Nem filmezhetett nőként, ezért híres fotográfus lett

A sors iróniája, hogy Ruth Orkin, a XX. század egyik legjelentősebb alkotója azért válhatott híres és gazdag fotográfussá, mert amikor fiatalon pályát kellett választania, a filmkészítés világában csak férfiak állhattak a kamera mögött. Mikor ugyanis Los Angeles-be költözött a családjával, a filmezés még elérhetetlen álom volt a nők számára.

Ruth Orkin tehát a század elején nem választhatta azt a pályát, amely iránt elhivatottságot érzett – legalábbis nem úgy, ahogy elképzelte –, ez viszont alapvetően határozta meg fotográfiai munkásságát, amelyről október 10-én nyílt kiállítás a Mai Manó házban, Magyarországon most először. Az amerikai művész 180 darab, 1939 és 1980 között készített fotóját mutatta be a sajtóesemény Anne Morin, a tárlat nemzetközi kurátora, a diChroma Photography elnöke.

Nem véletlenül Az idő illúziója a címe a tárlatnak:

Művészetében a tér magában hordozza az időt és a mozgást, és addig feszegeti a fényképészet nyelvének határait, amíg az be nem hódol az illúziónak és a mágiának. Már akkor is felszabadult volt a viszonya a fotózással, amikor 10 évesen megkapta az első gépét, amellyel elsősorban iskolatársai és tanárait fotózta. 17 évesen pedig biciklit ragadott, és Los Angelesből New Yorkba tekert – persze buszozott, stoppolt és burgonyaszállító kamionban is utazott –, hogy megnézze a világkiállítást. 

Híres portrék

Később – a filmes terveit feladva – fotóriporternek tanult, és készített képeket az amerikai Time, a Life és a Look magazinnak is. A XX. század közepén azonban egyáltalán nem volt jellemző, hogy nők fotóztak. Ráadásul ilyen önálló karrierrel – amilyen az övé volt –, sem sokan rendelkeztek ebben az időszakban. 1943-ban költözött New Yorkba, a soha nem alvó, mondhatni filmes városba, amelynek nem a hatalmassága, hanem az apróbb elemei érdekelték. És amíg este éjszakai mulatókban fényképezett, nappal csecsemőkről készített képeket, illetve

Mindemellett készített fotókat Albert Einsteinről, Woody Allenről és Lauren Bacallról, valamint Robert Capáról is. Mint a művész fogalmazott:

Ha a fényképeim azt az érzést keltik a nézőben, amit én éreztem, amikor először készítettem őket – nem vicces... szörnyű... megindító... szép? – akkor elértem a célomat.

A legemblematikusabb képe

Ruth Orkin az 1950-es években Firenzébe utazott, amit úgy döntött el, mintha csak a kisboltba ugrana le, és mit sem sejtve elkészítette a leghíresebb, legemblematikusabb képét. Ez az Amerikai lány Olaszországban címet viseli, és arról szól, hogy mi történhet Olaszországban egy amerikai lánnyal, aki egyedül utazik. A felvételen a modell egy csapat férfi között sétál el. 

Baki Péter, a Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház igazgatója megemlítette a sajtóeseményen, hogy

A sorozat főhősétől, Ninalee Craigtől pedig már egy 2011-es interjúban is azt kérdezték, nem volt-e sértő vagy zaklató a férfiak viselkedése. A kérdésre határozott nemmel felelt. 

A hozzá legközelebb álló férfiról pedig sokáig úgy vélték, hogy éppen a lágyéka felé nyúl, ezért őt ki is retusálták éveikig  a fotóról. Craig szerint azonban ezek az emberek boldogok voltak, és egyik sem lépte át azt a képzeletbeli határvonalat, amitől ő rosszul érezte volna magát. 

Ugyan filmes vágyait korábban már feladta, a sors mégis közbeszólt. New Yorkba visszatérve Orkin összeházasodott Morris Engel fotográfussal és filmrendezővel, akivel két játékfilmet is készítettek közösen. Ezek egyike A kis szökevény, amelyet 1953-ban Oscar-díjra is jelöltek, majd ugyanabban az évben elnyerte a Velencei Filmfesztivál Ezüst Oroszlán-díját. Orkin a rákkal folytatott hosszú küzdelem után New York-i otthonában hunyt el 1985-ben. 

A tárlat 2024. január 14-ig látogatható a Mai Manó Házban.