Aki megérezte a földút szelíd hatalmát

február 8., 23:38 Módosítva: 2020.02.10 00:36
302

„Az ember hasztalan próbálja tervei által a földgolyót rendszerbe foglalni, ha nem rendeli alá magát a földút biztatásának. Az a veszély fenyeget, hogy a ma élő emberek mind nehezebben hallják meg a beszédét. Már csak a készülékek lármája jut el a fülükig, amit majdhogynem Isten hangjának tartanak, így válik az ember szétszórttá és úttalanná. A szétszórtak számára az egyszerű egyhangúnak tűnik. Az egyhangú untat. Az egykedvűek már csak a közömböst találják.

Az egyszerű elmenekült; csendes ereje kimerült

– írja Martin Heidegger német filozófus egy esszéjében.

Mikor 2018-ban Pilló Ákos fotográfus először találkozott Heidegger A földút című írásával, döbbent rá, hogy korábbi munkái készítése során mennyit időzött földutak közelében. Akkor még nem tudta, csak sejtette, hogy „minden növekvő dolog tágassága, mely a földút körül időzik, világot adományoz.“ Ilyen világ volt első, több éven átívelő sorozata a Faluvége, melyet Nagydobronyban készített 2009 és 2014 között. De az Elmosódott évek címet viselő munkájában (2010-2015), melyben a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből elszármazott, harmincas éveikben járó fiatalok életét dokumentálta, ugyancsak érzékelhető volt a „földút bíztatása“. Nagysikerű Kárpátalja sorozatában is – melynek egy részletét 2017-ben mi is bemutattuk – érezni lehet a "földút szelíd hatalmát".

2017-től munkáiban már filozófiai kérdéseket is boncolgat. Teremtés című sorozatának célja, hogy gondolatokat ébresszen a létezésről, az ember és az univerzum kapcsolatáról és a teremtő erőről, amely mindannyiunkban munkálkodik. Bár régóta foglalkoztatja városi létformából kivonuló emberek élete, illetve a hagyományos életmódok felkutatása, csak idén kerültek helyére Pilló gondolatai az új projektjével kapcsolatban, melynek A földút címet adta, és amellyel elnyerte a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíj programjának támogatását 2019-2022 közötti időszakra.

Terveim szerint a projekt megvalósítási időszakában egy kettős utazásra vállalkoznék.

Az egyik alapja egy belső utazás lenne, melyben előhívnám az elmúlt negyvenegy év során felhalmozódott emlékeimet, melyeknek valamilyen módon köze volt a földúthoz, majd felkeresném ezeket a helyszíneket, és kísérletet tennék a heideggeri filozófia képekben történő megfogalmazására. Az ezzel párhuzamos utazás, pedig egy kutatómunka, melyben a Kárpát-medencét járnám be olyan helyek után kutatva, ahová legkevésbé ért el a technológiai fejlődés, ahol még léteznek a hagyományos állattartási módok, növénytermesztési formák, továbbá olyan személyek, családok felkeresése és életük dokumentálása, akik kivonultak a világból, és földutak mentén próbálják élni az életüket“

– írja a munkatervben.

Az itt látható képek többek között olyan korábbi projekekből származnak, melyek szorosan kötődtek a földúthoz. Pilló Ákos munkáiból legutóbb a Kolta Galériában lehetett egy szélesebb válogatást látni.

Tekintse meg a további képeinket

A Hableány-tragédiával nyert első díjat az Index fotóriportere

január 27., 13:30 Módosítva: 2020.01.28 12:01
590
A Hableány-tragédiáról készült képeivel Ajpek Orsi, az Index fotóriportere és képszerkesztője nyerte a 38. Magyar Sajtófotó Pályázat „Képriport” kategóriájának első helyét. A fotópályázat eredményeit hétfőn hirdették ki a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban.

„Elképesztő teljesítmény volt, amit annak idején nyújtott. A tragédia estéjén a szakadó esőből kellett már hajnalban hazazavarni, a kiemelés napján meg a tűző napról kellett közel 10 óra aszalódás után úgyanúgy győzködni a hazamenetelről” – nyilatkozta Ajpek Orsi teljesítményéről Kárpáti Márton főszerkesztő-helyettes.

A Hableány katasztrófája a tavalyi év egyik legfontosabb magyarországi eseménye volt, a hajószerencsétlenség híre az egész világot bejárta: a sétahajó katasztrófájáról beszámolt többek között a  CNN, a BBC, az Aljazeera, az RT (Russia Today), a Bangkok Post, a New Zealand Herald, valamint számos ázsiai – elsősorban dél-koreai – portál.

Ahogy korábban az Index is beszámolt róla, a magyar sétahajó 2019. május 29-én este az esős időben felborult és másodpercek alatt elsüllyedt, miután a Viking Sigyn nevű szállodahajó nekihajtott a Duna fővárosi szakaszán, a Margit hídnál. A fedélzeten 33 dél-koreai turista és a kétfős magyar személyzet utazott. A mentőakciót a viharos időjárás, a rossz látási viszonyok és a folyó áradása nehezítette.

Közvetlenül a baleset után 7 embert mentettek ki a vízből és 7 áldozat holttestét találták meg. A hatóságok kevés esélyt adtak a további utasok túlélésére. A folyóban 9 méter mélyre süllyedt roncsot az erős sodrás miatt a búvárok napokig nem tudták megközelíteni, kiemeléséhez meg kellett várni az apadást. Napokkal a tragédia után is találtak holttesteket a Duna különböző szakaszain, ill. a búvárok hoztak fel áldozatokat a roncsból.

A Hableányt végül június 11-én sikerült kiemelni. A hajótestben további áldozatokat találtak. A sétahajóval ütköző hajó kapitányát halálos tömegszerencsétlenséget okozó veszélyeztetés gyanújával tartóztatták le.

Ajpek Orsi nemcsak a hajószerencsétlenség éjszakáján tartózkodott a helyszínen, hanem ott volt a Hableány kiemelésénél, a roncs elszállításánál, valamint a magyar kapitány és matróz dunai búcsúztatóján is, vagy amikor a szállodahajó kapitányát 15 millió forintos óvadék ellenében kiengedték a Nagy Ignác utcai börtönből. A folytatásban az ő képei közül válogattunk:

Tekintse meg a további képeinket

A szép ország reményében jöttek, és maradtak

január 24., 00:01 Módosítva: 2020.01.24 23:45
126

Amikor megkérdezték a kínai születésű An Rong Xút, hogy mit szeret a legjobban csinálni New Yorkban, akkor azt választolta, hogy felülni a 7-es metróra. Ez a vonal az, ami Manhattan csücskétől, a Wall Street és a Times Square forgatagából egészen Queensig, a bevándorlók és kevésbé tehetősek lakóövezetéig viszi az utasokat. “Tapasztald meg, hogy mennyiféle ember van a szerelvényen, hány nyelven beszélnek, milyen a fény a vonaton. Annak ellenére, hogy borzasztó a szolgáltatás, a napfény egyenesen besüt, és a 7-es vonal ilyenkor olyan, mintha egy filmben lennél” - mondta Xu a Vice-nak adott interjújában.

A 7-es metró végállomása Flushing, New York kínai bevándorlóinak központja, innen indult például a város legjobb kínai büfé franchise-ja, a Xi’An Famous Foods, a járat pedig az, ahol idén a bemondó hangját egy sorozat promójaként lecserélték a komikus-színész Awkwafinára. Ő volt az, aki az utóbbi évek két legfontosabb, ázsiai-amerikaikról szóló filmjében is játszott, az egyik a Kőgazdag ázsiaiak című romantikus komédia volt, a másik pedig a nemsokára nálunk is bemutatott A búcsú, amiben egy olyan kínai származású amerikai nőt játszik, akinek a családja hazatér, hogy búcsút vegyenek a halálosan beteg nagymamától – akinek az ország szokásai szerint nem mondták meg, hogy hónapjai vannak hátra.

Mindkét film erőteljesen szakított azokkal a hagyományokkal, ahogy az amerikai filmekben az ázsiai bevándorlókat és leszármazottaikat ábrázolták, nem volt szó egzotikus fetisizálásról, rasszista poénokról, vagy bármiféle közhelyről, az alkotók döntéseit a közönség honorálta is, a maga módján mindkét film kivételes anyagi siker lett. Közönség volt rá: csak ha New Yorkot nézzük, a kínai bevándorlók száma 2014-ben elérte az 570 ezret, ezzel a legnagyobb ázsiai közösségnek számít a kontinensen kívül. Az egész országot nézve két és fél millió kínai bevándorló élt az Egyesült Államokban a Migration Policy adatai szerint.

Habár a reprezentáció végre változik, az amerikai történelem híresen problémásan állt az ázsiai bevándorlókhoz: a 19. század kínai munkásaira nagy szükség volt a földeken, a boltokban, és főleg, a transzkontinentális vasút építésekor, de az ország képtelen volt mit kezdeni a saját infrastruktúrákat kiépítő, zártabb közösséget alkotó bevándorlókkal, ezért egy 1882-es törvénnyel (Chinese Exclusion Act, azaz a kínai kizárás határozata) a kongresszus effektíve megtiltotta, hogy többen érkezzenek az országba.

“Egy kínai munkás sem szerepel azon az aranyszöget ábrázoló fotón, ami a transzkontinentális vasút építésének befejezését örökítette meg, pedig nagyrészt ők dolgoztak rajta” – mondja Xu, amikor a My Americans című fotósorozatáról beszél. Az évek óta tartó, végtelen anyaggal a fotós az amerikai kínai közösségeket örökíti meg.

Xu az anyag leírásában kifejti, hogy kínaiul az Amerikai Egyesült Államok neve szabadon fordítva “szép ország”-nak feleltethető meg (美國), ahova a jobb élet és az otthoni család fenntartásának érdekében érkeztek a bevándorlók a 19. századtól kezdve. A fotós ezt a szép országot akarta megörökíteni, ezt az ígért jólétet, szabadságot és hazát, az amerikai dokumentarista fotósok hagyományának folytatásaként, de kizárólag a kínaiakra és az Amerikában létező Kínára összpontosítva.

Xu emellett aktuális politikai témákkal is foglalkozik, 2019 végén a hongkongi zavargásokat fotózta a nyugati sajtó számára.

Tekintse meg a további képeinket

Nem megszűntem, csak most valahogy nem vagyok

január 14., 18:33 Módosítva: 2020.01.20 07:44
7582

Terhes vagyok, mondtam, amikor még igazán teher sem volt az állapotom, és később is ezt használtam, amikor meg már az volt. Amikor már nehéz volt felvenni a cipőmet, éjszaka nem aludtam, mert bárhogy fordultam, mindenhogy fájt, és rettegtem, nehogy koraszülött legyen a kisebbem, mert közben a nagyobbat emelgetem. És aztán megszülettek a gyerekeim, én meg vártam a nagy érzelembombát, hogy most már akkor én vagyok az ő édesanyja. De nem jött.

Jött viszont a védőnő, először, miután hazaértünk, aztán mondta, hogy majd jön egy hét múlva is. Aztán egyszer csak csengettek. A védőnő. Mit keres itt? Azt mondta, csak egy hét múlva jön, mindegy, biztos a szomszédot keresi, sorházi lakás. Csapzott vagyok, beengedem a kapun, jön mögöttem, utánam. Nem azt mondtad, hogy jövő héten jössz? Jövő hét van, feleli. Nekem pedig nincsenek emlékeim. Nem értem, hogy telt el egy hét, összefolyik minden, a kakis pelusok, az állandó etetések, a bizonytalanság, a félelem, az aggódás, hogy majd nem fogok helyt állni. Persze, sejtettem, hogy nem lesz minden rózsaszín cukormázas álom, de sosem gondoltam, hogy a síró gyerekemmel a fürdőszobában ülök majd totál kiütve a fáradtságtól, kezemben egy hajszárítót zúgatva, csak hogy valahogy elaludjon. Fehér zaj, írta a Google, a Google, ami először a legjobb barátom lett, aztán örök ellenségem. Mert mindenre van tanácsa, ötlete, és mindenről megmondja, hogy normális, aztán meg, hogy nem az. 

Gáldi Vinkó Andrea Sorry I Gave Birth I Disappeared But Now I’m Back című sorozata több tucatnyi emlékemet hozta felszínre. Képeinek júliusban a FERi galéria adott otthont: a galéria falain kis méretű fotók sorakoztak, rózsaszín ragasztószalaggal rögzítve, a képek között szöveges, rajzos papírlapok álltak. Nincs távolság, közelség van, hiszen ez egy magánbeszéd, a fotóművészből lett anya öndefiniálisi kísérlete, annak megörökítése és átadása.

„Ez a munka, ami lehet, sosem lesz több, mint egy folyamat, valójában arról az érzésről szól, hogy kitermeltem és megszültem valakit, akit mindennél jobban szeretek. Önmagamnál is jobban. Az alkotásnál is jobban.

Nem szűntem meg létezni, csak valahogy most egyáltalán nem vagyok.

Kevésbé hiszek magamban, az alkotásban, és ezek jelentőségeiben. A sorozat ezekről a kételyekről, félelmekről, kérdésekről szól. Erről a változásról, a megértésről és az emlékezésről. Arról a folyamatról, amelyben minden olyan fontosnak tűnt, és pont mire talán megértettem volna, már vége is lett, és egy újabb kihívás elé állított. Hogy lehet, hogy valami, ami annyira ősi és univerzális, mint az anyaság, mégis annyira magányos. Hogyan lehetséges, hogy még mindig nincsenek válaszok. Hogy még mindig ennyi tabu van körülötte. Mi történik a testünkkel, a hormonjainkkal, a gondolatainkkal, a barátságainkkal és a szerelmünkkel. Mi lesz a karrierünkkel, az otthonainkkal, a szennyessel és a mosogtanivalóval, és mi lesz a szexuális vágyainkkal. Hova tűnik a szabadságunk, hová a zuhanyzásaink és az alvásaink. Szeretek anya lenni. Nagyon szerettem művész is lenni” – írja munkájáról Gáldi Vinkó Andrea.

A fotóművész Rómában érettségizett, majd az ELTE-n tanult művészettörténet–esztétika szakon, 2011-ben pedig a MOME fotográfia szakán szerzett diplomát. Az anyaság hirtelen érkezett az életébe, és miközben korábbi munkáiban főként barátait fotózva, őket ábrázolva adta át művészetében a gondolatait, addig ezúttal saját magát és a családját is bevonta a projektbe. Bár nem így tervezte. „Pár kép úgy került be végül a sorozatba, hogy amikor anno lefotóztam, azt gondoltam, ez csak gyors jegyzet, hogy ne felejtsem el, hogy majd később emlékezzek rá, hogy ilyen kép is kell – például a portré rólam az anyatejfoltos pólómmal. Később ezek a képek más értelmet kaptak, és megmaradtak, mert minden bennük volt.”

Gáldi Vinkó Andrea nem készült szakkönyvekkel a posztpartumra, korábban spontánul élt, szinte bázis nélkül utazgatott. Aztán amikor terhes lett, hazaköltözött Magyarországra. Szakkönyvek olvasgatása helyett azonban inkább gyorsan elintézett még minden fontosat a szülésig tartó időben, mintha legalábbis utána már megszűnne fotóművésznek, embernek vagy nőnek lenni.

„Aztán egyszercsak megszületett a gyerekem, én meg ott álltam enyhén felkészületlenül. Azt hittem, hogy a szoptatás csak annyi, hogy ráteszed a gyereket a melledre, ő pedig nekilát enni. Nem tudtam, hogy ez komoly szenvedés is lehet, amit neki is és nekem is meg kell tanulnunk. Nem tudtam, hogy létezik szoptatási tanácsadó, és még számos egyéb dologról sem tudtam. Szeretném a sorozatot – ami egyébként azóta is folyamatosan készül – könyvben is kiadni, mindazokkal a feljegyzésekkel, kézzel írott gondolatokkal, amik a kiállításon is szerepeltek. Fontos, hogy tudjuk, nem vagyunk egyedül, amikor belezuhanunk ebbe a bizonytalanságba, a káoszba, ami aztán szép lassan elkezd letisztulni, ahogy telik az idő.”

Ezt a rendezőelvet, a kezdeti káoszból a letisztultság felé tartó mindennapokat alkalmazta Oltai Kata művészettörténész, kurátor, amikor a fotóművész képeit felhelyezték a FERi falára „Jó volt látni a képeket abban a kontextusban, ahogyan Oltai Katával a FERi-ben elrendeztük őket. Hasonlóan, 10x15-ös méretben rendszerezem a fotóimat én is a stúdiómban, amikor szelektálok, ezért is akartuk megtartani ezt az installálást, de nekem otthon ennyire nem tisztult le a sorozat íve, mint ott, a FERi falain.”

Gáldi Vinkó Andrea fotói közül hármat nemrég beválogattak a TJ Boulting londoni galéria Birth (Születés) című kiállításába is, a tárlatot pedig – az első ránézésre akár mellbimbóként is értelmezhető, kék háttér előtt készült – hasfotójával reklámozták a sajtóban, valamint a meghívókat is az ő képével küldték ki. „A mióta mindkét kiállítás véget ért, megint nehezebb csak anya szerepben lenni” – mondta, aztán megjegyezte, milyen jólesett neki a sok visszajelzés.

„Jó volt a sok visszacsatolás más anyáktól, nőktől, hogy igenis fontos lenne erről többet beszélni, több nő szempontú vizsgálódást, művészetet látni ebben a témában, hogy a hétköznapok könnyebbek legyenek. De amúgy szerintem

ez a kettősség, a balanszírozás a meló és a gyerek között most már örökre megmarad.

Tekintse meg a további képeinket

Erőszak, szőrme és hideg zavarba ejtően szép pasztellszínekben

január 9., 22:01 Módosítva: 2020.01.10 22:26
206

Jakutszk, a durván 270 ezer lakosú város, ami Moszkvától több mint 8000 kilométerre fekszik Oroszország távolkeleti részén, a világ egyik leghidegebb városaként ismert. Ez a grammatikai értelmében vett szuperlatívusz  Jakob Schnetz fotográfus szerint egy rakás prekoncepciót sűrít magába. A sötétség, az elszigeteltség és a civilizált világtól való távolság, a militarizmus és a Szovjetunió lenyomatai mind olyan, Oroszországról alkotott sztereotípiák, amelyek erősen kapcsolódnak a Nyugat (kulturális) hegemóniájához.

Schnetz  Reindeer and a Burning Oil Can (magyarul: Rénszarvas és egy égő olajkanna) című sorozatának Jakutszkban készült képei játékosan reflektálnak az erőszakra, a szőrmeviselésre, a hidegre és a militarizmusra, mint olyan klisékre, amiket tipikusan oroszosnak tartanak az Oroszországtól nyugatabbra élők. 

Tekintse meg a további képeinket

Szelfizés önarckép nélkül

január 6., 00:27 Módosítva: 2020.01.06 18:41
286

Bár a vágy önmagunk megörökítésére messze megelőzi a fényképező feltalálását, mára ennek a vágynak a kielégítése a kezelő felé néző kamera telefonokba építésének és az egyszerű fényképmegosztási lehetőségek elterjedésének köszönheten ugyanolyan rutinná vált, mint a fogmosás. A jelenlegi trendek alapján az ezredforduló körül született generáció tagjai halálukig várhatóan fejenként 25 ezer szelfit fognak posztolni.

Abban a korban, amikor arcunkat minden nap a világ elé tárjuk, egészen különleges az a mód, ahogy Harris Mizrahi próbálja megmutatni magát. A New York-i fotós ugyanis saját “sebezhetősége” és bipoláris depressziója miatti kapcsolatteremtési nehézségei miatt tulajdonképpen portréfotókból építi saját arcképét. Modelljeit véletlenszerűen választja ki és szólítja meg, hogy a portrékban ne csak a puszta alak legyen benne, hanem a kapcsolatteremtés, a saját magából való adás és a belehelyezett bizalom is. Éppen ezért Mizrahit nem az "igazság" érdekli, hanem az "igazságok", képeit a fantázia és valóság közti szürkezónába lövi be.

Mizrahi a világháború utáni korszak egyik nagy country-sztárja, Marty Robbins által megénekelt mindennapi történetek hatására fordult el a hiperurbánus New Yorktól és az utcafotózástól, és kezdte felfedezni az Inside Out díjnyertes sorozatának főszereplőjét: az amerikai vidéket. Utazásait egyfajta terápiának éli meg. Nem jelöli ki úticélját, nem tervezi meg az útvonalat. Néha néhány órát utazik, néha hetekig van távol otthonától. Kis bárokban, motelekben, az utcán, vagy véletlenszerű lakásokba bekopogva szólítja meg modelljeit. “Az ösztöneimet követem, melyek idővel egyre élesebbé, kifinomultabbá váltak”.

Mert Mizrahi a szelfizéssel ellentétben nem a tervezettet, a szépet, a hatásosat keresi; szerinte a spontaneitás, és a “tervezett alultervezettség” az, ami képeinek erőt kölcsönöz:

Az emberek mindig bonyolultak, és én mindig az emberi dimenziót keresem bennük, ami ellentmond a kliséknek és feltárja törékenységüket, esetlegességüket. Ami megmutatja, hogy emberek.

Paradox módon Mizrahi képein néha az emberi portrékat az emberek nélkül emberi környezet - az előkert, vagy a háziállatok - rajzolja ki, de egyébként is, mindenhol hangsúlyos a mikrokörnyezet vagy a városi táj által kijelölt tér.

Eleinte az volt számára a legnehezebb, hogy teljesen idegen embereket szólítson meg, de Mizrahi szerint soha nem szabad idegeskedni, mert ha egy ismeretlenül idegesen közelít valakihez, akkor az hasonló reakciókat vált ki. A fényképezésben amúgy is mindig van egy eredendő és kölcsönös bizalmatlanság, mondjuk Mizrahi pont ezt a dimenziót akarja eltüntetni:

Tényleg szeretetet érzek azok iránt, akik a kamerám előtt állnak, és ezek miatt a pillanatok miatt válik a fényképezés igazán személyessé. Valamit én is mindig adok cserébe. Csak így lehet ezeket a képeket elkészíteni. Fotósként neked is meg kell mutatnod, hogy te is hajlandó vagy sebezhetővé válni.

És Mizrahi ebben a kölcsönös sebezhetőve válásában nem csak képei alapján lehet sikeres. Ugyanis elmondása szerint sok találkozása nem merül ki a fotózásban, a legváratlanabb helyeken ültetik le ebédelni, marasztalják ott éjszakára.

Tekintse meg a további képeinket

Itt nem csak az emberek, a vallások is együtt tudnak élni

január 2., 23:48 Módosítva: 2020.01.03 11:22
80

Sanghaj a világ tizedik leggazdagabb városa, amit az 1980-as években elkezdődött kínai nyitási politika óta hatalmas gazdasági és építészeti fejlődés jellemez. Ugyanakkor az elmúlt 30-40 évben Kínában nemcsak az életszínvonal emelkedett ugrásszerűen, hanem vallási újjáéledés is történt, ami a buddhizmustól az iszlámon és a taoizmuson át egészen a kereszténységig mindegyik vallást érinti. Ez megfigyelhető Sanghajban is, ami az ország tengeri kapujaként mindig különösen nyitott volt a kívülről érkező hatásokra.

A fotográfus és antropológus Liz Hingley négy éven keresztül végzett terepmunkát, hogy feltárja a közel 26 millió megapolisz privát és hivatalos rituáléit, tereit: ebből született meg a Sacred Shanghai című fotósorozat, amelyet szeptember 26-áig a Liverpooli Egyetem múzeumában is bemutattak, de amiből végül könyv is készült.

Tekintse meg a további képeinket

A bokorban kukkoló puttótól az elszakított vőlegényig

2019. december 31., 23:35 Módosítva: 2020.01.02 00:19
272

Komoly volt idén a felhozatal rendőrségi képekből a Police.hu-n, ennyire sok  kép rég nem volt a hagyományos év végi válogatásunkban. 2014-ben újult meg a rendőrség honlapja, és akkor kezdtük el a sorozatunkat: itt van a 2015 -ös a gyönyörű Pintér Sándorral, a 2016-os a rejtőzködő Wartburggal, a 2017-es sok zseniális darabbal, a 2018-as a Suzukiba szorult rókával. Ráadásul idén konkurenciát is kaptunk Barakonyi Szabolcs személyében, aki négyéves terepmunka után nagy sikerrel bemutatta a Hűlt hely – Forenzikus esztétika című kiállítását, amivel még a Police.hu-n is megjelentDe nem csűröm-csavarom tovább, beszéljenek magukért 2019 legjobb rendőrségi fotói.   

Tekintse meg a további képeinket

Az évszázad árvízétől a Hableány-katasztrófáig

2019. december 29., 21:58 Módosítva: 2019.12.30 14:20
225
Végignéztük az Index fotósainak 2010 óta készült képeit, és a legjellemzőbbeket kiválogattuk, hogy így emlékezzünk meg az évtizedről.
Tekintse meg a további képeinket

Állatokkal élni maga a tanító káosz

2019. december 26., 22:26 Módosítva: 2019.12.30 11:05
183

Az állatfotózás szinte egyidős a fényképezéssel, az 1840-es évek dagerrotípiáin sem csak embereket láthattunk, az egyik legnagyobb fotós, Henri Cartier-Bresson macskafotóit mindenki ismeri, az utóbbi pár évben a közösségi oldalakat pedig elárasztották az igazi lájkmágnesként működő képek a házi kedvencekről. Sage Sohier fekete-fehér fotói egy teljesen más, mégis ismerős világot mutatnak be.  John Berger angol író és műkritikus szerint az állatok enyhítenek az emberek magányosságán, és tény, hogy senki nem tud olyan szemekkel ránk nézni, mint a kedvenceink. Ezeket a pillanatokat Sohier képein is el lehet kapni. De érdemes jobban megnézni a látszólag idilli fényképeket, amikben a hihetetlenül sok részlet miatt nem nehéz elveszni. Nagyon sok mindent megtudhatunk belőlük arról a különleges viszonyról, ami az embereket a társállatokhoz fűzi, hogy nem mindig olyan egyértelmű, hogy ki a falkavezér, és hogy a sokszínűség maga a gyönyörű káosz. 

Sage Sohier a Harvard Egyetemen szerzett diplomát, és a hetvenes években pályakezdő, fiatal fotósként Boston utcáit járta. Amikor kiderült, hogy édesapja meleg, úgy döntött, készít egy sorozatot azonos nemű párokról, és szerette volna, ha a képeken családtagjaik, gyermekeik és barátaik is szerepelnek. Úgy gondolta, csak így tudja hitelesen bemutatni az életüket, azt, hogy mekkora bátorság kell felvállalni magukat és egymást. Ez lett az At Home With Themselves. Perfectible Worlds című sorozatának képeivel pedig azok világát próbálta közelebb hozni hozánk, akiknek a hobbijuk az életük, a modellezőktől kezdve azokig, akik nagy történelmi eseményeket játszanak újra. Azért fontos megemlíteni ezt a két projektet, mert mindkettőnek van közös keresztmetszete az Animals sorozattal, amely most jelent meg könyv formájában. Sage Sohier észrevette, hogy fotóinak szereplői sokkal természetesebben viselkednek, sokkal komfortosabban érzik magukat, ha kedvenceik is velük vannak, ezért egyre több és több képen tűntek fel, egyre inkább előtérbe kerültek az állatok. Sohier idővel már tudatosan kutatta fel kutya- és macskabemutatókon az alanyokat, vagy apróhirdetéseken keresztül találta meg őket. Különösen azok a hirdetések érdekelték, amikben az állt, hogy gyerekek és különböző fajtájú állatok élnek együtt a háztartásban.

Persze az állatok enélkül is mindig fontos szerepet töltöttek be az életében. Ez családi örökség, ő maga négy kutya mellett nőtt fel, és ahogyan egy interjúban fogalmazott, ők "nevelték fel őt és testvérét". A családi falka egyik tagja a Folly nevű uszkár volt, akit édesanyja még fiatal felnőttként vett magához, és akinek saját helye volt a bárban, amikor elkísérte gazdáját. Sohier szerint a kutyák körül forgott az életük, ők édesítették meg a hétköznapokat. Majd a kutyák mellé megérkezett egy kékszajkó fióka, amit megmentettek, miután a fészke megsemmisült. Életre szóló tanulság volt, ahogy a madár, amely eleinte rájuk volt utalva, egyre függetelebebb lett, majd egyszer soha nem tért vissza, ők pedig csak remélni tudták, hogy nem történt komolyabb baja, hanem egyszerűen családot alapított. Sohiernek jelenleg három kutyája van, mindegyikük mentett, és legújabb projektjének is köze van az állatokhoz. A Peaceable Kingdom állatmenhelyekről és a lakóikról szól majd.

Tekintse meg a további képeinket

Az igazi laszt kriszmasz: Isten nem boldogul a webkettővel

2019. december 24., 14:26 Módosítva: 2019.12.25 13:01
53

Ez most tényleg a leszt kriszmasz lesz? Isten golfozni megy Donalddal, miközben Szent Péter kétségbeesetten köt masnit a kis Jézusnak szánt szalmabálára. Elkészül 9 milliárd fröccsöntött Jézuska, de hiába. A Mikulás szánja rossz lehajtónál jön le az északi sarkkörön. Seveledi Károly a fafaragás legnagyobb élő művésze dúdolgatva mészárol a bánatbarna sárban. Bonzsur Katalin a nagy hajtásban tényleg elhagyja a fejét. Egy nyugalmazott kémiatanár posztol egyet, aminek beláthatatlan következményei lesznek.

Az Indexen már hagyomány, hogy az adventi hetek Budapestjének hol groteszk, hol szürreális, hol elgondolkodtató karácsonyi pillanataiból összeválogatunk egy Nagyképre valót, és ezekhez a hangulatukba illeszkedő abszurd, groteszk mininovellákat fűzünk. (A 2017-es összeállítást itt, a 2018-ast itt találja.)

Az idei képekhez született szövegek egyes motívumai vissza-viszatérnek, így a rövid írások esetenként egy-egy hosszabb történet részeivé válnak – de reményeink szerint önmagukban is élvezetesek és szórakoztatóak.

Tekintse meg a további képeinket

Boldog születésnapot, Jézus!

2019. december 23., 23:26 Módosítva: 2019.12.24 23:42
188

Amerikában minden nagyobb, szebb és esetenként giccsesebb. Ennek egyik ékes bizonyítéka az adventi időszak, amikor a kertvárosok lakói mindent megtesznek azért, hogy ne csak a zöldebb fű miatt irigykedhessenek a szomszédok, de gazdagon díszített otthonaik igazi helyi látványosságként működjenek, amiért mindenkinek megéri kiszállnia az autójából.

Gondolnánk, hogy ez is csak azt bizonyítja, mennyire felszínesek, mennyire magamutogatók az emberek az Egyesült Államokban, de nem. Az ember méretű gömbdíszek, a ledes jászolok és a csúnya karácsonyi pulcsik mögött egy sokkal kedvesebb és szimpatikusabb világ húzódik meg. Erre jött rá a Boldog születésnapot, Jézus! című fotósorozat készítője, Jesse Reiser is.

Amerikában először csak a német közösségekben állítottak fel karácsonyfákat, mindenki más pogány szokásnak tartotta egészen addig, amíg 1846-ban Viktoria királynőről és családjáról nem készült egy metszet, amin egy szépen feldíszített fenyőt állnak körül. És utóbbi ugyan még mindig fontos főszereplője az ünnepeknek, a stáblista kibővült, nem is akárhogyan. Jesse Reiser családja nem vallásos, náluk a karácsony az együtt töltött időről szólt. Ehhez a fotósorozathoz az ihletet az adta, amikor Los Angelesből utazott haza szüleihez Phoenixbe, és a visszapillantó tükrében egyszer csak feltűnt egy óriási, 12 méteres Mikulás, ami egy karácsonyfa-kereskedést őrzött. Onnantól nem tudott ugyanúgy tekinteni az ünnepekre.

Egyszerre volt ismerős és idegen – és bizonyos értelemben vészjósló.

Reiser az első két évben csak Phoenixben fotózott, majd más városokat is felkeresett, és az elmúlt 10 évben összesen több mint egy tucatnyi államban járt. A módszere viszonylag egyszerű: sokszor csak annyit tesz, hogy bekopogtat azoknak az embereknek az ajtaján, akik otthonuk külseje alapján érdekesek lehetnek. A fotós egyik első képén egy olyan férfinak a háza látható, aki a testvérével együtt az 1960-as évek óta minden egyes karácsonykor gondosan kidekorálja azt. Minden díszt, amit látni, a testvérpár maga készített, ame az ünnepek után eladnak, és a befolyt pénzt visszaforgatják, vagyis a következő évi dekorációra költik. Sőt van egy „szökőkút” is a ház előtt, amibe aprót dobhatnak az emberek, és természetesen az így összegyűlt pénzt is karácsonyi dekorációra fordítják  meséli a fotós.

Azt hittem nehéz lesz majd rávenni az embereket, hogy megnyíljanak egy idegennek, de mindenki lelkes volt, örült, hogy mesélhet és fotó készül róla.

Reiser szerint sokan a gyerekkorukat, vagyis a külvárosi élet hagyományait örökítik át a jelenbe. Ő pedig reméli, hogy vannak emberek, akik a fotóit látva magukra vagy családjukra ismernek, hogy azok kellemes, nosztalgikus érzéseket ébreszetenek bennük. Saját bevallása szerint nem akarja kifigurázni ezeket az embereket, de elismeri, hogy merő cinizmusból vágott bele a projektbe, nem értette, hogy mások miért szánnak rá ennyi pénzt és időt, aztán rájött, hogy valójában ez egy nagyon kedves és őszinte dolog, bármennyire giccsesnek és ízléstelennek tűnnek bizonyos otthonok. És neki is sok nagyon jó élményben volt része, a nagy választási hajrában például a republikánusok egyik fellegvárába, Texasba látogatott el. Tudta, hogy rengeteg olyan emberrel találkozik majd, akivel nagyon máshogy gondolkoznak a világról, de politikáról végül egy szó sem esett, árokásás helyett nagyon kellemes, szívmelengető beszélgetésekben volt része.

Tekintse meg a további képeinket

Párducmintában mutatja az utat hazafelé Palvin Barbara

2019. december 18., 23:03 Módosítva: 2019.12.19 23:36
363

Több mint 15 év után hazaköltözik a legismertebb magyar divatfotós, Tombor Zoltán, és felesége, Tombor Nelli, és ez adta az apropót a fotós 2015 óta megjelenő éves kiadványának, a Supernationnak legújabb számához, ami a Hazafelé/Homeward címet viseli.

A Hazafelé sorozat visszaemlékezés a gyermekkoromra, egyfajta merengés, vizuális meditáció. Az a keserédes, de mégis felhőtlen időszak a hetvenes évek végén, egy múló szocialista rezsim utolsó pillanatai, melyek már csak nyomokban maradtak meg a valóságban és az emlékezetemben is. Nem szándékoztam túlzottan komolykodni ezzel a sorozattal, olyan világot reprodukáltam, amilyenre emlékszem.

Joggal merült fel a kérdés, hogy ennyi idő miért döntöttek úgy, hogy visszatérnek Magyarországra, miközben itthon ezzel ellentétes trend a jellemző.

“Közel kilenc évet éltünk New Yorkban, elég lett, megteltünk vele. A honvágy ritka tünemény, mert egyesül benne az érzés és az érzelem. Jelentős szerepe van a gyermekkorunknak, a kötödésnek szüleinkhez és testvéreinkhez, barátokhoz és még egy csomó mindenhez, amit nem lehet szavakkal elmondani, mert látni és hallani kell, tapintani vagy ízlelni ahhoz, hogy érezzük. Hazatérni biztonság és megnyugvás is egyben, nagyon sok szeretet kaptunk az elmúlt hetekben. Milánóban és New Yorkban is otthon érzem magam a szónak annak az értelmében, hogy jól ismerem mindkettő mozgató elveit és működését, mivel hosszú időt töltöttem ott, megtanultam a nyelvet és beilleszkedtem a kultúrájukba. Ugyanakkor számomra az otthon csak ott lehet, ahol felnőttem és szocializálódtam, ott, ahol az anyanyelvemen beszélek. Az olasz kultúra európai, így sokkal közelebb áll a szívemhez, mint az amerikai, bár mondhatjuk, hogy mindkét helyre kicsit hazajárok” - nyilatkozza Tombor Zoltán.

A fotós persze nem akarja elvenni senkinek a kedvét attól, hogy külföldön is szerencsét próbáljon, sőt.

Hosszú és kemény munka vár mindenkire, aki ki akar mozdulni az otthon biztonságából, viszont olyan tapasztalatokra és tudásra tehet szert, amit idehaza nem lehet megszerezni, mind szakmai, mind önismereti értelemben.

Ő is más emberként tért vissza. “16 év külföldi tapasztalattal és ennek megfelelő ráncmennyiséggel folytatom azt, amit 2003-ban 30 évesen itt hagytam. Budapest ma teljesen más városnak tűnik, egymástól függetlenül változtunk nagyot a másfél évtized alatt. Pestről Milánóba költözni legalább akkora ugrás, mint onnan tovább New Yorkba. Amerika messze van minden értelemben, és számomra mindig egy rideg és idegen hely marad."

A sorozathoz a képek egy része Budapesten, egy része pedig Érden készült, igaz, Tombor Zoltánnak a legtöbb gyermekkori emléke Zánkához kötődik, ahol a családjával a hétvégéket és a nyarakat töltötték. És az emlékek nem feltétlenül éles, könnyen felidézhető pillanatokat vagy történéseket jelentenek, élmények és hangulatok formájában is tovább élhetnek bennünk. “ Ez az időszak valahogy kodachrome színű jelenetekben sejlik fel, pecázás és az etetőanyag savanyú szaga, dinnye és a ragacsos alkarom, figyelni a szúnyogot, ahogy megcsíp, majd agyoncsapni, anyám gondoskodása és feltétel nélküli szeretete. Ha egy fotót kéne választanom a sorozatból, ami a gyerekkorom esszenciáját jelenti, akkor a három színes villanykapcsoló lenne a Tuto lakattal. Ebben a képben sok minden benne van abból az esetlenségből és kissé bárgyú színességből, melyben felnőttem.” Mivel Tombor Zoltán a hetvenes években nőtt fel, ezért ebben a sorozatban nagyon hangsúlyos szocializmus esztétikája.

Akkor a biztonságot és a felhőtlen boldogságot jelentette, ma egy nehezen értelmezhető, nyomasztó és állandó komplexusokkal küzdő világra emlékszem.

Palvin Barbarát azért választotta, mert - amellett, hogy barátok - úgy gondolta, hogy jól megérti majd ezt a miliőt, hiszen közösek a gyökereik.

Izgalmas egy világhírű bombanőt úgy mutatni meg, ahogy ezelőtt még nem volt látható.

A sorozat másik főszereplőjét, Aczél Tuliánt pedig egy castinggal foglalkozó ismerőse mutatta be neki. A projektben egy harmadik magyar fiatal is részt vett, mégpedig Nyári Krisztián lánya, Luca: ő írta a szövegeket a képekhez, és írásaira a Supernation sorozat másik kitalálója, Salát Zalán Péter hívta fel a Tombor Zoltán figyelmét. “Nem kértem tőle mást, minthogy töltsön el néhány napot a sorozattal és írjon mellé bármit, amit gondol. Főként az érdekelt, mi jut eszébe egy mai tinédzsernek az emlékkepéimről. Mivel a Barbara által megformált karakter körülbelül egyidős Lucával, így a szöveg egyfajta vallomásként is értelmezhető, és hitelesíti a történetet.

Tombor Zoltánnak olyan nemzetközi hírességek álltak modellt, mint Sophie Marceau vagy Alicia Keys, és ha gyermekkori álmait követi, akkor valószínűleg ő is a kamera másik oldalán állna. “Kisgyerekként színész akartam lenni vagy énekes, nagyon vonzott a színpad és a szereplés. Gyakoroltam a tükör előtt, jelenetekbe képzeltem magam, beöltözve utánoztam a kedvenceimet. A komédiás a mai napig dolgozik bennem, egyszer biztosan kipróbálom majd éles helyzetben is. A fényképezés először 13 évesen keltette fel az érdeklődésemet, tetszett, hogy én rendezek, figyelnek rám. Aztán néhány év kedvtelés után kezdtem felfedezni a médium esztétikájában rejlő lehetőségeket. A fényképezés mint mélyebb szellemi törekvés csak később, felnőttként kezdett foglalkoztatni."

SZÁMOMRA A FOTÓBAN AZ AZ IGAZÁN ÉRDEKES ÉS MEGKAPÓ, amiT NEM TUDOK NéVEN NEVEZNI, amiT SZAVAKKAL CSAK KÖRÜLTÁNCOLNI TUDOK, DE DEFINIÁLNI NEM LEHET.

Tombor Zoltán ugyan főként divatfotóiról ismert, de más műfajokban (pl. csendélet, tájkép) is alkot, és állítása szerint mindegyik terület más miatt érdekes a számára, egyébként pedig nem szívesen kategorizálja a munkáit, mert úgy véli, a “címkék mindig a sztereotípiákon alapszanak és félrevezetőek”, persze ez nem jelenti azt, hogy a cél ne lenne fontos, sőt, az nagyon sok mindent meghatároz. Hozzátette, ugyan az alkalmazott fotográfiánál kicsit jobban körülhatároltak a lehetőségek, nem lehet annyira szabadon alkotni, mint egy személyes projektnél, de mivel hasonló világítást, kameratechnikát, beállításokat és utómunkát alkalmaz, ezért felismerhető a kézjegye. “A művészek zöménél, idővel kialakul egyfajta kézjegy vagy ‘hangzás', amit nagyban befolyásol a választott téma, illetve a szerző érdeklődési területe is.”

Tekintse meg a további képeinket

Nincs itt semmi hiba

2019. december 13., 21:52 Módosítva: 2019.12.14 19:40
723

A hiba csak akkor hiba, ha annak értékeljük – írja a kiállításról Gellér Judit kurátor. Igazából ez a mondat az alapkoncepciója is lehetne a Capa Központ január 6-ig látogatható A hibáinkkal együtt című kiállításnak vagy a hibaizmusnak. Fehér Vera és Altnőder Emese képei a hibáink elfogadásáról szólnak, legyen az egy életlen fotó, vagy önmagunk elfogadása. Képeikben mindketten a fényképezőgép adta lehetőségekkel játszanak a különleges hangulatú képekhez. 

A Fehér Vera egy expozícióról két képet készít, a színes és a fekete-fehér képek együtt adnak új értelmezési lehetőséget. Korábban az Unikornisnak azt mondta, hogy a képet a hiba generálja, az, amit az alkotó eredetileg nem akart, és ettől a hibától válik többé az eredeti szándéktól.

Altnőder Emese egy applikáció segítségével duplaexpozíciós képeket készít, ez az egymásra rétegződés teszi a képeket olyanná, mintha egyfajta látomások lennének. 

Az egymás mellé tett vagy egymásra illesztett képek segítenek új nézőpontok, új kontextusok kialakításában, ugyanannak az eseménynek két különböző értelmezésében, és a mindennapi hibáink elfogadásában, megértésében. 

A hibaista csoport 2009 óta létezik, és folyamatos kísérletezést igényel. Az eredménybe beleszól egy alkotótárs is: a véletlen. Amikor váratlanul éri az alkotót a véletlen, akkor beszélünk fatális hibaizmusról, amikor pedig maga idéz elő lehetséges véletleneket, akkor direkt hibaizmusról beszélünk. Ugyanakkor nem minden véletlen illik a hibaizmus eszméjébe. A hibaista képek nem az alkotó szándéka szerint születtek, de a hibák különleges pluszt adnak a fotókhoz. 

A képeket látva mindenkinek eszébe jutnak a saját tökéletlenül életlen, túlexponált, elmosódott vagy csak szimplán rossznak gondolt fotói, amiket ezek után érdemes újra elővenni, átnézni és átértelmezni. 

Tekintse meg a további képeinket

Portrék az ökoapokalipszisből

2019. december 9., 21:08 Módosítva: 2019.12.10 18:33
471

Manapság végre elég sok szó esik arról, hogy talán komolyabban kellene venni azt, hogy elkerüljünk egy totális környezeti katasztrófát, mert az mindenkinek sokkal rosszabb lenne, mint amennyire jó lenne gondtalanul csinálni még pár évig mindent úgy, mint eddig. Ahhoz pedig, hogy lássuk, milyen is lenne egy nagyjából összeomlott, az emberi tevékenység mocskával elárasztott ökoszisztémában élni, nem is kell csak a képzeletünkre vagy sok speciális effekttel elkészült filmere hagyatkozni, a jelenben, a való világban is találni épp elég példát arra, hogy hogyan nézne ki egy ökoapokalipszis után a világ nagy része. 

Az egyik ilyen példa az, hogy hogyan élnek egy kőolajjal elárasztott tó partján azok a halászok, akik a tóval együtt áldozatul estek a venezuelai olajipar összeomlásának. 

Ezekről a halászokról és családjukról készített portrésorozatot Rodrigo Abd, az Associated Press fotóriportere. 

Tekintse meg a további képeinket

Súlyosan beteg gyereket nevelni

2019. december 3., 14:32 Módosítva: 2019.12.04 09:52
3050
Carol Allen-Storey fotóriporter fekete-fehér képein a súlyos fogyatékosságokkal élő gyerekek és anyáik történetei elevenednek meg. Az Ellenszegülni a mítosznak című fotósorozat a fogyatékossággal élő gyerekek nevelésének komplexitását: a folyamat szépségeit és nehézségeit ábrázolja. December 3. a Fogyatékos Emberek Világnapja.

A fogyatékossággal élő gyerekeket nevelő szülőknek rengeteg életbevágó döntést kell meghozniuk nap mint nap, sőt, percről percre a gyerekeik jólléte érdekében. Sokszor egy pillanatra sem hagyhatják őket egyedül. Minden döntés a szülők kezében van: milyen terápiákat, műtéteket hajtanak végre a gyerekeken, milyen oktatási intézményben tanulnak, hol laknak vagy éppen hogyan védik meg őket saját maguktól. Szakértővé kell válniuk a gyakran extrém bürokratikus egészségügy bugyraiban.

Az Ellenszegülni a mítosznak fotósorozat célja, hogy megmutassa, milyen sokfélék a beteg gyerekeket nevelő szülők mindennapjai. "A cél a figyelemfelkeltés azzal kapcsolatban, hogy milyen kihívásokat jelent ezeknek a gyerekeknek a nevelése, és hogy milyen hatással van mindez a családok életére" - mondja Allen-Storey a British Journal of Photography leírásában.

A fotóművésznek fontos volt, hogy az anyák mentális egészségére gyakorolt hatásokat is bemutassa a sorozatban, és hangsúlyosan ábrázolja a gyerekeiket egyedül nevelő anyák nehézségeit. Ők ugyanis - írja sorozata szinopszisában - az egyedülálló anyaság és a beteg gyerek kettős stigmáival élnek, és így az egészségügyi rendszerben különösen nehéz saját érdekeiket érvényesíteni. "Szorosan együttműködöm az anyákkal és gyerekeikkel. Mindenkit megkérdezek, mondja el, hogyan szeretné, ha lefotóznám. Ők maguk írhatnak képaláírást a fotókhoz" - fogalmaz.

Tekintse meg a további képeinket

Családom, és egyéb furcsaságok – így unatkozik egy profi fotós

2019. november 27., 23:55 Módosítva: 2019.11.28 15:27
154

Az amatőr fotók világa egy csodálatos univerzum, ami számtalan szakmabelit szippantott már magába. Van, aki egyszerű, hétköznapi emberek kukába szánt pillanatképeiben látja meg az értéket, és emeli a magas művészet szintjére, mint Erik Kessels, és van, aki képzett és gyakorló fotósként saját stílusának szerves részévé teszi azt. Ilyen például az 1948-as születésű Michael E. Northrup.

Nem én fedeztem fel a fotózást, a fotózás fedezett fel engem. Harmadéves voltam a főiskolán, és miután mindent kipróbáltam a drámaszaktól a repüléstanig, majdnem otthagytam az egészet, semmi nem hozott lázba. Éppen tombolt a vietnámi háború, és kipróbáltam valamit, amit korábban sose, ez a képzőművészet.

Michael E. Northrup 1971-ben az Ohiói Egyetemen szerzett diplomát fotográfia szakon, majd Chicagóban mesterdiplomázott. A két iskola között a nyugati parton élt, ahol Jack Welpot és Judy Dater tanítványa volt, majd tíz évig maga is tanított, mielőtt Baltimore-ba költözött volna. Miután befejezte a tanítást, a kilencvenes években reklámfotósként dolgozott, és olyan kiadványoknak és multicégeknek dolgozott, mint a National Geographic, a Wired Magazine, a Nickelodeon, a New York Times, a Nikon, a Fuji, a Microsoft, az Adobe vagy a Motorola.

Karrierje elején óriási hatással voltak rá azok a fotósok, akik a pillanatfelvétek, amatőr fotók stílusjegyeit és témáit alkalmazva alkottak maradandót. Bár a hetvenes években már inkább azok az alkotók inspirtálták, akik nem féltek kísérletezni, akik feszegették a fotóművészet határait, valójában mindig a saját élete volt a fő ihletforrás, munkássága valójában a saját életének lenyomata. És ugyan szerinte ez már messze nem olyan izgalmas, mint mondjuk a hetvenes és nyolcavanas években volt, nem kell hinni neki, az unalom csodás dolgok táptalaja tud lenni a maga módján.

Northrup egyébként is szívesen mossa el a határokat a valóság és az illuzió között, és vállaltan nagy rajongója az iróniának. Egy interjúban azt mondta, ha egy gyermeknek kellene elmagyarázni, mit is csinál, akkor valószínűleg úgy írná le magát, mint aki vicces képeket készít emberekről és tárgyakról, képeket, amik kérdőjeleket hagynak maguk után. Talán nem meglepő, de ennek eredetét a saját gyerekkorában kell keresni. 

Valószínűleg az édesanyámnak köszönhető, aki képes volt nevetni olyan abszurd újsághíreken, hogy egy télapónak levágta az ujját a helikopter, amikor gyerekeknek integetett. Az 1950-es években a bátyám pedig azzal etetett, hogy a sci-fi és a horrorfilmek, amiket láttunk, valójában dokumentumfilmek. És édesapám, aki halottkémként is dolgozott, az ebédlőasztal mellett olyan dolgokkal viccelődött mint a bélelzáródás vagy az öngyilkosság. A családom mindig meglátta a tragikus események humoros oldalát.

Sok fotós van, aki azt szereti a legjobban a munkájában, hogy messzi és ismeretlen helyeket fedezhet fel, ismerhet meg. Michael Northrup egy másik iskolát képvisel, ő nem utazik több száz vagy több ezer kilométert egy-egy téma kedvéért. Ha lát valamit a közvetlen környezetében, ami megfogja, akkor lefotózza. Szerencsére mindig van valami érdekes téma tőle egy kéznyújtásnyira. Persze vannak ötletek, amik évekre befészkelik magukat a fejébe, de alapvetően nem a koncepciók vagy a tudatos tervezés híve, soha nem azzal a szándékkal készít képeket, hogy az milyen jól illeszkedik majd valamilyen projektbe.

Amikor fotózni kezdett, a természetes fényre hagyatkozott, de egy idő után rájött, hogy ez túlságosan kiszolgáltatottá teszi, korlátozza a lehetőségeit, és nem tud fejlődni, ha nem kezd vakut és egyéb fényforrásokat használni. Saját stúdiója egyébként aprócska, csak egy helyiség a házában két softboxszal és pár vakuval. Szerinte ennyi is elég, hogy jó képeket készítsen az ember.

Ha több évtizeden keresztül nem telik el egyetlen olyan nap sem, hogy az ember ne fotózna, akkor természetesen rengeteg fénykép gyűlik fel. Michael Northrup szerint akár 10 könyvet ki lehetne adni a fényképeiből. Most három kötetnél jár. A válogatást állítása szerint a kiadóra bízza, persze ehhez szükség van arra, hogy meglegyen a kellő bizalom a két fél között. Az egyik legnépszerűbb gyűjteménye a Dream Away, ami tulajdonképpen a volt feleségével töltött éveinek emlékkönyve. Northrup az elejétől a végéig dokumentálta a kapcsolatukat, de soha nem tervezte, hogy ezt könyv formájában megjelenteti. Az Instagram-oldalán egy kiadó azonban felfigyelt a fotóira, és megkeresték egy ajánlattal, amire ő igent mondott. "A fotóim inkább rólam szólnak, és nem azokról, akik rajta szerepelnek" - mondta. Ugyan továbbra sem telik el nap anélkül, hogy ne fotózna, leszögezte, ne gondolja senki sem azt, hogy tele van ötletekkel.

Nem is értem, hogy a Rolling Stones hogyan csinálja. Igaz, egy ideje már nem hallottam tőlük semmi újat.

Leendő, illetve fiatal kollégáinak Northrup azt tanácsolja, kövessék, amit szívük diktál, mert az emberek megérzik, ha valaki élvezi azt, amit csinál, és azt is, ha nem így van. "Van, ami felett nincs hatalma a művészeknek, ez pedig az, hogy mit gondol a befogadó, de enélkül nincs a értelme munkáknak." Saját bevallása szerint mindig meglepi az emberek reakciója, van, amikor nem érti, hogy miért kedvelik a fotóit, van, amikor pedig az elismerés hiánya zavarja.

Amikor arról kérdezték, hogy manapság könnyebb vagy nehezebb-e a fotósok dolga, Michael Northrup mindkét oldal mellett hozott fel érveket. Könnyebb, hiszen az internetnek és a közösségi oldalaknak köszönhetően sokkal több embert lehet elérni, ráadásul sokkal gyorsabban, és az egyre fejlődő technikai háttér nagyobb teret ad a művészi szabadságnak. Nehezebb, hiszen sokkal nagyobb a konkurencia, és egyre több cég, kiadvány inkább stockfotókkal dolgozik, ahelyett, hogy felbérelnének egy igazán jó fotóst egy feladatra. A stockfotók mellett egyébként a középszerűség az, amit szakmai szemmel egy kicsit visszataszítónak talál. Ami a fotózás jövőjét illeti, szerinte haladunk tovább a már megkezdett úton, és amellett, hogy egyre komolyabb fényképezőgépeket dobnak majd piacra, hogy egyre fejlődnek majd képszerkesztő-programok és alkalmazások, egyre fontosabb lesz az, hogy a befogadó minél inkább része legyen az élménynek, hogy minél jobban be tudjon vonódni.

Tekintse meg a további képeinket

Közhelyes, de gyönyörű: ilyen ez az élet

2019. november 26., 23:32 Módosítva: 2019.11.27 17:50
185

A dán Albert Elm What sort of life is this című fotósorozta a nagybetűs eklektika. Keverednek a témák, keverednek a műfajok, a színes fotókat fekete-fehér felvételek váltják, egy bennük a közös: olyan pillanatokat mutatnak be, amikről a szereplői valószínűleg tudomást sem vesznek, ám amik másokat arra sarkallnak, hogy elgondolkozzanak az élet nagy kérdésein.

Minden unalmas és triviális lesz, ha hozzászokik az ember. Én teljesen más szemszögből akarom megmutatni a hétköznapokat.

Az 1990-es születésű Elm 13 évesen kezdett el fotózni: egy családi eseményen nagyon unatkozott, unokatestvére pedig kölcsönadta neki az SLR-gépét. Amikor pedig elköltöztek szülővárosából, nem nagyon tudta mivel lefoglalni magát, és fényképezéssel ütötte el az időt. 16 évesen már tudta, hogy ez lesz a hivatása, és otthagyta az iskolát, 19 évesen pedig a Magnum fotósának, Jacob Aue Sobolnak lett az asszisztense, és azóta fotói olyan magazinokban jelentek, mint például a British Journal of Photography vagy a Vice, 2014-ben pedig megjelent az első albuma Elsewhere címmel.

Eleinte nem tudtam, milyen filmet kellene beletennem a gépbe, milyen beállításokat kellene használnom, mennyire erős a vakum, és ez nagyban meghatározta a stílusomat. Ahogyan teltek az évek, egyre biztosabb lettem a dolgomban, de a mai napig szívesen kísérletezek.

Ha ennyire profi, akkor miért ilyen szemcsések és elmosódottak a fotói? Elm egyszerű kompakt gépekkel dolgozik, mert így benne tud lenni a pillanatban, és sokkal ösztönösebben fotóz. És nem spórol a nyersanyaggal, a What sort of life is this albumhoz ezer filmtekercset használt el. Igaz, eredetileg két könyvet szeretett volna megjelentetni: az egyik sorozat a mindennapokról szólt volna, a másik pedig a Sobollal közös transzszibériai útjáról, de rájött, hogy ezek a fotók egy egészet alkotnak. 

A kamera segít abban, hogy jobban megértsem a körülöttem lévő világot. Ha pedig abban a pillanatban ez nem is sikerül, akkor talán később megfejtem. Hasonló, mint amikor az ember naplót ír. 

Elm az első képet a sorozathoz 2009-ben készítette, és akkor természetesen még fogalma sem volt arról, hogy ebból milyen nagyszabású projekt lesz, egyszerűen csak meg akart örökíteni mindent, amit felkeltette az érdeklődését, mert elég bizarrnak, furcsának, rondának, érdekesnek vagy éppen szépnek találta, amiről úgy érezte, hogy olyan valamit mond az életről, ami hasznos lehet, vagy ami kérdéseket vet fel.

Remélem, hogy a sorozat tényleg gondolatébresztő, hogy felkelti az emberben a kíváncsiságot. Szeretném, ha mindenki a maga módján értelmezné a képeket. Nem akarom megmondani másoknak, mit kell látniuk, csak ráirányítom az emberek figyelmét dolgokra. Természetesen van üzenete a sorozatnak, és bízok abban, hogy átjön majd a közönségnek. De ha esetleg valami mást látnak bele, az is rendben van.

Tekintse meg a további képeinket

A semmilyen helyeken történik a varázslat

2019. november 24., 23:54 Módosítva: 2019.11.26 12:27
281


A kanadai születésű, egyébként Párizsban élő Kourtney Roy legtöbbször saját magát szokta fotózni, néha úgy, hogy látszik az arca, néha pedig úgy, hogy csak egy anonim alak egy semmilyen helyszínen. Olyan semmilyen helyszíneken, amikhez az állítása szerint azért vonzódik annyira, mert “ott történik a varázslat”. Hogy pontosan mi is ez a varázslat, azt nehéz megmondani, de van valami steril, megmagyarázhatatlan humor és vonzerő a Hope című sorozatának képeiben, amik egyszerre ünneplik és figurázzák ki ezt a fajta stílustalan, személytelen helyszíneket, amikkel az észak-amerikai vidék tele van. A Hope sem kizárólag reményt jelent, ez egy pár ezres kisváros neve a kanadai British Columbia-tartományban is.

Royt bevallottan ezek az apró települések inspirálták a Hope készítése közben, ezek a kis ipartelepek vagy lakott területek, amik sosem utazási célok, hanem csak névtelen környezetek, amiken gondolkodás nélkül áthajtanak az autósok. “Az igénybe vételük minimális és pillanatnyi, de a hétköznapi leharcoltságukban én látom valami rejtélyes csoda szikráját” - írta a fotós a saját projektjéről.

Ha végignézzük Roy többi munkáját, rögtön kirajzolódik egy olyan művész figurája, akit csak bizonyos dolgot foglalkoztatnak, de azok nagyon intenzíven: az ötvenes évek színes, reményteli Amerikája, a hosszú, kilátástalan autóutak annak a kornak a városai között, majd ezeknek a városoknak a lassú, értelmetlen hanyatlása. A figurát tényleg szó szerint értettem, mert Roy csak nagyon kevés kivétellel fotóz mást magán kívül, volt ő már ötvenes évekbeli háziasszony, cowboy, showgirl is a képein, amikről néha nehéz megállapítani, hogy divatfotóknak, vagy művészeti sorozatnak készültek. A Hope-ban is van mindkettőből, a helyzeteket azok az alkalmak ihlették, amikor a lehetőségeket kereste a kisvárosokban. Abban nem vagyok biztos, hogy valaha is orra esett volna harsány mintás ruhában egy minigolfpályán, vagy anakondaként becsavarta volna a slag a pázsiton.

Tekintse meg a további képeinket

Imádom ezt az országot, de idegesít

2019. november 23., 23:15 Módosítva: 2019.11.25 00:03
164

Ha egyszer pont kerül a brexit végére, nagyjából akkor, amikor az egész emberi civilizációnak is, remélem, hogy a jövő archivistái meg fogják találni Martin Parr brit fotós gyűjteményét, mert abból pontosan ki tudják majd silabizálni, hogy milyen is volt az Egyesült Királyságban élni a 20. század második felében és a 21. század elején. Parrt a harsány színekkel, az éles szemmel, és a cseles humorral szokás asszociálni, de a leghíresebb képeihez, amik a brit nyaralóövezeteket, ételeket, embereket örökítettek meg, egy hosszabb folyamat végén jutott el.

Ennek a folyamatnak az első lépéseit mutatja be az idén ősszel megjelent Early Works című könyve, amiben a főleg hetvenes években készült, fekete-fehér fotóit gyűjti össze, abból az időszakból, amikor Parr még kereste a saját stílusát, bár a híres éleslátásának már akkor birtokában volt. Ekkor még a munkássága jobban hasonlított a szintén brit Tony Ray-Jones képeire, aki ugyancsak tablóként, minidrámákként ábrázolta a királyság mindennapjait. Ray-Jones fiatalon, harminc éves korában halt meg, 1972-ben, Parr már akkor is járta az országot, azt az országot, amit – a CNN-nek adott interjújában mondja  – imád, de idegesíti is.

Az Early Works több korai projektjéből válogat: a The Non-Conformists egy észak-angol bányászváros mindennapjait dokumentálta, a Bad Weather egy vízalatti fényképezőgéppel és vakuval örökítette meg Anglia és Írország pocsék időjárását, és az azzal dacoló átlagembereket, és olyan képek is szerepelnek benne, amiket eddig a nagyközönség nem láthatott. Ilyenek azok a fotók, amiket Parr Indiában és Kínában készített, a nyolcvanas évek derekán. Egy jellegzetes sorozata volt a korban az, amikor korának Kakas-hálózatát, a Yates's Wine Lodge névre keresztelt, éjjel-nappal nyitva levő franchise-t fotózta végig.

Kedvelem a korai fekete-fehér képeimet 

– mondta Parr az Another magazinnak. “Habár majdnem két generációval korábban készültek, emlékszem minden egyes képre, és arra az izgalomra és örömre, ami azzal járt, hogy nekivágok a világnak, és keresek egy képet. Legtöbbször nem találjuk meg, úgyhogy azok a különösen kedves alkalmak, amikor minden a helyére kerül. Ehhez folyamatosan kell fényképezni, és megszállottnak kell lenni – ami én vagyok is. Jó látni ennek a munkának a gyümölcseit.”
Az Early Works megvásárolható az RRB Photobooks honlapján.

Tekintse meg a további képeinket

Hülye angolok, angol hülyék – Tony-Ray Jones szemén át

2019. november 19., 22:50 Módosítva: 2019.11.20 21:35
179

Sokaknak szállóigévé váltak a Gyalog galopp legendás sorai. Tony-Ray Jones volt az első olyan fotós, aki úgy tekintett az angol utcákra vagy a tengerpartra, mintha egy színházi előadást látna, és a maga sajátos nézeteit is belevitte a képeibe. Ha egy angol streetfotóst megkérdeznek, ki a legnagyobb inspirációja, nagy valószínűséggel előjön Jones neve is.

Nincs ezzel máshogy Martin Parr sem, ezért  ha valaki Angliában jár, december végéig élőben is megnézheti a képeket a Martin Parr Alapítvány kiállításán, vagy tökéletes lehet Angliában élő ismerőseinek karácsonyi ajándéknak a fotókönyv is az angliai élet sajátosságairól.

Tekintse meg a további képeinket

Poklot járva gyógyulnak a joghurtba zokogó anorexiások

2019. november 13., 11:25 Módosítva: 2019.12.09 10:28
7854
Furcsa, ellentmondásokkal teli mikrovilág egy olyan bentlakásos terápiás központ, ahol evészavaros kamaszokat próbálnak gyógyítani. Aki azt hiszi, hogy az anorexia lényege a megfelelni vágyás valamiféle irreális szépségeszménynek, azt egy ilyen helyen a betegség valósága hamar kijózanítja. Örökké fázó, zoknis lábak, kiritkult haj, sorvadás a szájban, szégyellt, taszító titkok és ravasznak gondolt önsorsrontó praktikák, amelyeken az osztozás a barátságokat is szürkére színezi. A dán Marie Hald beköltözött egy nyárra a lengyel Napos ház lányai közé, akik az életükért és a jövőjükért vívnak keserves harcot saját magukkal.

Lengyelország déli részén, egy Malawa nevű faluban áll egy sárga épület, úgy hívják, Napos ház. Itt nyitotta meg egy, a saját lánya betegségét végigszenvedő anya Az élet fája alapítványt vezetve az ország első olyan szanatóriumát, ahol evészavaros, főként anorexiás és bulímiás kamaszokat gyógyítanak. A Napos házba 2015 nyarára beköltözött egy fiatal dán fotós, Marie Hald. Ebből a nyárból született a Malawa lányai képsorozat, amely empátiával, kímélettel, szívszorító törékenységükben is gyönyörűként ábrázolja a ház különleges lakóit. Az anorexia csúfsága ugyanakkor nemcsak a betegség halálos mivolta, nemcsak a szépből ijesztőre forduló soványság: megjelenik ezer hétköznapi apróságban is. Erre a csúfságra az ember, ha egyszer egyike volt a Napos ház (egy másik, budapesti napos ház) lányainak, húsz év távlatából is pontosan emlékszik, jobban, mint bármi másra. És ha alaposan megnézzük Marie Hald fotóinak a részleteit, valami mégiscsak megsejthető ebből is.

Tekintse meg a további képeinket

Nyolc óra munka, pihenés és szórakozás a Kádár-korban

2019. november 11., 18:23 Módosítva: 2019.12.02 13:26
506
“Nézz, láss, gondolkodj és exponálj! Mindezt lehetőleg egyetlen századmásodperc alatt” – mondogatta tanítványainak Szalay Zoltán, a Magyar Sajtófotó Kiállítások megálmodója. A 2017-ben elhunyt fotóriporter a több évtizedes pályája során fényképek ezreit készítette el, ezúttal a hatvanas és hetvenes évek mindennapjait megörökítő munkáiból jelent meg posztumusz fotóalbum.

“Zoltán akkor már túl volt azon az időszakán, amikor személyi igazolványokat készített úgy, hogy kettesével fotózta le az embereket egy negatív kockára majd a nagyításkor választotta külön őket. Miért? Mert a negatívokkal el kellett számolnia, és így minden lefényképezett fej után kilencven fillért kapott” – írja a most megjelent, Azok a hatvanas, hetvenes évek című album előszavában a fotós özvegye, László Ágnes.

Szalay Zoltán később tíz évet töltött – 1954 és 1964 között – a Főfotó riportosztályán, ahonnan a Tükörhöz került, amelynek a legfiatalabb munkatársa lett. Ide készült híres, Ingázók című anyaga, amely úgy kiverte a biztosítékot, hogy meg sem jelenhetett. Eztuán a Magyar Hírlapnál, majd az induló Kurírnál dolgozott, ‘93-tól pedig – két évig – a Blikk fotórovatát vezette. Közben három évtizeden át, 1958-tól 1988-ig, a Rádió és Televízió Újság szerződéses fotóriportere volt.

A fotóriporter ott volt a Magyar Rádió stúdióiban, ahol Latinovits Zoltántól Törőcsik Mariig a korszak legfontosabb művészei adták egymásnak a kilincset, az ország gyáraiban és ivóiban, a Budapest és Pusztaszabolcs között ingázó munkások, a Balaton partján nyaralók, a Klauzál téri kártyások és az Ifiparkban szórakozó fiatalok között – és még ki tudja, hány helyen. “Jó, ha tudjuk: ezeknek a képeknek nem csupán a nézői vagyunk, nem csak a tárgyai vagyuk, hanem az alkotói is” – írta korábban Szalay fényképeiről Göncz Árpád.

A posztumusz fotóalbum Parti Nagy Lajos Szalay-képekre komponált rövid szövegeivel (ún. képmelléírásaival, a szerző saját szóalkotása) kerül a könyvesboltokba. Cikkünkben a könyvben megjelenő fotók közül válogattunk, követve a kötet felosztását: nyolc óra munka, nyolc óra pihenés és nyolc óra szórakozás.
Tekintse meg a további képeinket

Halott békák, eleven nyulak – ezek az év természetfotói

2019. november 5., 18:36 Módosítva: 2019.11.07 07:36
2991

2019-re a klímaváltozás olyan témává vált, amiről nem lehet nem beszélni, egyszerűen megkerülhetetlen. Hogy pontosan mi vár ránk a jövőben, azt nem tudhatjuk biztosan, de számtalan előrejelzés sejteti, mire lehet majd számítani. Egy nemrég megjelent tanulmány szerint Magyarország is jelentős változásokon mehet át ökológiai szempontból az elkövetkezendő évtizedekben, és ezek a változások nem igazán lesznek kedvezőek. Persze néha könnyű megfeledkezni ezekről a dolgokról, főleg amikor a természtefilmekben vagy -fotókon azt látjuk, hogy milyen csodás élővilág is vesz minket körül, de talán ezek a felvételek azok is, amik sokakat tettekre sarkallnak vagy legalábbis elgondolkotatnak. 

A mai magyar természetfotók dokumentaristák, informatívak, esztétikailag meglepően izgalmasak és tudatformálóak is egyben. És ez utóbbi kiemelten fontos akkor, amikor az emberiség minden eddiginél nagyobb kihívás előtt áll. A természetes élőhelyek és a biológiai sokféleség kétségbeejtően gyors csökkenésének idején, a közelgő klímakatasztrófa előszobájában állva, egyre inkább felértékelődik mindaz, ami valamelyest elősegíti ezen pusztító folyamatok lassulását. És ebben a munkában a természetfotóknak is lehet szerepe, hiszen segítségükkel ráébreszthetők az emberek, és remélhetőleg a politikai és gazdasági döntéshozók, hogy csak egyetlen Földünk van, amely sokféleségében és működőképességében ma még maga a csoda!

– nyilatkozta erről dr. Kalotás Zsolt, a Lenergy – Az Év Természetfotósa 2019 pályázat zsűrijének elnöke. A naturArt – Magyar Természetfotósok Szövetsége már 27. alkalommal hirdette meg éves pályázatát. Erre idén több mint 3300 fénykép érkezett, és ezek közül 103 fotót választott be a szakmai zsűri az utolsó fordulóba. Kalotás kiemelte, a pályamunkák egy részén már nemcsak a túlélésért folyó harc került a középpontba, hanem megjelentek a természeti léthez is hozzátartozó kedves, lírai elemek és a humor is.

A díjnyertes fotókat, illetve a pályázat utolsó fordulójába jutott fényképeket idén is a Magyar Természettudományi Múzeumban lehet megtekinteni. A kiállítás 2019. november 6. és 2019. december 31. között látogatható.

Tekintse meg a további képeinket

Az életüket kockáztatják a folyékony aranyért a mézvadászok

2019. november 4., 22:43 Módosítva: 2019.11.06 07:04
633

A kínai mézről nem sok jó ugrik be a legtöbb embernek. A hamisított mézek dömpingárai a hazai méhészeket kiakasztják, és nyilván a fogyasztónak sem jó az olcsósággal együtt sem, hogy csak mézre hasonlító terméket kapnak. Kínában persze igazi mézek is vannak, elég különlegesek is. Például a Himalája alacsonyabb hegyvonulatain élő vadméhek által termelt sziklaméz. A méz begyűjtése légtornászügyességet és nagy merészséget is igényel, az életveszélyt nem is a megvadult méhek csípései jelentik, hanem a lezuhanás. Kínában is egyre kevesebben vállalják ezt a kockázatot. A Getty fotósa, Kevin Frayer még éppen időben dokumentálta az eltűnőben lévő sziklamézgyűjtés hagyományos mozzanatait.

Tekintse meg a további képeinket

Amikor egy kép tényleg többet mond ezer szónál

2019. november 2., 23:56 Módosítva: 2019.11.04 09:18
314

Az egyik első utcai fotó egy párizsi utcán készült még 1838-ban, és az első portré - legalábbis amiről tudunk - csak évvel később követte. Az azóta eltelt közel kétszáz év egyik legmeghatározóbb műfaja a street photography, vagyis az utcai fotózás lett. Ennek egy szeletet mutatja be a Street. Life. Photography című kiállítás. Az elmúlt hetven év legjobb utcai fotóiból álló tárlatot a Bécsben, a Kunst Haus Wienben lehet megtekinteni. A gyűjtemény csaknem negyven nemzetközi és osztrák művész több mint kétszáz felvétele mentén az 1930-as évektől napjainkig kalauzol végig az utcai fényképezés világán.

Az utcai fotózás nagyon sok változáson ment át, ahogyan ezt a műfaj több évtizedét felölelő tárlat is mutatja. A 19. században szinte minden fényképész utcai fotósnak számított, hiszen az utcán felállított kis stúdiókban állhattak modellt az emberek, a 20. század elején pedig sajnos összemosódott a haditudósítással, aztán az analóg fotózást felváltotta a digitális fotózás, és pár éve már mindannyiunk zsebében ott lapul egy fényképezőgép az okostelefonnak köszönhetően. A műfaj persze nemcsak a történelme miatt sokszínű, hanem a művelői miatt is. Változó, hogy kinek milyen témák fontosak, ki az, aki kellő távolságtartással, külső szemlélőként örökíti meg a pillanatokat, ki az, aki részese akar lenni az eseményeknek, ki az, aki spontán módon lekapja azt, ami (vagy aki) szembejön, ki az aki kukkolóként figyel, és ki az, aki magát is belekomponálja a képekbe.

Nem kell feltétlenül embereknek szerepelni a képeken, de néha egyetlen arckifejezés többet mond egy szépen szerkesztett sorozatnál, ami csak az épített környezetet mutatja be. És pont ezért nem lehet elmenni egy igen fontos kérdés mellett, ez pedig a személyiségi jogok, pontosabban a képmáshoz való jog problémája. Magyarországon viszonylag szigorú a szabályozás, és csak akkor “nincs szükség az érintett hozzájárulására a felvétel elkészítéséhez és az elkészített felvétel felhasználásához”, ha tömegfelvételről és nyilvános közéleti szereplésről készült a fénykép. Persze nagyon sok remek fotó soha nem született volna meg, ha a művészek engedélyt kértek volna, vagy nem kacérkodtak volna a voyörizmussal. Az utóbbira egyébként nagyon jó példa Merry Alpern Dirty Windows (Mocskos ablakok sorozata). A fotós egy illegális szexklub mosódójának ablakán keresztül befotózva örökítette meg a vendégek és az ott dolgozok - fogalmazzunk finoman - intim pillanatait. 

És ahogyan a dokumentarista műfaj egyik ismert képviselője, Martin Parr mondta, kicsi az esély arra, hogy a lefotózott emberek közül bárki is megjelenjen egy ilyen kiállításon, ha pedig mégis megtörténne, hogy valaki felismeri magát vagy egy ismerősét, akkor elég ott helyben foglalkozni ezzel a problémával. Persze mi magunk is teljesen máshogy viszonyolunk már ahhoz, ha észrevesszük, hogy fotóznak, egyre többekben buzog a szereplési vágy, másrészt lehetetlenség is lenne elbújni minden objekítv elől, aminek a látómezejébe bekerülünk, főleg egy olyan környezetben mint a nagyvárosok utcái. 

A Street.Life.Photograpy kiállítás 2020. február 20-ig a bécsi Kunst Hausban (1030 Bécs, Untere Weißgerberstraße 13.) tekinthető meg. A tárlat Deichtorhallen Hamburg/Haus der Photographie kiállítása, és törzsanyaga F. C. Gundlach, ismert német divatfotós gyűjteményéből származik, és Sabine Schnakenberg a kurátora. Egy ilyen átfogó kiállításnál természetesen kell valamilyen szervezőelv, vezérfonal. A fotókat öt téma szerint csoportosították, ezek a következők: utcai képek, szerencsétlenségek, tömegközlekedés, anonimitás és elidegenedés.

Tekintse meg a további képeinket

Festményszerű, szikes alföldi táj az év hazai drónfotója

2019. november 1., 23:29 Módosítva: 2019.11.03 07:01
3821

Ahogy az idén másodszor megrendezett hazai drónfotópályázat egyik zsűritagja, Kálló Péter fogalmazott a nevezésre készülő fotósoknak szánt tanácsában: 

Egy jó drónfotó 2019-ben már nem csak arról szól, hogy elemelkedtünk a földről, és ráeszmélünk, hogy a kameránk nagyon magasról tud képeket készíteni.

A természetes és épített környezet alkotta különös geometriák, a textúrák sokasága és változatossága, a tudatos és pontos kompozíció, a dinamika mind-mind fontos alkotóelemei lehetnek egy jó drónfotónak, de ahhoz, hogy kiemelkedő kép készüljön, az alkotójának valami kis pluszt is bele kell csempésznie. A zsűri idén azokat a felvételeket kereste, amiben ez a plusz megtalálható: akár egy új ötlet, izgalmas mondanivaló, új perspektíva vagy kreatív megvalósítás formájában.

Szintén a kísérletezésről szólt a „speciális fotók” elnevezésű új kategória, ahová a különleges felbontású, szférikus panorámaképekkel, a „flatland” kompozíciókkal, vagy egyéb, speciális módon készült felvételekkel lehetett nevezni.

Tekintse meg a további képeinket

A nemzeti múltfeldolgozás konyhapszichológiája

2019. október 29., 23:42 Módosítva: 2019.10.30 21:01
287

A Németországban született Imamura Tomoya anyja magyar, apja japán, és bár mellékesnek tartja a nemzeti hovatartozást, magyarnak mondja magát, ha választani kell. „Egészségtelen szeretet köt Magyarországhoz, mint gyermeket az alkoholista szüleihez”– mondja a huszonéves fotós, aki régen tolnai nagymamájánál töltött minden szünetet.

Imamura itt bemutatott Petőfi holtteste című sorozata az esseni Folkwang egyetem fotó szakán készült mestermunka. Származása, vagy ahogyan ő nevezi: „sehonnaisága” egyszerre adta meg a szükséges rálátást a magyar jelen témájára, és távolította el ugyanazt. A kettősség a munka koncepcióját is meghatározta: dokumentációs és beállított fotók váltják egymást. A masszív hétköznapi reményvesztettség képeit papírmaséból készült nemzeti szimbólumokkal töri meg. Ezek az egyetlen specifikusan Magyarországra utaló jelek, különben nehéz lenne megmondani, hogy a fotók Kelet-Európa melyik sarkában készültek.

Sorozata egyfajta állásfoglalás, a poszt-szocialista állapotból született újfajta nacionalizmus kritikája. „Egy évszázadok óta elnyomott nép, melynek kultúrája és oktatása az elnyomásról szól, új ellenséget keres, akit a mostani szabad, de nem igazságos világban vádolhat”– így látja a fotós a kétezres évek Magyarországát. A magyar történelmi önkép alakulása szerinte éppen olyan ködös, mítoszokkal teli és bizonyosságokat nélkülöző, mint a „nemzeti messiás” Petőfi halála.

Imamura  Tomoya  sorozata a most szeptember elején rendezett svájci Verzasca Fotófesztivál shortlist-jén is szerepel.

Tekintse meg a további képeinket

Nem a háború szüli az igazán jó fotóriportert

2019. október 25., 12:16 Módosítva: 2019.10.26 10:33
395
“Az igazi nagy truváj az, mikor a dögunalmas eseményről az ember tud egy jó képet csinálni” – vallotta a szeptemberben elhunyt Habik Csaba fotóriporter. A fotós hosszan tartó betegség után, 63 éves korában halt meg, egy nappal a búcsúztatása után a munkáiból válogatva emlékezünk meg róla.

Habik Csaba nem akart fényképész lenni, beatzenész (az Illés népszerűségét látva) és országúti kerékpár-versenyző (egy szomszéd hatására) azonban annál inkább. Gyerekkori elhatározásai ellenére végül mégis fotóriporter lett belőle, aki több évtizedes pályája során több sajtófotódíjat is nyert, 2003-ban pedig megkapta a Balogh Rudolf-díjat, azaz a magyar fotográfia legrangosabb szakmai elismerését.

Sportkarrierjéről egy Szarka Klárának adott, a Fotóművészet folyóiratban megjelent interjúban így vallott: “Tízévi versenyzés után egyszer egy országos hosszú távú bajnokságon olyan jól sikerült teljesítenem a távot, hogy megvárt a zsűri. Ez korábban sohase fordult elő velem. Mert egyébként mire én célba értem, már mindenki otthon ette a húslevest. Hazamentem, megittam néhány üveg sört, mélyen elgondolkodtam, és azt mondtam, az okos sportoló a csúcson hagyja abba, és szögre akasztottam a biciklit.”

1956-ban született Budapesten, apja a kárpátaljai Beregszászról, anyja az erdélyi Nagyszalontáról származott. Eredetileg karosszéria-lakatosnak tanult, a fotóstechnikát Lapkiadó Vállalat laboratóriumában ismerte meg, 1982-ben pedig a Magyar Hírlaphoz került, ahol az újság képes mellékleténél lett fotóriporter, majd a Pulitzer-díjas fotórovat vezetője.

A Hírlaptól 2004-ben ment át a Szabad Földhöz rovatvezetőnek. “Ő vezényelte le a lap digitális átállását, és itt is sikerült olyan munkatársi gárdát kialakítani, amely párját ritkította a magyar sajtófotográfiában. Vezette a rovatát, fényképezett, sőt, olykor remek, hangulatos írásaival is építette a Szabad Föld sikerét. Mindent tudott a szakmáról, amelynek mestere lett” – írta róla Szücs Gábor a Szabad Föld nekrológjában.

Habik Csaba mindemellett az ország valószínűleg legnagyobb fotográfiai magánkönyvtárának tulajdonosa is volt, valamint zsibvásárokon vásárolt fotós vackok (játékfényképezőgépek, fotós ajándéktárgyak és számtalan fotográfiához kötődő haszontalanság) megszállott gyűjtője. "Előfordulnak szép darabok, de a többség értéktelen. A mottó: minél rondább, annál jobb" – mondta tíz évvel ezelőtt az otthonában felhalmozott tengernyi holmiról a Magyar Narancsnak.

Tekintse meg a további képeinket

Exkluzív riport a bangladesi ikrek végső szétválasztásáról

2019. október 24., 07:41 Módosítva: 2019.12.03 14:43
5855
Túlélik vagy nem? Hónapok óta ezen gondolkodom, és most itt állok Dakkában, Banglades legfelszereltebb, legnagyobb műtőjében. Előttem az ikrek nyitott és még összenőtt koponyája, látom a tekervényeiket – élnek. Amióta ismerem őket, képtelen vagyok felfogni a létezésüket, kész téboly testközelből látni az egészet. Azt szeretném, hogy éljenek sokáig, boldogan. A tudományos statisztikák szerint erre kevesebb mint ötven százalék esélyük van. Több mint huszonnégy órája vannak altatásban, és mindaz, ami velük történik, már eddig is felülírt minden orvosi rekordot.

Szétválasztásuk óta már sokat lehet tudni az ikrekről. Az viszont talán kevéssé ismert, hogy előtte közel hét hónapot töltöttek Magyarországon, ha nem is teljes titokban, de nagyjából médiacsendben. A fejüknél összenőtt gyerekeket a Cselekvés a Kiszolgáltatottakért Alapítvány hozta Magyarországra 2019. január elején. A szétválasztó műtétsorozat legutolsó szakaszát, azaz magát a szétválasztást másfél év munka előzte meg. Nagy volt a titkolózás, az ikrek biztonságát semmi sem veszélyeztethette. Egy harmincöt fős magyar misszió arra készült, hogy huszonnégy óra alatt befejezze másfél év munkáját egy távoli és ismeretlen műtőben. Ezeknek az orvosoknak és válogatott egészségügyi szakembereknek semmi más nem lehetett a fejében, minden gondolatuk csak a nagy feladatról szólhatott, hiszen a fejüknél összenőtt sziámi ikrek szétválasztó műtéte a világ legnehezebb orvosi eljárásai közé tartozik.

A misszió első fele – az ikrekkel és szüleikkel együtt összesen tizenegy fő – egy héttel előttünk érkezett Dakkába. Akárcsak ők, mi is Dubajban szállunk át. Ahogy besorolunk a dakkai átszálláshoz, az addig csillogó reptéri kép valahogy megváltozik. Látszik, hogy Dakka másféle úti cél, a közönsége alapján gépünk inkább tűnik ingázójáratnak. Valaki gyorsan meg is próbál rám bízni egy csomagot, hogy vigyem át az utolsó ellenőrzésen. Csak egy nejlonzacskó az, de egy nemzetközi repülőtéren már kockázatos az efféle próbálkozás. Megtörik a biztonságérzetem, pedig eddig is tudtam, hogy Banglades nem szerepel a népszerű turisztikai úti célok között. Onnantól, hogy kilépünk a repülőgépből, a biztonságunk érdekében végig fegyveres katonai kíséret vesz körül minket.

Tekintse meg a további képeinket