A hátulról lőtt emberek azonosítása
További Nagykép cikkek
Lassan már minden a retróról szól. A ruhák, a cipők, a tárgyak, a zenék, és a művészet mind az elmúlt harminc év nosztalgikus utánérzésével van jelen a mindennapjainkban. A mai fiatalok megtalálták azt a világot, amiben a mai ötvenesek nőttek fel, és követelik azt az életérzést, amely elhozta a szabadságot a kommunista diktatúrák bukásával. Nekik a nosztalgia a háromcsíkos poliészter anyagú, oldalt felsliccelt, csillogó, futásra használt rövidnadrágban testesül meg, vágyódnak a Tisza cipő után, és csodálják John Travolta hajviseletét.
Arról már sokkal kevésbé szól a nóta, milyen volt akkor mondjuk egy majális, és hogyan szórakoztak az emberek. Azt tudja mindenki, hogy nem volt okos a telefon, és nem volt digitális a világ, de kellenek nagyon a fogódzók a korszak vizualizálásához is. Ehhez pedig a fényképnél nincsen jobb médium.
A nyolcvanéves Benkő Imre hazánk jelenkori történelmének az egyik legfontosabb szemtanúja.
IKONIKUS NIKON GÉPÉVEL LEFOTÓZTA AZ UTÓKORNAK MINDAZT, AMIRŐL VÁROSI LEGENDAKÉNT HALLANI NÉHA A BARÁTI ÖSSZEJÖVETELEKEN.
Ő nem kérdezett, csak jelen volt, némán, feltűnés nélkül beleolvadva a tömegbe, hogy ne vigyék el a karhatalom emberei és ne törjék össze a gépét, mert olyat örökített meg, amiről kellemetlen lett volna beszélni. Ő az autonóm riport műfajának egyik legjelentősebb magyar képviselője, leghíresebb sorozatában 1987 és 1995 között örökítette meg Ózd, az Acélváros megrendítő végnapjait.
A mostani kiállítás anyagának gerince a Városliget életét mutatja. Azt a felvonulási teret, ahol látunk május elsejei felvonulást a kommunista időkből, melegfelvonulást a rendszerváltás után, Nemzeti Vágtát napjainkban. A kiállításon azt látjuk, hogy embereket fényképez. Hátulról, fej nélkül, ferdén, nem retusálva, valóságosan ragadja meg egy békétlen világ békés pillanatait.
Városliget menni Amerika
A Városliget, akárcsak egy képzeletbeli komp (Ady Endre után szabadon), néha kelet, néha nyugat felé ráncigálta az embereket. Benkő Imre fotóin látjuk a május elsejei felvonulást, ahol a pártvezetők óriási tribünön állva nézik, hogy a tömeg geometrikus alakzatokba rendeződve ünnepli az akkori szocializmust, miközben ha szabadságot nem is, de meleg sört és hideg virslit akármekkora mennyiségben kínálni tudtak.
Benkő fotóin megjelennek a melegfelvonulás képviselői is, amint bizonytalanul, némileg szorongva próbálják megélni a szabadságukat. Aztán azt is látjuk, ahogy a Nemzeti Vágta közönsége szembesül a magyar múlttal, bár nekik lovak helyett már csak lóerő jutott, abból is inkább a tíz évnél idősebb és használt kategória. De azt is látjuk, hogy Benkő fényképein várakoznak az emberek.
TÉTLENÜL ÁLLDOGÁLNAK, MINTHA VÁRNÁNAK VALAMIRE. CSODÁRA, MEGVÁLTÁSRA, KI TUDJA, MIRE. TALÁN ŐK SE TUDJÁK. CSAK VÁRAKOZNAK.
Olcsó életek lenyomatai
Benkő Imre képein a kisemberek világa kel életre. Első olvasatban olcsó életek ezek, olcsó emberek olcsó szórakozása, de ha egy kicsit tovább álldogálunk a kiállításon, képesek leszünk meglátni a fényképek mögötti csodát. Benkő a legfontosabb pillanatokat kapja lencsevégre. Látjuk például, ahogyan egy kisfiú egy alumínium űrhajóban komoly arccal ül, és a fotós elkapja azt az arckifejezését, amikor a gyerek gondolatban bejárja a világűr legfontosabb bolygóit, miközben a valóságban éppenhogy csak döcög az a körhinta.
Vagy azt is látjuk, hogy a céllövöldében egy apa büszkén néz a fiaira, akik megmutatják, hogy ők is tudnak a légpuskával lőni, ám az egyik fiú ügyetlenül és rosszul a hóna alatt támasztja meg a puskát, miközben céloz, ami így, még az is lehet, hogy ki fog esni a kezéből. De az később jön, most még a várakozással teli pillanatban vagyunk. Az apa magát látja a fiaiban, azt, hogy ezekből a kölykökből is ember lesz végül, az anya pedig boldog, hogy végre nem szidni kell a lurkókat, bár némi aggodalom mindig látszik az anyák tekintetében. Egy egész család élete elevenedik meg a szemünk előtt, történetet látunk, amely akár a sajátunk is lehetne.
A célkeresztben a létezés maga
Benkő előszeretettel fényképez hátulról embereket. Ilyenkor nem tud előtérbe tolakodni a személyiség varázsa, ilyenkor Benkő a legnehezebb témát fotózza: a létezést. Egy letűnt világ olcsó ruháiban az olcsó élet lenyomatai tárulnak elénk, amely mégsem tűnik filléresnek. Idős pár táncol a fák alatt, egy másik képen meg ölben tartott csivava kutya óriási szemével úgy néz a kamerába, ahogyan a kisgyerekek szoktak, gazdájának fejét levágta a fényképész, így a kutya létezése tükrében látható csak az ember. A kutya szemében nem látunk se félelmet, se szomorúságot, így hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy jó helyen állomásozik a négylábú eb.
Filmek is eszünkbe jutnak a képek láttán: néha Milos Forman Szöszi szerelmének jelenetei kísértenek, néha olyan, mintha Jim Jarmush Florida, a paradicsom képei kelnének életre.
MI PEDIG WIM WENDERS BERLIN FÖLÖTT AZ ÉG SZOMORÚAN MAGÁNYOS ANGYALAKÉNT ÉSZREVÉTLENÜL JÁRHATUNK-KELHETÜNK A VÁROSLIGET SZÓRAKOZÓ KISEMBEREI KÖZT KERESVE A LÉTEZÉS IGAZSÁGAIT.
Szociofotók? Igen, azok, de tele érzelemmel és emlékkel. Ezek a fotók nyugalmat sugároznak, még akkor is, ha tudjuk, hogy nagyon törékeny és múlandó mindez. Inkább csak pillanatfelvétel. Benkő igazi zsenialitása a fekete-fehér fotóiban bontakozik ki igazán, ahol a színek hiánya segít abban, hogy jobban figyeljünk a formákra, amelyek az ideákon túlmutató rendet tükrözik.
- Ferde képek,
- hétköznapi, nem modellalkatú emberek,
- klasszikus fényképészeti eljárások,
- sokszor előnytelen, rendhagyó beállítások jellemzik munkáit.
Mindez furcsának tűnhet a mai kor emberének, aki megszokta, hogy a közösségi oldalakon csak a szép és tökéletes pozícióban megkreált fotókat rakja ki. A kiállításon valami mást látunk egy vérbeli fotós szemével, aki nem enged az elveiből, és művészetté emeli a hétköznapi valóságot.
Benkő Imre, a kortárs magyar fotóművész-generáció egyik legnagyobbjának fényképei a Mai Manó Házban 2023. október 1-jéig láthatók.
Rovataink a Facebookon