Így halásznak kormoránnal a japánok már évszázadok óta

A kormoránok az egész életét végigkísérték Juicsiro Adacsinak. Imádja az állatokat, és minden reggel, amikor kiveszi őket egyenként hálókosarukból, óvatosan megsimogatja hosszú nyakukat. Ezzel nemcsak azt nézi meg, hogy épek-e madarak, hanem erősíti a közöttük lévő kapcsolatot is.

Számomra a kormoránok a partnereim – mondja a most 48 éves halász, akinek családja már 18 generáció óta űzi ezt a foglalkozást, és kiérdemelte a kormorán-halászmester címet. Az 1300 éves tradicionális halászat nagyon népszerű volt korábban, és nemcsak Japánban, hanem Kína egyes vidékein is űzték. A szigetországban azonban mára mindössze 50 kormorán-halászmester maradt. Technikájuk lényege, hogy idomított madarak segítségével halásznak, és fogják ki az édesvízi japán pisztrángot. Munkájuk elismeréseként megkapták a jogot, hogy különleges beszállítói legyenek ezzel a csemegével a japán királyi háztartásnak.

A kormorános halászat, vagyis japánul az ukai végignézése népszerű a turisták körében. A klímaváltozás következményeként azonban a Nagara folyó, ahol Adacsi és felmenői halásztak, egyre kevesebb vizet szállít, így a kifogott halak mérete is csökkent az elmúlt évtizedekben.

Napnyugtakor indul a halászat. Hajóra száll egy kormányossal és tíz kormoránnal, amelyek teste és nyaka hosszú pórázokkal van a hajóhoz rögzítve, majd egy vasból készült kasban tüzet raknak, és egy házilagos emelővel azt kilógatják a víz fölé. A fénytől a már pihenni készülő pisztrángok megijednek, és a kövek közé menekülnek. Ekkor engedik rájuk a kormoránokat, amelyek a víz alatt villámgyorsan begyűjtik csőrükbe a zsákmányt. A nyakukon is lévő póráz azonban nem engedi, hogy a nagyobb halakat lenyeljék, a zsákmányt gazdájuk egyesével veszi ki a torkukból. Ezt a részben halászatot, részben vízi tűzijátékot turisták százai figyelik estéről estére.