Ez itt Magyarország, a fesztiváloktól a függőkig

június 12., 18:26 Módosítva: 2019.06.13 11:19
276
2014 óta adják át a 35 év alatti fotósokat megcélzó szakmai elismerést, a Hemző Károly-díjat. Idén több pályázatával a díjat Csudai Sándor nyerte, a zsűri értékelte a változatos anyagot - amiben volt háborús tudósítás, képriport, utcai fotó és drónfelvétel is -, és a méltatásban megjegyezték, hogy az övé volt a leginkább “hemzős” munka.

Csudai Sándor 1987-ben született, jelenleg az origo.hu munkatársa. Nemzetközi és hazai pályázatokon is többször díjazták már, 2015-ben Junior Prima elismerést kapott. Készített sorozatot a vörösiszap-katasztrófáról, az ukrajnai forradalomról, egy mecseki rehabilitációs központról, zenei fesztiválokról, Budapest járókelőiről, és a fővárost is megnézte egy drón szemszögéből.

Csudait 12 jelöltből választották ki, a döntősök névsora a következő volt: Mónus Márton, Sivák Zsófia, Simó Szabolcs, Szilágyi Anna és Csudai Sándor. Szilágyi Anna az Index fotórovatának gyakornoka.

A zsűri Lajos Mariból, Hemző özvegyéből, Salvarani Zsófiából, a művész nevelt lányából, valamint Korniss Péter és Bánkuti András fotográfusokból és az Alapítvány titkárából, Szarka Klára kurátorból állt.

A Hemző-díj eddigi díjazottjai Hajdú D. András (2014), Móricz-Sabján Simon (2015), Mohai Balázs (2016), Pályi Zsófia (2017), Bielik István (2018) voltak. Bielik István kiállítása, a Szabadságok július 22-ig tekinthető meg a Capa 8F Galériában minden nap.
Tekintse meg a további képeinket

Minden második nap átadnak egy ortodox templomot Romániában

június 8., 19:27 Módosítva: 2019.06.10 00:07
2072

Egy  átutazónak is feltűnhet, hogy Romániában folyamatos a templomépítési láz. Nagyvárosok közepén és peremvidékeken, a semmi közepén egyaránt felbukkannak nem túl réginek látszó vagy akár most épülő ortodox templomok, még úgyis, hogy nem özönlenek beléjük a hívek. A szimbolikus területfoglalás évtizedek óta zajlik az állam és az ortodox egyház szoros összefonódásának köszönhetően. A folyamat parodisztikus és abszurd elemeket is hordoz magában. A Romániát két éve járó Bánhegyesy Antal erre is próbál rávilágítani képeivel, miközben sem a vallásosságot, sem a hitet nem akarja kritizálni. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatója Ortodoxia sorozatáért Capa-ösztöndíjban is részesült.

Bánhegyesy Erdélyben, Kolozsváron született, már gyerekkorában is látta, hogyan épülnek sorra az ortodox templomok. Fotósként 2017 óta izgatja a téma. A nyárádtői templom szimbolikusnak is felfogható története szolgált neki kiindulópontként. Nyárádtőn egy több mint százéves görögkatolikus templom állt, amit a kommunizmus ideje alatt államosítottak, és gyorsan át is adtak az ortodox egyháznak. A régi templomot aztán bekebelezte egy hatalmas új ortodox templom, amit köré építettek, majd a régit – a görögkatolikusok tiltakozása ellenére – 2008-ban lebontották.

Tekintse meg a további képeinket

Pápát látni Erdélyben

június 2., 07:41 Módosítva: 2019.06.03 08:34
309
Ezer év után eljött ez is: az erdélyi magyarság régi vágyát beteljesítve, a történelemben először Csíksomlyóra látogatott és mondott szentmisét a katolikus anyaszentegyház feje. Kora reggeltől tízezrek vártak az esőben a katolikus Mária-tisztelet kegyhelyén, hogy a Nyeregben ég és föld között ázva lássák és hallják Ferenc pápát. Székelyek és csángók, erdélyi és anyaországi magyarok, cigányok és románok, zarándokok és kíváncsiak a somlyói Hármashalom-oltárnál, 2019 pünkösdje előtt, a testvériséget hirdető pápával.
Tekintse meg a további képeinket

Félelemmel és reszketéssel – ez benne a szép

május 26., 10:51 Módosítva: 2019.08.01 09:25
2605
Több mint harminc éve indult útjára a Magyarországi Református Egyház drogmissziója Budapesten, a bentlakásos otthon pedig három évvel később Ráckeresztúron. Jelenleg két külön telepen, egy-egy hektáros területen 35 felnőtt és 30 serdülő és tini férőhelyük van. Ráckeresztúron kétszer költöztek nagyobb épületbe. Ami maradt: a keresztyén hit és elköteleződés, mint a program alapja. A Magyarországi Református Egyház Kallódó Ifjúságot Mentő Missziója a hivatásszerűen végzett szociális munka, szervezet kategóriájában nyerte el a 2019-es Jószolgálat-díjat.

A gyerekek abban az iskolában tanulnak meg írni és olvasni, ahol szeretet van, hogy milyen módszerrel sikerül ezt elérni, az majdnem lényegtelen. Így vagyunk ezzel mi is. Nem a program gyógyít, hanem a szeretet

– mondja Erdős Eszter, a ráckeresztúri drogterápiás otthon alapítója. 

A Fejér megyei Martonvásár mellett fekvő településre azok felvételiznek, akiknek elegük van drogos életükből, akik már nem bírják tovább a szenvedést, akik készek beismerni, hogy szenvedélybetegek, a kábítószer rabjai. A vállalásuk nem egyszerű: miután átlépték a küszöböt, kábítószer nélkül kell lehúzniuk egy évet az otthon falai között.

Sokan a parkolóban szívják el az utolsó spanglit, és olyanok is vannak, akik feladják, és néhány nap után kimenekülnek az otthonból. "Mi nem mondjuk meg, hogy mit csináljanak, a kulcs az ő kezükben, mindenkit megillet a szabad költözés joga" – mondja Erdős Eszter.

Az otthon története 1983-ra nyúlik vissza. Ez volt az az időszak, amikor már az államilag ellenőrzött médiában is be-beszámoltak arról, hogy a szocialista Magyarországon is vannak kábítószerező fiatalok. Az állam, a Kádár-korszakban rendhagyó módon, az egyházaktól kért segítséget. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy az egyházakat tömörítő ökumenikus tanácsot kérték fel, hogy foglalkozzon a devianciákkal, a kábítószerproblémával. Erdős Eszter akkoriban szerzett oklevelet a Budapesti Református Teológiai Akadémián. Nagyon fiatal volt, nem tudta még pontosan, hogy mit akar, bár voltak körvonalak. Az otthoni olvasmányélmények hatására vonzotta a misszionáriusság, dolgozott a Hűvösvölgyi Nevelőotthonban gyerekfelügyelőként, részt vett cigánymisszión Baranyában és a Nyírségben. Megtérése előtt ráadásul maga is kallódó fiatal volt, szüleivel a Moszkva tér mellett lakott, tele volt a Kalefről ismert drogos haverokkal.

Így érte a felkérés: szervezzen leszoktató terápiát fiatal drogosoknak. Mivel nem volt hová nyúlni, nem létezett hazai módszer, ezért nem hivatalos tanulmányútra Svájcba ment, ahol megnézett egy volt drogosok vezette közösséget. Kicsit militánsnak találta, ami nem véletlen. A módszert Amerikából vették át. A Vietnamban harcoló katonák heroint kaptak, hazatérve a veteránok terápiás közösségeket hoztak létre a drogoktól való megszabadulásra. Sok volt a konfrontáció ("Szorozzuk be a Csernust öttel" – mondja), amit keresztyén emberként nem tartott követendő példának. Végül 1987 februárjában elindulhatott a ráckeresztúri misszió, ha nem is ott, ahol most, a faluszélen, hanem a központ egy öreg, tornácos parasztházában. Egy módosabb faluban tiltakozási hullámot váltott volna ki annak a híre, hogy "drogosok költöznek a faluba", Ráckeresztúr azonban maga is hátrányos helyzetű, elesett falu volt sok cigánnyal, szegény emberrel, rossz közlekedéssel, eszükbe se jutott ágálni a jövevények ellen.

A program azóta nagy változásokon ment keresztül. A legjelentősebb a kanadai Portage-módszer adoptálása volt. Maga a szó azt jelenti, amikor egy indián a gázlóhoz érve kiszáll a kenujából és az ölébe véve átemeli azt a sekély részen. Erdős Eszter a kétezres évek elején egy budapesti konferencián hallott először a Montrealban 1970-ben, helyi drogosoknak létrehozott terápiáról. A módszer lényege az, hogy a segítők hátrább lépnek.

Előtte a kávét is a kollégáim főzték, azóta az autót is a kliensek [az intézmény lakói] vezetik – mondja. – Hátrébb kellett lépni, ez a te életed, nálad a távkapcsoló, nekünk segíteni kell.

A kliensek az otthonban szigorú napirend szerint élik életüket, a felépülésben a tanulás és a munka sokat számít. Munka van bőven az egyhektáros területen, az intézményhez hatalmas kert tartozik, van egy asztalosműhelyük is, a kliensek dolgoznak a konyhán is, és minden nap kitakarítják az egész házat is. Technikai személyzet nincs, mindent maguk végeznek. 

A vallási hovatartozás, vallásgyakorlás nem feltétele a programba való felvételnek, a programban maradásnak. Ahogy fogalmaznak: a keresztyén hit a nagy lehetőség, de nem követelmény. A program fontos pillére az önsegítő elemek hangsúlya. Napi öt csoportfoglalkozáson és a napi két pszichoterápiás foglalkozáson vesznek részt.  

Utógondozó program segít azoknak, akik végigcsinálták a terápiát. Az otthonban megszokott rutint feladva kell visszakerülni az életbe, ahol sokszor ugyanaz a környezet várja, mint a bejövetel előtt. Van, aki rettegéssel gondol arra a pillanatra, amikor el kell hagynia az otthont. Van lehetőség a késleltetésre, sőt a hétvégi visszatérésekre is.

Mindig félelemmel és reszketéssel ülök szemben egy klienssel. És ez benne a szép, mindig marad titok a személyiségében

– mondja Erdős Eszter.

Tekintse meg a további képeinket

Az Index-olvasó

május 24., 19:33 Módosítva: 2019.05.31 10:24
101
A múlt heti szülinapi Index-buliban olvasókat fotóztunk, az Index gyakornoki programjának résztvevői pedig kérdezgették őket magukról és az Indexről. Végül egyik kollégánk sugalmazására sajnos szóvicceket is kértek tőlük...

Gyíkember? Soros-bérenc? Szabadkőműves? Elhatároztuk, hogy utánajárunk, ezért megkértük a 20. szülinapi bulinkra érkező olvasókat, hogy lefényképezhessük őket, és hogy röviden mondják el, kik ők, mit csinálnak és mit olvasnak szívesen az Indexen. A Mi vidékünk sorozatra tekintettel kellemes vagy kellemetlen vidéki sztorikat is gyűjtöttünk tőlük, illetve a szerkesztőség különleges igényeire tekintettel aki tudott, szóviccet is mondott.
Tekintse meg a további képeinket

Ez a divat, nézz utána!

május 22., 12:35 Módosítva: 2019.05.23 08:09
195

Egy olyan iparvidéket, ahol mintha megállt volna az idő, mert az 1980-as években bezártak az emberek megélhetését biztosító szénbányák, többféleképpen be lehet mutatni: választhatjuk azt, hogy a kőkemény, szürke kilátástalanságot örökítjük meg kívülállóként, egy kamera biztonságából, vagy a közösséget is bevonva, valamilyen jobbító szándéktől vezérelve bebizonyítjuk, hogy van remény. Ezt az utat választotta Clémentine Schneidermann és Charlotte James, akik szerettek volna eloszlatni minden olyan sztereotípiát, ami modelljeikkel és lakhelyükkel kapcsolatban az emberek eszébe juthat.

Az It's Called Ffasiwn fotósorozat helyszíne Dél-Wales. Itt született Charlotte, Clémentine Schneidermann pedig itt tanult tovább, és az egyik legismertebb munkája, az Elvis Presley-rajongókat bemutató portrésorozat, az I Called her Lisa Marie jelentős része is itt készült. A páros 2015-ben találkozott, és miután szembesültek azzal, hogy ugyanaz a cél vezérli őket, megszervezték az első fotózást.

Az első alkalommal egy csomó szép ruhával érkeztem, volt egy koncepció a fejemben. Körülbelül 18 gyerek jött el, és ez egy nagyon új élmény volt számukra. Hagytam, hogy maguk válasszák ki, hogy mit szeretnének viselni. Miután láttam, mennyire élvezik ezt, úgy gondoltam, érdemes lenne workshopokat tartani számukra, hogy ők is részei lehessenek az alkotói folyamatnak

– nyilatkozta Charlotte James, aki alkotótársával együtt két helyi ifjúsági központban is tart foglalkozásokat 8–14 éves gyerekek számára. A workshopon többek között szabni és varrni is megtanulhatnak a résztvevők, és Schneidermannnék nem eltitkolt célja, hogy a diákjaiknak megmutassák az önkifejezés megannyi formáját, megerősítendő az önbizalmukat. 

Az ellentmondásokra alapuló, néha kissé szürreális sorozatnál a fő szervezőerőt a színek jelentik. A készítők próbáltak az évszaknak vagy valamilyen aktuális ünnepnek megfelelő árnyalatokkal dolgozni, a Bálint-napi fotózás színe a piros volt, a tavaszé a pasztellzöld, a nyáré a sárga, a halloweené a fekete, és így tovább. És ugyan úgy tűnhet, hogy a fotók beállítottak, hogy minden részlet ki lett találva előre, ez így nem igaz, a spontaneitás, a véletlen, az improvizálás nagyon fontos összetevője ennek a sorozatnak, soha nem lehet tudni mondjuk, ki sétál bele a képbe. A gyerekeket szerencsére nem zavarja, hogy a nyílt utcán kell modellkedniük, nem illetődnek meg attól, ha megbámulják őket, esetleg megjegyezéseket tesznek a járókelők – állítják az alkotók. Mondjuk pont egy ilyen szituációból eredeztethető a sorozat címe is: a ffasiwn a fashion, azaz a divat walesiül, az It's called fashion (, look it up) pedig Nicky Ottav divatblogger szavajárása, és ezzel a mondattal vágott vissza Jamesék egyik ifjú modellje is, amikor egy helyi fiúkból álló csapat kifigurázta a viseletüket az első fotózások egyikén. 

A készítők egyszerre dolgoztak a dokumentarista és divatfotózás eszközeivel. Ugyan Dél-Walesben nagy hagyománya van a dokumentarista műfajnak, de úgy érezték, ennek keretei viszonylag merevek, és az ilyen módon készült sorozatok általában nélkülözik az optimizmust és a pozitív személetet, miközben ők ugye azt kívánják megmutatni a fiataloknak, hogy van kiút és van jövő. A divat- és a divatfotózás viszont elég teret ad a játékosságnak, arról nem is beszélve, hogy így szélesebb rétegekhez juthat el a közös munka végeredménye, és ennek a közösségnek, főleg a gyerekeknek nagy szüksége van a nyilvánosságra és a támogatásra, anyagi értelemben is. Az alkotópáros számára is a pénz jelentette a legnagyobb nehézséget, hiszen a workshopokhoz szükséges ruhákat és eszközöket eleinte saját pénzükből vették meg, és ugyan a helyi ifjúsági központok és klubok szakmailag és emberileg mindenben segítettek, az ő erőforrásaik is végesek, ők is a fennmaradásért küzdenek.

A sorozatot album formájában is kiadták, illetve 2019. május 25-ig a Martin Parr Alapítvány bristoli központjában is meg lehet tekinteni. 

Tekintse meg a további képeinket

Ő az, aki miatt rákattintasz a legkomolyabb cikkeinkre is

május 18., 22:10 Módosítva: 2019.05.20 09:53
416
2013-ban halászta le az Index az akkor még virágkorát élő Tumblrről Szarvast, az álnév alatt alkotó, villámgyors karikatúrákat készítő szombathelyi fiatalembert, akiről, őszintén szólva, szinte senki sem tudott semmit. Ha valaki csak az oldalunkról tájékozódott, akkor még az impresszum sem segített, mert Szarvas kitakarta a saját arcát mindenféle Photoshop-ablakokkal, a nevét pedig nem írta ki. Az Impresszum 2019 közepén viszont megújult, és az Index első számú illusztrátorát is név szerint meg lehet ismerni. És most ebből a cikkből egy picit jobban: Szarvas, azaz Somogyi Péter kedvenc grafikáiból szemezgettünk az Index 20. születésnapjának alkalmából, az alkotó kommentárjaival.
Tekintse meg a további képeinket

Húsz év díjnyertes Index-fotói

május 17., 21:42 Módosítva: 2019.05.19 17:31
1327
Az Index fotórovata nem húszéves. Pontosan nem is tudom, honnan kellene számolni. Én 2003 decemberében jöttem a céghez, Martiskó Gábor „Amerika” mellé ültem le a TMK-ba. Kezdetben ez a kétfős valami volt az az egység, ami kimondottan képekkel foglalkozott. Csodás és küzdelmes utat tettünk meg az indexes újságírók vizuális érzékenyítésével kapcsolatban, de most nem erről lesz szó. A neveket és az időpontokat sem sorolom fel, mindegyik fotósunktól lesz itt anyag, mert szerencsére az évek alatt mindannyian nyertek valami díjat. Hét éve indult a Nagykép, azóta a díjnyertes anyagainkat jórészt ide szánjuk, de a többségük Sajtófotón is jól szerepel. Ja, és lassan hat éve nálunk van a Fortepan hétvégi melléklete is, de arról majd máshol idézünk. Nincs itt az összes legjobb képünk, lehet, hogy nem is ezek a legeslegjobbak, az viszont biztos, ezekkel sikerült díjakat nyernünk. Jöjjön a szerénytelen, de legalább hiánytalan díjeső.
Tekintse meg a további képeinket

Mániákusok és élvezik

május 14., 23:58 Módosítva: 2019.05.15 19:27
166

Mikor elege lett a divatfotózásból, a húszas évei elején járó norvég Kristine Wathne olyan témát keresett magának, ahol valódi, de nem hétköznapi, a tipikustól jó messze álló embereket fényképezhet. Ez a téma végül a gyűjtőszenvedély lett, vagy ahogy ő a könyvének címében nevezi, a mánia. Az igazi mániákusokat Wathne szerint az különbözteti meg az egyszerű gyűjtőktől, hogy nem vitrinpolcokon rendezgetik a kincseiket, hanem az egész otthonukat, a mindennapjaikat, az életüket a mániájuknak szentelik.

Tekintse meg a további képeinket

Ha Bartók élne, együtt gyűjtenék Ukrajnában a népdalokat

május 9., 20:33 Módosítva: 2019.05.13 18:28
1966

Ők nem csupán hagyományőrzők, ők maguk a hagyomány

– mondta Both Miklós azokról az idős asszonyokról, akiknek énekeit éppen öt évvel ezelőtt kezdte el gyűjteni Ukrajnában utazgatva. A magyar zeneszerző, előadóművész és folklorista egy kockaladával és egy felvevővel vágott bele a projektbe, amely során helyi özvegyasszonyoknál vendégeskedve, pusztuló, sőt, sok esetben életveszélyessé vált kultúrházakban gyűjtött kiveszőben lévő népdalokat. 

Tekintse meg a további képeinket

A mi harcunk akkor kezdődött, amikor véget ért a háború

május 3., 17:39 Módosítva: 2019.05.04 16:35
279

A háborúnak már harminc éve vége, az anyák már letettek eltűnt fiaikról, de még mindig reménykednek abban, hogy legalább a maradványaikat viszontlátják.

Szaddám Huszein iraki diktátor 1980-ban támadta le meglepetésszerűen az egy évvel korábbi iszlám forradalom miatt védekezésképtelennek tartott Iránt. Azonban a Khomeini Ajatollah vezette síita teokrácia meglepő hatékonysággal mozgósította az iráni lakosságot, és a papíron esélyesebb iraki hadsereg a kevéske területi nyereségét is elveszítette 1982-re. A frontok megmerevedtek, és Irak és Irán újrajátszották az I. világháborút: szögesdrótakadályokkal, lövészárkokkal és mustárgázzal. Fontos különbség volt azonban, hogy mindkét oldal célba vette a civil lakosságot, és az olcsó, de pontatlan ballisztikus rakétákkal sikerült is mindkét oldalon százezres veszteséget okozni. A háború végül 1988-ban az egyik oldal győzelme helyett kölcsönös kimerültséggel ért véget, de sok ember számára a harc akkor kezdődött igazán, amikor a háború véget ért.

A holtak és megnyomorítottak, a gyászolók és a kitelepítettek millióinak sorsa a mai napig rányomja a bélyegét Irán mindennapjara. Számos embernek kellett megtanulnia együttélni háborús sérüléseivel, vagy a Nyugat támogatásával harcoló Szaddám által gátlástalanul bevetett vegyi- és biológiai fegyverek pszichés mellékhatásaival. Több tízezer gyászoló család hiába várja vissza elesett fiát, hogy a muszlim tradícióknak megfelelően búcsúzhasson tőle. Huzesztán tartomány több települése a mai napig romokban hever, az évi kétmillió háborús zarándok által látogatott egykori frontvonalakra pedig kiterjedt és magukra hagyott aknamezők emlékeztetnek. Vannak, akik olyannyira képtelenek elszakadni elveszített szeretteiktől, hogy a sírjuk felett tartják az esküvőjüket. A táj és az emberek rehabilitációjának az sem kedvezett, hogy a teheráni rezsimet számos szankciós hullám sújtotta, vagy – a nemzetközi nukleáris megállapodás 2018-as amerikai felmondása után – sújtja. De legalább Iraktól nem kell tartani, Szaddám 2003-as megbuktatása után Bagdadban egy Teheránnal felekezeti alapon is sokkal barátságosabb kormány került hatalomra.

Fatime Behbudi teheráni fotós a légvédelmi szirénák rikoltásai, az iráni fővárost célzó rakéták robbanásai, a mártírokat sirató hírek és a Szaddámra szórt átkok között született meg 1985-ben. És ahogy felnőtt nővé cseperedett, úgy kellett újra meg újra átélnie az élményt, hogy az emberek még mindig a háborúról beszélnek, hogy „a sebek még harminc év elteltével sem gyógyultak be”. De Behbudi kamerával a kezében közelebb tudott kerülni a háború testi vagy lelki stigmáit hordozó honfitársaihoz, és úgy érezte, hogy hat éve folytatott „A háború ma is köztünk van” címet viselő projektjével fel tudja hívni a nemzetközi nyilvánosság figyelmét arra, hogy mi is lenne az ára egy újabb, Irán elleni agressziónak (amit egyébként a befolyását Jementől Szíriáig fegyveres milíciák útján kiterjesztő síita teokrácia nem kis részben saját magának is köszönhetne). De Behbudi hozzáállása nem politikus, hanem humanista: „Azt szeretném, ha képeim megszólaltatnák azokat az embereket, akiket feláldoztak a háborúban, és akiket azután szépen el is felejtettek. Remélem, egy napon a politikusok és a hadurak meg fogják hallani ezeket az elveszett hangokat.”

Tekintse meg a további képeinket

A majálisok abszurd, fröccsöntött és magányos világa

április 30., 23:17 Módosítva: 2019.05.01 16:21
505
Mi köze Szinyei Merse Pál képének a május elsejei majálisokhoz? Semmi. Mi köze a május elsejék születésének a kommunizmushoz? Semmi. Ez az ünnep a kapitalizmus bölcsőjében született 1817-ben Angliában. Mi köze az igazi munkásfelvonulásoknak a Kádár-korszak május elsejei felvonulásaihoz? Semmi. A szocializmus egyik csodája volt, ahogy a dühös munkástüntetésekből felülről szervezett és jól kontrollált felvonulásokat csinált, "a béke erőinek harcos seregszemléit".

Hol vannak a régi munkás olvasó- és önképzőkörök, a munkáskönyvtárak, az önsegélyező pénztárak, a dalárdák, a szavalókórusok, a Munkás Testedző Egyesület vagy az Alkoholellenes Munkásszövetség? Hogy lett mindebből a nyolcvanas-kilencvenes évekre a városligeti majálisok sör-virsli pokla, részeg támolygása gagyi operett előadásokkal, ugráló- és légvárakkal, fröccsöntött műanyag vackokat áruló bazárokkal, párt- és szakszervezeti vezetők unalomba fúló beszédeivel? Bármennyire is időkapszulába szorult világnak tűnik mindez, miért érzi mégis sok melós ma is a magáénak ezt a napot, ami eredetileg nem a munka, hanem a munkások ünnepe volt. Vajon hoz-e új szelet ebbe az egészbe az, hogy idén januárban össze tudtak fogni a győri Audi munkásai, és a hangjuk egészen Ingolstadtig elhallatszott?

"Amikor 2014-ben először keveredtem a városligeti majális forgatagába fényképezőgéppel a kezemben, azonnal magával ragadott vibráló nyüzsgése. Mintha egy másik kis világba érkeztem volna, nemcsak térben, de időben is" - írja képeiről Varga Balázs szabadúszó, szociológus végzettségű autodidakta fotós, aki 2014 és 2018 között fényképezte a városligeti majálisokat. A 1984-ben született fotósnak azelőtt csak nagyjából voltak fogalmai a majálisokról, például az Index 2007-2008-ban készült riportjai alapján, de egészen más volt személyesen megtapasztalni ugyanezt. "Azokban a riportokban egy szürreális világot láthatunk és hallhatunk, amely, mint kiderült, tényleg ilyen. A város legszínesebb rendezvénye a szó valamennyi értelmében. Kulturális szempontból, a legkülönbözőbb társadalmi csoportok találkoznak itt a színes lufik és ringlispílek gyűrűjében. Fiatalok, öregek, határon túliak és határon inneniek. Ezen a napon bárki bármit árulhat, és ezt a lehetőséget sokan meg is ragadják, néha egészen meglepő portékákkal. Azóta is minden évben szent nap nekem a majális, szeretném nem szokványos szemszögből dokumentálni. A múlt és a jelen furcsa egyvelege ez".
Tekintse meg a további képeinket

Séta a 33 éves Zónában

április 25., 23:56 Módosítva: 2019.05.07 11:27
1357

33 évvel ezelőtt történt az atomenergia békés célú felhasználásának legtöbb emberéletet követelő katasztrófája. A csernobili atomerőmű egyik reaktorában április 25-ről 26-ra virradó éjjel, helyi idő szerint nem sokkal fél kettő előtt történt súlyos üzemzavar, miután az akkorra tervezett karbantartás során egy vészhelyzet-szimulációs teszt balul sült el: az egymást követő és fölerősítő műszaki hibák és szakmai tévedések következtében a négyes blokk fölrobbant, az erőmű teteje összeroskadt, a forró reaktormagból elképzelhetetlen mennyiségű radioaktív anyag került a környezetbe, a robbanás következtében keletkező tűz hője és füstje is messzire terítette a mérgező anyagokat.

A csernobili katasztrófa egészségügyi hatásai jószerével felmérhetetlenek. A romok, törmelékek eltakarításán dolgozó hatszázezer likvidátor közül mostanra több tízezren halottak, az Egészségügyi Világszervezet adatai szerint közvetlenül a sugárzásba négyezren haltak bele, az életben maradottak ötöde rákkal és egyéb betegségekkel küzd. A Csernobil közelében lakó civilek ugyancsak daganatos betegségekben szenvednek, rengeteg gyerek ritka genetikai betegségekkel született.

A katasztrófa miatt a szovjet katonaság lezárta az erőmű körülötti 2600 négyzetkilométeres területet, amit a közbeszéd azóta is csak úgy emleget, hogy a Zóna. Az itt lévő településeket, köztük az erőmű dolgozóinak és családtagjaiknak épített ötvenezres várost, Pripjatyot evakuálták. A Zóna még mindig tele van sugárzó anyagokkal, elsősorban cézium, stroncium, plutónium és amerícium radioaktív izotópjaival, illetve ezek bomlástermékeivel szennyezett.

A Zóna bő három évizeddel a tragikus történtek után sem biztonságos, részben a helyenként még magas sugárzási szintek, részben az omladozó épületek miatt, ennek ellenére Ukrajna egyik fontos turistacélpontja: a szovjet múlt hátborzongató eseményei iránt érdeklődők, a posztapokaliptikus élményeket keresők előszeretettel keresik fel. Különösen Pripjaty, a teljesen kihalt szellemváros népszerű a nukleáris turisták között. A hetvenes években épített szovjet modellváros panelházai, kórházai, iskolái, éttermei, kulturális és sportközpontjai soha többé nem telhetnek meg élettel, illetve dehogynem: a természet szép lassan visszahódítja a várost. (Két évvel ezelőtt az Index egyik újságírója is járt a helyszínen, az erről készült riportot itt olvashatják.)

Miközben az erőműben folyamatosan zajlottak (és még zajlanak most is) a kárelhárító munkák, a Zóna fokozatosan turistacélponttá vált. A Szovjetunió széthullása, Ukrajna függetlenné válása után pár évvel már kalandor lelkületű civilek, külföldiek is be tudtak jutni. Kezdetben erre szakosodott illegális sztalkerek, majd később hivatásos idegenvezetők kísérték az atomkatasztrófa utóéletére kíváncsi látogatókat, a kétezres évek elején már utazási irodák is kínáltak ide utakat. 2011-ben ugyan felfüggesztette a kormány a Zóna-turizmust, de rá egy évre újra engedélyezte a beutazást, kis vezetett csoportokban ismét legálisan látogathatók a terület bizonyos részei – a fő szabály, hogy tilos önállóan, szabadon mozogni a körzetben, mert csak a túravezetők ismerik a veszélyes, még mindig erősen sugárzó pontokat, ahol nem tanácsos huzamosabb ideig tartózkodni.

Sztrakay Gábor szabadúszó fotós nyelvismeretének is köszönhetően otthonosan mozog a posztszovjet térségben, ebből adódan több évi tervezés után idén áprilisban bejárhatta a csernobili zónát egy hivatalos túravezető társaság segítségével. "Szervezett, hivatalos túra volt egy pár fős kis csoport számára, de nem a klasszikus, turistáknak szánt program, amit a néhány, hivatalos licenssszel rendelkező társaság kínál, hanem valamennyire személyre szabott a helyszínek és az útvonal tekintetében" – mesélte az Indexnek. "Több ismerősöm kérdezte: Ugye nagyon nyomasztó a hely? Furcsamód a legkevésbé sem, persze ez egyéni megélés kérdése. Sokkal inkább arra gondol az ember, hogy ez egy nagyon titokzatos, minden szempontból különleges pontja a világnak, ahol százezrek életére hatással levő események történtek, melyek kezelésére egyszerűen addig nem voltak forgatókönyvek" – tette hozzá.

Mivel a Zónában már rengetegen megfordultak, köztük számtalan műkedvelő és hivatásos fotós, szinte minden szegletét ismerhetjük, hála az interneten fellehető fényképek ezreinek. Sztrakay Gábor alább látható képei viszont részben olyan helyeken készültek, ahol viszonylag kevesen fordultak eddig meg, ráadásul pár héttel ezelőtt készültek, így első kézből láthatjuk, miképp fest Pripjaty és környéke a katasztrófa évfordulóján, 2019 tavaszán.

Tekintse meg a további képeinket

Út szélén hagyott pillanatok

április 23., 19:04 Módosítva: 2019.04.24 05:55
382

Lábakra állított betonkocka, rozsdásodó fémbódé a sűrű dzsumbujban, derékmagas gaz és a fákra felkúszó komló között. Rövidnadrágos, középkorú férfi valami pangó holtág bokáig érő, piszkos vizében. Idős asszony egy fürdő öltözőjében a padon várakozva. Hátsóudvar félretolt utánfutóval, villanypózna mellett, a viacolor rései közül kibújó gyomokkal. Zebránál álló nők panelházak tövében, mindketten nadrágkosztümben, az idősebb két szatyorral, a fiatalabb viszont magassarkúban.

Tekintse meg a további képeinket

Nyuszi-Muszi és a járványügyiek szopóálarcos kísértete

április 18., 22:38 Módosítva: 2019.04.19 16:03
105

Benzinkútrabláshoz nem kell sok ész, sőt, az sem akadály, ha az elkövető hülyébb, mint Tökfej és Nyuszi-Muszi, a Ponyvaregény fékezhetetlen agyvelejű antihősei, akik egy kávézóban rendeztek fegyveres rablást. Benzinkútrabláshoz nem kell harvardi diploma, csak egy fegyver, némi elszántság, meg egy megfelelő hangsúllyal elhörgött „nyisd ki a kasszát, te mocskos állat”. Bár ennyiből nagyon nehéz lenne Tarantino-filmet forgatni, de néhány állóképre azért futotta.

Maga a projekt egy híres fotóművészeti album, Ed Ruscha 1963-as Twentysix Gasoline Stations-jének kortárs remixe. Az eredeti sorozat különböző amerikai államok benzinkútjait mutatja be, békés, gondosan beállított fekete-fehér állóképeken. Az új változat – ami az 1986-ban született Gregory Eddi Jones műve – rossz minőségű filmek erőszakos jeleneteit merevíti ki számítógépes képernyőfotókon. A szerzőként és kiadóként dolgozó Jones alapító szerkesztője volt az In the In-Between: Journal of New And New Media Photographynak. Világszerte tucatnyi kiállítás fűződik a nevéhez: műveit New Yorktól Ausztráliáig bemutatták. Tavaly a FOAM Talent tehetségkutató döntőjébe került új projektjével, a Flowers for donalddal.

Az Another Twenty-Six Gas Station 2014 októberében magánkiadású könyvként is megjelent. A képgyűjtemény maga a nagybetűs TRASH. Nemcsak az ábrázolt események alanyai, hanem a képi megvalósítás miatt is. A rablásokat rögzítő, rossz képminőségű CCTV-felvételek legjobb pillanatait Jones a YouTube-ról lelopott screenshotok formájában örökítette meg, amelyeken a beúszó hirdetések és feliratkozás-buborékok is a képernyőfotókon maradtak, újabb alternatív jelentésréteggel gazdagítva a látottakat. Na, nem mintha erre rászorulnának, de mégis.

A Twentysix Gasoline Stations nettó fotóművészet volt – ezzel szemben az új feldolgozás az újmédia-fogyasztás, a kommercializmus és a 21. századi erőszak-fetisizmus keveréke. De ez is érzékletes bemutatása a kortárs Amerikának.

Tekintse meg a további képeinket

Őszinte sportőrület a posztszovjet viszonyok között

április 14., 12:30 Módosítva: 2019.04.23 17:49
856

A 37. Magyar Sajtófotó Pályázaton a legjobb sportsorozatot Zoltai András készítette. Az esély – Posztszovjet sportörökség Örményországban című sorozattal egy kis időutazást is tett, a lerongyolódott létesítmények és az ódivatú edzésmódszerek a múltba repítenek vissza minket.

Zoltai András szabadúszó fotográfus, a Magyar Újságírók Országos Szövetségénél végzett fotóriporterként, a dokumentarista fotózás érdekli. 2018-ban elnyerte a Nemzeti Kulturális Alap ösztöndíját is. Örményországba családi indíttatásból is utazott ki, ősei között erdélyi örmények is voltak. Pár éven át mindig visszatért és ismerkedett az országgal és az emberekkel amíg a téma megtalálta.

Tekintse meg a további képeinket

Ha nekünk menni kell, Niki is követni fog minket

április 9., 15:42 Módosítva: 2019.04.10 12:21
2657

Pár napja fotós kollégánk, Bődey János megnyerte a 2018-as Magyar Sajtófotó André Kertész Nagydíját (a kiállítás május 12-ig látható a Nagymező utcai Robert Capa Fotográfiai Központban). Akkor megígértük, hogy Janó fotósorozatát hamarosan teljes egészében is megmutatjuk – íme.

A buszon gyakran segítünk mozgáskorlátozottnak a feljutásban? Tudunk megfelelően viselkedni, ha egy halmozottan sérült gyerek épp kiabál? Elfordulunk? Odébb megyünk? A hivatalokban fel vannak készítve az ügyintézők, hogy értsék, érzékenyen kezeljék a különböző, fogyatékkal élő emberek problémáit, hogy segítsék megaláztatás nélkül intézni ügyeiket? Vajon a mindenkori kormányzatok szociálisan érzékenyek, a közszereplők jó példát mutatnak a társadalomnak, hogy miként bánjanak a sérült emberekkel?

Azt hiszem mindannyian sejtjük a válaszokat anélkül, hogy bármi fogalmunk lenne arról, hogy egy ilyen családnak mivel kell megküzdenie a mindennapokban.

Niki 26 éves, születésétől fogva halmozottan sérült, amit az édesanyja terhessége nyolcadik hónapjában fellépő citomegalovírus okozott. Otthoni és intézményi ápolásra szorul. Önállóan nem tud mozogni, kerekesszékben vagy ágyban tölti ideje nagy részét. Rendszeresen szed gyógyszereket izomgörcs és epilepsziás rohamok ellen. Beszélni nem tud, étkezni is csak segítséggel. Gyakran csikorgatja a fogát. Otthoni ápolását édesanyja és édesapja végzi Budapesten. Húga, Dóra 1 évre Angliába költözött a jobb megélhetés reményében. Édesanyja jelenleg havi 90 000 forint nettó ápolási díjban részesül havonta, amelyből férje keresete mellett kell megélniük.

Szülei aggódnak a jövő miatt, hogy mi lesz, ha ők már nem lesznek. Azt mondják:

Ha nekünk menni kell, Niki is követni fog minket.

Tekintse meg a további képeinket

Ezekkel a képekkel akarták összezavarni a valóságot a 2000-es években

április 5., 23:48 Módosítva: 2019.04.07 07:11
394
Volt az a kor, amikor a valóság és a látszat két jól megkülönböztethető, különálló világ volt. Ebben a távoli, archaikus időben, azaz a kétezres évek elején nyilvánvaló volt: ha egy képen vagy filmen földöntúli tájakat, furcsa, lehetetlen szituációkat látunk, akkor azt számítógéppel alkották meg, a hétköznapi és ismerős helyzetek pedig a valóság részei voltak. Az aranykor egyértelműsége és egyszerűsége ma már persze inkább legendának tűnik. A fake news-zal és virtuális valósággal dúsított jelenben az a leggyanúsabb fotó, film vagy hír, amin minden nagyon reálisnak látszik: valóban megtörtént, vagy valaki manipulálni akar minket? A virtuális tájakkal nem tudnak megzavarni minket. Azok egyértelműek.
Tekintse meg a további képeinket

Ezekben az arcokban benne van egy város sorsa

április 2., 21:48 Módosítva: 2019.04.03 14:01
211

Milyen képek jutnak eszünkbe, ha egy szenvedő, leépülő posztindusztriális városra gondolunk? Milyen képekkel lehet ábrázolni azt a folyamatot, ahogy egy valaha virágzó város alól a globális gazdaság kihúzza a talajt, amikor a gyárak elmennek, az üzletek bezárnak, az emberek elveszítik a munkájukat? Eszünkbe juthatnak képek betört ablakokról, üres ipari épületekről, az utca repedései között kinövő fűről vagy a kapualjakban elhajigált üvegekről és tűkről. Ilyeneket viszont alig látni Caleb Stein képein, pedig pont erről, egy ilyen helyről szólnak. A fiatal fotográfus Down by the Hudson című sorozatának képei leginkább arcokat, embereket ábrázolnak.

A sorozat képei Poughkeepsie városában készültek, amely New York államban, a Hudson folyó partján fekszik, nagyjából 130 kilométerre északra Manhattan belvárosától. Ez egy kisváros, kevesebb mint 33 ezer lakossal, akiknek 19 százaléka a szegénységi küszöb alatt él. Hogy mi történt Poughkeepsie-vel? Szociológusok megfogalmazása szerint megszenvedte az amerikai gazdaság posztindusztriális átalakulását. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy 2008-ban, a válság alatt leépítette a város szélén álló gyárának gyártókapacitását az IBM. A cég az 50-es évek óta gyártotta itt a számítógépeit, itt készült például a Deep Blue, az a számítógép is, amely 1997-ben megverte Garri Kaszparovot sakkban. A gyárban még mindig folyik gyártás és tervezés, de ez már csak árnyéka a régi időknek.

Van, aki másra vezeti vissza a város bajait. Egyesek szerint az átalakult autópálya-hálózat miatt kevesebb ember jön a városba, mások szerint a város új beváráslóközpontja elszívta a forgalmat a főutca üzleteitől, megint mások szerint a Poughkeepsie körül lévő neves egyetemek és főiskolák, mint a Vassar College vagy a Culinary Institute of America, nem vesznek részt eléggé a város gazdasági körforgásában.

Akárhogy is, Poughkeepsie még mindig egy gyönyörű és ellenálló város, gyönyörű és érdekes emberekkel. Sokat lehet tőlük tanulni, efelől semmi kétség

– írja Stein, aki pont ezt akarja visszaadni képeivel. A 24 éves fotóművész nem idevalósi, Londonban és New Yorkban nőtt fel, viszont a Poughkeepsie-ben lévő Vassar College-ban diplomázott művészettörténészként 2017-ben. Ugyan dolgozott a Christie’s aukciós házban és olyan neves fotográfusoknak, mint Bruce Gilden, végül diplomázás után inkább Poughkeepsie-ben maradt, hogy folytathassa projektjét, hogy megörökítse a város arcait, mindeközben felszolgálóként tartva fenn magát.

A Down By the Hudson képei leginkább a város három mérföld hosszú főutcáján készültek. Stein azt írja, nagyvárosi gyerekként egészen más képe volt a kisvárosi főutcáról, mint amit itt tapasztalt. Az írja, arról a szóról, hogy főutca, neki egy amolyan idilli kép jutott eszébe, olyan, mint amit Norman Rockwell festményein lehet látni. Poughkeepsie-ben ehhez képest valami egészen mást tapasztalt, ezt a különbséget szeretné feldolgozni folyamatosan bővülő képsorozatában.

Ezzel a projekttel az a célom, hogy olyan fotó-szimbólumokat hozzak létre, amelyek visszaadják, hogy szerintem most hol tart Amerika.

Stein képein sok az arc, sok a megviselt arc, a ránc, a karikás szem vagy a monokli.  És vannak, akiknek arcán csak a fáradtság, a kilátástalanság vagy az unalom látszik, de van, aki mosolyog. Nagy tragédiák nincsenek, az emberek dolgoznak, fürdenek, kosaraznak, pihennek, élnek. Caleb Stein ugyanakkor az Indexnek hangsúlyozta: a képek nem csak a nehézségekről, a szenvedésről szólnak. Azok magukról az emberekről, a lélektanukról és a fotográfussal kialakított viszonyukról mesélnek.

Hogy mi a történetük, azt mi, a nézők nem tudjuk, de Stein szerint pont az a fontos, hogy képzeljük el, próbáljuk kitalálni. Ahogy Amitava Kumar, a Vassar irodalomprofesszora írja Stein munkássgáról, a képeket látva mind azokat a kérdéseket tesszük fel magunkban a képen szereplő embereknek, amiket a fotós is föltesz a lencsén keresztül: hogy vagy, milyen a napod van? A fotográfus ezeket a kérdéseket naponta fölteszi, egyszerű hétköznapi emberként jár Poughkeepsie főutcáján, így tudja visszaadni, hogy hogyan is élnek, hogy is érzik magukat az ottaniak. És ez az, ami leginkább hiányzik azokról a képekről, amelyek először eszünkbe jutnak a leépülő iparvárosról: az emberek, az arcok.

Tekintse meg a további képeinket

Kísérleti kapcsolat

március 30., 00:02 Módosítva: 2019.03.31 08:22
180
“Egy ismerősöm megkérdezte, hogy választhattam úgy barátot magamnak, mint ahogy barátnőt választ az ember – mondja Pixy Liao, a kínai születésű fotóművész. – Moro 5 évvel fiatalabb nálam, úgy éreztem megváltozott minden amit a párkapcsolatokról gondolok, amikor megismertem. Én lettem hirtelen az a fél, akinek több a hatalma, a fennhatósága.” Pixy Liao Experimental Relationship – Kísérleti Kapcsolat című projektjében a művész saját magáról és párjáról, Mororól készít fotókat megkérdőjelezve a hagyományos nemi szerepeket egy párkapcsolatban.

Liao abban a hitben nőtt fel, hogy majd egy idősebb férfi lesz a párja, akire felnézhet, ez volt az egyetlen erőviszony amiben el tudta képzelni leendő párkapcsolatát. De ahogy megismerte Morót, minden megváltozott, átértékelte az eddigi elképzeléseit arról, hogy mit is jelent egy heteroszexuális kapcsolat, valamint a nő és a férfi szerepe.A most 38 éves fotóművész 2007-ben kezdte el a sorozatot, bár a kísérlet még nem ért véget, az első 10 év képeit 2017-ben kiadta egy albumban. Liao elmondta, hogy a sorozat együtt fejlődik a kapcsolatukkal, de nem dokumentációnak szánja. A képeken a hétköznapi élet cselekményei kapnak társadalmi kontextust, apró mozzanatok vannak úgy megkomponálva, hogy kifordítsák a hagyományos nemi szerepeket, elvárásokat. A közös étkezés, a szexualitás, a közös térben eltöltött idő, egy párkapcsolat elemei jelennek meg a képeken, mindig csak néhány részlet ad az egésznek egy új réteget. Liao képein a jazz-zenész férfi gyakran jelenik meg sebezhető, kiszolgáltatott szerepben, megfosztva a hagyományosan a férfiaknak tulajdonított hatalom képzetétől.

A fotós szerint az egész olyan mint egy csináld magad párterápia, lehetőséget ad rá, hogy egy lépés távolságból nézze a kapcsolatukat. Liao mint elismert fotós a fő kenyérkereső a családban, és a projektben is ő a főnök. Elmondása szerint Moró szinte mindenre kapható, egy-két dolgot leszámítva mindenben benne van. A közös zenei projektjükből azonban az jön át, hogy egy mókás, felszabadult párról van szó, és a képektől sem idegen a groteszk humor.

Tekintse meg a további képeinket

Negyven év különbséggel fotóz őrületes bulikat apa és lánya

március 26., 20:08 Módosítva: 2019.03.27 21:21
973
Martin Wanda fotográfus és édesapja, Martin Gábor fotográfus húszas éveit és húszas éveik gigantikus bulizásait négy évtized és sok ezer kilométer választja el. Wanda napjaink Kelet-Londonjában, Gábor pedig az 1960-70-es évek Békéscsabáján fotózta a bulizó fiatalokat. Habár a két időpont és helyszín elméletben aligha lehetne távolabbi egymástól, a párba állított fényképeken néha erősen kell koncentrálni, hogy melyik készült most és melyik negyven évvel ezelőtt. A felhőtlen bulizást elemző képanyag ugyanis arról árulkodik, hogy a kikapcsolódás utáni vágy időtlen, teljesen mindegy, hogy mikor és hol készteti éjszakázásra az embert.
Tekintse meg a további képeinket

Annyira időtlen, hogy az arcokat is 1991-esnek nézem

március 21., 22:45 Módosítva: 2019.03.23 08:36
1031
Analóg bulifotózás olyan emberekről, akik egész biztosan nem így szállnak fel a buszra reggel. Csábi Ádám nemrég elkezdte dokumentálni Budapest egy kevésbé ismert, de annál markánsabb partikultúráját.
Tekintse meg a további képeinket

Pillangóként repkedett a színészek között

március 12., 00:01 Módosítva: 2019.03.12 11:43
572
“Soha nem bántam meg semmit, olyan volt az életem, mintha egy pillangó hátán repültem volna végig” – mondta pályájára visszatekintve Keleti Éva fotográfus. Bár kényszerből lett színházi fotós, végül valódi szenvedéllyel csaknem ötven éven át fotózta a szín- és táncművészet világának történéseit és kiválóságait.

“Mindketten az ábrázolt ember vonásait, tulajdonságait próbálják megfogalmazni” – fogalmazta meg a fotós és a színész közti legnagyobb hasonlóságot Keleti Éva egyszer a Fotóművészet magazinnak adott interjújában. Több évtizedes pályája alatt dolgozott többek között a Magyar Távirati Irodánál, az Új Tükörnél, a Színházi Életnél, valamint képügynökséget is vezetett.

Keleti Éva pályájáról Árpási Zoltán írt könyvet, aki újságírói-szerkesztői munkája mellett többek között a Százéves Cukrászdáról, az annak otthont adó Gyuláról, Mosonyi Emil vízépítő mérnökről, valamint Varga Imre szobrászról is jegyez már könyvet. A 2018 végére időzített, A fotográfia bűvöletében című kötethez a szerző a fotós Teréz körúti otthonában ült le nagyokat beszélgetni a képek készítőjével, aki négy éves kora óta él ugyanabban a lakásban, ahol az esti házibulikon gyakran megfordult a színházi szakma krémje.

Arra kérdésre, hogy mit tanult ennyi idő alatt a színészektől, Keleti Éva úgy válaszolt: “Az alázatot tanultam meg tőlük, hogy nincs kis szerep, csak szerep van. Megtanultam továbbá a kitartást, hogy nincs fáradtság, délelőtt próba, délután szinkron a rádióban, este meg előadás. Ha szeretem, akkor csinálom. És még egyet megtanultam tőlük: az emberszeretetet.”

Keleti Éva fontos tippet is adott a híres művészek fotózásához: “Ugyanolyan embernek kell tekinteni őket, mint magamat vagy bárki mást, vagyis nem kell elájulni attól, hogy az illető mondjuk egy ismert színész. Továbbá nem szabad semmiféle extrát, különlegességet keresni velük kapcsolatban, hanem ugyanúgy kell fotografálni őket, mint egy esztergályost vagy kovácsot.” Azt azért hozzátette, hogy publikálás előtt mindenképp meg kell nekik mutatni a közlésre szánt képeket, és az sem árt, ha kicsit felkészülünk belőlük, úgy a legkönnyebb elkápráztatni őket.

Az archívumok több százezer képét őrzik, válogatásunkban az életmű legfontosabb képei közül válogattunk. A hozzájuk tartozó idézetek szinte kivétel nélkül Árpási Zoltán A fotográfia bűvöletében - Beszélgetés Keleti Éva fotóművésszel című kötetéből származnak.

Tekintse meg a további képeinket

Szép, mint egy tengeri csillag és egy aligátor találkozása a röntgenasztalon

március 7., 18:59 Módosítva: 2019.03.08 14:35
160

„Vissza a jövőbe – A 19. század a 21. században" címmel nyílt február elsején izgalmas fotókiállítás a Mai Manó Házban. A különleges tárlat a nemzetközi fotográfiai magazin, a Foam kezdeményezésére jött létre, a C/O Berlin fotógalériával karöltve. A Foam Magazine 49. száma („Vissza a jövőbe”) az archaikus fotográfiai technikák kortárs alkalmazását, továbbélését, megújulását, megújítását járja körül, a Mai Manó Házban összeállított tárlaton a lap koncepciója köszön vissza: a kurátorok 19. és 21. századi fényképészek alkotásait helyezték egymás mellé, akiket a fotográfia kezdeti korszakának különféle technikái, lassan 200 éves fotokémiai eljárásai kötnek össze.

A kiállítás szervezői szerint a most bemutatott kortárs fotográfusok nemcsak ihletet merítenek úttörő elődeik munkásságából, de „rendhagyó ötleteikkel tovább is gondolják azokat". Ez az alapvetés hibátlanul tetten is érhető az egymás mellé helyezett, egymásnak felelgető évszázados és legfeljebb pár éve létező fényképalkotásokat nézve. Azt persze nem könnyű eldönteni, hogy vajon Gothard Jenő archaikusságukban is lenyűgöző asztrofotói vagy egy svájci fotográfusduó archaikus eszközökkel létrehozott műtermi csillaghalmazai maradandóbbak-e – annyi biztos csak, hogy a digitális múlandósághoz képest mindkettőnek megadatik az üveg-vegyszer-emulzió analóg fotószentháromság kvázi örökkévalósága.

A kiállítás fő ereje abban rejlik, hogy összeveti a 19. század eleji korlátlan kísérletezőkedvet a napjainkra jellemző „minden mindennel mixelhető és remixelhető” alkotói elvel, kontrasztként állítva azonban, hogy száz-kétszáz éve még leginkább tudós emberek, csillagászok, matematikusok, orvosok és vegyészek laboratóriumi játéktere volt a fényképészet, míg jelenleg (ön)képzett fotóművészek interdiszciplinárs játszótere, akik már céltudatos önkifejezésként nyúlnak az archaikus fotográfiai tudományhoz. A szervezők szerint mindezzel a kiállított kortárs művészek „radikálisan új műalkotásokat hoznak létre, amelyek olykor csak távolról emlékeztetnek a fotográfiára, és inkább a rajz, szobor, vagy festmény irányába mutatnak".

A kiállító művészek: Sylvia Ballhause (DE), Karl Blossfeldt (DE), Bownik (PL), Matthew Brandt (US), Sam Falls (US), Gothard Jenő (HU), Spiros Hadjidjanos (GR), Thomas Hauser (FR), Nicolai Howalt (DK), Adam Jeppesen (DK), Thomas Mailaender (FR), Taiyo Onorato & Nico Krebs (CH), Johan Österholm (SE), Jaya Pelupessy & Felix van Dam (NL), Pribék Antal (HU), Stephen Thompson (GB), Simon van Til (NL), Veress Ferenc (HU), illetve további ismeretlen művészek.

Kurátorok: Kim Knoppers (Foam) és Ann-Christin Bertrand (C/O Berlin) együttműködésben Claudia Küssellel (Mai Manó Ház), kurátor asszisztens: Princz Zsófia (Mai Manó Ház)

A kiállítás megtekinthető:

  • 2019. március 17-ig a Mai Manó Házban
  • Keddtől vasárnapig 12 és 19 óra között.
  • Hétfőn és ünnepnapokon zárva.
Tekintse meg a további képeinket

A gettó énekesnője, aki nem ment el a klipforgatásra

március 4., 22:59 Módosítva: 2019.03.05 13:52
322
A ferencvárosi Illatos úti lakótelepet 1937-ben építették, de már jóval a rendszerváltás előtt többen ismerték a nem túl hízelgő Dzsumbuj néven. A szó egyszerre jelent zűrzavart és városszéli telepet.
Tekintse meg a további képeinket

Folyók, jéghegyek, vízesések a föld alatt

március 2., 23:10 Módosítva: 2019.03.08 12:41
862
Március a barlangok hónapja, amikor a nemzeti parkok arra fókuszálnak, hogy Magyarország legszebb látogatható barlangjait megismertessék az érdeklődőkkel. Tavaly azokat a hazai barlangokat mutattuk be, ahova csak kevesen juthatnak be. Idén pedig azokba a nagyrészt európai, elzárt barlangokba tekinthet be az olvasó Egri Csaba barlangi fotós fényképeinek segítségével, ahol csak néhány szerencsés barlangász fordulhatott eddig meg.
Tekintse meg a további képeinket

Apa és fia: két külön világ, és mégsem

február 26., 23:27 Módosítva: 2019.02.28 15:56
223
„Szerette az apját és csodálta, ugyanakkor féltékeny is volt rá” – mondta egy alkalommal Hervé Judit a fia, Rodolf Hervé apjához, Lucien Hervéhez fűződő viszonyáról. A két fotográfus – apa és fia – párba állított munkáiból a budai Várfok Galériában nyílt kiállítás Négyszemközt címmel.
Tekintse meg a további képeinket

Nekünk is van egy Szárnyas fejvadászunk

február 19., 14:16 Módosítva: 2019.02.19 23:10
571
Harminc év is eltelt azóta, hogy Monory Mész András rendező leforgatta a Meteo című filmet, és harminc év alatt egy olyan magyar film sem készült, ami stílusában akár csak a közelébe is kerülhetett volna. A lepusztult ipari holnaputánban játszódó, időjárás-változással, lóversenyekkel, programozással és álmodozással foglalkozó sci-fi szinte egyedülálló a filmművészetben, ha a történetvezetését tekintve nem is, de a látványát nézve mindenképpen: mintha a Szárnyas fejvadász Kelet-Európában játszódna, csak replikánsok helyett bajszos férfiak, Fekete Lyukból szalajtott Cure-rajongók és Eperjes Károly hatalmas színészi gesztusai töltik meg az utcákat.
Tekintse meg a további képeinket

Nők, akik soha nem hagynák cserben Trumpot

február 14., 23:26 Módosítva: 2019.03.19 10:35
185

Úgy gondolnánk, hogy az amerikai nők közül legfeljebb néhány különc szavazhat Donald Trumpra – elvégre kinek nem fordul fel a gyomra az elnök állandó inzultusaitól? Ahogy legalja módon, a külsejükön keresztül támadja azokat, akikkel valamilyen szinten szembe kerül – függetlenül attól, hogy egy lefizetett pornósztárról, egy rivális elnökjelöltről vagy egy műsorvezetőről van szó. Ahogy az egyik elnökjelölti vitát vezető Megyn Kellyt megtámadta a menstruációjával: „Látni lehetett, ahogy elöntötte a vér a szemét meg a micsodáját.” Ahogy az Access Holywood kiszivárgott hangfelvételén nyíltan hencegett a nők szexuális zaklatásával.

Az elnök taplósága (erre tényleg nincs pontosabb kifejezés) azonban csak egy patriarchális jéghegy csúcsa, ugyanis az amerikai politika a nemek mentén is egyre jobban kettészakad: a januárban kezdődő törvényhozási ciklusban hiába szolgál a két évvel korábbinál 15 százalékkal több nő a kongresszusban – azaz a törvényhozás két házában –, a 123 honanyából csak 19 politizál republikánus színekben, ami egyenesen csökkenést jelent az előző ciklus eleve nem kiemelkedő számaihoz képest.

Ehhez képest a szavazók körében nem nyílik a nemi olló, a republikánusok a kétezres években stabilan a fehér női szavazók felét maguk mögött tudhatták, és ez a 2018-as előválasztásra sem változott meg jelentősen. Országosan 49 százalékuk adta le szavazatás republikánus képviselőjelöltre, és Texasban hiába indult demokrata színekben egy jóképű, fiatal és mérsékelt fehér férfi, a fehér nők 59 százaléka mégis Ted Cruzt támogatta. Bár sokan rohantak ki a tízmilliós szavazói réteg „ostoba” döntése ellen, az amerikai fehér nők politikai motivációi igen sokrétűek: döntéseiknél leginkább a félelem dolgozik bennük, de ez az üzleti és politikai okokból is tudatosan szított é igen sok mindenre irányul: a fehérek informális privilégiumainak elvesztésére, a muszlim „terroristák” betelepülésére, a latin-amerikai „erőszakolók” karavánjaira, a fegyvertartási jogok korlátozására, vagy egyszerűen csak az általuk megszokott életforma, a meghitt, ismerős és otthonos világ elvesztésére.

A motivációk és az általuk mozgatott emberek sokszínűségét akarta képileg is megragadni Glenna Gordon díjnyertes fotóriporter, aki sokszor azt tapasztalta, hogy modelljei egyszerre akarják megmutatni magukat, egyszerre bizalmatlanok és rejtőzködők. Ezért az egyszerű aktivisták és mozgalmárok sokszor álnéven szerepelnek, többen pedig a portré elkészülte után meggondolták magukat, és a róluk készített anyag megsemmisítését kérték-követelték Gordontól.

Tekintse meg a további képeinket

Burjánzó betonbaldachin: ilyen Hongkong madártávlatból

február 7., 07:28 Módosítva: 2019.03.08 12:41
87
Délkelet-Ázsia vibráló gazdasági központjában négyszer annyi felhőkarcoló áll, mint New Yorkban, és a Business Inquirer információi szerint itt van az egy főre jutó legtöbb Rolls-Royce. Dale De La Rey, az AFP fotósa a hétmilliós nagyváros sűrűségét, geometriai formáit, egységességét és kontrasztjait mutatja be sorozatában légi felvételekről, és jóval többet láttat, mint amit egy átlagember tudhat Hongkongról. De La Rey a Google Mapsen tudatosan válogatta ki azokat a helyszíneket, amik a legmutatósabbak felülről: temető, kikötő, ipari központ, felhőkarcolókkal tűzdelt belváros, gigantikus közúti kereszteződés, tengeröböl is került a merítésbe. Három hónapon át fotózta drónos segítséggel a több mint 260 kisebb szigetre épült várost.
Tekintse meg a további képeinket