. A konceptuális fotó távol áll tőle, képei elkapott pillanatokat örökítenek meg, fotóin nem láthatunk megrendezett jeleneteket.
Eleinte Kálló Péter képei voltak rá nagy hatással, majd a 2011-ben megrendezett André Kertész-kiállítást követően kezdett tudatosan foglalkozni a streetfotózással. Kertész kortársaitól, a hazai streetfotó megalapozóinak tekinthető Benkő Imre vagy Szilágyi Lenke munkásságától a 12 fotóst összefogó BPSPC-ig (Budapest Street Photography Collective) egyenes út vezetett számára.
Varga szoftverfejlesztőként dolgozik, így a fotózás megmaradhatott csak és kizárólag örömfotózásnak, mellyel azokat a pillanatokat hozza közel nézőihez, amik mellett jó esetben elsétálunk. Képeit nem manipulálja, a kiemelt pillanatot a hétköznapok történéseiben keresi és találja meg, közelebb hozva minket, nézőket is a jelenlét tudatosabb megéléséhez. A mindennapok rohanásából kilépve rácsodálkozhatunk arra a valóságra, ami körülvesz minket ebben a hol nyüzsgő, hol kihalt városban.
„A fotográfus képei – a metrókocsi plafonját bámuló gyermek naiv kíváncsiságához foghatóan – megragadják képzeletünket, lapozgatva őket spontán emlékezésre, történetmesélésre késztetnek. Városi életünk nagy részét ilyen köztereken, köztes tereken töltjük, emberek között, magányosan. A streetfotós érzékeny pillanatfelvételei ezekre a budapesti nagyvárosi terekre irányítják a figyelmet. Van-e tipikusan pesti vagy budai ember? Milyen titkaik vannak a budapestieknek? – megannyi feltoluló kérdés, amelyre az utcát járó és azt megfigyelő fotográfustól kaphatunk válaszokat. Varga Benedek szerint a budapesti bizakodó, kedves és barátságos. Talán életkorából és tapasztalatából fakadóan a fényképész az örömteli, boldog, reményteli pillanatokat keresi és örökíti meg” – írja róla Uhl Gabriella a Városháza Kiadónál a Csak képek sorozatban tavaly megjelent kötet előszavában.
A légszennyezettség és a szegénység kéz a kézben jár
Az elmúlt évtizedben a Sajó völgyében – ahogy más területeken is – a légszennyezettség mértéke meghaladta a határértékeket. A uniós bíróság ezért pénzügyi szankciókat helyezett kilátásba.
A döntést Vivian Loonela, az Európai Bizottság szóvivője szerint „ébresztőnek” kell tekinteni. A magyar kormány egyelőre nem reagált az ügyben.
Bár Magyarország csökkentette szén-dioxid-kibocsátását az elmúlt évtizedekben, és nem a legrosszabb e tekintetben Európában, mégis magas a légszennyezettség mértéke. Környezetvédők szerint a szabályokat ritkán tartják be.
A tüzelhető anyagokat a legszegényebbek keresik az olyan kis települések közelében, mint például Sajónémeti. A régiót Európában a legszegényebbek között tartják számon: mióta a kommunista korszak nehézipara 30 évvel ezelőtt megszűnt, ezrek váltak munkanélkülivé.
(Cikkünket frissítettük, az okozott kellemetlenségért olvasóink és a Reuters hírügynökség elnézését kérjük.)
Cirkusz a függöny mögött
Urbán Ádám fotósorozata egészen új nézőpontokat kínál a cirkusz intézményével és a cirkuszművészettel kapcsolatban. A fotósorozat egyik legizgalmasabb jellemvonása a sokfélesége, ezáltal képes utat nyitni a különféle értelmezések és olvasatok előtt – kimozgatja a nézőt a befogadás hagyományos keretei közül. Pedig a cirkuszi befogadás eredendően egy perspektivikus élmény, amelyben a nézőpont, a nézői pozíció eleve rögzített.
Urbán Ádám képei kitágítják a perspektívát és felszabadítanak minket a narratíva kötöttségei alól, hiszen a cirkusz egyre inkább narratív műfaj, a többkötetes sikerregények, a nézettségi rekordokat döntő, folytatásos mozifilmek és sorozatok korában a cirkusz is belesimult a vonatkozó trendbe, és egyre inkább a történetmesélésen keresztül igyekszik újradefiniálni önmagát. Ezt a narratív héjat lehántva mutatja be egészen új megvilágításban, illetve fejezetenként más és más fénytörésben a cirkusz intézményét és a cirkuszi létezés különféle stációit a fotográfus-szerző.
Külön érdekessége a sorozatnak, hogy a fotográfus nem „csupán” dokumentál, hanem kalauzol is bennünket, hiszen a képeken érződik a bennfentesség kiváltsága és a jó értelemben vett részrehajlás, amellyel fotográfus a témájához viszonyul. Empátia és rajongás sugárzik minden egyes felvételből, így azok szubjektív naplóként, egy láthatatlan társulati tag vizuális tanulságtételeként is értelmezhetőek. A fellépők, a cirkuszcsinálók pedig nem pusztán tárgyai, de hősei is a képeknek, és a szóhasználat itt nem véletlen, mivel gyakran látunk heroikus erőfeszítéseket, a hősiesség pózába merevedő artistát, vagy az apró, félreeső szeparé homályában emberfeletti koncentrációval készülő fellépőt – mintha egy képregényfilm szuperhőscastingján járnánk.
Pedig a magasztos pillanatok itt bőven megférnek a felkészülés, az intimitás, az összpontosítás, az összeomlás és a fellélegzés pillanataival. A cirkuszi történéseknek ez a sokszínűsége, a bemutatott cirkuszi világnak ez a páratlan gazdagsága teszi igazán bámulatossá a fotósorozatot, amelynek – a benne szereplő képek saját jogon kivívott esztétikai értékén túl – a dokumentumértéke is felbecsülhetetlen – írja Szerényi Tamás a kötet előszavában.
Lehetetlen elkapások, centiken múló bajnoki cím
Kiuta Kumagai, a tízéves szumózseni
A szumóban, ebben a hagyományos japán sportágban nem mindegy, hány kilós az ember. A ringben súlyt emelő fiatal növendékek közül kitűnik tehetségével a tízéves Kiuta Kumagai. A fiú 85 kiló, pontosan kétszer annyit nyom, mint a kortársai, és annyira jó, hogy a nála öt-hat évvel idősebb szumósokat is legyőzi.
Kiuta tavaly megnyerte a tíz éven aluliak világbajnokságát, menet közben olyan távoli országok szumósait is legyőzve, mint az Egyesült Államok és Ukrajna. Apja által összeállított gyilkos edzésprogramját elolvasni is fárasztó. Heti hat napot edz, vagy a helyi szumóklubban, vagy otthon súlyt emel. Emellett úszik és atlétizál is, hogy a ruganyosságát, hajlékonyságát és a robbanékonyságát fejlessze, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy szumóbajnok legyen. Kiuta azóta edzi magát, amióta apja benevezte a még óvodáskorú kisfiút egy szumóversenyre.
„Nem tanítottam neki semmit, sok mindent ösztönösen tudott”, mondja Taiszuke, az apa, aki maga is szumóversenyző volt. „Igenis van olyan, hogy szumótehetség, és neki ez megvan. Megnyerte élete első versenyét, ebből gondolom, hogy különleges a srác.”
Kiuta szégyellős, visszahúzódó, szűkszavú fiú. Hogy mi motiválja? „Klassz dolog legyőzni a nálam idősebbeket!”
Zűrállomás
Molnár Zoltán a nagyapjától örökölt fényképezővel kezdett fotózni a kisképző diákjaként, majd az Iparművészeti Főiskolán tanult tovább, ahol Benkő Imre tanítványa volt. Mestere hatására a dokumentarista fotográfia felé fordult, harminc éve fotózza Budapestet „alulnézetből”. Az elesett, kiszolgáltatott embereket megörökítve szeretné úgy bemutatni a várost, mintha az egy távoli bolygó lenne.
A megújuló Budapest díszleteit kerülve Józsefváros vagy Csepel szolgál a képei háttereként. Málló vakolatú házak, kibelezett autóroncs, száradó tréningnadrágok egy bérház udvarán. És a harminc éve változatlan környezetben élő emberek mindennapjai. Ez az, ami Molnárt foglalkoztatja.
„Be-benéz elfelejtett helyek, elfelejtett szívek mélyére. Józsefváros rendetlen, romos udvaraira, a Keleti pályaudvar kietlen csarnokában a kényszerű vagy választott, várt utazásra indulók szokásait kémlelve. Aluljárók, elfeledett gyártelepek roncsai között lézengőket fotografál. Közparkokban olcsó szórakozást remélő, önmagukat elengedő, pihenő emberekre talál rá kamerája. Kedveskedő összebújás és idegenség vibrál az egymást követő fotókon, mert minden passzivitásában, lomha vagy kényszeredett várakozásában ott van a lüktetés, a város zaja, pörgése, amely évszázadok óta folyamatosan felforgatja lakói életét, élni, túlélni hagyja, és segíti a város közösségét” – írja róla Uhl Gabriella művészettörténész a Városháza Kiadónál tavaly megjelent kötet előszavában.
Joe Biden: rozsdaövezetből az elnöki székig
Joe Bident 2020. november 3-án választották meg az Egyesült Államok 46. elnökének, és ha minden jól megy, a 78 éves veterán politikust január 20-án iktatják be hivatalába fokozott biztonsági intézkedések mellett. A választási eredményt ugyanis Donald Trump távozó elnök mindvégig vitatta, ami egészen odáig fajult, hogy január 6-án hívei megrohamozták az amerikai törvényhozásnak otthont adó Capitoliumot. De ki is az a Joe Biden, aki életének telén kerül az Egyesült Államok elnöki székébe, és válik a világ legnagyobb hatalmú emberévé?
Joseph Robinette Biden Jr. néven látott napvilágot 1942-ben a korábban szénbányász pennsylvaniai Scranton városában, bár tizenhárom éves korában elköltözött családjával a szomszédos Delaware államba. Ettől függetlenül gyakran azonosította magát a munkásosztállyal, utalva szénbányászcsaládi hátterére, hogy szimpátiát szerezzen a kétkezű munkások körében.
Harmincévesen került a nagybetűs politikába: 1972-ben megnyerte Delaware állam szenátusi választását, mandátumát pedig hatszor hosszabbították meg 36 éven keresztül. Hivatalba lépésével be is került a szenátus külügyi bizottságába, és aktívan részt vett az amerikai külpolitika formálásában. Pályafutása során több tucat országban járt, és legalább hatvan külföldi vezetővel és közjogi méltósággal találkozott.
A demokrata színekben politizáló Biden a mindenkivel kiegyező szenátor hírében állt, s bár magát liberálisként határozta meg, megtalálta a hangot republikánus kollégáival a törvények elfogadásának érdekében. Számos társadalmi kérdésben nemegyszer konzervatív, szegregációt támogató álláspontot képviselt főként a kisebbségek kárára: 1974-ben az állami iskolák deszegregációja ellen foglalt állást, 1984-ben támogatta a marihuánafogyasztás büntethetőségének szigorítását. Ugyanez az ellentmondás igaz külügyi tevékenységére is: ellenezte az öbölháborút, egy évtizeddel később viszont támogatta Afganisztán és Irak invázióját.
Mindezek ellenére karrierje során sikeresen megtartotta a becsületes, családcentrikus és szavahihető politikus szerepét. Hosszas politikai tapasztalata és a konszenzusteremtési képessége miatt választották a demokraták 2020-as elnökjelöltjükké, akinek személyével azt üzenték, hogy visszatérnek a normalitáshoz Donald Trump elnöksége után.
Ahol a vírus miatt sem csorbult a szabadság
Ha nem lenne kötelező maszkot viselni a tömegközlekedésen, fel sem tűnne, hogy világjárvány van – mondja el az Indexnek a Tajvanon élő Pánszky Márk. Az angoltanárként is dolgozó magyar fotós tizenöt éve él a kelet-ázsiai szigetországban, ahol a koronavírussal sújtotta tavalyi évet is dokumentálta. Tajvan 2020-ban azzal vált különösen érdekes országgá, hogy a járványt nemcsak eredményesen, de kivételesen humánusan is kezelte. Pánszky Márk fotóiból is egy zavarba ejtően normális társadalom pillanatai köszönnek vissza: az emberek vallási fesztiválon vagy épp pride felvonuláson ünnepelnek, parkokban, tengerparton sétálnak szeretteikkel.
„A járványkezelés három szempontból is sikeres volt. Egyrészt alacsonyan maradtak a fertőzési és halálozási statisztikák: összesen 812 esetet regisztráltak, a hivatalos adatok szerint hét ember vesztette életét a járvány alatt. Megúszta a válságot a gazdaság, még annak ellenére is, hogy a világgazdaság összeomlott. Harmadrészt pedig a vírusnak minimális hatása volt a hétköznapokra” – folytatja Pánszky Márk. Saját állampolgárait ugyanis alig korlátozta a kormány. Márciusban meghosszabbították a tanintézményekben a téli szünetet, szilveszteréjjel pedig limitálták az ikonikus tajpeji 101 felhőkarcolónál szervezett, tűzijátékkal egybekötött tömegrendezvényt. De a boltok és a szolgáltatók, mint a fodrászok, konditermek, éttermek gyakorlatilag zavartalanul, egész évben nyitva tarthattak.
A siker titka mindenekelőtt a közelgő válságra adott, villámgyors reakció volt. Tajvan elsők között ismerte fel a koronavírusban rejlő fenyegetést, először a Kínából, majd a járvány terjedésével a világ többi részéről érkezők beutazását korlátozták a hatóságok. A külföldről érkezőkre két hét elzárás vár, ez azonban a világ többi részén megszokott házi karanténnál jóval szigorúbb. „A repülőtérről egy külön erre a célra kialakított karanténtaxi szállítja az embert a járványügyi elzárásra kijelölt helyre, ahol két hétig megfigyelés alatt áll” – folytatja a magyar fotós. A hatóságok alaposak voltak a kontaktuskutatásban is. Panszky Márk elmondja, nem önként letölthető alkalmazásokkal követték nyomon a vírus terjedését, a külföldről beutazókat mobiltelefonjuk cellainformációja alapján azonosították. Illetve megkönnyítette a tajvaniak életét a társadalmi szokássá vált közösségi távolságtartás. Az ázsiai nép, részben a SARS-járvány miatt, nem erőlteti az Európában megszokott üdvözlési formákat, ugyanakkor amint megjelent a vírus, azonnal hordani kezdték maszkjaikat.
Ezt inkább ne nevezzük sportéletnek
Márciusban kezdtek bevezetni jelentős korlátozásokat a nemzetközi sportéletben: előbb csak mérsékelték a nézők számát, majd fokozatosan zárt kapussá tették a mérkőzéseket több sportágban.
A bizonytalanságra való tekintettel versenyeket halasztottak el: a márciusban rajtoló Formula–1-es idény júliusban indult, a háromhetes országúti kerékpáros körversenyeket őszre halasztották, a Nemzetközi Teniszszövetség (ITF) 900 viadalt írt ki új időpontban. Az amerikai major ligák rájátszását félbeszakították, majd egy úgynevezett buborékban fejezték be, a labdarúgó Bajnokok Ligája egyenes kieséses szakaszát is augusztusban pótolták.
Voltak olyan sportágak is, amelyek a versenyek törlése mellett döntöttek:
- a második világháború óta először nem rendeztek tenisztornát Wimbledonban,
- elmaradtak a 2020-as felnőtt jégkorong-világbajnokságok,
- nem rendezték meg az egyik legnagyobb érdeklődésre számot tartó e-sport-versenyt, a Fortnite-világbajnokságot,
- 1945 óta először elmaradt az amerikai nemzeti betűzőverseny.
Szigorú járványügyi előírások és intézkedések mellett azonban több sportágban folytatódtak/újraindultak a versenyek. A maszkviselés és fertőtlenítés a sportban is mindennapossá vált, az üres lelátók azonban máig szokatlan látványt nyújtanak. Alábbi galériánkban bemutatjuk, hogyan alkalmazkodott a sportvilág a koronavírus-járványhoz.
Extravagáns hangdóm a Ligetben
„Amikor leültünk eldönteni, hogy a több kiírás közül melyikre adjunk be pályázatot, nem volt kérdés, hogy a Magyar Zene Háza a legnagyobb kihívás. Egyrészt tisztában vagyok vele, hogy a zene fontos kulturális exportcikk Magyarországon, másrészt vonzott, hogy egy park belsejébe, a fák közé építhetek.” (Sou Fujimoto, az épületet megtervező világhírű japán építész.)
A tervek szerint 2021 decemberében adják át a Liget Budapest Projekt keretében épülő Magyar Zene Házát. Az épület terveit Sou Fujimoto japán sztárépítész készítette, aki a kivitelezés során is folyamatosan figyelemmel kíséri a munkálatokat. Amíg a vírushelyzet engedte, havonta Budapestre repült. Mióta a pandémia miatt mindenütt szigorodtak a szabályozások, interneten követi a ház fejlődését.
A Magyar Zene Háza multifunkcionális intézmény lesz. Fontos része az állandó kiállítás, amely az európai zenetörténetet foglalja össze, kiemelve a magyar vonatkozásokat. Az interaktív, legmodernebb múzeumi elveket követő állandó kiállítás mellett egy szintén nagy méretű, ideiglenes tárlatok befogadására vagy rendezésére alkalmas tér kapott helyet. Az épület külső formái és belső terei önmagukban is különleges látványosságot jelentenek.
A kulturális kínálat egy szabadtéri és két beltéri koncerthelyiséggel, könnyűzenei tematikájú könyvtárral, a Liget felé nyitott kávézóval és a legmodernebb technikával ellátott, háromszázhatvan fokos zenei és vizuális élményt nyújtó Hangdómmal értékes programokat ígér.
Grúz nomádok végveszélyben
Natela Grigalashvilli mindig is arról álmodott, hogy egyszer operatőr lesz. Fotózni is azért kezdett el tanulni, hogy közelebb kerüljön e céljához. Aztán – ahogy az lenni szokott – a kényszerű lépcsőfoknak szánt fotóriporterkedésből végül szerelem lett.
Ma már ezzel és csak ezzel foglalkozik. Mégpedig igaz szenvedéllyel.
Az alábbi sorozat Adzsariában készült, messze a civilizáció zajától. Az ott élők afféle modern kori nomádok, akik őrzik még a hagyományaikat, ám ez egyre nehezebben megy nekik. Félő, sőt, valószínű, hogy egyedi kultúrájuk hamarosan teljes feledésbe merül.
Natela Grigalashvilli mégis megpróbálta megörökíteni a megőrizhetetlent.
Az üveges tekintetű Télapók éve
A koronavírus-járvány beszűkítette a lehetőségeket. Színház, mozi, gyülekezés, étterem, koncert, érintkezés nincs, a maszk mögül pedig nem ugyanolyan a világ. A karácsonyvárás adott, a szabályok lazulásáról ma még nem tudunk semmit.
A bizonytalanság, a tél, a korai sötétség, a bezártság nem ágyaz meg a jókedvnek, de az advent a reménykedés időszaka. A karácsonyi dekorálás, a sütés-főzés lehetősége elfoglaltságot ad, a fénnyel dekorált utcák némileg elterelik a figyelmet a jócskán lekorlátozott mindennapokról.
De hogy ez az advent nem az az advent, amire vágyunk, azt az ünnepváró fotóválogatásunk is hitelt érdemlően bizonyítja.
Eiffel Műhelyház a kulisszák mögött
1884–86-ban épült fel a magyar vasúttörténet európai viszonylatban is párját ritkító legnagyobb csarnokrendszere, az Északi Járműjavító, amely több éven át tartó átalakítást és felújítást követően 2020-tól a Magyar Állami Operaház új logisztikai és művészeti központjának ad otthont. A színpadokon, játéktereken kívül itt található az Opera próba-, gyártó- és raktárközpontja, ide költözött az intézmény kilenc gyártóüzeme, összes díszlete, jelmeze és kelléke is.
Az épület a nagyközönség előtt bezárni kényszerült még azelőtt, hogy igazán megnyithatott volna. Kollégánk, Trenka Attila, az Index fotográfusa azonban bejutott a kulisszák mögé, és kameráján keresztül egy olyan izgalmas világba kalauzolja az olvasókat, amit akkor sem láthatnának, ha az épület történetesen fogadna vendégeket.
A mostanihoz hasonló programínséges időkben minden morzsának örülhetünk, ami arról tudósít, hogy áll össze egy olyan monumentális darab, mint, mondjuk, a Diótörő, ami, ha az élet éppen a rendes kerékvágásban folyna, már most látható lenne a színpadon.
2020, ahogy a Reuters látta
Ahogy közeledünk az év végéhez, úgy sokasodnak a visszatekintések. A londoni székhelyű hírügynökség, a Reuters már most előrukkolt 2020-as képválogatásával, jóllehet még megannyi el nem lőtt képkocka kerülhetne bele a gyűjtésbe. Ettől persze 6 héttel az évzárás előtt is nagyon erős az anyag, melyet az ügynökség fotóriporterei készítettek az év legfontosabb eseményeiről, és amibe pár hétköznapi pillanatot is vegyítettünk.
Az idegrendszerünk elrongyolt, a vécépapírunk kemény
40 nap – 40 kép
A karantén szó eredetileg a 14. századi „quaranta” giorni olasz kifejezésből ered, ami a hajók és a hajózó személyzet 40 napos elszigeteltségét jelentette, mielőtt beléptek volna a velencei kikötőbe, ugyanis ennyi idő alatt derült ki, van-e ragályos beteg a hajón.
A karantén, mint a börtön is, egyfajta kívülről ránk kényszerített nyomás, hogy megfosztva szabadságunktól valamiféle túlélési stratégiát dolgozzunk ki – mondja Birtalan Zsolt fotográfus. Szerinte az ágyhoz kötött betegség is hasonló. Van, aki teret enged a csüggedésnek, inproduktív állapotba kerül, és kivár, próbál túlélni, van, aki használja ezt az állapotot, és keres valamit, ami kitölti az időt. A nyugodt szemlélődés, megfigyelés ilyesmi, hiszen a karanténban erre van tér és idő is.
Ebben az időszakban újabb tapasztalatokat szerezhetünk magunkról, a külvilághoz, illetve másokhoz való viszonyunkról. Az összezártság, a monotonitás egyfajta meditatív állapotot is a felszínre hozhat. Érzékeink kiélesednek, minden más fénytörésbe kerülhet. Megpróbálhatjuk, hogy a legjobbat hozzuk ki ebből a nehéz helyzetből, hiszen kelet-európaiként az ilyesmiben van gyakorlatunk.
Esterházy Péter írja nagyon találóan: „Közép-európaiak vagyunk: az idegrendszerünk elrongyolt, a vécépapírunk kemény.” E sorok igen aktuálissá váltak március óta – véli a fotográfus.
Talán a sors fintora, hogy Birtalan Zsolt karanténról szóló kiállítása a megnyitás után pár nappal be is zárt az Artphoto Galériában. A fotók a karanténszabályok szigorodása miatt jelenleg az online térben, egy részük pedig itt, az Index Nagykép sorozatában tekinthetők meg. A kiállítás a karanténszabályok enyhülése után újra kinyit.
Kutyaszánnal Isten felé
„Szeretem a kutyákat, témáimban gyakran ember és természet kapcsolatát keresem. Szívesen járok és visszajárok Erdélybe egy-egy sorozatért. Talán, mert nekem is itt vannak a gyökereim, ezért tudok a helyszínen felszabadultan alkotni” – mondja Végh László, aki a héten kiérdemelte a fiatal, 35 év alatti fotográfusoknak kiírt Hemző Károly-díjat.
Rovataink a Facebookon