Láthatóvá tenni a változást

2020. augusztus 23., 11:53 Módosítva: 2020.08.24 17:21
85

Az emberek többsége gyermeki lelkesedéssel pásztázza azokat a fényképeket, amelyek évtizedekkel korábban készültek a lakóhelyéről vagy egy városrészről,  amelyhez valamilyen okból kötődik.

 Van valami mágikus abban, ahogyan a képeknek köszönhetően átélhetővé válik az idő múlása, az emberöltőkön átívelő változás.

Ilyenkor szinte játékot űzünk abból, hogy beazonosítsunk minden egyes részletet: hová tűnt a háttérből a gyárépület, mi volt a bankfiók helyén, jé, az az öreg fa már akkor is állt! Ennek másik verziója, amikor eléd löknek egy régi a fotót a kérdéssel, hogy na, meg tudod mondani, hogy ez hol készült?

Engem az újpalotai lakótelep születését megörökítő képek szoktak megbabonázni, az Indexen is jelent meg válogatás ezekből: baromi érdekes, hogyan telt meg élettel ötven év alatt a semmi közepén felhúzott lakótelep, és vette birtokba a tízemeletes panelházak közti pusztaságot a természet. 

Ennek a lebilincselő játéknak ad újabb dimenziót Johh Davies brit fotós. Fekete-fehér, nagy méretű képein keresztül nemcsak azt figyelhetjük meg, hogyan alakult át a táj közel négy évtized alatt az emberi tevékenység nyomán, hanem azt is, hogy a változásnak milyen társadalmi és politikai vonatkozásai vannak. 

 Lenyűgöznek a tájképben rejlő rétegek, a helyek története, az ember megjelenésének nyomai

 - foglalta össze ars poeticáját egyszer. Davies pályafutása kezdete óta fotóz tájképeket, az indusztriális környezet iránti vonzódása pedig adta magát, mivel maga is egy bányászvárosban nőtt fel, fiatalkorát a hagyományosan ipari térségnek számító Nottinghamshire-ben töltötte. Egész munkásságán végigvonul a természetes táj és az ember alkotta elemek szembenállása, feszültsége. A nyolcvanas évek elején kezdte el dokumentálni az ipari termeléshez kapcsolódó helyszíneket: üzemeket, bányákat, kikötőket, silókat, vonatsíneket. Nagy-Britannia, Franciaország és Németország tájait fotózta végig. A 2000-es évektől fordult érdeklődése a városrehabilitáció témája felé, magánemberként is egyre aktívabban vett részt különböző civil kezdeményezésekben, amelyek a városi zöld területek megőrzésére irányultak.

Munkáimon keresztül megpróbálom felhívni a figyelmet arra, hogy közös felelősségünk, hogyan alakítjuk azt a környezetet, amiben élünk.

Davies számára a táj(kép) nem pusztán fák, utak, épületek és vízfelületek összessége. „Az én megközelítésemben a tájképnek szimbolikus ereje van. A föld, a víz és az ég képei metaforává válnak, a mi érzelmi és spirituális helyzetünkre reflektálnak. Ugyanakkor a tájkép a birtoklást és a materiális jólélet is reprezentálja. A materiálisnak és a metafizikainak ez a kettős, sokszor egymásnak ellentmondó ábrázolása az egész fényképészi munkásságom alapja.” Davies tavaly megjelent Retraced 81/19 című anyaga foglalja össze talán legjobban, hogy mit gondol a táj és az emberi civilizáció kapcsolatáról. Közel negyven év után visszatért korábbi helyszíneire, hogy elkészítse eredeti képeinek második verzióját, ugyanarról a pontról, ugyanabból a perspektívából lőtte azokat - ezekből a képpárokból válogattunk ki néhányat. 

Tekintse meg a további képeinket

Teljesen eltüntetheti a gésákat a koronavírus

2020. augusztus 16., 23:01 Módosítva: 2020.08.17 23:21
1063

Egy újabb, a nyugati civilizáció által csupán alig értett mesterséget lehetetlenített el a koronavírus-járvány. “A jövedelmünk nullára csökkent” – mondta a Reutersnek a tokiói Akaszaka negyed egyik idős gésája. A 80 éves Ikuko (eredeti nevén: Murozono Kikuko) valódi legendának számít a fiatalabb gésák között. Elmondása szerint a bolygónkon végigsöprő járvány rövid idő alatt a kihalás szélére sodorta a többszázéves szakmát.

Ikuko nem csupán szórakoztató művész, hanem onészan – azaz “nővér” – is egyben, vagyis olyan idősebb gésa, aki a fiatalokat mentorálja, tanítja a gésák mesterségére. Az idős gésa a Kjúsú szigetén található, Nagaszakihoz közeli Kumamoto városában született, és 16 éves korában látott először geikókat, a két kimonós nő látványa pedig akkora hatással volt rá, hogy mindjárt másnap fel is kereste az egyik okiját – így nevezik azokat a házakat, ahol a gésák tanulnak és élnek.

Ikuko 1964-ben költözött Tokióba, abban az évben, amikor a város – sőt, egész Ázsia – először fogadta az ötkarikás játékokat. Az érkezésekor csak az Akaszaka negyedben több mint 400 gésa dolgozott. “Annyian voltak, hogy a nevüket sem tudtam megjegyezni” – mondta Ikuko. De változnak az idők: a gésák száma az elmúlt időszakban egyébként is jelentősen csökkent Japánban, a járványhelyzet pedig az utánpótlásról való gondoskodást is veszélybe sodorta. Manapság mindössze húsz gésa dolgozik az Akaszaka negyedben.

Tekintse meg a további képeinket

Nincs témád? Fotózz az utcán!

2020. augusztus 9., 22:59 Módosítva: 2020.08.11 11:44
332

Gondolt már arra, milyen jó lenne, ha állandóan a fejére lenne szerelve egy kamera, és így jártában-keltében mindig le tudná fotózni azt, amit az utcán, menet közben lát? Mert az utcán bizony fantasztikus képek és történetek jönnek szembe velünk, és tűnnek is el olyan gyorsan, ahogy elhaladunk mellettük. Szerencsére vannak olyanok, akik meglátják a pillanatot, mindig van náluk gép és nem félnek használni azt. Ők – helyettünk – örökítik meg azt, ahogy egy ember fejjel bújik bele a saját táskájába, ahogy valaki ölelkezik a kutyájával, ahogy valaki megcsókolja a szerelmét vagy ahogy valaki cipeli a keresztjét. 

A Norma utcai fotós kollektiva tagjai 2014-ben ismerkedtek meg, a népszerű fotómegosztó oldalon, a Flickr-ön. Először csak a képek útján kommunikáltak egymással, aztán szóba elegyedtek és elhatározták, hogy alakitanak egy fotóklubot amelyben megbeszélik a képeket, segítenek egymásnak akár művészi, akár technikai kérdésekben. Az alapitó tagok: Gölöncsér Attila, Farkas Norbert, Varga Balázs. Később csatlakozott hozzájuk az osztrák Dominik Pegler, aki sok időt tölt Budapesten, és fotográfiai felfogása illeszkedik a többiekéhez. Képeiken görbe tükörben mutatják meg a kelet-közép európai társadalom néha abszurd hétköznapjait. Most fog megjelenni első nyomtatott kiadványuk limitált példányszámban. Céljuk, hogy a hétköznapi „street photography” közhelyein túl, valami meglepőt és érdekeset mutassanak be a fotográfia iránt érdeklődőknek.

Tekintse meg a további képeinket

Kihullottak a csontvázas jelmezek a szekrényből

2020. augusztus 7., 21:21 Módosítva: 2020.08.09 14:44
37

Kaktuszok, drogkartelek, sombrero, tequila, és tengerpart – pár olyan szó, ami Mexikóval kapcsolatban eszébe juthat az embereknek. Egy három fős brit fotóskollektíva kíváncsi volt, hogy pár, kissé közhelyes kifejezéssel tényleg le lehet-e írni az Egyesült Államokkal, Guatemalával és Belizével határos országot. A Tripod City, vagyis Charlie Kwai, Chris Lee és Paul Storrie korábban már járt Afrikában és Ázsiában, de négy évvel ezelőtt úgy döntöttek, ideje felkeresni Mexikót. 

Amikor úti célt választanak, mindig olyan helyek jöhetnek szóba, amelyek nagyon erős kulturális identitással rendelkenek, illetve amikhez nagyon sok sztereotípia kapcsolódik. Helyek, amikről az emberek azt gondolják, hogy ismerik őket, még akkor is, ha esetleg sosem jártak ott. Kwai, Lee és Storrie pedig ottlétük során megpróbálják kideríteni, van-e alapja ezeknek az akár pozitív, akár negatív előjelű előítéleteknek, sztereoptípiáknak. Utazás előtt természetesen heteket, hónapokat töltenek a felkészüléssel, igyekeznek minél jobban megismerni a célországot, de tudják, hogy azok az információk, amiket az interneten találnak, nem készítik fel teljesen őket arra, hogy mi fogadja majd őket, ha megérkeznek, viszont elég pár napot tölteni a helyiekkel, és máris valódi képet kapnak arról, milyen is ott az élet.

Tekintse meg a további képeinket

Ő maga volt a 20. század

2020. augusztus 4., 17:00 Módosítva: 2020.08.05 17:02
1170

Örülök, hogy minket is kibombáztak, most már az East End-iek szemébe tudok nézni

– így kommentálta Erzsébet királyné 1940. szeptember 13-án, hogy a német Luftwaffe lebombázta a Buckingham-palotát, ahol a királyi pár tartózkodott. Aznap fényes nappal három légitámadás érte Londont, ezek közül a második a királyi rezidenciát sújtotta. Az egyik német gép öt robbanóbombát dobott a hatalmas épületre, amely ennek ellenére nem szenvedett súlyos károkat, és a királyi család élete sem forgott közvetlen veszélyben – bár ez csak a szerencsén múlt. London munkásnegyedében, az East Enden a bombázások sokkal gyakoribbak voltak, és nagyobb pusztítást is okoztak, mint az elegáns környékeken, és ez a "kivételezettség" zavarta a királynét, aki ezekben a kritikus időkben tartani próbálta a lelket az emberekben.

Ez a mondat volt a későbbi Queen Mum, az anyakirályné legtöbbet idézett, leghíresebb kijelentése. Erzsébet a háborús években tanúsított bátor kiállásával és a szenvedők iránt mutatott együttérzésével vált a királyi család közszeretetnek örvendő tagjává, és ekkor szerzett népszerűsége hosszú élete végéig kitartott. Szó szerint végigélte az egész 20. századot, és amikor 2002. március 30-án, 101 éves korában meghalt, egész Nagy-Britannia úgy gyászolta, mintha mindenki nagymamája, a brit történelem élő szimbóluma távozott volna. 120 éve, 1900. augusztus 4-én született az anyakirályné.

Tekintse meg a további képeinket

Talált élet

2020. július 29., 23:43 Módosítva: 2020.08.01 15:53
677
Paul Livingston Warnshuis

Baja Californiára, erre a keskeny és hosszú földnyelvre a legközelebbi nagyvárosból, Tijuanából sokan járnak ki rendszeresen, de repülnek ide az ország más területeiről is tehetősebb mexikóiak, és persze évtizedek óta utazik le ide a közeli határ túloldaláról sok-sok amerikai család és baráti társaság, szörfözni a csodás hullámokon, meglesni a bálnákat, enni a híresen jó, a gringók pénztárcája számára még mindig olcsónak számító mexikói kaját. 

2014-ben trópusi ciklon söpört végig Mexikó északi részén, erősen megtépázta Baja Californiát is. Angelica Escoto tijuanai illetőségű fotográfusnak is itt volt víkendháza. Sokat járt ki oda, az egyik hosszú távú projektje, a Ninguna ballena es una isla (Egyetlen bálna sem sziget) is ott készült. A vihar azonban – ami az amerikai Nemzeti Hurrikán Központtól az Odile nevet kapta – tönkretette a házát, és a fotósnak valami átmeneti megoldás után kellett néznie. Elment hát használt mobilházat nézni, és ezzel kezdetét vette egy újabb, kis túlzással mágikus realista elemeket sem nélkülöző fotóprojekt.

A mobilházakat árusító telepen ugyanis meglátott a szemétben néhány dobozt, amikben – mint kiderült – kb. 8000 diapozitív volt. A dobozok mentek volna tovább az égetőbe, pont úgy, mint az a másik nyolc, amit előző nap semmisítettek meg. A kazetták ugyanis más kacatokkal együtt egy eladásra szánt régi lakókocsiból kerültek elő, és senki nem tulajdonított nekik különösebb értéket.

A mexikói fotós látta, hogy egy különös precizitással archivált anyag van a kezében: minden egyes diakereten szerepelt név, helyszín, időpont. Kodachrome filmre készült képek voltak, amikről a diákat egy szaklaborban hívták elő és küldték meg a megbízónak, akinek a neve szintén rajta volt a csomagon. Innen lehetett tudni, hogy a San Diegó-i (USA) Warnhuis család életének pillanatait örökítette meg Paul Livingston Warnshuis, 1950 és 1970 között.

Kis kutatás következett: kiderült, hogy a Warnhuis család feje fotográfus volt, de ezt sejteni is lehetett a képek professzionális szerkesztéséből. A Google feldobta a családfő gyászjelentését is, vele tehát nem lehetett felvenni a kapcsolatot. A dobozok új tulajdonosa a Facebookon megtalálta az elhunyt fotós két kisebbik fiát és a feleségét is, de hiába írt nekik többször is, beszámolva a múltjuk egy darabjának a megtalálásáról, sosem kapott választ. Magára maradt a diapozitívokkal, amiket darabonként végignézett, leválogatott és beszekennelt. 

Miközben rendezgette, egyre jobban magáévá tette a képanyagot, és az argentin Borges egy nyugtalanító hangulatú novellájától, a Körkörös romoktól (Las Ruinas Circulares) inspirálódva az álom és álmodás motívumai mentén kezdte szerkeszteni. Borges filozofikus-fantasztikus novellájában a főhős szinte végig alszik, eltökélten és egy sajátos cél által hajtva: meg akar álmodni egy embert, létre/létezésre akar álmodni egy fantazmagóriát, a képzeletből és fantáziából anyagot, valóságot akar teremteni. Hatalmas erőfeszítések árán sikerül is neki, létrehoz egy fiút, de ugyanakkor felébred benne a gyanú: lehet, hogy ő maga is csak egy fantazma, akit csak álmodik valaki? 

Az Angelica Escoto által válogatott fotókon sok csukott szemű alak van. Napoznak, lehunyt  szemmel pihennek vagy egyenesen alszanak. Nem fekszenek körkörös romok között, mint Borges novellájának hőse, de fantazmákká váltak, színes, Kodakolor kivitelű fantazmákká. 

Apropó, Kodakolor. 

Aki ismerős valamennyire az analóg fotográfia világában, az tudja, hogy mit jelentett egykor a Kodachrome minőség, milyen gazdag vörösei-lilái-kékei, milyen kivételesen éles rajzolata, milyen elemelt, furcsán „játékfilmes” hangulata volt az ilyen színes filmre készült képeknek. A Kodachrome-ot is előállító anyacég, az amerikai alapítású Eastman Kodak Company, ami a 20. század túlnyomó részében meghatározó szerepet játszott a fényképezéshez szükséges anyagok és szolgáltatások piacán,  a '90-es évek végétől hanyatlásnak indult a digitális fotográfia térnyerésének következtében. Próbáltak úrrá lenni a pénzügyi nehézségeiken, kitalálni ezt-azt, de pár küzdelmes év után csődöt kellett jelenteniük. A vállalat vezetése fokozatosan szabadult meg szinte minden, az analóg világhoz kötődő divíziótól, összességében több tízezer állást szüntettek meg. 2009-re teljesen leállt a Kodachrome gyártása is; ez után a film komplex és sok lépcsőből álló előhívását az egész világon csak egyetlen, relatív kicsi kansasi laborban vállalták, azt is csak addig, amíg még volt a Kodak által előállított speciális előhívó-anyagból, azaz 2010 decemberéig.

Visszatérve a fantazmákra, a San Diegó-i család talált életének projektté szerkesztése közben érte még egy meglepetés a mexikói fotográfust. Kapott emailben egy fotót egy barátjától. A képen a kéttagú brit art-pop együttes, a No-Man 1996-ban kiadott, Wild Opera című lemezének újramasterelt és 2010-ben újra kiadott CD-jének borítója szerepelt. A Carl Glover által tervezett borító alapja egy fotó: sziklás vízpart a magasból nézve, a parton egy legömbölyített karosszériájú piros kocsi, mellette egy férfi, egy nő és egy kutya. Csodás, meleg Kodakolr színek, kissé álomszerű retró hangulat. A kép pontosan megegyezik az Angelica Escoto által négy évvel később, 2014 -ben talált dobozok 8000 diapozitívje közül leválogatott egyik képpel, annyi különbséggel, hogy a CD-n a kép horizontálisan megfordítva jelenik meg.  

Nem könnyen, de valahogy lehetne találni racionális magyarázatot erre a rejtélyes metamorfózisra. De persze meg lehet a titkok és az irracionalitás felől is közelíteni. Angelica Escoto egy vele készült interjúban említi, hogy a fent említett CD tervezője – fotósként is dolgozik, és Aleph Studiónak hívják középformátumú fotókat készítő cégét. Ismerős lehet a szó: El Aleph – így nevezi Borges hasonló című novellájában az univerzumnak azt a pontját, ahol minden cselekedet és minden idő (múlt, jövő, jelen) egybeesik. Ahol nincs emlékezet, nincs múlt, nincs cél, nincs jövő. 

A körkörös romok fotóprojekt szereplői is – a fotográfus apa, a feleség, a három gyerek, az anyós, a barátaik és az ismerőseik – örökre odaszegeződtek a kaliforniai '50-es, '60-as '70-es évek melegre szaturált világába, mindegy is, hogy kidobják, elégetik vagy megtalálják és kiállítják őket – hiszen egyetlen pontban végül is minden ott található.

Tekintse meg a további képeinket

Egy párhuzamos világot teremtettek a modern élet zavara nélkül

2020. július 28., 23:58 Módosítva: 2020.07.29 23:50
246

A Nagy-Britannia egyik legeldugottabb pontjának számító Fair-sziget (Fair Isle) még úgysem tűnik elsőre izgalmasnak, hogy magát a madarak, egy különleges kötési technika és történelmi hajótörések otthonának tartja. A nem túl barátságos klímájú, nyolc négyzetkilométeres szigetet összesen 55-en lakják, ők az elemekkel küzdve, de összhangban a természettel élik mindennapjaikat. A fotós Guilia Savorelli a szigetlét intimitását, derűs harmóniáját és fojtogató magányát térképezte fel képein

Tekintse meg a további képeinket

Olyan vagyok, mint az iPhone: Amerikában terveztek, Kínában gyártottak

2020. július 27., 23:50 Módosítva: 2020.07.28 19:09
75
Túl kínai vagyok ahhoz, hogy amerikai legyek, de túl amerikai vagyok ahhoz, hogy kínai legyek

– így fogalmaz magáról Shiqi/Julie Chen. A ma 24 éves kínai nő szülei tornászok voltak. Shiqi négyéves volt, amikor elváltak, ekkor költözött édesanyja az Egyesült Államokba, onnantól ott dolgozott edzőként, Shiqi pedig Kínában maradt.

Jobb jövő reményében ment az Amerikába, azt gondolta róla, hogy sok lehetőséget nyújt számára, hiszen mások is az ígéret földjeként tekintenek rá. Nem vitt magával, mert úgy gondolta, angoltudás nélkül nem tudna megfelelően gondoskodni rólam. Ezért én a nagyszüleimmel maradtam, míg apám úgy döntött, hogy elvisz magával a szülővárosába.

– írta az Indexnek Shiqi.

Tekintse meg a további képeinket

Megszaggatá ruháit és hamuba öltözék

2020. július 26., 09:05 Módosítva: 2020.07.28 16:24
235

Ősrealista, a szocio- és a fekete-fehér analóg fotó hagyományait csendes ellenforradalmárként őrző dokumentaristaként is van valami mitikus Witold Krassowski izgalmasabb képeiben, mint a pangószocializmus kórházának üres előterében a Napnak furulyázó fiú felvételén. Egyenmelegítő, a szemészet sötétjéből a fényre lépő, világtalan gyerek a nyolcvanas évekből, mögötte árnyékvilág, ő nem lát, de mi azt hihetjük, látjuk őt, akiről szeretnénk hinni, hogy görögösen érti a madarak beszédét.

Krassowski nyelvészből lett többszörös díjnyertes fotós, a lengyel dokumentarizmus itt ragadt különce, akit nem érintettek meg a digitális technikák, nem módosít utólag a képein, hagyni akarja, hogy a fotói önmagukért beszéljenek. Nyolcéves volt, amikor először benyitott a titkok kamrájába. Nővére bezárkózott egy fiúval, ő a tiltás ellenére benyitott, de nem egy fülledt csókjelenet fogadta, hanem egy házi sötétkamra, ahol éppen megtörtént a kép mágiája. „Egy darab papírt láttam egy vízzel teli salátástálban, nem voltak rendes tálcáik, és a semmiből hirtelen kirajzolódott egy kép. Tisztán emlékszem a pillanatra” – mondja az első varázslatról, amikor a fényképezés magával ragadta,és többet nem eresztette.

Nem tanult fotós, de különlegesnek mondott, egyéni stílusa van, amit a nyolcvanas-kilencvenes években sajtófotósként is tudott képviselni, sőt kifejleszteni. Végigfényképezte a lengyel rendszerváltást, dolgozott brit lapoknak, fotóriporterkedett Afganisztántól Dél-Amerikáig, Tanzániától Indiáig. Eseménytörténet helyett a résztvevők, az atmoszféra és a társadalmi csoportok érdekelték, az elittől a falusi diszkók népén át a cigánytelepekig. A politikusok helyett az „élet logikája” izgatta, aminek szerinte nincs köze a politikához, különösképpen pedig az átmeneti rítusok az esküvőktől a közös asztalon át a temetésekig, amikor megtörténik az átalakulás – mint a képpel a sötétkamrában.

Krassowski fura időutazó karakternek számít, mert nem akar haladni a fotótechnikával. Nem szór jeremiádokat a digitális fotózásra, elismeri, hogy ma már szinte ugyanazt elő lehet vele állítani, amit egy hagyományos analóg géppel, de ő marad az utóbbinál.

Az ő szemének a digitális fotó túl tiszta, túl tökéletes, túl gyors: több ezret bárki tud kattintani, abból biztos lesz pár jó kép, de az összpontosítást, a tudatos képtervezést inkább az segíti, ha gazdálkodni kell a nyersanyaggal. A digitális kép a maga steril tisztaságában túl sok információt tartalmaz, minden rajta van, és emiatt nem szólítja meg a képzeletet – ahhoz, hogy egy kép beszéljen, lehetőleg hiányosnak kell lennie. Nem beszélve a cellulózról, a tapintható anyagot kedvelő konzervativizmusról: „Nem szeretem azt a gondolatot, hogy a kép csak egy merevlemez eleme, amit át kell másolnom az egyik helyről a másikra, hogy ne kerüljön a pokolba”.

A kétszeres World Press Photo díjazott lengyel fotós nem látja el kommentárokkal, hosszas képleírásokkal a fotóit. Úgy gondolja, ezzel csak megideologizálnák a képeket, hogy az ügyfél vagy a néző éppen azt gondolja róla, amit szeretnénk. Ez már a manipuláció, „a szót arra adták, hogy manipuláljon” – mondja az egykori nyelvész.

Krassowski a kiküldetései és riportútjai során a megbízói mellett párhuzamosan magának és az asztalfióknak is dolgozott. Ezekből a húsz-harminc éven át porosodó, patinásodó képeiből válogat az az albuma (és most mi is), ami most májusban jelent meg Londonban, gyakorlatilag szöveg nélkül. A cím, a Sackcloth and Ashes (zsákruha és hamu) a bűnbánat ószövetségi jelképére utal. Ne várjuk, hogy megmagyarázza.

Tekintse meg a további képeinket

Hevesi presszókban mutatja meg a legőszintébb arcát a vidéki Magyarország

2020. július 22., 19:58 Módosítva: 2020.07.24 07:46
8527
Hiába nagyivó a magyar, a vidéki kocsmakultúra a végóráit éli. Sivák Zsófia a szülőmegyéje falvaiban fellelhető presszókat fényképezi, ahol ma már nyoma sincs a falusi rock’n’rollnak, többnyire csak a tévé duruzsol, de az emberek még legalább beszélgetnek, valódi párbeszédeket folytatnak egymással. Cikkünkben az Áraink forintban értendők című sorozat képei közül válogattunk, az alkotó kommentárjaival kiegészítve.

“A kocsma menedék. Az egyetlen hely, ahol még elbújhatunk a világ elől. A kocsma az emberi civilizáció utolsó mentsvára” – írta Cserna-Szabó András, az Index tárcarovatának állandó szerzője. Az író persze azt is tudja, hogy közel sem mindegyik, ezért sietve hozzáteszi: “Már amelyik. Főként azok, hol nem üvölt Demjén Rózsi vagy a tévéhíradó bemondója, és Wi-Fi-ről még csak nem is hallottak. Itt aztán az emberek isznak és beszélgetnek. Múltról, jelenről, jövőről. Beszélgetnek és isznak. Ahogy azt a civilizáció fénykoraiban tették az emberek.”

Ezeknek a letűnőben lévő mentsváraknak a sorsa, jövője foglalkoztatja Sivák Zsófiát is, aki egy Eger melletti faluban, az alig kétezres lélekszámú Kerecsenden nőtt fel, és már kislányként otthonosan érezte magát a helyi presszók közegében. “A nevelőapám munka után gyakran betért valamelyik kocsmába, én meg gyerekként mentem utána. Szerettem ezeket az alkalmakat, ilyenkor bármennyi fagyit ki lehetett zsarolni, cserébe meg kellett ígérnem, hogy nem köpöm be anyámnak. Aztán hazaértünk, és egyből köptem. Valahogy belenőttem ebbe a világba, azt hiszem, már akkor sem igazán az alkoholról, sokkal inkább a kötetlen beszélgetésekről és az emberi kapcsolatokról szólt a vidéki presszóélet, ami azóta is nagyon kedves a szívemnek.

A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotográfiaszakán tanuló Sivák Zsófia 2017-ben – a szintén Heves megyei, Józsiék című sorozatával – elnyerte a Magyar Sajtófotó Pályázat társadalomábrázolás-kategóriájának első helyét, illetve a legjobb 30 év alatti fotóriporternek is őt választották. A fotós ezután fordult rá a hevesi presszók világára, a célja az volt, hogy ellátogasson a megye valamennyi háromezer fő alatti településére, majd azokban felkeresse a még nyitva levő kocsmákat, sőt, amennyiben lehetséges, kinyittassa a már lakat alatt lévőket. “Nem volt előzetes koncepcióm, elsősorban a kíváncsiság vezetett. Érdekelt, hogy mi változott az elmúlt 20 évben” – mondja.

A Pécsi József-ösztöndíjas fotós a listájára felvett 121 településből eddig mintegy 60 község ivójában fordult meg. “A munka nagyjából egy éve fut, kisebb-nagyobb megszakításokkal, a járvány például nem várt akadályt gördített elém. Lassan halad, mert kiszámíthatatlan, hogy melyik kocsma mikor van nyitva, illetve hogy mikor vannak egyáltalán vendégek. Sok helyet bejelöltem a térképen, ahova még vissza szeretnék térni, mert nem volt megfelelő az időzítésem, bár lassan kezdek rájönni a praktikákra, fizetés után például látványosan többen vannak mindenhol” – magyarázza az Indexnek a képek szerzője, aki a Heves megyei presszók bejárása után szeretné egész Észak-Magyarországra kiterjeszteni a sorozatot.

Tekintse meg a további képeinket

Innentől nincs visszaút, nem lehet leállni

2020. július 15., 22:55 Módosítva: 2020.07.17 00:12
8227

MI VISZI RÁ AZ EMBERT, HOGY OLYAN SZERT FECSKENDEZZEN MAGÁBA, AMIRŐL PONTOSAN TUDJA, HOGY EL FOGJA PUSZTÍTANI A TESTÉT? 

Ez a mondat fogalmazódott meg bennem Emanuele Satolli fotóit végignézve. A többszörös díjnyertes olasz fotós  2013-ban kezdte el dokumentálni az oroszországi Jekatyerinburgban a hírhedt krokodil nevű dizájnerdrog használóinak sorsát. A krokodil azzal tűnik ki a többi kábítószer közül, hogy hihetetlen sebességgel képes rombolni az emberi szervezetet, két-három év alatt felfalja a használóit, a májat, a vesét és a szívet teszi tönkre legelőször. Nevét onnan kapta, hogy borzalmas sebeket okoz használóinak testén, gyakorlatilag elrohad a húsuk, és a szövetelhalás nyomán kialakuló elváltozások a krokodilok rücskös, sötét bőrére emlékeztetnek. 

A kérdésem persze jórészt költői, pontosan ugyanaz mozgatja a krokodil használóit, mint azokat, akik a Magyarországon is jól ismert herbálhoz vagy kristályhoz nyúlnak, vagyis a nyomor, kirekesztettség, a kilátástalanság. És ezt Satolli képei is visszaadják.

Tekintse meg a további képeinket

Így élték meg a nyolchetes karantént a magyar fotósok

2020. július 7., 17:17 Módosítva: 2020.07.08 16:06
438

A koronavírus-járvány mindnyájunk megszokott életét felborította. Március közepén bezártak az iskolák, a legtöbb munkahelyen home office-ra váltottak, ezzel együtt pedig a társas érintkezések is minimálisra csökkentek. Ez a bezártság pedig új élethelyzeteket teremtett. Én például legalább annyira vártam a napi sétákat, mint a kutyám, pár hétig nagyjából ezek a félórás séták jelentették a kapcsolatot a külvilággal. Az otthon is átalakult: a nappaliból dolgozószoba lett, a hálóból nappali, és annyi időt töltöttünk a lakásban, mint még soha. 

Van aki könyvet írt a járványról, míg a fotósok saját eszközeikkel reflektáltak erre az időszakra. Fotóikon a járványt a hétköznapok apró pillanataiban ragadták meg, az otthon intimitását és a kiürült utcákat dokumentálták.

Pár hétig olyan természetesség vált otthon a szárítóra akasztott gumikesztyű vagy a maszk, mint a gyerekjátékok.

Ezeket a megfigyeléseket, tapasztalatokat gyűjtötte össze a Capa Központ a magyar fotográfusok Instagramon közzétett fotóiból. A múzeum blogján hétről hétre jelentek meg részletek a fotósok vizuális karanténnaplójából, amiket még most is vissza lehet nézni ezen az oldalon. Aki viszont már szeretne elmenni egy kiállításra, az szerdától a Capa Központban megteheti. 

A KIÁLLÍTÁS HARMINCKILENC FOTOGRÁFUS NYILVÁNOS INSTAGRAM-PROFILJÁN MEGJELENT KÉPEIN KERESZTÜL MUTATJA BE a hazai járvány nyolc hetét.

A kiállítók között van az Index-fotó rovatából Ajpek Orsi, Bődey János és Rostás Bianka is.

A kiállítás kurátorai szerint ezek a fotók

lehetőséget adnak, hogy visszatekintsünk, reflektáljunk erre az emlékezetes tavaszra, amely talán a jövőhöz való viszonyunkat is megváltoztatta.

A kiállítás ingyenesen látogatható július 8. és augusztus 16. között a Capa Központban.

(Borítókép: Csudai Sándor)

Tekintse meg a további képeinket

Flamingók a klímakatasztrófa szívéből

2020. június 30., 20:06 Módosítva: 2020.07.01 17:59
280

Alig tíz évvel ezelőtt még hullámok nyaldosták a házak falait, a türkizszínű víz mára átadta a helyét egy végtelen sivatagnak. A finomszemű sót felkapja a szél, beteríti vele a földeket, kiszárítja a gabonát. A megélhetésüktől megfosztott emberek a városokba menekülnek, a falvak a tóval együtt néptelenednek el.

Ezt Maximilian Mann német fotós írta a világ egyik leglátványosabb és legsokkolóbb környezeti katasztrófájának szenvedő alanyáról, az iráni Urmia-tóról; melynek pusztulásáról a 2020 World Press Photo döntőjét érő képsorozatot készített.

A török határon tornyosuló Zagrosz-hegység gerince mögött 140 kilométer hosszan elterülő sóstó az – ugyancsak kiszáradófélben lévő – Aral-tóhoz vagy a Kaszpi-tengerhez hasonlóan lefolyástalan állóvíz; ez a sajátossága is hozzájárul ahhoz, hogy vize sós. Sőt, nemcsak sóban, hanem nagyon sokféle ásványi anyagban bővelkedik; óperzsa nyelven ezért hívták „Csillogó”-nak. A világ hatodik legnagyobb sós vizű tavának folyókban gazdag környéke a világ egyik legrégebbi művelt területe, régészek már az i. e. 7000-es évekből találtak településmaradványokat. De az amúgy is sekély és a szélsőséges időjárásnak kiszolgáltatott tó ökológiai egyensúlyát csak az 1979-es iráni forradalom után beindult gépesített mezőgazdaság borította fel, és a klímaváltozással érkező aszályos évek ütöttek rajta súlyos, de talán nem végzetes sebet.

Az Urmia-tóba beömlő folyók vizét öntözőrendszerek szívták el, a szintén a tavat tápláló föld alatti vízkészletet több száz kúttal csapolták meg, az északról délre nyújtózkodó tavat kelet-nyugati irányba átszelő híd által hagyott alig másfél kilométeres rés lelassította a vízáramlást. Az Iránon végigseprő hőhullámok és az azokat kísérő száraz szélviharok hajszárítóként párologtatták el a tóból a vizet, melynek felülete 10 év alatt a 20 százalékára csökkent. A víz átadta a helyét a sósivatagnak, a finom sókristályokat azután a szél szétterítette a környéken, ami ellehetetlenítette a helyiek megélhetését.

Az iráni kormányzat hiába nyilvánította a tó térségét nemzeti parkká, és hiába kapta meg az ENSZ-től a bioszféra rezervátum státuszát, a víz türkizkék színe átadta magát a hipersós vizekben tenyésző algák rozsdavörösének, a garnélákat halászó híres flamingók nagyrészt eltűntek, a fürdőzők helyét átvették a sótengerbe ragadt kompokat, a vakító, halott fehérséget és persze saját magukat fotózó katasztrófaturisták.

Ahogy Mann „Fading Flamingos” (a cím alliterációja magyarul is él: „Fakuló flamingók") sorozata sem csak egy katasztrófa komor dokumentálása, úgy az Urmia-tó sorsa sem pecsételődött meg – egyelőre. Az ökológiai katasztrófára már 2012-ben felfigyelt a teheráni rezsim (persze csak azután, hogy leverte a helyi viszonyok miatt kirobbant tüntetéseket), és ígéretet tett arra, hogy ötmilliárd dollárnyi riált fordít a tó megmentésére: a régió vízgazdálkodásának átalakítására, kevésbé vízigényes haszonnövények bevezetésére. 2016-ban konkrét cselekvési terv is született a rendkívül sokrétű problémagóc kezelésére. Csakhogy az anyagi források a következő években még gyorsabban elapadtak, mint az Urmia-tavat tápláló föld alatti erek; Iránt egyre nagyobb gazdasági válságba taszította a 2017 után feléledő amerikai szankciós politika, majd 2020-ban jött a koronavírus-járvány, melynek legnagyobb közel-keleti vesztese a perzsa ország lett. Irán így a nagyszabású környezeti rehabilitációs programok helyett olyan napi szintű problémákra próbál forrásokat találni, mint a gazdaság újraindítása, az élelmiszerellátás biztosítása, vagy egy újabb fertőzéshullám kiküszöbölése.

Tekintse meg a további képeinket

Nem is az iszonyú fájdalom a legrosszabb

2020. június 16., 15:02 Módosítva: 2020.06.17 21:10
18822

Az endometriózis nevű betegség létezéséről ma már egyre többen tudnak, de – ha az alig kibírható fizikai fájdalom nem lenne elég – az érintettek még mindig szenvednek attól, hogy mások mintha nem látnák őket igazán, és nem értenék, mit jelent így élni. A brit származású, New Yorkban élő fotós, Georgie Wileman Ez az endometriózis című fotósorozata ezért készült el.  

A betegség orvosi szempontból: a méhnyálkahártya sejtjei a méhen kívül is megjelennek a szervezetben, olyan helyeken, ahol semmi keresnivalójuk, például a hasüregben, a beleken, a petefészkeken, de akár a tüdőn, sőt az agyban is. Ezek a sejtek ugyanúgy követik a menstruációs ciklust, véreznek, a felgyűlő vér gyulladásokhoz, hegesedéshez, belső összenövésekhez vezet, sokszor visszafordíthatatlan károkat okoz.  

A 13 éves kora óta súlyos endometriózissal élő Wileman az ötödik műtétjénél járt, amikor saját maga fényképezésével belekezdett a projektbe. A kíméletlen önportrékat – amikor képes volt felkelni az ágyból – olyan emberek fotózásával váltogatta, akikkel meg tudta mutatni: tévhit, hogy az endometriózis kizárólag a fiatal, fehér, gyermektelen nők betegsége.

Tekintse meg a további képeinket

Emberek és állatok paradox viszonya

2020. június 8., 23:49 Módosítva: 2020.06.10 00:14
942
Házi kedvenc, társ, haszonállat, préda, trófea, vagyontárgy, és még hosszasan sorolhatnánk azt a megannyi kategóriát, amellyel személyes, egy-egy adott állathoz fűző viszonyunk, de akár összességében az ember-állat viszony is jellemezhető. Ezek a megfogalmazások sokszor ellentmondanak egymásnak, sőt, gyakran ki is zárják egymást. Ez adja Jayanti Seiler amerikai fotós Of One and The Other című sorozatának tágabb kontextusát. A fotós ugyanis ezt a munkáját az emberek és állatok egymáshoz fűződő bonyolult és komplex viszony vizsgálatának szentelte. Fotózott solymászokat, egzotikus nagymacskát tartó embereket, szafarikat, állatkerteket, vadon élő vagy épp háziállatokról gondoskodó menhelyeket és állatpreparátorokat is.

Jayanti Seiler szerint az ember egyszerre vágyik arra, hogy védje az állatokat, hogy együtt éljen velük, és hogy egy legyen velük („of one”), közben egyszerre ki is zsákmányolja az állatokat, mikor önmagánál kevesebbnek, másnak („the other”), valami olyannak tekintik őket, amit nem ért, amitől fél. Innen kapta a címét az Of One and The Other sorozata, amely azt is feszegeti, hogy hol a határ emberi és állati között.

Alapvető meggyőződésem, hogy az állatok velünk megegyező érző lények, és nem érdemelnek olyan bánásmódot, ami ennél kevesebbként kezeli őket

− mesélte az Indexnek a fotós, aki az állatok szerelmeseként az állatvédelem elkötelezett híve. Ennek ellenére nem a személyes érzelmei mentén fotózott, a fényképezőgépe nem az ítélethirdetés és az igazságosztás fegyvere volt a kezében.

A fotós azt mondja, tudatosan döntött úgy, hogy előítéletek nélkül közelít az emberi és állati fotóalanyaihoz egyaránt. Ez a nyitottsága szerinte azért is fontos része a munkájának, mert nemcsak arra volt kíváncsi, hogy ki hogyan viszonyul az állatokhoz, az is érdekelte, hogy milyen idokokkal támasztják alá ezeket a viszonyulásokat azok az emberek, akiket fotózott.

A sorozat képeit a fotós szerint elsősorban az köti össze, hogy mind arra világítanak rá: emberek és állatok viszonya sem lesz soha fekete vagy fehér.

Annak ellenére, hogy a képek érintőlegesen foglalkoznak azzal, hogy ez a viszony lehet kegyetlen, kizsákmányoló, véres és akár gyilkos is, a fotók mégis visszafogottnak tűnnek, finomságot, sőt nyugalmat árasztanak. Seiler szerint ennek részben az az oka, hogy szándékosan igyekezett távolságot tartani a munkája és a személyes érzelmei között. Részben pedig az, hogy nem akart egy radikális megközelítést alkalmazni, amely szerinte sokakat elidegeníthetne a témától:

Olyan új módszert akartam találni, amivel lehet beszélni ezekről a dilemmákról. Nem akartam égbekiáltó képeket készíteni az állatok ellen elkövetett rémtettekről, mert az visszataszíthatja az embereket, ahelyett, hogy gondolkodásra ösztönözné őket.

Tekintse meg a további képeinket

436 kilométer

2020. május 27., 20:04 Módosítva: 2020.05.28 22:18
961

Mindig is imádtam az éjszakai utcai sétákat. 13-14 éves lehettem, egy vidéki kisvárosban laktunk, édesanyám arra ébredt hajnali négykor, hogy csengetnek. Hálóingben kinyitotta az ajtót, a kamasz fia állt ott egy-egy rendőrrel az oldalán. Beküldött a szobámba, majd miután pár percig beszélt a rendőrökkel, kihívott, hogy mondjam el, mit csináltam.

Nem csináltam semmit.

Nem tudtam aludni, kimentem hát sétálni. Azért lettem gyanús, mert állítólag valahol átszaladtam az út egyik oldaláról a másikra. Hogy tényleg így volt-e, azt már a jó ég tudja. A küszöbünkön szegény rendőrök lepődhettek meg a legjobban. Anyám csúnyán leszúrta őket, hogy miért kell éjjel négykor a frászt hozni rá csak azért, mert a gyereke sétált. Abban azért egyetértettek, hogy egy 13 éves srác ne sétálgasson hajnalban az utcán, de anyám felfogása szerint azért egy ilyen belépőhöz egy betöréses lopást kellett volna elkövetnem.

Amikor aztán 12 éve a fővárosba költöztem, kaptam egy szinte végtelennek tűnő várost, ahol úgy tűnt – és tűnik még most is –, soha nem fogy el a felfedeznivaló. Különösen éjszaka. Akármekkora közhely is ez, Budapest éjszaka egészen más arcát mutatja. Itt nem feltétlenül a bulinegyed hupikék törpikének öltözött részeg angoljaira vagy bármi másra gondolok, amit éjszakai életnek szokás nevezni. Áthelyeződnek a hangsúlyok, és láthatóvá válik sok minden, amit addig szinte eltakart a tereket használó tömeg. Szabadabb lesz az ember. Ott sétálsz keresztül-kasul az utcán, vagy nyugodtan bámulsz egy egyébként érdektelen, de abban a helyzetben éppen végtelenül fontosnak tűnő apróságot, anélkül hogy elsodornának, ledudálnának, hülyének néznének. Az elmúlt bő másfél hónap Budapestjén ez hatványozottan igaz volt.

436 kilométer.

Pontosan ennyit tettek ki az éjszakai sétáim a kijárási korlátozás óta – már amennyire hinni lehet a telefonom lépésszámlálójánakMondhatnám, hogy a fotókért kezdtem el sétálni, de ez önámítás lenne. Egyszerűen azért, hogy ne őrüljek meg, és szégyen, nem szégyen, amennyire utáltam a napközbeni bezártságot és a szociális kapcsolatok chatüzenetekre szűkülését, úgy fürdőztem éjszaka az üres város minden négyzetcentiméterében

Nem  mondom, hogy csak ilyen volt a város az elmúlt időszakbanEz benyomások halmaza, afféle napló ezekről a fura éjszakákról, és arról, hogy kikkel ismerkedtem meg – már aki engedte, hogy lefotózzam, ez nem a bizalom időszaka, ugye.

Nem hinném, hogy valaha úgy gondolnék vissza ezekre a hetekre, mint életem legszebb időszaka, de ez a végtelenül csendes város és a séták hiányozni fognak, kicsit már most is hiányoznak.

Tekintse meg a további képeinket

Kör közepén állnak, bábukkal esznek

2020. május 26., 15:20 Módosítva: 2020.05.27 07:51
339

Nem is olyan régen, pár évvel ezelőtt a Margit híd budai hídfőjénél olyan kép fogadta az arra járó BKV-utast, ami kinek szomorkás volt, kinek vicces vagy abszurd, de mindenekelőtt különleges és szokatlan, legalábbis az akkori Budapesten mindenképp. „Miért vannak olyan messze a székek a HÉV-megállóban?” – ami akkor annyira érdekes volt, hogy ezzel a címmel még rövidfilmet is ihletett, a Nekem Budapest szkeccsfilm Ferenczik Áron-féle epizódját, az új koronavírus megjelenése utáni új rendbe feltűnésmentesen belesimul.

A normális, vagy legalább arra emlékeztető élethez való visszatérés egyelőre csak akkor megy, ha megtanuljuk tartani egymástól a biztonságos távolságot a nyilvános terekben. Eltarthat egy ideig, amíg hozzászokik a szemünk a rajzolt körökben, hatszögekben vagy négyzetekben elkülönülten ácsorgó, napozó és imádkozó emberekhez, a műanyag válaszfalakhoz meg a gondosan üresen hagyott köztes terekhez, de kérdésnek már nem kérdés 2020 nyarán, miért vannak egymástól olyan messze a dolgok.

Tekintse meg a további képeinket

Lángszóróval rajzolja újra Skóciát

2020. május 24., 23:56 Módosítva: 2020.05.25 19:15
372

A bazi nagy betonkockák, a felperzselt hanga, a láthatárt keresztülszelő drótok és vezetékek, a földön heverő elpusztult állatok kevéssé tartoznak a skótfelföldi tájba, legalábbis akkor, ha azt az utazási irodák közhelyszótára alapján képzeljük el: érintetlen vadonnak, olyan romantikus, nosztalgikus földnek, ahol az emberi faj jelenlétére csak az elszórt, kísérteties várromok és – na jó – a whiskylepárlók emlékeztetnek.  

Egy skót fotós, Mat Hay hét évet szánt a Skót-felföldet, annak legelhagyatotabb tájait járva arra, hogy igazán látni legyen képes ezt a vidéket, hogy személyes, valódi kapcsolatot alakítson ki a szülőföldjével, és megmutassa másoknak is, hogy milyen igazából élni, dolgozni itt. Az eredmény a Heather Burn (Hangaégetés) című fotósorozat.

Tekintse meg a további képeinket

Feloldódni a nagy közös tettben

2020. május 20., 09:39 Módosítva: 2020.05.21 11:14
153

A fizikai szépséget, a megjelenésében is eszményi embert szinte minden politikai áramlat be tudta olvasztani ideológiái közé. A tökéletes emberek erőt sugároznak, legyőzhetetlennek tűnnek, főleg, ha még egy kis militarista jelleget is kap a testedzés.  Ez is az ókori görögökkel kezdődött, de a 19.-20. században kapott igazán a testkultúra politikai töltetet. A csehek Sokol mozgalma is több mint  150 éve kezdődött, és mindebből megmaradtak a tömeggimnasztikai bemutatók. Kudász Gábor Arion WORKOUT - a fine sense of patriotism című sorozatában arra kereste a választ, hogyan találják meg a helyüket a fiatalok ebben a sok ideológiától átitatott, nosztalgikus közegben és tömegben.

Tekintse meg a további képeinket

Pillanatképek az ausztrál vadonból, ami már sosem lesz ugyanaz

2020. május 15., 22:03 Módosítva: 2020.05.24 17:42
589

Outback – így hívják Ausztrália kietlen és lakatlan belső területét, amit sem a modernizáció, sem a klímaváltozás nem kímél. Adam Ferguson fotós pedig úgy döntött, megmutatja, hogyan élnek itt az emberek, akik egyelőre nem fordítanak hátat a gyorsan változó vidéknek.

Az Isten háta mögötti vidék vagy Senkiföldje, így hívhatnánk az ausztrál kontinensnek azt a részét, amely a földrész 73 százalékát foglalja el, vagyis több mint 5 millió négyzetkilométert. A népsűrűség hihetetlenül alacsony, hiszen a 24 milliós népességnek mindössze öt százaléka lakik itt. Az Outbackről számtalan vers és dal íródott, ki mesebeli helyként írta le, ki pedig olyan vidékként, amit jobb elkerülni, lásd az 1971-es Félelemben élni című thrillert, ami nem vetett túl jó fényt a térségre, és amiért sokan nehezteltek is. A kietlen, majdnem lakatlan terület fontos része Ausztrália kultúrájának és történelmének, a nemzeti identitásnak. Ezt a vidéket mutatja be Adam Ferguson fotós Big Sky című fotósorozata.

  • Meg lehet találni a szépséget egy majdnem lakatlan pusztaságban?
  • Mit tehet az, aki nem akarja elhagyni a szülőföldjét?
  • Hogyan éli meg az őslakos közösség, hogy pár száz év alatt a feje tetejére állt a világuk?

Ferguson 1978-ban született, Új Dél-Walesben töltötte gyerekkorát, majd a Queenslandi Képzőművészeti Főiskolán tanult fotózást. 2009-ben lett igazán ismert a háborús övezetben készült képeiről, és olyan kiadványoknak dolgozott, mint a The New York Times, a Time magazin és a National Geographic. Az utóbbi tizenkét évben járt Irakban, Afganisztánban, Görögországban, Írországban, Indiában és a Közel-Keleten, majd úgy döntött, hazatér, és gyerekkori emlékek fonala mentén elindulva mutatja meg ennek a gyakran félreértett vidéknek és a lakosainak a valóságát, mielőtt életmódjukat a klímakrízis és a modernizáció annyira átalakítja, hogy rá sem lehet majd ismerni.

Ferguson először egy producer segítségével találta meg a helyszíneket, és bár jók lettek a képek, úgy érezte, hiányzik valami, ezért úgy döntött, lakókocsival járja tovább a vidéket, de kiderült, hogy ez sem jó módszer, nem tudta elég alaposan megismerni a közösségeket, hiszen a munka végeztével mindig visszatérhetett saját kis világába. Ezután úgy döntött, terepjáróval vág neki, és minden útmenti kocsmába vagy fogadóba betér. Mivel a háborús övezetekben megszokta, hogy folyamatosan készenlétben kell lennie, és mindig történik valami, szokatlan volt számára, hogy akár napokig nem tudott mit fotózni, hiszen a távolságok óriásiak voltak. Olykor pedig nagyon klisészerű jelenetekbe botlott, pedig nem szeretett volna a sztereotípiákra ráerősítő képeket készíteni, például hogy egy cowboy ellovagol a naplementébe. A legnagyobb kihívást az őslakos közösségek jelentették, fehér férfiként sokkal többet kellett dolgoznia azon, hogy megnyíljanak neki, pedig az isten háta mögötti világot nem lehet hitelesen bemutatni nélkülük. Egyre többen, főleg a fiatalok hátat fordítanak az Outbacknek, hogy a partmenti nagyvárosokban találják meg a szerencséjüket, az őslakosok viszont jóval kisebb arányban költöznek el.

Ha elhagyjuk a földünket, elveszítjük az identitásunkat. Az ősi kultúra a ja alapszik, nem a versengésen

– nyilatkozta egyikük.

De miből élnek az emberek? A bányászat és a mezőgazdaság a két fő foglalkoztató, bár egyre nehezebb egyről a kettőre jutni, a helyi állattenyésztők és növénytermesztők egyre nehezebben birkóznak meg a szélsőséges időjárás okozta problémákkal. Amikor 2019 végén a bozóttüzek miatt mindenki Ausztráliára figyelt, a klímaváltozás kérdését nem lehetett megkerülni, mert ugyan ezt a kontinenst bozóttüzekre találták ki, nehéz elhessegetni a gondolatot, hogy ez az irtózatos erővel tomboló tűzvész mégsem volt független az emberi tényezőtől.

2018 hosszú évtizedek óta az egyik aszályosabb év volt, a szárazság leginkább Új-Dél-Walest sújtotta, de Queensland egyes területein ekkor már hat éve tartott az aszály. Majd 2019-ban rekordot döntött a déli kontinensen a szárazság, a rendszeres mérések kezdete óta nem volt ilyen kevés csapadék, Ausztrália nagy részén évi 400 milliméter alatt maradt. Ausztráliában, ahol az előrejelzések alapján a felmelegedés (Magyarországhoz hasonlóan) gyorsabb lesz a világátlagnál, az Ausztrál Állami Egyetem vezető klimatológusa szerint négyszer akkora valószínűséggel fordulhatnak elő a jövőben veszélyes erdőtüzek, mint eddig. Az állami meteorológiai intézet 2018-as klímajelentése szintén a szélsőséges hőhullámok és száraz időszakok gyakoribbá válására figyelmeztetett. És az, hogy az ausztrál kormány dollármilliárdokkal próbál segíteni az aszály elleni küzdelemben, sokak szerint csak tüneti kezelés.

Tekintse meg a további képeinket

Az öltönyös kívülálló, aki észrevétlenül örökítette meg egy legendás punkklub végnapjait

2020. május 9., 18:29 Módosítva: 2020.05.14 12:05
603

Visszarepítenek az időben az anarcho-punk bandákra tomboló fiatalok közé azok a fekete-fehér képek, amelyek a gateshead-i punk szcénát mutatják be, és amiket fotós a Station nevű klubban készített 1985 márciusa és októbere között. Ezek a fényképek majdnem örökre rejtve maradtak. Chris Killip eredetileg csak három képet publikált, a többi felvétel mind a feledés homályába merült volna, ha a fia 2016-ban nem találja meg a kontaktmásolatokkal (ezek nagyítás nélkül készülnek a negatívról) teli dobozt, és nem sikerül meggyőznie édesapját arról, hogy igen, ezeket a fényképeket bizony meg kell mutatni a világnak.

Azt mondta, hogy ezek különleges képek, és rájöttem, hogy igaza van.

  • Kívülállóként is hitelesen be lehet mutatni egy közösséget, szubkultúrát?
  • Hogyan mosódik el a határ festmény és fotó között?
  • Ha megszűnik egy közösségi tér, megszűnik a közösség is?

Chris Killip először reklámfotósként dolgozott Londonban, majd úgy döntött, ez nem az ő útja, és az 1970-es években visszatért szülőföldjére, Man szigetére. A munkásságában egyre hangsúlyosabb szerepet kaptak az északkelet-angliai közösségek, 1977-ben pedig Newcastle-ben megalapította a Side Galleryt, aminek 18 hónapon keresztül volt az igazgatója. Az 1980-as években rendszeresen járt szórakozóhelyekre fotózni, és egyszer valaki azt javasolta neki, nézze meg a gatesheadi Stationt, ő pedig az első adandó alkalommal el is látogatott. Senkivel nem egyeztetett, senkinek nem szólt, egyszerűen csak belépett az ajtón.

Euforikus volt a hangulat. Több newcastle-i és környélbeli szórakozóhelyen megfordultam már fotósként, de a Station különleges volt.

Tekintse meg a további képeinket

Mi az a rohadt nagy doboz a Horn Gyula előtt?

2020. május 2., 11:18 Módosítva: 2020.05.03 13:38
669

Harminc éve még szülővárosomban, Szegeden laktam, éppen kimaradtam a gimnáziumból, a Postaigazgatóság ruharaktárában voltam raktári segédmunkás, és igazából baromi jól éreztem magam. Ez volt az első munkahelyem, a kezdeti gyanakvás után befogadtak: Göbölyös szaktárs, a raktárvezető, Stér, az NB I-es tekés, Engi Tibi, aki megengedte, hogy a telep udvarán vezessem a szolgálati platós Barkast. Esténként meg eljártam a Victor Hugo utcai városi Fidesz-irodába, ahonnan elhoztam az enyves vödröt és a központból küldött plakátokat. Ragasztottam a bengáli villamosok utasterében, kisgazda plakátragasztó kollégával politizáltam az Ifjúsági Ház mellett a szegedi éjszakában. A Felső Tisza-Part trolivezeték-tartó oszlopain még két országgyűlési választás után is ott voltak nyomokban a fideszes plakátjaim, amire a mai napig szép szakmai sikerként tekintek.

"Ezeket a képeket én ismerem!" – ez volt az első gondolatom, amikor megláttam Szigeti Tamás harminc évvel ezelőtt készült fotóit. Nem feltétlenül azért, mert olvasóként találkoztam velük akkori kedvenc lapomban, a Magyar Hírlapban, akár ott a Dorozsmai úti ruharaktárban ülve, de nyilván azért is. Vannak itt bőven ikonikus képek, majd látni fogják.

Ezek a fotók inkább azért olyan ismerősek, mert visszaadják 1990-et. Amiről még ma is nehezen tudom elhinni, hogy ez már történelem, hiszen olyan, mintha csak most lett volna. Ha a gyerekeimnek mutatom, akkor nem értik. Mi az a rohadt nagy doboz a Horn Gyula előtt? Ki ez a sok szakállas ember? Az üzletembereknek hol vannak a mobiljaik meg a táblagépeik? TV, rádió, zsidó maffia, na azt értik. De mi az az SZDSZ?

"Valami volt az ország legpatinásabb színházának levegőjében. Valami jó. Valami más. Valami új, szép – írták Szigeti Tamás fotói köré a szabadon választott Országgyűlés 1990. május másodikai megalakulásának másnapján. – A kezdés pillanata. A bizalomé. Mindenki tudott mosolyogni. Szívből, igazán. A szekus, aki nem is szekus, a kommunista, aki tán nem is az. A tulipánok, kalászok, narancsok. »Szeressük egymást« – mondta a szónok. Gyerekek – folytatta mindenki fejben, s nem volt banális a szokvány."

A plakátragasztós boldog kampány után nem nagyon néztem a Fidesz-iroda felé, bevallom, a tagdíjat se fizettem, ezért aztán a következő országgyűlési választás előtt néhány hónappal felhívott a párt egyik helyi vezetője, hogy megtudja, komolyak-e még a szándékaim. Én bevallottam, hogy már nem akarok a párt tagjai lenni, mire maliciózusan csak annyit mondott: "Akkor vesztettünk".

Szigeti Tamás: Összezárva a múlttal

Világjárvány van és karantén. Világjárvány idején, a karanténból nem látszik a jövő. Nem tudjuk mi lesz egy hónap, vagy akár csak egy hét múlva. Sőt, valójában másnap délutánig sem nagyon látunk el. Valahova azért nézni kell, így hát azt gondoltam, hogy belenézek a múltba.

A múlt egy része apró, 24 x 36 mm-es, téglalap alakú, egykor fényérzékeny filmkockákon várakozik a szobámban, egy redőnyös szekrényben.

"Kezdjük azzal, hogy mi volt harminc éve" – gondoltam.

Felhúztam hát a redőnyt és kivettem a szekrényből néhány tasakot, amelyekben hat kockás csíkokra felvágva sorakoznak az egykori negatívok.

Harminc év viszonylag hosszú idő. Ha nem is történelmi távlat, de egy bő emberöltő. Ennyi idő alatt sok minden változik. Az is, hogy hogyan látjuk a múltat. Természetesen mindenki másként. A politikusok, rendszerek, kurzusok mifelénk leginkább azt bizonygatják, hogy minden másképp volt. Az egyének a saját, tapasztalataik, emlékeik tükrében tekintenek a múltra. Hogy milyennek látjuk, azt persze az is befolyásolja, hogy mi történt, mit éltünk át azóta. Mik voltak és hogyan teljesültek a várakozásaink. Hiszen végülis akkor ugyanúgy nem láttunk semmit előre, mint ma a karanténból. És nem csak az számít, hogy mire emlékezünk, hanem az is, hogy mire nem.

Nagyon sok emléket hívnak elő a filmkockák, mint annak idején a hívó oldat a képeket a filmeken.

Az a sok film, a sok régi negatív. Ahhoz, hogy pozitívvá váljanak, be kell szkennelni a filmeken látható kockákat. Persze a szkenner valójában csak a képeket változtatja pozitívvá, hogy az élmények, az emlékek is azzá válnak-e, az bennünk dől el.

Ezek eldöntésére kiváló alkalom a karantén.

Tekintse meg a további képeinket

Vuhan sokkal több, mint egy vírus gócpontja

2020. május 1., 22:41 Módosítva: 2020.05.02 21:40
290

Január 23-án került vesztegzár alá a kínai Hupej tartomány központja, Vuhan, miután a 11 millió fős városból terjedni kezdett az azóta világjárványt okozó koronavírus. A kínai város a vírus gócpontjaként lett ismert világszerte. 11 hét után, április elején enyhíteni kezdték a vírus terjedésének megelőzésére létrehozott szabályokat, április 8-án megszűnt a vesztegzár. Az eddig szigorú karanténszabályok között élő Vuhan lakói fellélegezhettek, a város nevéhez viszont hozzátapadt a “koronavírus gócpontja” megnevezés. Pedig ahogy minden más városnak, úgy Vuhannak is volt története a vírust megelőzően.

  • Miért hívták Vuhant Kína Chicagójának?
  • Mi a város nevezetességének számító pagoda legendája?
  • Milyen Guiness-rekord csúcstartója Vuhan?
Tekintse meg a további képeinket

Nem tudok semmi rosszat mondani róla, és nem is hallottam rosszat róla soha

2020. április 30., 00:01 Módosítva: 2020.05.01 00:02
1033
Rédei Ferenc 1944. február 28-án született Budapesten. Vasesztergályosnak tanult Csepelen, majd egy ajándékba kapott Rolleiflex géppel fotózni kezdett. Fotóriporteri pályafutását a MÁVAUT üzemi lapjánál kezdte, majd a Magyar Rendőr munkatársa lett. 1971-től a Népszava fotóriportere, 1975-től 1985-ig rovatvezetője volt, majd a Népszabadság fotórovatának vezetője lett. 2006-tól, nyugdíjasként a Népszabadság fotóarchívumának 1963 és 1990 között készült anyagait digitalizálja, archiválja.

A Capa Központ által alapított Fotóriporteri Életműdíjat 2020-ban Rédei Ferenc kapta. A 2018-ban alapított díjat először Urbán Tamás nyerte el, tavaly pedig Szebeni Andrásnak ítélték oda. Rédei Ferenc nevét a szakmában mindenki ismeri, ez az állítás már évtizedek óta megállja a helyét. Pár nappal ezelőtt, amikor a díjról először olvastam, a sok gratuláció között a Facebookon szembejött egy visszaemlékezés, benne egy negyvenhárom évvel ezelőtti történettel. Annyira jó volt, hogy fel is hívtam Szigeti Tamást, hogy szeretném lehozni az írását az Indexen.

Tekintse meg a további képeinket

Ez nem a Fortepan, ez a jelen

2020. április 24., 23:35 Módosítva: 2020.04.27 11:38
2057

A Fortepan fotógyűjteménye a hétköznapokon keresztül mutatja be, milyen is volt az élet a 19 század végétől a 20. század végéig, vagyis a története a szocializmus évtizedeiben ér véget. Abban a korszakban, amely legtöbbünknek csak gyerekkorából, vagy a szülei elmeséléséből lehet ismerős.: itt-ott azért még felsejlik ugyan a múlt, de ez a korszak végérvényesen történelem. Legalábbis itt, nekünk. Van, ahol azonban mind a mai napig szinte pontosan ugyanolyanok az életképek, mint ötven-hatvan évvel ezelőtt.

Mecamor a szovjet atomváros Örményországban. Városfejlesztési, építészeti örökségét, a közeli Jerevánnal együtt nem is olyan rég mutattuk be Katharina Roters képein. A környéket belengő enyészet hálás fotótéma, tavaly például Zoltai András sportfotóin bukkant fel a település tornacsarnoka. De vajon mitől olyan izgalmas ez a térség, és mitől mások Stefano Morelli képei, mint az előbb említettek?

  • Hol van Kis Kuba, ahol minden évben megünneplik Lenin születésnapját?
  • Mit keres egy űrbázis kinézetű építmény az elhagyott szocialista városban?
  • Milyen messze volt a tízezer áldozattal járó földrengés a világ legveszélyesebb atomerőművétől?

A különös település a hetvenes években épült fel, és eredetileg 35 ezres lett volna. Az új Mecamort az akkor megnyíló közeli atomerőmű kiszolgálására tervezték, de soha nem érte el az eredetileg elképzelt, megalomán méretet. Az erőmű viszont ma is üzemel: ez a világ legveszélyesebb atomerőműve. Egyrészt maga a konstrukció sem elég biztonságos (a reaktortartály körül nincs védelmet jelentő vasbeton építmény, úgy nevezett konténment), másrészt szeizmikusan igen aktív területre épült. A legalább 25 ezer (más becslések szerint 50 ezer) áldozatot követelő, 1988-as örményországi földrengés epicentruma alig 75 kilométerre volt tőle. Jelenleg vagy kilencezren lakják Mecamort, közülük úgy ezernek ad munkát az erőmű.

Tekintse meg a további képeinket

Föld hívja az univerzumot, univerzum, jelentkezz!

2020. április 19., 17:49 Módosítva: 2020.04.20 18:07
165

Az űr a legvégső határ.

A mondat, ami emberek millióinak lehet ismerős, a mondat, ami az eredeti Star Trek sorozat minden epizódjának elején elhangzik. Az, hogy idegen tájakat fedezzünk fel, mindig is óriási hajtóerő volt, és bár a Földnek is vannak olyan szegletei, amiket még nem ismerünk igazán, sokakat inkább az izgat, hogy milyen titkokat tartogat az univerzum, hogy van-e élet más bolygókon, galaxisokban, és ha igen, milyen létformák lakoznak ott, hogyan tudjuk velük felvenni a kapcsolatot. Hogy ezek a kérdések sokakat foglalkoztatnak, nem új keletű dolog, és az sem, hogy a földönkívüli életen való elmélkedés nemcsak a tudományos élet sajátja, elég csak Verne Gyula munkásságára gondolni, de akár ennél messzebbre is visszautazhatunk az időben, mondjuk egészen a második századig, amikor Lukianosz több olyan művet is alkotott, amelyek inspirációként szolgáltak a sci-fi irodalom számára.

Egy fiatal német fotóművész, Katinka Schuett Cosmic Drive című sorozata azt mutatja be, hogy a jelenben milyen vetületei vannak ennek a témának. Az ihletet az adta, hogy több olyan emberről készített fényképeket, akik UFO-észlelésekkel foglalkoznak.

Az embereket mindig is érdekelte annak a lehetősége, hogy talán nem vagyunk egyedül az univerzumban.

  • Miért vonz minket annyira a bolygónkon kívüli világ?
  • Van-e szavatossága azoknak az üzeneteknek, amiket egy meghatározó korszakról készített képek hordoznak?
  • Hogyan kapcsolódik össze a racionalitás és az érzelmek?

Ennek a kíváncsiságnak a bizonyítékai pedig ott vannak mindenhol, a hétköznapjaink részei, gondolunk a különböző találmányokra, amiket az űrkutatásnak köszönhetünk, az óriási rádióteleszkópok, amik már csak méretük miatt is lenyűgözőek, és persze csomó (pop)kulturális alkotásra, amelyek egyes elemei már klisébehajlóak, de pont ettől lesznek univerzálisak, mint a boncasztalon fekvő földönkívüli vagy E.T. pirosan világító ujja. Persze ezek csak itt és most számítanak a közös tudat részének, és ezt az alkotó is tudja.

Ez a projekt valószínűleg teljesen más formát öltött volna, ha ötven évvel ezelőtt készül.

A sorozatban szerepelnek megtervezett, beállított képek, és olyan fotók is, amik egy spontán pillanatot örökítenek meg. Schuett alapvetően a konceptuális fotózást érzi a sajátjának, de elismerte, van, amikor elmozdul a dokumentartista irányba, és úgy véli, hogy ez a két megközelítés tökéletesen kiegészíti egymást. Tanulmányai során egyébként minden műfajban kipróbálta magát, és tényleg kizárásos alapon jutott el a számára optimális munkamódszerig. Képein megpróbál mindent elrejteni vagy eltüntetni, ami zavaró lehet, ami felesleges, és csak azokat a tényeket megjeleníteni, amik beleillenek a koncepcióba. Ugyan a tudományok nagyon érdeklik, komfortosan mozog ebben a világban, de elismeri, a racionális témák az érzelmeire is hatnak. Hozzátette, nem egyszerű az érzelmeket lefordítani képekre, de igen, valójában ez az egyik fő célja. És persze az, hogy a fénykép a nézőben is érzelmi válaszokat váltson ki, hiszen ettől lesz különleges egy projekt.

Tekintse meg a további képeinket

Hitler szülinapjától Japán 86 éves rögbijátékosáig

2020. április 17., 17:49 Módosítva: 2020.04.18 21:52
663

A World Press Photo 2020 pályázatra idén 24 országból 4300 fotós 74 ezer képe érkezett, a zsűri 44 díjat osztott ki több kategóriában. A világ legfontosabb sajtófotódíja ez, ahol az év legjobb munkáit ismerik el, és ahogy tavaly, úgy idén is született a versenyen magyar győzelem is. A győztes kategóriák között láthatunk Hitler szülinapját éltető szélsőjobboldaliakat, sanyarú traumákat, a szabadság vágyát és a tüntetések erejét, de szerencsére kíváncsi jegesmedvéket is.

Tekintse meg a további képeinket

A sosem látott magyar nagyapa története

2020. április 8., 13:14 Módosítva: 2020.04.09 07:00
206

Nem arról van szó, hogy a nagymamám nem akar emlékezni. Sokkal inkább arról, hogy nem próbál meg aktívan emlékezni, és egyébként is kevés emléke lehet ebből az időszakból

– mondta Anthony Paul Marchetti amerikai fotós az Indexnek. Ő ezzel magyarázta azt, hogy miért homályosíthatták el a nagyanyja menekült táborban töltött időszakáról szóló emlékeit azok az évtizedek, amik a ma már Amerikában élő, magyar származású asszonyt elválasztják életének ettől az időszakától.

A fotós anyai nagymamája 1945-ben saját édesanyjával (azaz Marchetti dédanyjával) együtt menekült az előrenyomuló orosz csapatok elől nyugatra. Szegedről indultak, és hét hónap alatt gyalog jutottak el Ausztrián keresztül Németországba. A nagymama Münchenben egy menekülttáborban élt egészen 1951-ig, ezalatt az idő alatt pedig megismerkedett és szerelembe esett egy Paul (azaz valószínűleg Pál) nevű magyar férfival. Paul már a nagymama jegyese volt, amikor a nő családja előtt megnyílt a lehetőség, hogy Amerikába költözzenek. A nagymama abban a biztos tudatban hagyta hátra a jegyesét, hogy a férfi nem sokkal később követi majd őt az USA-ba. Az Atlanti-óceánon való átkeléskor már jelentkeztek rajta a terhesség első tünetei, az Új Világban pedig megszületett Marchetti édesanyja.

De Pault, a nagypapát soha többé nem látta a család.

Anthony Paul Marchetti Paul című projektje a sosem látott nagypapa alakját a művészet eszközeivel eredetileg megidézni próbálta, majd miután erre képtelenek bizonyult, inkább arra tett kísérletet, hogy a töredezett családtörténet hiányait a fényképezés segítségével töltse be. Ezzel pedig a család mitikus tagját egy új, tulajdonképpen fiktív alakként maga a fotós teremti meg és teremti újjá.

Tekintse meg a további képeinket

Több száz lány dolgozik, és több ezer dollár cserél gazdát

2020. április 4., 23:01 Módosítva: 2020.04.07 18:20
448

Titokzatos, elsötétített ajtók és ablakok, villódzó neonfény jelzi a hely nevét. Nagy, fekete autókból kiszálló öltönyös, magas beosztású férfiak, akik „megszöknek” otthonról, hogy egy kicsit másban részesüljenek, mint ami a megszokott. Nehéz sorsú táncos lányok az öltözőkben. Legalábbis a filmtörténetben valahogy így szokták bemutatni az amerikai sztriptízbárokat, elég csak az 1996-os Sztriptíz című filmre gondolni Demi Moore főszereplésével (a film alapsztorija az, hogy a volt FBI-ügynök anyukától elveszik hétéves kislányát, elkezd egy sztriptízbárban dolgozni, hogy legyen elég bevétele, és vissza tudja szerezni a gyerekét). 

Akármennyire is könnyű azt képzelni, hogy Amerikában a legtöbb táncoslánynak hasonlóan zűrös háttérsztorija van, és belekényszerült abba, amit csinál, csak azért, hogy meg tudjon élni, a valóságban közel sincs így. A legtöbben ugyanis maguknak választják a szakmát úgy, hogy van egy biztos családi vagy kapcsolati hátterük. Az pedig, hogy fejlesszék magukat, kultúrával foglalkozzanak, ugyanúgy a mindennapjaik része, mint az, hogy esténként különböző produkciókkal készüljenek éjszakai klubokba.

A sztriptízkultúrával kapcsolatban inkább hagyatkoznak sztereotípiákra az emberek, pedig nagyrészt árnyékban van előttük az egész.

A táncosok csodálatosak. Nagyon erősnek, szépnek és szexinek találom őket. Egyáltalán nem olyanok, ahogy a mainstream médiában bemutatják őket.

Elizabeth Waterman, a Los Angeles-i székhelyű fotós pontosan ezért kezdett el nightclubokban dolgozó táncosokat megörökíteni, hogy megmutassa, miben téved velük kapcsolatban a nagyközönség. A táncosokról készült fotók pedig hozták magukkal a szoros kapcsolatokat és személyes történeteket is.

Tekintse meg a további képeinket

Lecsendesült az élet

2020. április 1., 23:54 Módosítva: 2020.04.02 21:23
351
Két tinédzserrel amúgy is csendes az élet. Most azonban nincsenek barátok, akik átjönnek, akik azért csapnak némi zajt, nevetgélnek, a fiúk bunyóznak a kisfiam szobájában. A lányom barátai sincsenek itt, akik olykor hangosan beszélgetnek egymással, kacagnak, vihognak. Most csendesebb minden. Mégis, valahogyan a karanténban is zajlik az élet, a mi kis életünk. Ezeket a pillanatokat örökítettem meg. Anglia, 2020. március vége. Amikor a brit kormányfő, Boris Johnson bejelentette, hogy három hétig mindenki maradjon otthon, az iskolák is bezártak. Online folyik az oktatás, itthon tanulnak a gyermekeim. Titkon kicsit örülök is ennek az egésznek, mert úgy érzem, ezáltal egy kicsit közelebb tudhatom magamhoz a már kamasz gyermekeimet. Kicsit többet ölelhetem őket, többet beszélgethetek velük. Nem rohanunk a magunk útján, hanem csendben ülünk egymás mellett itthon.


Halasi Eszter vagyok. Hat évvel ezelőtt jöttünk ki Angliába, elsősorban azért, hogy a fiam és a lányom megfelelő, kevésbé stresszes oktatásban részesüljön. Ez meg is valósult, mindketten nagyon élvezik, és mellette persze anyanyelvi szinten megtanultak angolul. Számomra nehezebb volt a váltás, de megbirkózom a feladatokkal. Hármasban élünk egy pici angliai faluban két macskával. Szerencsésnek mondhatom magunkat, mert önkormányzati házat kaptunk Angliában, ahol nekem mint egyedülálló szülőnek nincsenek anyagi nehézségeim. Jelenleg mindhárman tanulunk valamit. A lányom főiskolás, turizmus-vendéglátás szakon tanul, légiutas-kísérőnek készül, a későbbiekben pedig idegenvezetőnek szeretne továbbtanulni. Én bizniszt és menedzsmentet tanulok. A kisfiam még csak 13 éves, jelenleg középiskolás.

Három éve kezdtem el fotózni a gyermekeimet, mert szerettem volna magunknak egy szép családi fotóalbumot készíteni, amit majd idősebb korunkban kedvünkre lapozgathatunk, akár az unokákkal is anekdotázhatunk a múltról. Közben mesélhetünk történeteket, amiket mi magunk éltünk meg. Az életünk szakaszait, történéseit, vicces és örömöt okozó momentumait képekben igyekeztem megörökíteni. Ez a sorozat a jelenlegi helyzetről készült. Amikor itthon kényszerültünk maradni a járvány miatt. Amikor a karanténban a gyermekeimnek az online tudásuk, az okoseszközök használata nem szórakoztatásra kell, hanem a tanulásuk, tudásuk fejlesztésének feltétele. Amikor kicsit lecsendesült az életünk is. Egyáltalán nem találkozunk a barátainkkal – ezt főleg a kisfiam viseli nehezen. Én a magam részéről titkon talán egy picivel jobban örülök a kialakult helyzetnek, mint ők, mert így többet tudok velük lenni, beszélgetni, többször meg tudom őket ölelni. Többet nézünk együtt filmet, jobban rájuk tudom összpontosítani a figyelmemet. Ennek ellenére azért várjuk, hogy visszakapjuk a zajosabb hétköznapjainkat, és újra társaságibb életet élhessünk. Most egyelőre ezzel a helyzettel kell megbarátkozni. Úgy néz ki, egészen hat hónapon keresztül nem lesz iskola. Talán csak szeptemberben legközelebb.

Tekintse meg a további képeinket