Különleges lények, tájak és jelenetek a mélytengerből egy brit–francia fotós és szerző kameráján és egyedi, különleges látásmódján keresztül.

 Henley Spiers így jellemzi a fotózást, a búvárkodást:

„Ma úgy érzem, hogy valamivel közelebb kerültem a dokumentumfotózáshoz, a képzőművészeti elemek segítségével.  Úgy gondolom, hogy a búvárkodás sokkal inkább hasonlít a meditációhoz, mint a sporthoz. A víz alatti tartózkodás egyedülálló lehetőség arra, hogy elmerüljünk egy másik világban, és közel kerüljünk néhány fantasztikus vadvilághoz. A fotózás fokozta a szépség iránti megbecsülésemet, és olyan mértékben lelassított, hogy boldogan tölthetek órákat egyetlen hal megfigyelésével. A mozgás használata megragadja a víz alatti élet dinamizmusát, és elválasztja a gyönyörű tárgyat a háttértől. A Föld, ahogy Arthur C. Clarke rámutatott, szokatlan névválasztás bolygónk számára, mivel az Óceán sokkal helyesebb lenne. Az élet mind a földön, mind a vízben folyamatosan változik, legyen az jó vagy rossz, és a fényképezés a mindig jelen lévő szépség illúzióját keltheti.”

Annak érdekében, hogy megakadályozzuk bolygónk tönkretételét, itt az ideje, hogy változtassunk szokásainkon, és elkezdjünk jobban gondoskodni bolygónk jelenéről

– tette hozzá.

Henley professzionális pályafutását az óceánban kezdte búvároktatóként, majd a Fülöp-szigeteken, Indonéziában és Saint Luciában dolgozott. Később beleszeretett a víz alatti képekbe, és főállású fotózásra váltott. Azóta számos díjnyertes képsorozatot gyűjtött össze, köztük több kategóriagyőzelmet is az Underwater Photographer of the Year, illetve a Natural History Museum Wildlife Photographer of the Year díját. Fényképeit többek között a BBC Wildlife Magazine, a The Guardian és a The Economist publikálták, kétnyelvű íróként pedig számos, vadvilággal és búvárkodással foglalkozó magazinban publikált. Emellett óceáni vadvilági kirándulásokat is szervez, és számos óceánvédelmi szervezettel működött együtt, köztük a Blue Marine Foundationnel és a Marine Conservation Societyvel.

Gabriele Cecconi fotósorozatában az elképzelt Tiàwùk bolygó a hozzánk legközelebbi univerzumban helyezkedik el. A Földhöz képest nagyon kicsi, és igen szélsőségesek a környezeti feltételei, ezt leszámítva azonban tökéletesen alkalmas a növekedésre és az emberi élethez való alkalmazkodásra. 500 év csillagászati megfigyelés után ez az első, hogy emberi életet találtak egy másik bolygón. A fotósorozat ennek a felfedezésnek a vizuális dokumentációja.

A Tiàwùk bolygót 4 millióan lakják, földterületének pedig mindössze 2 százaléka művelhető. Az állandó lakosok száma csupán 1 millió fő, a többiek pedig mind közeli bolygókról érkező, ezen a bolygón dolgozó idegenek.

Az információink még mindig hiányosak, azonban úgy tudjuk, hogy a bolygót nemrég gyarmatosították, és hosszú évek után egy titkos energiaforrást fedeztek fel, aminek köszönhetően kis idő alatt az univerzum leggazdagabbjává vált. A népesség azon része, amely nemrég ismerte meg a gazdasági jólétet, pszichés zavarban szenved, amelynek tünetei az őket körülvevő világ anyagias és disztópikus látásmódjában lelhetőek fel.

A huszadik század néhány földhözragadt pszichológusának és pszichiáterének az elképzelése szerint az általunk teremtett és megélt külső világ a belső világunk tükörképe, és a szenvedés forrása nem más, mint a belső tudatosság hiánya és a ragaszkodás, ami miatt az emberi elme anyagi világba vetül.

Számos oknak köszönhetően Tiàwùk megmutatja nekünk, hogy a kapitalizmus és a materializmus torzíthatja az életről és a minket körülvevő valóságról alkotott képünket. Azt hittük, hogy csak a mi bolygónknak vannak ilyen problémái, de Tiàwùk felfedezése és feltárása a probléma általánosságának érzetét keltette bennünk. Nem vagyunk egyedül.

Ankarában, a Cermodern Múzeumban nyílik Radisics Milán fotókiállítása Lábnyomunk – Az Ember hatása a Földre címmel szeptember 28-án. A Magyar Nemzeti Múzeumban 2022-ben már bemutatkozott tárlat most kiegészült törökországi absztrakt tájképekkel. A magyar–török kulturális évad keretein belül megvalósult kiállítást október 13-ig tekintheti meg a közönség az ankarai múzeumban.

A kiállítás a water.shapes.earth hosszú távú fotó- és multimédiás projekt törökországi fejezetét mutatja be, amely a föld vízi útjainak evolúcióját kutatja.

A többszörösen díjazott, hosszú távú projekt bemutatja, honnan ered a víz, hogyan alakítja a tájat, milyen interakcióban van az emberekkel, majd a végén mi vár ránk, ha elsivatagosodik a föld.

A légi perspektíva új fénybe helyezi a táját. Az absztrakció határán mozgó, festményszerű, de mégis dokumentarista képek újraértékelésre késztetnek. Át kell, hogy értékeljük a hozzáállásunkat a bolygóhoz, mert amit ma természetes adottságnak tekintünk, nem biztos, hogy holnap is adott lesz.

Lapunk helyszíni stábjai szeptember közepétől végigkövették a Dunán és mellékfolyóin lezúduló áradást, Pozsonytól egészen Bajáig. Szeptember 16-án érkeztünk meg Szlovákiába, ahol akkor a pozsonyi rakpartok már víz alatt álltak. A város egyik külső részére, Dévénybe csak egy katonai teherautó platóján sikerült bejutnunk.

Pozsony után bejártuk Győr-Moson-Sopron vármegye több települését. A Dunaszentpál, Ásványráró, Gönyű, Dunaalmás vonalon haladva valamennyi érintett településen nagy erőkkel zajlottak az árvízvédelmi munkálatok.

Másnap Kisoroszi felé vettük az irányt, a településre vezető egyetlen szárazföldi utat elzárta a víz. Később Dunabogdányból csónakkal tértünk vissza a községbe, ahol a Magyar Honvédség H145M helikopterére szállva madártávlatból is megörökítettük az áradás által sújtott területeket.

Budapesten 2024. szeptember 21-én, hajnali 5 órakor tetőzött a Duna 830 centiméteres vízálláson, így több mint fél méterrel maradt el a 2013-as 891 centiméteres rekordtól. Fővárosi helyszíneket jártunk be az áradás első szakaszában, illetve a tetőzés napján.

Áradás a parlamentnél 2024. szeptember 18-án délután és szeptember 21-én délelőtt Fotó: Szollár Zsófi / Index

Lépcső a Batthyány téren 2024. szeptember 18-án délután és szeptember 21-én délelőtt Fotó: Szollár Zsófi / Index

A Margit híd pesti oldala 2024. szeptember 18-án délután és szeptember 21-én délelőtt Fotó: Szollár Zsófi / Index

Giulia Piermartiri és Edoardo Delille fotós és filmes páros, akik az egyéni projektek megvalósítása mellett az általuk kigondolt és közösen készített történeteken is együttműködnek.

Az Egyesült Államok déli határának tanulmányozása után úgy döntöttünk, hogy a klímaváltozás közelgő fejleményeire összpontosítunk. Az ötlet, hogy a közeljövő eseményein dolgozzunk, azonnal arra ösztönzött bennünket, hogy más megközelítést találjunk a történet elmesélésére. A speciális projektorral készült vetítés bolygónk mozgási irányának metaforája

– mondták.

A klímaváltozási projektjüket a Maldív-szigeteken kezdték, mert a földnek ez az a része, amely leghamarabb tűnik majd el. Folytatták az Arab Emírségekben, Kaliforniában, és itt az afrikai fejezet.

Képeiket nem szoftver generálja, és nem is kettős expozíció eredményei, hanem egy valószínű jövőbeli táj valóságos vetítéséből formálódnak a mindennapi élet jeleneteire. Az eredmény egy nem túl távoli jövőt bemutató, esztétikusan összetett és álomszerű fényképsorozat.

A jövőt vetítik a jelenre, így többdimenziós képeket kapunk, amelyek elgondolkodtatják a nézőt, mert összemosódnak az idősíkok, vagyis a jövő keveredik a jelennel.

Africa-blues

Annak ellenére, hogy a világ károsanyag-kibocsátásnak csak 5 százaléka érinti a földrészt, Afrika az a kontinens, amely a legmagasabb árat fizeti az éghajlatváltozásért. Csak 2019-ben a szélsőséges éghajlatváltozás miatt 2,5 millió menekült hagyta el a kontinenst. Mozambik az egyik legérzékenyebben érintett ország. Az aszályok, az árvizek és a hirtelen jött viharok egyre gyakoribbak, amelyek mostanra minden évben rendszeresen visszatérnek, ismétlődnek, egész falvakat érintenek és pusztítanak el, és így veszélyeztetik a mezőgazdasági termelést. Főleg a legszegényebb közösségek fizetik meg ennek az árát.

A Greenwichi Királyi Obszervatórium által szervezett „Év Asztrofotósa” verseny már 16. kiírását ünnepelte idén. A nemzetközi zsűri – melynek immár ötödik alkalommal volt tagja dr. Francsics László, a Magyar Asztrofotósok Egyesületének elnöke – több mint 3700 pályamű közül választotta ki a legjobbakat. Az 58 országból érkező képek közül összesen 140 került a döntőbe.

A magyar asztrofotósok az eddigiekben is kiemelkedően teljesítettek a versenyen, de az idei év minden eddigi sikert felülmúlt: 12 magyar fotó került a döntőbe, és 5 díjat ítéltek oda hazai asztrofotósoknak, köztük két első helyezést is.

Feltóti Péter és Tóth Bence: Echoes of the Past – Galaxisok, I. helyezés

A kép az NGC 5128 galaxist ábrázolja, mely Centaurus A néven is ismert. A felvétel különlegessége, hogy rendkívüli részletességgel mutatja be a galaxis körüli árapályrendszert és a közepén található szupermasszív fekete lyukból eredő relativisztikus jetet. A fényképeket készítő Feltóti Péter és Tóth Bence egy namíbiai expedíció során azonos felszereléssel, párhuzamosan fényképeztek, majd a feldolgozás során egyesítették a felvételeket, melyeket Tóth Bence dolgozott fel. A zsűri értékelése szerint ez az asztrofotó kiemelkedő minőségben mutatja be a Centaurus A-t, kiemelve annak egyedi jellemzőit és viharos múltját.

Echoes of the Past

Fotó: Feltóti Péter és Tóth Bence

Balázs Gábor: Shadow Peaks of Sinus Iridum – Holdunk, I. helyezés

Balázs Gábor felvétele a Hold egy lenyűgöző részletét, a 260 km átmérőjű Sinus Iridumot, vagyis „Szivárvány-öblöt” örökíti meg. Az oldalirányú napfény kiemeli a kráterek és hegyvonulatok finom részleteit, különösen a terminátor mentén megfigyelhető árnyékok és fények játékát, amely a Hold felszínének dinamikáját hangsúlyozza. A képen jól láthatóak az öblöt szegélyező kisebb kráterek és a félkör alakban szétterjedő árnyékcsúcsok. A zsűri értékelése szerint a kép nemcsak a modern asztrofotográfiai felszerelések képességeit mutatja be, de értékes betekintést is nyújt a Hold geológiájába.

Shadow Peaks of Sinus Iridum

Fotó: Balázs Gábor

Fényes Lóránd: Venus and the Moon in Infrared – Holdunk, II. helyezés

Fényes Lóránd a 2023. november 9-i Vénusz-fedés idején készítette a kategória II. helyezését elérő fényképét. Az infravörös szűrővel készült monokróm ábrázolás különleges művészi hatást kelt, kiemelve a két égitest finom részleteit és textúráit. A kompozícióban a Hold saroktól sarokig fut át, míg a Vénusz az aranymetszés szabálya szerint helyezkedik el, egyedi egyensúlyt teremtve tudomány és művészet között.

Venus and the Moon in Infrared

Fotó: Fényes Lóránd

Papp András: Blue Turns to Red, Our Sun Rotates – Napunk, III. helyezés

Papp András innovatív technikával készült képe a Nap felszínének mozgásait mutatja be a Doppler–Fizeau-effektus segítségével. A felvétel kék és vörös árnyalatai jelzik a plazma közeledését és távolodását, valamint a Nap forgását. A speciális, saját készítésű spektrográf alkalmazása nemcsak esztétikai élményt nyújt, hanem tudományos szempontból is értékes információkat hordoz.

Blue Turns to Red, Our Sun Rotates

Fotó: Papp András

Tóth Bence: Antares Region – Csillagok és ködök, III. helyezés

Tóth Bence Namíbiából készült felvétele az Antares csillag környezetének gazdag por- és gázfelhőit mutatja be. A kép a déli égbolt egyik legszínesebb régióját ábrázolja, ahol a különböző ködök és csillagközi anyag finom részletei tárulnak fel. A nagy látómező eléréséhez teleobjektívet és mozaiktechnikát alkalmazott.

Antares Region

Fotó: Tóth Bence

Döntőbe került magyar felvételek

The Lobster Nebula – Csillagok és ködök

Fotó: Feltóti Péter

Heaven is Remote – Asztrotájkép

Fotó: Hoszáng Péter

A Mi természetünk fotópályázatának sorozatok kategóriájában 52 nevezés érkezett 21 különböző országból, a neves zsűri, Sophie Stafford, Henley Spiers, Csizek Gabriella, Németh Zoltán és Radisics Milán kiválasztotta az öt legjobbat, közülük kerültek ki a győztesek. Az Utolsó kettő című sorozat kapta Az év története, vagyis Az év sorozata elismerést és a vele járó Veolia díjat, egy arany rókát, amelyet a csákvári fazekasok készítettek. A díjakat múlt csütörtökön adták át a Fejér vármegyei városban.

Az északi fehér orrszarvú teljesen kihalt. A két utolsó hím néhány éve elpusztult. Két nőstény még mindig velünk van, de túl gyengék ahhoz, hogy utódokat szüljenek. A nevük: Najin és Fatu. Egy olasz laboratóriumban a petesejtjeiket most mesterségesen megtermékenyítik három néhai hím spermájával, és mínusz 196 Celsius-fokon tartják, abban a reményben, hogy egy másik alfajhoz tartozó orrszarvú segítségével visszahozhatják az északi fehér orrszarvút a kihalás széléről.

Az állatok sorsa most kenyai gondozóik és a BioRescue nemzetközi konzorcium tudóscsoportjának kezében van. A tudósok számos különböző technikát fejlesztenek és használnak a faj feltámasztására, többek között az asszisztált reprodukciós és őssejt-technológiákat, amikkel északi fehér orrszarvú embrióit helyezik be déli fehér orrszarvú pótanyákba. Valós esély van arra, hogy 2025-ben megszületik az első „új” északi fehér orrszarvú utód.

Az Utolsó kettő sorozat reményt ad a környezet jövőjéért és a földünket otthonának tekintő számos faj megmentéséért folytatott küzdelemnek.

A mi természetünk környezetvédelmi fotópályázat ünnepélyes díjátadója mellett megnyílt a FotoKozma nemzetközi kültéri fotófesztivál Csákváron, ahol idén tizenhat kültéri kiállítás kap helyet.

Az Our Nature Photo Award (A mi természetünk) fotópályázat egy olyan nemzetközi fotóverseny, amely a világ leginspirálóbb természet- és dokumentarista, környezetvédelmi fotóit mutatja be. A díj fókuszában érintetlen természeti kincseink, az emberi tevékenység bolygónkra gyakorolt hatása, a természettel való kapcsolatunk és a jövő kihívásai állnak. A megállító erejű, elgondolkodtató képek hatást gyakorolnak a nézőre, és remélhetőleg cselekvésre ösztönzik őket a jelenben, felhívják a figyelmet a fenntarthatóság fontosságára, valamint a környezetvédelem sürgető kérdéseire.

Az idei pályázatra 2000 fotó érkezett a világ 41 országából, összesen 187 fotóstól. A nemzetközi zsűri névtelenül bírálta el a pályaműveket, kiemelt figyelmet fordítva a pályázat idei témájára, amely a „Természet jövője” mottót viselte. A beküldött művek egyszerre mutatják be a természet csodáit, az emberi tevékenység következményeit, valamint a reményteli megoldásokat. A Vértes Kozma Alapítvány által szervezett és a Kék Bolygó Alapítvány szakmai partnerségével létrejött fotópályázat fővédnöke Áder János korábbi köztársasági elnök, aki személyesen nyitotta meg az idei eseményt.

Kategóriák és döntősök

A zsűri három fő kategóriában értékelte a pályaműveket:

• Természet kategória: 14 döntős alkotás
• Lábnyomaink kategória: 11 döntős alkotás
• Megoldások kategória: 10 döntős alkotás

Emellett 9 magyar fotós művét is kiválasztották a kiállításra, így a hazai alkotók is kiemelt figyelmet kapnak. A zsűri a döntősök közül választotta ki a három kategóriagyőztest, valamint az összesített győztes fotót, amely elnyerte „A mi természetünk – Az év fotója” címet.

A világ minden pontján kiemelkedő figyelemmel követett olimpia tökéletes választás arra, hogy hősöket, követendő példaképeket találjon magának az ember, legyen bármilyen életszakaszban. Fiatalabb korban ez még nyilván másról szól, mert gyermekként képesek vagyunk elérhetetlen, utánozhatatlan, megismételhetetlen, szinte már földönkívüli lényeknek gondolni azokat, akik a valóságban nagyon is húsból és vérből vannak. Megvan azonban az érzelmi kapocs, amiből ki lehet indulni.

Nehéz megmondani, hogy kit mi vonz be. Illetve dehogy nehéz: az eredmény az, leginkább a győzelem. A győzteseket, különösen a nagy, sokszoros bajnokokat, a sport állócsillagait nehéz nem észrevenni, tulajdonképpen lehetetlen. Még bele sem gondolunk akkor, milyen egyéb jó és kevésbé jó hatást gyakorol egy átlagsportoló életére, amikor karrierje szintet lép. Gyerekként leginkább az mozgatja meg a fantáziát, ahogyan a hős maga mögé utasítja közvetlen ellenfeleit, továbbá közvetetten a világot. Még nem szuperhős, nem menti meg a világot, azt meghagyja másnak, de lényegében meg szinte igen. Ilyenkor persze még azt sem látni, hogy milyen hosszú és fáradtságos út vezetett addig a pontig, hogy valakiből nagy bajnok legyen. Ezek a felismerések csak később jönnek, közvetlen azután, amikor valakiben megfogalmazódik a gondolat: én is olyan akarok lenni, aki mindenkit lehagy, aki mindenki előtt jár, aki mindenkinél jobb. Sokak elhatározása ez, amit aztán a valóságban már kevesen vállalnak fel, és utóbbiaknak végül csak töredéke ér ténylegesen is révbe.

Ettől független kedvenc bárkiből lehet, aki elindít az úton, mert éppen szimpatikus valamilyen tulajdonságától, vagy attól, hogy esélytelenként is beleállt a versenybe, hogy tisztes küzdelem végén alulmaradjon. Ennek is bőven megvan az üzenetértéke, amit bárki elvihet magával, amitől több lesz, épül a személyisége. És aztán ki tudja… a hősöket sem mindig a hősök szülik. Sőt, a leggyakrabban nem.

A sztárok persze arra is hivatottak, hogy a képernyő elé szegezzenek minket, lelkes figyelemmel kövessük a történetüket, velük legyünk minden arra érdemes mérföldkövüknél, leginkább azoknál, amikor sporttörténelmet írnak. Ott szurkoljunk nekik, várjuk és lássuk a csodát. Mert csodát látni mindig jó, csak ritkán adatik meg, éppen ezért a hatása hatványozott.

Szociológiai riport, amely a kamionosok mindennapjainak egy kevésbé ismert aspektusát tárja fel: a pihenőidejüket. A fotósorozat a kamionsofőröknek is fenntartott pihenőhelyeken, parkolókban készült, bemutatva, hogyan teremtik meg ideiglenes otthonaikat a hosszú utak során, és mivel foglalják el magukat egy alkalomadtán  huszonhét órás, kiszámíthatatlan torlódás közben.

Tövissi Bence fényképei személyes pillanatokat örökítenek meg – étkezés, alvás, szabadidős tevékenységek, amelyek a nehéz munka mögött emberi történeteket mesélnek el. A tágabb környezeti képek és portrék együttesen mutatják be a kamionosok életének egyik emberpróbáló részét: a végtelenbe nyúló várakozást. Sokan a családjaiktól akár több ezer kilométerre végzik munkájukat, de találkozni olyan sofőrökkel is, akik egy gondos társ mellett élik meg legszebb pillanataikat a hosszú út során is.

A kamionsofőrök pihenőideje az Európai Unió jogszabályainak fontos része, amelynek célja a közúti biztonság és a sofőrök egészségének védelme. A szabályozás részletesen meghatározza, hogy mennyi időt kell pihenőként eltölteniük a sofőröknek hosszú munkanapjaik között, hogy elkerüljék a fáradtságból adódó baleseteket, és fenntartsák a hatékony vezetéshez szükséges koncentrációt. A kötelező pihenőidőn kívüli is kialakulhatnak viszont olyan helyzetek, amelyekkel maguk a sofőrök sem tudnak mindig számolni. Nagyon sok olyan eset van, amikor a sofőrök arra kényszerülnek, hogy hosszabb időre mozgó otthonokká alakítsák fülkéiket, munkaidő esetén is. A legtöbb ilyen helyzet műszaki meghibásodásokból, illetve a határátkelőhelyeken feltorlódó tranzitforgalomból adódhat.

A bemutatkozástól egészen az életük legmerészebb történeteinek elmeséléséig terjedhet a beszélgetés. A motorok addig elhalkulnak és megállnak. Azonos nemzetiségű sofőröknél gyakran egy új barátság kezdetét is jelenthetik ezek az órák, amelyeket véletlenszerűen, ugyanazon helyen töltenek pihenéssel.

A klímaváltozás hatásai Magyarországot is érintik. Ez a folyamat igen koncentráltan mutatta meg magát itthon 2022 nyarán. Emberemlékezet óta nem tapasztalt szárazság sújtotta az országot: a Nagyalföld mondhatni pokollá vált. A katasztrófaállapot azonban már évtizedek óta tart.

A fotográfiákon az ENSZ Élelmezési Világszervezete által 2004-ben félsivatagosnak nyilvánított Duna–Tisza közi homokhátság térsége látható. Bár a képek nagy része 2022-ben készült, Váradit már a 2000-es évek első évtizedének végén foglalkoztatni kezdte a téma. A saját bőrén érezte a válságot – hiszen gyermek és fiatal felnőtt korának helyszínéről van szó –, ahol szinte szemmel követhető volt az egyébként évek óta lassan, szinte detektálhatatlanul történő változás

– írta Tóth Balázs Zoltán Váradi Viktor FOTON Galériában megvalósult kiállításához készült esszéjében.

A falu, ahol Váradi Viktor felnőtt Csengőd, egy 2000 fő lélekszámú kis település az Alföldön, Bács-Kiskun vármegyében a Homokhátságon. Az Alföld, a pusztaság, mint fotográfiai téma mindig is vonzotta, mindig a szeme előtt volt, többször is próbálta már megfogalmazni, hogy mit is jelent számára ez a táj. Végül, 2022 kora tavaszán kezdte el készíteni a sorozatot.

A globális felmelegedés tényére évek óta figyelmeztetnek bennünket a világ tudósai, de e térség problémái ennél sokkal összetettebbek. A második világháború után az Alföldön óriás csatornaépítési programba kezdtek az addig akadályt jelentő belvizek elvezetésére, de a csapadék térségen való átfolyatása és a víztározók hiánya hosszú távon elhibázott vízgazdálkodási döntésnek bizonyult. Az erdőtelepítések szintén nagy mennyiségű talajvíz elvonását eredményezték.

Az eredendően homokos talaj megkötésének célzott megoldását is a szőlőtelepítésben látták, és később a szocializmus éveiben erősen propagálták, hogy minél nagyon földterületen szőlőműveléssel foglalkozzanak a helyi lakosok, szövetkezeti szinten. A rendszerváltás után a mezőgazdasági szakszövetkezetek nagy része megszűnt, az ipari épületeik egy része azóta is kihasználatlanul mementóként áll az itteni tájban. A szőlő és bortermelés máig az egyik legelterjedtebb gazdasági tevékenység a vidéken.

„Fotográfiai szempontból vizsgálva a jelenségeket, célom, hogy egy olyan formanyelvet találjak ennek kifejezésére, mely erősíteni tudja, láthatóvá teszi a bennem lévő gondolatokat. 

A sorozat lényege számomra, hogy ne a klasszikus dokumentarista megközelítésben vizsgáljam ezt a napjainkban fontos és jelentős témát, hanem az eddigi munkásságomra jellemző szubjektív és alkotói attitűd legyen benne a meghatározó”

– mondta munkájáról Váradi Viktor.

A középkorban a tér, a távolság átlátásának helyszínei kizárólag a templomtornyok voltak. Sokkal később, 1783-ban bocsátották fel az első hőlégballont. A fotográfia felfedezésével egy időben az emberek elkezdtek hegyet mászni. Felfedezték a horizontot, a csúcsokon megélték a végtelenség élményét. A panoráma-látószög szinte kézzelfoghatóvá tette a város méretét és sűrűségét.

Ez a látvány élményszerű térérzetet ad. A város távoli és később egyre közelebbi szemlélése ezzel a fotográfiai eszközzel ugyanakkor biztosította számomra a káosz teljes megszelídítését. A nagy látószögű panorámaobjektív rendkívül élesen és geometriai torzításoktól mentesen rajzoló objektív, ami 65mm x 24 mm széles fénykapun keresztül engedi be a fényt a fekete-fehér negatívra.

A panoráma-fényképezőgép ebben a 65 mm széles sávban rögzítette a város életét, épületeit, hétköznapjait 2017–2023 között. A város méretei, kiterjedése, terpeszkedő hatalmassága, a horizont teljes elfoglalására törekvő lakónegyedek, tornyok, kupolák, stadionok látványának sajátos vizuális megfogalmazása érdekelt. A 65 mm | Budapest panoráma fotóesszé | 2016 – 2024 című könyv és kiállítás egy sajátos képet szeretne adni a város kiterjedéséről, sokféleségéről, növekedéséről. A folyamatosan bővülő, terjeszkedő város, az egyre nagyobb agglomeráció szinte a horizontig kiterjeszti a testét, határtalanságát fitogtatva a természet felé.

Az ember alkotta mesterséges világ és a természet találkozásában létrejövő feszültség kapcsán készült panoráma-fotóesszé a nagyváros drámaian változó és fejlődő sajátosságait ábrázolja. A természetbe beavatkozó ember esetlen pusztítása, vagy ennek ellenpólusaként az épített környezet erős jelenléte, megváltoztathatatlan beavatkozása állt érdeklődésem középpontjában. A fotóesszé másik aspektusa korunk társadalmi struktúrájára, a közösségi terek használatára, a nagyvárosi közlekedési kultúrára, a parkolási szokások feltérképezésére irányul, illetve mindezeknek a hatásaira korunk társadalmának tekintetében.

– írja Molnár Zoltán munkájáról. 

A Varázslatos Magyarország idén lépett 15. életévébe, melyet egy nagyszabású díjátadóval ünnepelt a Magyar Nemzeti Múzeum Dísztermében. Az április 5-én, este megtartott eseményen a természetfotós szervezet átadta 2023-as fotópályázatának nagydíját, és egyúttal megnyitotta idei fotókiállítását.

 A verseny különlegessége, hogy nem évente egyszer rendezik meg, hanem minden évben kilenc hónapon át, több kategóriában zajlik, amely nem kis motivációt jelent a fotósoknak, hiszen szinte egész évben kint kell lenniük a természetben, és alkotniuk kell, hogy havonta színes portfóliót mutathassanak be a szakmai zsűrinek. A havi pályázatok mellett a fotósok év végén elnyerhetik az Agrárminisztérium ajánlásával megalapított elismerést, A magyar természetfotó nagydíját és az ezzel járó Arany Daru szobrot is.

A kilenc pályázati kategória győztesei mellett kiderült, hogy kik lettek azok a természetfotósok, akik képeikkel az évadban a legtöbb pontszámot kapták a szakmai zsűritől.

A pályázat egyik kiemelt alakja az elmúlt hetven év magyar fotográfiájának meghatározó alkotója és alakítója, a fotográfus és szerkesztő Keleti Éva, aki a Varázslatos Magyarország természetfotó pályázatának zsűritagjaként tizennégy éven át értékelte a magyar természetfotósok több, mint negyvenezer képét. A tavaly kilencvenkét éves fotós bejelentette visszavonulását a zsűri köréből, ennek kapcsán a Varázslatos Magyarország képviselői otthonában átnyújtották neki A magyar természetfotó tiszteletbeli nagydíját és az Arany Daru szobrot.

A szakmai zsűri további tagjai: Britta Jaschinski fotóriporter, Máté Bence, Potyó Imre és Suhayda László természetfotósok, ifj. Vitray Tamás, a National Geographic Magyarország Magazin főszerkesztője, Szilágyi Attila természetvédelmi szakember és természetfotós, valamint Tóth Zsolt Marcell természetfilmes.

Bejelentették a 2024-es World Press Photo sajtófotó-pályázat régiós győzteseit. A fotóriporterek alkotásai arra inspirálják a nézőket, hogy lépjenek ki a hétköznapi hírfogyasztás köréből, és tekintsenek mélyebben a világ kiemelkedő, ugyanakkor figyelmen kívül hagyott történeteire.

Az 1955 óta évente megrendezett World Press Photo Contest az elmúlt év legjobb fotóriporteri alkotásait díjazza. A 67. alkalommal megrendezett versenyen a díjazott fotókat 130 ország 3851 fotósának 61 062 pályaműve közül választották ki. A 2021-ben bevezetett régiós versenymodell a világ minden tájáról érkező történetek és történetmesélők sokszínűségét támogatja.

A régiós győztesek közül kiválasztott négy globális nyertest 2024. április 18-án, a De Nieuwe Kerkben, Amszterdamban, a 2024-es World Press Photo kiállítás sajtótájékoztatóján jelentik be, az eseményt online is közvetíteni fogják. A zsűri évente hat fotóriporter munkáját díjazza, de idén úgy döntött, hogy két különdíjat is átad. A sajtófotó-pályázat idei témái között találjuk az Izrael és a Hamász terrorszervezet között dúló háború szörnyűségeit, a klímaválságot, a család fontosságát.

A fiatal fotós tíz éve, a Donyec-medencében kezdődött megmozdulások idején döntötte el, hogy dokumentálja, amit az oroszok csinálnak Ukrajnában.

Szerhij Korovajni 2014 környékén döntött úgy, hogy megörökíti az utókornak azt, ami hazájában történik. Fotószakos újságíró tanulmányait szülővárosában, Harcizszkben kezdte gyakorlati tapasztalatokkal kiegészíteni. Eleinte csak a mindennapokat, az embereket, az ünnepeket kapta lencsevégre.

Később, ahogyan az oroszok kezdték kiépíteni proxyállamukat a Donyecki és a Luhanszki Népköztársaságban, egyre inkább a konfliktus megörökítésére koncentrált. A 2022 februárt követő időszakban pedig végig fotózta a háborút. Azt, ami megmaradt a támadás után az elhagyatott ukrán településeken, az evakuálásokat, de – engedéllyel – a frontot is megjárta.

Két dolog határozta meg Berentés Ágnes életét: a természet imádata és a képzőművészet. Tanult geológiát, festészetet, belemélyedt a fafaragásba, és fejest ugrott a fényképezés mélységeibe. A civilizációt elkerülő nomád, hátizsákos túrázások pedig szenvedélyévé váltak. Különösen a barlangok félelmetesen sejtelmes világa ragadta meg. Pedig első barlangtúrája után (a Bükkben) egyetemistaként csak annyit mondott: „Soha többé barlang!”. Aztán nagyot fordult vele a világ.

Felszínre hozta nemcsak magyar, de a horvát, szlovén, szlovák, olasz, és a montenegrói barlangok szépségeit – és Törökország harmadik legmélyebb barlangjának, a dél-törökországi Toros-hegység gyomrában kanyargó, 1276 méter mély Morca-barlangét is.

Egyszer már, 2022-ben, aláereszkedett ebbe a kísérteties alvilágba, 2023. augusztus utolsó napjaiban pedig ismét fotósként, két társával, köztük a 40 éves amerikai barlangkutatóval, Mark Dickey-vel.

Mark (kürtőmászás közben) hirtelen rosszul lett. Még önerejéből visszamászott az 1040 méter mélyen lévő alaptáborba, ahol állapota gyorsan romlott, este már vért hányt. Másnap délben Mark párja, Jessica és egy kolozsvári barlangkutató, Fábián Botond indultak a felszínre a rosszullét hírével, hogy riasszák a mentőszolgálatokat, és életmentő infúziót és gyógyszereket szerezzenek be.

Egyetlen információ felszínre jutása körülbelül 10 óráig tartott, és ugyanennyit, míg valaki vissza tudott térni. Az életmentő első infúzióval az utolsó pillanatban érkezett meg Jessica és Botond. Ekkorra már Mark vérének 40 százalékát elveszítette, pulzusa olyan gyenge volt, hogy alig lehetett kitapintani, teste hidegen verejtékezett, és csak nehezen érthető szavakban tudott kommunikálni.

Végtelennek tűntek a várakozás órái, ami alatt Berentés Ágnes kolozsvári barlangász társával próbálták segíteni életéért küzdő barátjukon. Benzinfőzővel felfűtötték a 4 Celsius-fokos barlangban felállított sátrat, hisz Markot folyamatosan a hideg rázta. Segítettek neki kimenni, még tudott, tartották a fejét, mikor vért hányt, betakargatták, mikor megfordult, pulzust és véroxigénszintet mértek, mindeközben folyamatosan jegyzetelték az állapotának változását, alvás nélkül, folyamatosan a beteg mellett őrködve. Amikor az infúziótól kissé jobban lett (de még életveszélyes állapotban), Mark megkérte Ágnest, hogy dokumentálja az eseményeket. Ekkor készültek az első, az állapotát rögzítő fotók.

Az utolsó pillanatban érkezett a profi segítség,

ahol a magyar doktornő, Zádor Zsófia szakszerű életmentő beavatkozásban részesítette a gyomorvérzésben szenvedő barlangászt, majd napokba tellett, mire elkezdhették a beteg felszínre hozatalát. Berentés Ágnes 9 napot töltött ezerméteres mélységben, majd elindult a felszínre, hogy ott segítsen. Felszínre érkezése után a Reuters kérésére videóagyagokat készített (a magyar hírportálok is azt vették át), majd készenléti serpaként 500 méter mélyre ellátmányt szállított 2 társával együtt. A mentés utolsó fázisát a Magyar Barlangi Mentőszolgálat mellett fotósként dokumentálta végig, ami igazi kihívás volt a vertikális, teljesen sötét térben, a hordágy akadályozása nélkül is.

Benkő Imre hat évtizedre visszatekintő fotográfiai életművének bemutatója a Műcsarnok 2024-es programjának első kiemelkedő eseménye. A térben és időben szerteágazó anyag három földrész húsz országát érinti, a hetvenes évektől napjainkig mutatja be az emberi viszonyok sokféleségét.

Benkő képei kordokumentumok; az idő tömbjéből ragad ki jellemző momentumokat, de maga az idő rögzül egy-egy arckifejezésben, aggodalmas, szomorú, várakozó tekintetben vagy épp az öröm képein. Visszaköszönnek vagy megismerhetővé válnak a korszakra jellemző meghatározó életstílusok, kulturális szokások és attitűdök – keleten és nyugaton egyaránt.

A társadalomábrázoló humanista fotográfiai hagyományból fakadó érzékenység Benkő egyéni látásmódjával párosulva emlékezetünkben megragadó képeket eredményez. Művei egy csoportjában a szocialista múlt és az átmenet éveinek illúzióvesztettsége kerül szembe a hétköznapok vagy épp az ünnepnapok véletlenszerű, enigmatikus mozzanataival. Hosszú távú fotóesszéi, mint az ózdi kohászat leépítésének stációi, a Sziget fesztivál zabolátlan, ritualizált koncertpillanatai vagy épp az ikerpárokról készített sorozata, az időben kibomló folyamatok részletgazdag regiszterét nyújtják.

Bejelentették a 42. Magyar Sajtófotó Pályázat díjazottjait: idén központi szerepet kaptak a tüntetések, az ukrán háború, a migráció, de a hétköznapi ember is rengeteg felvételről köszönt vissza az olvasókra. A pályázat kiemelt fotográfusai között két kollégánk, Németh Kata és Szollár Zsófia is szerepel. Az Index két fiatal munkatársát a Mindennapi élet (sorozat), illetve a Képriport kategóriában választották a legjobbak közé: mindketten a 3. díjat érdemelték ki kategóriájukban.

A MÚOSZ Fotóriporterek Szakosztálya által meghirdetett 42. Magyar Sajtófotó Pályázatra 250 fotográfus 2470 pályaművel jelentkezett, a beküldött képek száma 6801 volt. A pályázatra 2023-ban készített fotókkal lehetett versenybe szállni, néhány sorozatkategória kivételével, ahol a hosszú távon készült munkák közt néhány régebbi fényképet is elfogadott a zsűri.

A zsűri tagjai voltak: Szlukovényi Tamás (elnök), a Toronto/London székhelyű Archive of Modern Conflict kurátora, a Reuters volt globális fotófőszerkesztője; Stephane Arnaud, az AFP francia hírügynökség fotófőszerkesztője; Adrian Evans, a Panos Pictures (London, Nagy-Britannia) igazgatója; Bócsi Krisztián, a Bloomberg News fotóriportere; valamint Szabó Bernadett, a Reuters fotóriportere.

Belegondolt már abba, hogy milyen lenne, ha nem számolnánk az idő múlását? Nem lenne naptárunk, sem ébresztőóránk, akkor kelnénk és feküdnénk, amikor a természet arra jelzést ad. Szinte hihetetlen, de az eltűnőben lévő, ám még mindig létező nomád törzsek valahogy így élnek. Most egy magyar fotóművész, Tandel Eszter objektívjén keresztül pillanthatunk be ebbe az egyszerű, civilizációtól mentes világba.

Tandel Eszter Erdélyben született egy olyan multikulturális közegben, amely már gyerekkorától fogva nyitottságra, kíváncsiságra és elfogadásra sarkallta.

Bár azt mindig is érezte: jó lenne a világunk sokszínűségét másoknak is megmutatni, azt a legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy ilyen kalandokba keveredik.

Fiatal fényképészként egy „véletlennek” köszönhetően kapott lehetőséget arra, hogy egy csapat részeként elindulhasson élete első nagyszabású expedíciójára, amely a Himalájához vezetett a nomád életmódot folytató changpákhoz.

Ez az élmény szinte drogként hatott az életére, azóta újabb és újabb utakat szervez a föld legkülönbözőbb pontjaira, a már említett changpákon túl beépült már többek között a sámánista nézeteket valló mongol rénszarvaspásztorokhoz, de járt a sasvadászatot folytató, illetve kecskepólózó kirgizeknél is. Utazásai alatt igyekszik a lehető legtöbb időt tölteni a helyiekkel, mert vallja, hogy csak így mutathatja be hitelesen az életmódjukat.

Berentés Ágnest régóta foglalkoztatta a gondolat, hogy hogyan néznének ki az ásványok természetes környezetükben, lumineszkálva. Fotóin keveredik a látható fény és az UV fény, így a barlangok és bányák egy teljesen új, soha nem látott világát mutatja be.

Az emberi szem a napból érkező teljes sugárzásnak csak egy szűk energiatartományát képes érzékelni. Ezt hívjuk látható fénynek. Az ezen kívül eső hullámhossztartományok közvetlenül már nem vesznek részt képalkotásunkban.

A minket körülvevő világ színeit a rájuk eső, rajtuk visszaverődő, bennük elnyelődő fény hullámhossza is befolyásolja. Amennyiben a látható fény tartományánál nagyobb energiájú sugárzás éri a felületet, sok esetben tapasztalhatjuk a lumineszcencia jelenségét, élő és élettelen természetben, valamint mesterséges környezetünkben egyaránt. Tehát az UV fénnyel besugárzott “dolgok” világítanak a sugárzás időtartama alatt (fluoreszkálás) vagy azt követően (foszforeszkálás). Így van ez sok ásvány esetében is. Szerkezetükből adódóan, vagy a beépült szennyeződéseknek köszönhetően különböző színű és intenzitású, már a látható fény tartományába eső fényjelenséggel reagálnak.

A barlangok kőzetekben képződtek, a kőzetet pedig ásványok alkotják. Így akárcsak a vitrinekben, a lumineszcencia jelenségét természetes környezetben is megfigyelhetjük.

 Ágnes 2018-ban Magyarországon elsőként, hosszú hullámhosszú UV fényben kezdett el fényképezni nagyobb léptékű barlangi tereket.

Kihívás, szó szerinti sötétben tapogatózás és útkeresés jellemzi ezt az izgalmas képi világot nyújtó új irányt. Nem voltak előttem példaképek, így állandó kísérletezés, hogyan fognak képként is működni a látottak. A képek megalkotásánál kevert fényeket használok. A modell látható fénnyel van megvilágítva, a környezete pedig UV fényben tündököl. Amellett, hogy az ismert barlangjaink soha nem látott képi világban elevenednek meg körülöttünk, az UV fotók érdekessége, hogy olyan ásványfázisokat különböztethetünk meg általa, amiket a látható fény tartományában látszólagos homogenitásuk miatt észre sem vennénk

– mondja munkáiról.

2023-ban is nagy szeletet hasított ki a hazai nyilvánosságból az oktatás ügye. Igyekeztünk mindenről beszámolni, legyen szó békés vagy épp kevésbé békés, akár kordonbontásba és könnygázba torkolló tüntetésekről, tárgyalásokról, ahol a kirúgott tanárok küzdenek az igazukért, esetleg olyan, már-már hagyománynak számító performanszokról, mint a tanárballagás. Ezúttal nosztalgiázni hívjuk olvasóinkat.

2022 után 2023-ban is az oktatás volt az egyik legmeghatározóbb közéleti téma hazánkban. Lényegében minden hónapra jutott egy, de inkább több olyan esemény, amelynek középpontjában a tanárok, a diákok, az iskolák álltak.

A változást szorgalmazók az év első felében még leginkább a pedagógushiány miatt hallatták a hangjukat, majd márciusban megérkezett a közbeszédben csak státusztörvényként emlegetett, a pedagógusok új életpályájáról szóló szabályozás tervezete, amely minden eddiginél nagyobb felháborodást váltott ki az érintettek körében.

Áprilisra oly mértékű düh alakult ki a tanárokban és a diákokban, hogy a korábban jellemzően békés vonulással, énekléssel egybekötött kiállásokat felváltották a dulakodásig, sérülésekig fajuló tüntetések, amelyeken nemegyszer a könnygáz is előkerült. Mivel az új jogállási törvényt csak júliusban fogadták el, a tiltakozások jóformán a nyári szünetben is velünk maradtak.

Szeptemberben újult erővel folytatódtak a demonstrációk, az iskolákba való visszatérés után azonban ismét a bérkérdés, és az abból adódó humánerőforrás-krízis dominált. Késő ősszel az egyházi iskolák szervezésében a tanárok egy ballagáson is részt vettek.

Mindezekkel párhuzamosan a polgári engedetlenség miatt kirúgott pedagógusok egész évben pereskedtek az őket felmentő tankerületekkel, de az ügy még mindig nem zárult le, ítélethirdetés várhatóan csak jövő év első felében lesz.

Az év fotói bemutatják az öt kontinenst és az ott élő közösségeket ért sorsfordító eseményeket.

Tudtuk, hogy nem lesz egyszerű év a 2023-as. Már egy európai háborúval fordultunk rá erre az esztendőre, abban a reményben, hogy talán idén lezárul a konfliktus. Azonban ez nem történt meg, hanem újabb frontok nyíltak. Soha ennyi háború nem indult, lángolt föl, újult ki a világon a II. világháború befejezése óta, mint az elmúlt két évben.

Nem csak Ukrajnára és a Hamász–Izrael-konfliktusára kell gondolnunk, hanem eddig befagyott, most újrakezdődött szembenállásokra is. Örményország és Azerbajdzsán Hegyi-Karabahért harcolt, szerb katonai fenyegetés érte Koszovót, harcok vannak a Kongói Demokratikus Köztársaságban, teljes a zűrzavar Szudánban, bármikor véget érhet a törékeny tűzszünet Etiópiában, Szíriában és Jemenben sem tették le a fegyvert idén.

Kartellek és bandák harcai fenyegetik az államiságot olyan helyeken, mint Haiti vagy Mexikó. Kelet-Ázsiában pedig annak tudatában élnek milliók, hogy bármikor jöhet egy újabb, nagyobb háború, amikor Kína indulhat el Tajvanért.

Rengett a föld tavasszal Törökországban, karácsony előtt pedig Kínában, emberi életek százait, ezreit követelve, tízezreket téve földönfutóvá. Volt itt mindenféle természeti csapás, áradások Amerikában és Olaszországban, vulkánkitörés Izlandon, pusztító viharok, tájfunok. Soha nem látott erdőtüzek, például Kanadában, amelynek füstje az amerikai kontinens felét beborította.

Haarberg Orsolya Norvégiában élő természetfotóst a kezdetektől a természet, ezen belül is az érintetlen természeti táj látványa inspirálta a fotózásra. Leggyakrabban a táj szokatlan részletei ragadják meg figyelmét, de viszonylag széles spektrumban dolgozik az apróbb részletektől a széles panorámafelvételekig. Állatok többnyire a táj részeiként jelennek meg a képein – közel hozzák, élettel töltik meg a tájat, megismételhetetlenné teszik a látványt.

Orsolya közel húsz éve él Norvégiában, ahol az évnek legalább a felében télies az időjárás – északon és a hegyvidéki területeken a nyár derekán is előfordulhat egy-egy hóvihar. Norvégia legmagasabb hegyvidékén talált rá az otthonára, ott is az erdőhatár közelében, ahol novembertől májusig nagy valószínűséggel hó borítja a tájat.

Azért szeretem a telet, mert ilyenkor a természet puritán, letisztult. Megszűnik a zöldek dominanciája, hó és jég fedi a táj egy részét. Még az állatok egy része is leveti színes bundáját/tollazatát, és fehér kabátot ölt. Leginkább formákat és mintákat keresek a tájban, nagy hangsúlyt fektetek a vonalvezetésre és a kompozícióra – mindez télen sokkal egyszerűbb, mint a nyári színkavalkádban

– mondja Orsolya.

Egy ideje kerüli a turisztikai célpontokat – fontosabb lett az egyedi képi látásmód megnyilvánulása, mint a képen szereplő táj rendkívülisége. Korábban Észak-Európa legszebb tájain dolgozott, Izlandon, Lappföldön és a norvég partvidéken. „Azóta ezek a régiók felkapott turistalátványosságokká váltak, amiben valószínűleg én is ludas vagyok, mert – a volt férjemmel, Erlend Haarberggel közösen – világszerte megjelent egy-egy terjedelmesebb cikkünk ezekről a vidékekről a National Geographic magazin oldalain” – mesélte.

Tárnok ipartelepén járva egy átlagos gyárépülethez érkeztünk, de belül egy teljesen más világ tárult elénk. Ez az a hely, ahol több ezer karácsonyfadísz készül minden évben. A kilencvenéves Szabó Lajos éppen iskolás gyerekeknek mutatja be műhelyét. Teszünk gyorsan egy kört a gyerekek között, akik épp harang alakú karácsonyfadíszt készítenek, majd leülünk Lajos bácsival a műhely egyik csendesebb sarkába, és beszélgetni kezdünk. 

Lajos bácsi, egykori gépész-tervező, elhagyva állami alkalmazotti életét, feleségével hozta létre közös családi vállalkozásukat 1963-ban. Az indulás nem volt könnyű, de a cégük fokozatosan nőtt. Kezdetben bársonnyal vontak be vállfákat, majd játékok készítése következett: kisautók, babák és moncsicsik hagyták el a műhelyüket. „Életünk legnagyobb üzlete a bólogató fejű kutya. Az nagyon-nagyon jó volt” – emelte ki.

A játékgyártásban azonban akadtak kihívások, és a család hamar rájött, hogy a folyamatos innováció nélkül nehéz a verseny. Egy új, vákuumgőzölésre alkalmas gépet készítettek, ezzel tették fémesebb hatásúvá a játékokat. Ekkor jött az ötlet, hogy karácsonyfadíszeket is készíthetnek ezzel a berendezéssel. Nem sokkal később Lajos bácsi már külön erre a célra vásárolt néhány roncsgépet egy villanykörtegyártó vállalattól, és ezeket átalakította azzal a jelszóval, hogy 

A karácsonyfadíszek iránti szeretet és a munka minősége hamar híressé tette vállalkozásukat, azonban a rendszerváltás és a kor kihívásai miatt minden, amivel foglalkoztak, tönkrement, egyedül a karácsonyfadísz maradt. Feladták a háromszintes nagy gyárcsarnokukat, és hazaköltözött a cég. „Mondtam a családnak, hogy kezdjük újra a családi vállalkozást, menjünk megint haza a házunk pincéjébe, és készítsünk karácsonyfadíszeket, mert abból lehet kevesebbet is gyártani, mint ahogy én elképzeltem, hogy Amerikának dolgozzunk. Így aztán szép lassan elkezdtünk araszolni” – mesélte.

A manufaktúra még ma is a régi folyamatokat őrzi, és bár a kereskedelmi környezet változott, kitartottak a hagyományok mellett. Újraépítették vállalkozásukat, amely Tárnokra költözött, és az év minden napján készítik az üvegdíszeket.

Mohos Zsófia 2014-ben végzett a Semmelweis Egyetemen mint gyógytornász- fizioterapeuta, és még ugyanabban az évben mint alkalmazott fotográfus. Mivel kiskorától kezdve sok időt töltött Palócföldön, azt látta, hogy az évek során sok érték van elveszőben arrafelé. Úgy érezte,  hogy a fényképezőgép az az eszköz, amellyel megőrizheti ezt az eltűnőben lévő világot. Először a nagymamája falujában, Kisecseten és a környéken kezdett fényképezni, ebből készült egy magánkiadású fotókönyv is 2019-ben, Görbeország címmel. 

Zsófia 2020 óta a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíjasaként egy hosszú távú dokumentarista sorozaton dolgozik. Az ösztöndíj időszaka alatt két palóc falu – Rimóc és Kupuszina – életét követi a személyes történeteken és a közösségi eseményeken keresztül. 2023 októberében jelent meg a Lélekjelenlét – Két palóc falu című könyve, az elmúlt években pedig több egyéni sorozaton kezdett dolgozni, melyek középpontjában a máig élő hagyomány áll.

Munkámban tudatosságra, értékteremtésre törekszem, célom, hogy a közönségben olyan gondolatokat ébresszek, amelyekben ráismerhetnek saját, talán már régen elfeledett élményeikre. Mindig fontosnak tartom, hogy adjak – azoknak, akiket megörökítek, élményt, érdeklődést, szeretetet. A közönségnek pedig olyan értékeket, amelyek megőrzésével talán már az utolsó órában vagyunk

– mesélte.

A Kossuth téren felállított ország karácsonyfájának kiválasztása az eddigi évekhez hasonlóan idén is felajánlások alapján történt, az Országgyűlés Hivatalához már év elejétől érkeztek a megkeresések. A kiválasztáskor a megfelelő nagyság és arányos forma, a kellően dús lombozat mellett a szakembereknek olyan technikai szempontokat is figyelembe kellett venniük, mint a megközelíthetőség, az elektromos vezetékek közelsége, az emelődaru és a szállító jármű helyigénye, valamint az utaztatás viszontagságainak elviselése. Ezeket a tényezőket mérlegelve idén a választás egy hajdúszoboszlói fenyőfára esett.

Amikor a fa kivágásának reggelén megérkeztünk Hajdúszoboszlóra, Hegedűsné Agárdi Zsuzsa és Hegedűs Imre háza előtt már javában dolgoztak a helyi áramszolgáltató szakemberei, a közelben lévő vezetékeket ugyanis a művelet idejére el kellett távolítaniuk. Zsuzsa és Imre a házukba invitáltak minket, majd mesélni kezdtek.

Pár évvel ezelőtt már felmerült a fa kivágása, de végül Imre hatására meggondolták magukat, a már megérkezett szakembereket pedig hazaküldték. A nyári viharok után viszont egyértelművé vált: a fa nem maradhat tovább a kertben. Zsuzsa szerint hiába szép és egészséges a fenyő, méretei miatt egy nagy szélviharban könnyen veszélyessé válhat. Ekkor jött az ötlet a felajánlásra, Imre titokban indította el a folyamatot.

Ezt a fát én ültettem, a kolléganőm férjétől kaptam 40 évvel ezelőtt, 1983-ban. Körülbelül 40 centiméteres lehetett. Úgy voltunk vele, hogy ha megmarad, akkor megmarad, ha viszont nem, nem. Végül aztán ilyen gyönyörű lett. Majd megszokjuk valahogy a hiányát, már most fáj érte a szívem, de boldog vagyok, hogy egy ideig még csodálhatják az emberek

– mesélte Zsuzsa.

A házaspár a nappalija ablakából néhány szomszéd társaságában nézte végig, hogy miként készítik elő a szakemberek a majdnem húsz méter magas és több mint háromtonnás fenyőfát a műveletre. „Innen már nincs visszaút, Imi!” – mondta egyik szomszédjuk a fa kivágásának pillanatában, miközben Zsuzsa és Imre meghatódva nézték, ahogy kertjükből kiemeli a daru a lucfenyőt. A fa ezután hosszú órák munkájával egy teherautóra került, amivel az éjszaka folyamán Budapestre szállították.

Fegyverneki Máté püspökladányi tűzoltó volt az, aki daruval a magasba emelkedett, hogy alpintechnika segítségével megkösse a fát. Ezután elválasztotta a tövétől, és segítette a kiemelést.

Nagyon megtisztelő, hogy itt lehetek. Én ebben élem a mindennapjaimat, másodállásban fakivágással és alpintechnikával foglalkozom, de ez egy különlegesen szép feladat volt

– mondta a főtörzsőrmester. 

Déri Miklós társadalmi kérdésekre különösen érzékeny, elkötelezett fotóművészként az aktuális problémákra reflektáló, szubjektív dokumentrarista fotóesszé-sorozatokon dolgozik. 2015-ben Roma test című sorozatában roma közéleti szereplőkről fotografált beállított, komponált portrépárokat, amelyekben szembeállította a romákkal kapcsolatos sztereotípiákat a „modellek” valódi életével, a világban betöltött valós pozíciójával. A véleményfotókkal megmutatta a negatív sztereotípiák abszurditását.

A 2016-os Magyar Sajtófotó Pályázaton André Kertész-nagydíjat nyert. Roma témájú képeivel több nemzetközi kiállításon vett részt, fotói többek között láthatók voltak Prágában és Berlinben. Ugyanebben az évben menekültekről készített riport-, illetve hírképszerű, hagyományos „migránsábrázolástól” eltérő megközelítésben, környezetben és életszituációban portrékat. A sorozat képei – a hosszú menekülést egy-egy percre megállítva – nem a menekülő „migránst”, hanem a menekülésre kényszerített ember tragikus tortúrájának egy viszonylag békés pillanatát rögzítették. Tematikus sorozatokban szűkebb környezetét, az egykor hírhedt, ma gyökeresen átalakulóban lévő budapesti Józsefváros jellegzetes helyszíneit járja be.

A kormoránok az egész életét végigkísérték Juicsiro Adacsinak. Imádja az állatokat, és minden reggel, amikor kiveszi őket egyenként hálókosarukból, óvatosan megsimogatja hosszú nyakukat. Ezzel nemcsak azt nézi meg, hogy épek-e madarak, hanem erősíti a közöttük lévő kapcsolatot is.

Számomra a kormoránok a partnereim – mondja a most 48 éves halász, akinek családja már 18 generáció óta űzi ezt a foglalkozást, és kiérdemelte a kormorán-halászmester címet. Az 1300 éves tradicionális halászat nagyon népszerű volt korábban, és nemcsak Japánban, hanem Kína egyes vidékein is űzték. A szigetországban azonban mára mindössze 50 kormorán-halászmester maradt. Technikájuk lényege, hogy idomított madarak segítségével halásznak, és fogják ki az édesvízi japán pisztrángot. Munkájuk elismeréseként megkapták a jogot, hogy különleges beszállítói legyenek ezzel a csemegével a japán királyi háztartásnak.

A kormorános halászat, vagyis japánul az ukai végignézése népszerű a turisták körében. A klímaváltozás következményeként azonban a Nagara folyó, ahol Adacsi és felmenői halásztak, egyre kevesebb vizet szállít, így a kifogott halak mérete is csökkent az elmúlt évtizedekben.

A társadalom többségének megvan a kedvenc helye a városokban: egy pad, a tökéletes kilátás a parkban. De hogyan látják a várost azok, akiknek ezek a helyek a szó szoros értelmében az otthonuk? 

A Nemzetközi Visegrádi Alap támogatásával létrejött „Picture It” projekt fő célja a hajléktalanokkal és a lakhatási szegénységben élőkkel szembeni előítéletek és intolerancia csökkentése, eszköze a figyelemfelkeltés és érzékenyítés a hajléktalanok társadalmi befogadásának fokozása érdekében. A kezdeményezés alapelve, hogy a társadalom más csoportjai maguktól az otthontalan emberektől szerezhessenek közvetlen és hiteles tapasztalatokat. A hajléktalanságot átélt emberek megmutathatják kevésbé látott oldalukat, látásmódjukat, művészetüket a többségi társadalom tagjainak, ezzel segítve a társadalmi beilleszkedést, a reintegrációt.