Hogyan találkoztam Supermannel egy mongol jurtában

18 órája Módosítva: 2017-10-17 15:40
264
Mongólia: végeláthatatlan fennsík, Coca-Cola, divat, kancatej, mormota vér, pokoli hőségés és végtelen vendégszeretet. Egy 17 magyarországnyi ország, ahol a fővárost leszámítva alig élnek annyian, mint Budapesten. A történelem valaha volt leghatalmasabb egybefüggő területű birodalma ma egy szegény, lepukkant, bizarr ország: olyan, mintha kilépnél a valóságból, egyszerűen nem lehet felfogni. Tóth Barnabás (Barnie) ezt a szürreális világot akarta megörökíteni a képeivel: két hét alatt több ezer kilométert tett meg a nemlétező utakon, hogy bemutasson egy olyan különleges kultúrát és életet, amit mi el sem tudnánk képzelni.

A barátnőm édesapja magyar, az édesanyja mongol, a nagyszülők és a család többi tagja még Mongóliában él. A párom 12 éve nem látta a nagymamáját, idén nyáron viszont sikerült elutaznunk. Két hétig voltunk kint, 2000 kilométert tettünk meg földúton és 500-at olyan aszfaltúton, ami életveszélyes volt a szakadéknyi kátyúk miatt. Egy megye nagyobb, mint Magyarország és mindössze 30 ezren laknak benne. Van sztyeppes rész, 40 fokos sivatag, mellette 16 fok a hegyekben. Nincs víz, a gyerekek divatdiktátorok, nagy a hajlam az alkoholizmusra és mindenki dönti magába Coca-colát. Egyszerűen felfoghatatlan.

Mongóliába a legegyszerűbben repülővel lehet eljutni: 2,5 órás az út Budapestről Moszkváig, majd onnan hat óra a főváros Ulánbátorig. Utóbbiban él a hárommilliós ország teljes lakosságának majdnem fele, a maradék 1,7 millió ember pedig szétszórtan a Góbi-sivatagban,a hegyekben és a füves pusztákon. A sivatagban nincs térerő, csak műholdas telefon: mindössze így tudnak egymással kommunikálni az egymástól kilométerekre élő "szomszédok". Az emberek itt jurtákban élnek és figyelnek egymásra: mivel folyamatosan vándorolnak, egy-egy jurta jelenti a helyi GPS-t.

A nemzeti ital a kancatejből készült, alkoholos kumisz, a fő élelmiszernek pedig a tejtermékek és a különböző húsok számítanak. Nagyon kemény, nagyon savanyú sajtok, bárány, kecske, hegyi tehén és mormota szerepel egy átlagos mongol étrendjében. A mormota egyébként egy igazi különlegesség: az állat fejét levágják, a gyomrát telerakják forró kővel, pár szem krumplival és hagymával, majd megperzselik, a sülés közben kifolyó  vért és leveket pedig összegyűjtik és körbeadogatják. 

Víz nem nagyon van, kínai motorok és luxus-terepjárók annál inkább. A legtöbb ember állattenyésztéssel foglalkozik, és mivel igazi lovas nép a mongol, a gyerekek már pár éves koruktól megtanulnak lovagolni. A táj és a látvány elképesztő: a füves puszta hirtelen, szinte átmenet nélkül változik át a köves Góbi-sivataggá, a homokdűnék délibábjai között oázis, a háttérben láthatóak a hegyek.

Ez egy teljesen más világ: szürreális, de a maga módján csodálatos. Barnie ezt akarja megmutatni a képeivel. A MOME-n végzett fotós a divattól kezdve a reklámig fotózott már mindent, de nem akarta elbagatelizálni mongóliai élményeit. Ezért az út előtt vásárolt egy analóg Nikon F3-at (a 70-es, 80-as évek legendás riportergépe), mert úgy érezte, egy filmes gép még nagyobb jelenlétre készteti és csak azt fogja fényképezni, amit valóban érdekesnek és értékesnek lát.

Tekintse meg a további képeinket

Mindenki megdöglik vagy lelép, a jövőből is elég

október 14., 08:13 Módosítva: 2017-10-17 13:39
342
Ez nem a DK, vagy a Momentum kormányellenes szlogenje, hanem még Müller Péter énekelte, lassan 40 éve, amikor a nyolcvanas évek fiatal, újhullámos zenekarai szemben álltak a kései szocializmus kilátástalanságával. Elég ezt az URH dalt meghallgatni, hogy megértsük, mennyire más hang volt ez abban az időben, amikor a hivatalos slágerlistán a Neoton Família, Zoltán Erika, a Napoleon Boulevard és az Első Emelet jelentette a friss zenét.

URH, Kontroll csoport, Bizottság, ETA, Sex-E-Pil, 2. műsor, Hús, Kézi Chopin, Cég, BP. Service: ha ismerősek önnek ezek a nevek, tudja miről van szó. Mivel a zenekarok tagjai gyakran alkottak párhuzamosan több műfajban is, így általában maguk készítették plakátjaikat is. Ezekből nyílt most kiállítás a Kieselbach Galériában, Pokoli aranykor címmel.
Tekintse meg a további képeinket

Bevettem Londont, de a szüleim előtt szégyelltem

október 13., 00:44 Módosítva: 2017-10-13 20:03
219
A St Agnes Place volt az egyik leghosszabb ideig működő londoni foglaltházas közösség, ahol 1969-től 2005-ig laktak a házfoglalók. Ez akkor nem azt jelentette, hogy ők mások lakásaiba költöztek volna be, hanem tényleg lakatlan és üresen álló épületekről volt szó, melyet a lakók újítottak fel, akik fizették a számlákat is. Idővel mégis menniük kellett, és ma már a házfoglalást tiltja a törvény az Egyesült Királyságban. Nagykép.

A házfoglalásnak (angolul squatting) Nagy-Britanniában komoly hagyományai vannak: egyes történészek szerint egészen a 17. századi protestáns radikálisokig, a teljes politikai és vagyoni egyenlőséget követelő diggerekig lehet visszavezetni a jelenséget. Igazán tömeges azonban csak a 20. században lett: az első nagy házfoglalási hullám a második világháború következménye volt, amikor több tízezer hontalanná lett brit költözött üresen álló katonai táborokba.

Húsz évvel később aztán már nem is volt szükség háborús pusztításra ahhoz, hogy kritikussá váljon a lakáshelyzet: erre hívta fel a figyelmet Ken Loach nagy sikerű tévéfilmje, az utcára került fiatal párról szóló Cathy Come Home is, és ekkor szerveződtek az első olyan mozgalmak, melyek üresen álló házak vagy tanácsi lakások elfoglalásával próbáltak enyhíteni a tömeges társadalmi katasztrófával fenyegető problémán. Később azonban megjelent a házfoglalók újabb hulláma is, akik már inkább meggyőződésből és lázadásból költöztek foglaltházba, így kapcsolódott össze a mozgalom a hippimozgalommal és egyéb, szélsőbalos csoportokkal.

Az egyik leghíresebb brit squat a dél-londoni Lambeth városrész Kennington nevű kerületében található St Agnes Place volt, melyben 1969-től egészen a 2005-ös lebontásáig laktak házfoglalók, évtizedekig dacolva az önkormányzattal. A lebontásra ítélt épületekbe beköltöző squatterek saját maguk javítgatták és hozták rendbe a házakat, és ellenálltak akkor is, amikor ki akarták őket lakoltatni a hatóságok.

Sőt, egy időben egy önálló lakásszövetkezet üzemeltette a lakásokat, az ott lakók rendesen fizették a közüzemi számlákat is, és még olyan közösségi projekteket is indítottak, minthogy hajléktalanokat szállásoltak el, illetve zenészek és művészek is alkothattak a házban. Sőt, mivel Bob Marley is többször előfordult a St Agnes Place-en a hetvenes években, komoly rasztafáriánus közösség is kialakult ott. De miután egy 2003-as bírósági döntés értelmében a házfoglalók nem hivatkozhattak elbirtoklásra, csak idő kérdése volt, mikor kell elhagyniuk az épületeket. Végül két évvel később került pont a St Agnes Place történetére, és a házakat azóta az önkormányzat terveinek megfelelően lebontották.

A 21. század már egyébként is a házfoglalás alkonya volt az Egyesült Királyságban, ahol folyamatosan viták és támadások kereszttüzében állt, míg végül David Cameron konzervatív kormánya 2012-ben bűncselekménynek nyilvánította a házfoglalást. 2016 májusáig 326 eljárás indult a törvénnyel összefüggésben, és 11 eset végződött letöltendő börtönbüntetéssel.

Tekintse meg a további képeinket

Ez volt a legkeményebb hónap a hurrikánszezonban

október 4., 14:14 Módosítva: 2017-10-05 09:45
98
Egymást néhány hetes különbséggel követve óriási pusztítást végzett három hurrikán: a Harvey hurrikán által megtépázott Texasban javában zajlik a helyreállítás, az Irma hurrikán több karibi szigetet tarolt le, mielőtt átvonult Floridán, míg két hete a Maria rombolta le Puerto Ricót.

A három hurrikán több mint 280 halálos áldozatot követelt, és több száz milliárd dollárnyi kárt okozott.


Korábban csak öt másik, feljegyzett évben, 1932-ben, 1933-ban, 1961-ben, 2005-ben és legutóbb 2007-bern alakult ki több 5-ös kategóriájú hurrikán is egy szezonon belül, ahogy tette most azt Irma és Maria alig pár hetes különbséggel.

Tekintse meg a további képeinket

Történtek érdekes dolgok, amikre addig nem figyeltek

szeptember 29., 23:57 Módosítva: 2017-10-02 17:29
96

Önmagához képest is rendhagyó aukcióra készül a nemrég indult Contempo Auctions, amit a Neon Galériát vezető Tóth Árpád indított el tavaly, hogy felhívja a figyelmet a XX.század második felének izgalmas alkotóira, és kevésbé kanonizált, de fontos műveire, valamint platformot teremtsen egy mostanában felbukkanó, új vásárlói és eladói rétegnek. 

A Contempo első árverése tavaly decemberben volt. A másodikkal együtt a koncept artot, fotómunkákat, valamint grafikákat helyezte a középpontba.  indkét aukció sikeres volt, és a művek többsége gazdára talált, a harmadik aukción most mégis csavart egyet a koncepción, és a XX. század második feléből válogatott műveket. Ennek a fő oka, hogy nem szerette volna, ha a Contempo bekerül egy szűk skatulyába. A mostani aukción döntő többségben festmények szerepelnek, és akár az előző két alkalommal, itt sincs felhígítva az árverésen szereplő munkák listája, hanem egy erősen szelektált, szűk válogatás állt össze. Ez a szemlélet egyébként szembe megy azzal a gyakorlattal, hogy minden létező művet megpróbálnak eladni, ami elérhető. A válogatásnál szempont volt az is, hogy olyan művek adják az aukció anyagát, amelyekre van érdeklődés, és ne kerüljenek be olyan darabok, amiket akár egy műteremben is bármikor meg lehet venni. 

Ezért is válik külön az aukció és a galéria, mert Tóth Árpád elmondása szerint két teljesen más vásárlói és eladói szempont érvényesül mindkét esetben. Egy aukció inkább a különleges művekről szól, és az adott pillanatban hozott döntésekről, vásárlói hangulatról már ismert művekre vonatkozóan, miközben a galériában lehetőség van válogatni és felismerni egy erős, vagy fontos mű jelentőségét idő előtt. 

Sokan végeznek komoly munkát, hogy a magyar kortárs képzőművészet külföldön is elismert legyen, így a Contempo kínálatában rendszeresen szereplő Pécsi Műhelyt, az Iparterv csoportot és a Rózsa-kört is egyre szélesebb körben jegyzik. Ennek köszönhetően már érezhető folyamatok vannak, egyre több külföldi gyűjtő van, aki leginkább a 60-as 70-es évek és azon belül is a koncept art és a neoavantgarde iránt érdeklődik. Ennek részben az is az oka, hogy ez a terület még kiaknázatlan, mert miután a legfontosabb művek nyugaton kanonizálódtak, és a piac felvette őket, addig itt is történtek érdekes dolgok, amikre addig nem figyeltek. A leleményesebb gyűjtők pont erre éreznek rá, és hogy itt még a gazdasági helyzetből kifolyólag is lehet fontos és jelentős műveket olyan pénzekért venni, ami nyugaton töredéke egy jelentős ottani műnek, miközben erős, és izgalmas alkotásokról van szó. 

A harmadik aukció anyagából az árverése bocsátott művek listáját összeállító Tóth Árpáddal válogattunk.

Tekintse meg a további képeinket

Aki csak tehette, elment máshová

szeptember 27., 23:01 Módosítva: 2017-10-06 13:43
415
Marko Djurica belgrádi fotós Szerbia délkeleti részén, a Balkán-hegység (Stara planina) lábánál fekvő Knjaževac környékén járt. Elnéptelenedő falvakat és elszegényedő városokat talált, mert a fiatalok oda költöznek, ahol van munka és pénzt lehet keresni. Az omladozó házakban csak az idősek maradnak, a természet pedig lassan visszaveszi azt, amit néhány évszázaddal korábban elvettek tőle.

Repušnica zsákfalu, csak egy szűk, kanyargós hegyi úton lehet megközelíteni Knjaževac felől. A bolgár határ innen már csak egy kőhajításnyira van. Bedeszkázott ablakú házak mindenütt, az egykor nyüzsgő település utcáin egy lélek sem jár. 

Tekintse meg a további képeinket

A szomszéd járda mindig zöldebb

szeptember 22., 23:42 Módosítva: 2017-09-23 15:44
147
A Mesterséges zöld fotókiállításon a városi növények bizarr és szomorú életét mutatja be Martinkó Márk. A Capa Center új, ingyenes kiállítása október 8-ig látható.

Martinkó Márk új kiállítása a Capa Centerben a város és növényzet, ember és természet viszonyát mutatja be: a betonban, virágládákban, telepített fasorokban növekvő, vagy éppen halódó természetet. "A zöldet keressük, de ránézésre sokszor azt sem tudjuk, kivel, mivel van dolgunk. A megrögzött urbánusok között alig akad olyan, aki a füvön és a borostyánon kívül tudja a városi környezettel egyébként kompatibilis növények nevét. A fákat és a bokrokat (de még a követ és betont feltörő, egységesen gaznak titulált, egyébként már csak túlélési stratégiájuk miatt is figyelemre méltó partizán növényeket) eleve biodíszletként kezeljük, nem élőlényként, és semmiképpen sem olyan érző lényként, amihez valami közünk lenne." - elemezte a képeket Szikra Renáta megnyitó beszédében.

Martinkó Márk egyik korábbi sorozata is meghökkentő párosításról szólt: a REM-sorozat képein alvó, álmodó embereket fotózott. “Amikor az álmok világát vizsgáltam, sokat olvastam Jungról, akkor akadt a kezembe a "Gondolatok a természetről" című tanulmánya, melynek egyik fejezetcíme gyújtólángként égett a tudatomba: "Csak az ember épít kertet”. Ez volt az a mondat, ami elindította a Mesterséges zöld sorozatot."

A Capa Centerben bemutatott sorozat öt év munkáját foglalja össze, a képek középformátumú fényképezőgéppel színes negatívra készültek. A hosszú időszak közben egy másik sorozata is elkészült, a Digitalizált növények, amelyet a Dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben együtt állították ki a Mesterséges zölddel. "Egyazon gondolatmeneten épülnek, csak vizuálisan teljesen más irányt vesz a kettő. Más nézőpontból vizsgál azonos témát."

A fotós maga is törekszik arra, hogy környezettudatos legyen. "Nem szemetelek, próbálok szelektíven háztartási szemetet gyűjteni, de autóval járok, messze állok attól, hogy "zöldnek" mondhassam magam. De szeretem a természetet, főként az "ősi természetet". Kevés jobb kikapcsolódás létezik, mint egy erdőben bolyongani. Ettől függetlenül én nem úgy tekintek a sorozatra, mint egy szimpla "mentsük meg a bolygónkat" kiáltványra. Persze ez egy fontos olvasata, a jelen tapasztalataiból kiindulva, de nem az egyetlen. Sokféleképpen tovább lehet gondolni azt a helyzetet, amit a sorozat bemutat. Innen nézve persze disztópikus ez a jövőkép és én is erről a végéről fogtam meg a témát, de az is lehet, hogy a jövő embere tök boldog lesz egy ilyen világban. Nem úgy tűnik, hogy affelé haladunk, hogy megtaláljuk magunkban azt a bizonyos ősi, természethez közeli lényt. Persze törekedni kell, de a környezetünk nem engedi. És lehet, hogy a jövőben szagos, színes virtuális valóságunkban tökéletesen fogjuk érezni magunkat, ahol abba a szimulált őserdőbe mehetünk sétálni, amelyikbe akarunk.”

A sorozat 22 képből áll most, rengeteg idő ment el a megfelelő helyszínek megtalálásával, a szett megalkotásával. "Konzultáltam tájépítészekkel, bújtam a neten fellelhető képeket, infókat, google street view-t, jártam a várost. Általában éjjel. Azért nem úgy kell elképzelni, hogy öt éven keresztül folyamatosan, nap mint nap ezen dolgoztam, de sokat foglalkoztam vele. Volt olyan év, amikor csak két-három képet fotóztam a sorozathoz, mert hétköznaponként általában egy irodában dolgozom, így nem tudtam 100%-ban a projektre szánni az időmet. Így sem tudott minden kép elkészülni, az egyik beállítás fejben összeállt, de egy rövidlátó plázaigazgató nem adta ki a helyszínhasználati engedélyt. Az a kép már sosem fog elkészülni. A sorozat viszont anélkül is kerek, késznek tekinthető."


A dunaújvárosi fotós a Fotográfus.hu Alapítványi Iskolában tanult, tagja a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának és a Hibaista csoportnak. Munkáit különböző díjakkal (Talentometer, a Víz összeköt pályázat) és különdíjakkal egyaránt elismerték. Fotósorozatait az International Photography Awards (IPA) és a Lens Culture, Earth competition bizottsága is dicséretben részesítette. 2008-óta rendszeresen mutatja be munkáit csoportos és egyéni kiállításokon Magyarországon és külföldön egyaránt - írják a kiállítás ismertetőjében.

Tekintse meg a további képeinket

Amit Fischer Iván beállított, az húsz évig úgy maradhat

szeptember 21., 14:59 Módosítva: 2017-09-21 21:25
447
Mindig nehéz egy összeszokott, évek vagy évtizedek óta együtt mozgó közösségbe idegenként belekerülni, de a Budapesti Fesztiválzenekar majdnem száz tagjával elmenni Skóciába, megnézni a próbáikat, előkészületeiket, fellépésüket - mintha egy bombabiztos bunker ajtaján kopogtatna az ember egy hurkapálcával.
Tekintse meg a további képeinket

Így kell hősöket faragni

szeptember 19., 23:47 Módosítva: 2017-09-20 13:36
1001

Déri Miklós a Rákóczi téri vásárcsarnok eladóiról készített fotósorozatot. Hétköznapi emberek ők, vannak köztük, akik családi hagyományt ápolva, hosszú évek óta árulnak a csarnokban, és olyanok is, akik talán idén kezdték ott az eladói munkát, de a lényeg: a fotósnak sikerült játékosan kizökkentenie a szereplőit a mindennapi rutinjukból, amikor arra kérte őket, hogy önmagukat adják egy fotóhoz. A képekein keresztül pedig egy egészen új világban nyílik meg a szebb napokat is megélt piac.

A Mindspace városfejlesztő csoport felkérésére készült sorozat jó példája annak, hogy hány rejtett történet vár bemutatásra, akár karnyújtásnyira is tőlünk, a megszokott környezetünkben. Déri Miklós például a szomszédos utcában lakik, és figyelemmel kísérte, ahogy az egykor nyüzsgő csarnok és tágabb környéke, a VIII. kerület, az évekig húzódó metróépítés és a felújítások alatt egyre inkább veszít a vonzerejéből.

A sorozat arcai viszont pillanatok alatt bejárták a netet, rendkívüli figyelmet irányítva az egyre inkább hanyagolt csarnokra. Déri Miklós karaktereiből hirtelen hétköznapi hősök válltak, pedig igazán semmit sem csináltak, csak magukat adták egy képhez.

Tekintse meg a további képeinket

Csak egy vidéki srác vagyok

szeptember 14., 22:54 Módosítva: 2017-10-06 13:43
1757
"A szülőfalum történetéről csak keveset tudok. Kömörő nem egy kivételes vagy különleges település, inkább békés és átlagos. Nincs cigánytelepe, még folyó sem szeli át, mint a szomszédos Túristvándit. Erdők, mezők veszik körül. Számomra azért fontos, mert itt nőttem fel. Itt fesztelenül tudok mozogni, és szerintem a fotóim is ettől izgalmasak." Szabó R. János képeiből válogattunk.
Tekintse meg a további képeinket

Ez már majdnem Amerika!

szeptember 12., 00:12 Módosítva: 2017-09-12 15:05
352
Kárpátalja körül folyamatosan változnak a hatalmi viszonyok. Alig heverte ki a térség a szovjet uralom éveit, most a kelet-ukrajnai konfliktus nyomja rá a bélyegét a vidékre, és ébreszt kellemetlen emlékeket az ott élőkben. A hétköznapok szintjén viszont, mintha megállt volna az idő egy idilli pillanatban, Pilló Ákos kárpátaljai képei személyes benyomásokon keresztül mutatják be a vidékre jellemző állandóságot, amin bár sebeket ejtenek, de látszólag nem fognak az idők változásai.

"Mikor először utaztam Kárpátaljára, keveset tudtam a térségről és még kevesebbet az ott élő emberekről. Abban az időben, az ezredforduló környékén Kárpátalja legfeljebb a cigaretta- és üzemanyag-csempészet miatt került a figyelem középpontjába. A szülőfalumtól mindössze ötven kilométerre lévő határt 24 éves koromban léptem át egy magyar lány miatt, aki most a feleségem. Éjszaka volt, a gyér közvilágítás miatt szinte semmit nem láttam a falvakból, de éreztem, hogy ez valami egészen más vidék, mint amit eddig tapasztaltam.

A sorozat célja, hogy Kárpátalja valós, változó és változatlan értékeire hívja fel a figyelmet az eltűnt és eltűnőben lévő kultúrák nyomainak felkutatásával, megörökítésével, a még élő ruszin népzenészektől kezdve a kommunista köztéri alkotásokon át a természettel még harmonizáló életmódokig."

A kiállítás megtekinthető: Malom Látogatóközpont, Őriszentpéter, 2017. augusztus 12-től 2017. szeptember 15-ig.

Tekintse meg a további képeinket

Hősi halott, filmcsillag, ásító statiszták a Filmgyár száz évében

szeptember 7., 18:32 Módosítva: 2017-09-08 11:08
630
Jelenlegi címén Róna utca 174, azaz az egykori Lumumba utcai Filmgyár, az 1-es telep, a Hunnia, vagyis a Gyár idén ünnepli alapításának 100. évfordulóját. Az elmúlt 100 évben tulajdonost, nevet és címet is cserélt az épület, de a film mindig forgott: elveszett filmek, hősi halott, és legendás filmcsillagok történetét írta meg Kurutz Márton az elmúlt 100 évből. Az évfordulóra 800 fős ünnepséggel készül a Filmgyár, ebből az alkalomból kaptuk meg a képeket a Filmarchívumtól.

Corvin, Hunnia, Mafilm. Időrendben így követték egymást a máig legnagyobb filmgyárunk hivatalos nevei. Az akkor szó szerint zöldmezős beruházás első lépéseként 1917-ben építettek rá üvegfalu műtermet az első igazgatók, Korda Sándor és Pásztory M. Miklós filmrendezők. Választásuk azért esett az akkor frissen felparcellázott zuglói mezőre, mert nem volt messze a várostól és a környéken alig állt még néhány villa. A filmgyár hatalmas ingatlana ideális volt filmforgatás céljaira. "Valóságos erdő, óriási fákkal, egy vadon, térdig járunk a fűben, virágban. Pompás felvételeket csinálhat itt a Corvin!" - lelkendezett a Színházi Élet riportere. Pedig, iparról lévén szó, a nagy számú kiszolgáló személyzetnek is itt kellett helyet szorítani. A filmgyárnak ugyanis már ekkor saját asztalos-, szobrász- és díszletfestőműhelye volt, laboratóriuma, öltözői, jelmez- és díszletraktára. Nem csoda, ha közel 100 filmet fogattak itt az elkövetkező másfél évtizedben, köztük jó néhányat külföldi bérmunkában.

1928-tól állami kézbe került a filmgyár, amely felvette a Hunnia nevet. A régi műtermet speciális szigeteléssel hangosfilmek forgatására is alkalmassá tették, és 1936-ban további kettőt építettek mellé, amelyek egybenyitásával 18.000 légköbméteres zárt teret lehetett képezni. Ez volt az ún. "ikerműterem", amelynek akkor saját légkondicionáló- és áramfejlesztő berendezése volt, az egyik felébe ráadásul hatalmas medencét is építettek, vízi felvételekhez. 1941-ben aztán az egész gyártelepet kinőtte a filmszakma, így új helyszínt kellet bekapcsolni a filmgyártásba. Ez volt a pasaréti Star filmgyár, amelyet korszerűsítve, újabb műteremmel gyarapodott az amúgy sem kis filmszakma.

A második világháború a Hunniát sem kímélte, egyetlen műterme sem maradt épségben, két évbe telt, mire sikerült mindent helyreállítani. 1948-ban, az államosításkor a Magyar Filmgyártó Vállalat (MAFILM) néven nemzeti vállalattá alakult és csak rövid időre kapta vissza a Hunnia nevet a forradalom után. A hetvenes évek elején tovább bővítették a fóti telephellyel, majd a rendszerváltás után az egész filmbirodalom részvénytársasággá alakult. 2002-ben a Mozgókép Közalapítvány vezette, 2010-től kezdve a Magyar Nemzeti Filmalap része. Ez utóbbi intézmény vezeti január óta az idén 60 éves Magyar Nemzeti Filmarchívumot is, amelynek fényképgyűjteményén keresztül Kurutz Márton segítségével idézzük fel a filmgyár elmúlt 100 évét.

Tekintse meg a további képeinket

A teremtés ideje

szeptember 6., 11:07 Módosítva: 2017-09-06 20:01
1508
A Genesis fotográfiai utazás a Föld körül – expedíció, amely felfedezi azokat a hegyeket, sivatagokat és óceánokat, állatokat és népeket, amelyeket elkerültek a modern társadalom hatásai, bolygónk még érintetlen tájait és élővilágát tárva elénk.

Sebastião Salgado a brazíliiai Aimorésban született 1944-ben. Közgazdászként végzett a São Paulo-i Egyetemen, majd a Nemzetközi Kávészervezetnél helyezkedett el. Munkája kapcsán jutott el Afrikába, ahol elkezdett fotózni. Érdeklődése gyorsan a dokumentarista fotográfia felé fordult. 1973-tól a Sygma majd a Gamma ügynökségeknek dolgozott, 1979-ben a Magnum Photos vette fel tagjai közé. Innen 1994-ben kivált, hogy feleségével megalapítsa saját ügynökségét, az Amazonas Images-t. A fotózás mellett humanitárius tevékenységet is végez, ezért sokan fotóantropológusként" vagy aktivista fotósként" tekintenek rá. Az Orvosok határok nélkül szervezettel másfél évig Afrikában tevékenykedett, feleségével pedig a brazil őserdők megmentésén fáradozik.

A Műcsarnokban most látható képei egy nyolcéves projekt, a Genezis keretében készültek. Salgado azt szerette volna feltérképezni, mi az, ami a civilizáció mellett megmaradt a teremtés idejéből". Képeivel párbeszédre hív a bolygó jövőjéről, ahogy eddig projektjeivel, a Workers (Munkások, 1993) és a Migrations (Vándorlás, 2000) címen bemutatott anyagokkal is tette. Míg az első két projekt a a radikális társadalmi-gazdasági változások miatt bekövetkező emberi tragédiákat dokumentálta, a Genesisben a természetnek szentelte figyelmét. A kiállítás képei öt egységre tagolódva mutatják be a Föld Salgado szerint még érintetlen területeit.

Tekintse meg a további képeinket

Az alsós kisfiú már kislányként élhet

szeptember 3., 00:16 Módosítva: 2017-09-03 18:32
1137
Monica Flores két éve a hatéves gyerekével utazott haza Chilébe, amikor a reptéri ellenőrzésnél megállították, és közölték vele, hogy problémák akadtak a papírjaikkal. Ugyanis amikor elhagyta az országot, a gyereke fiú volt, most viszont már lány. Ez a kényelmetlen incidens két évvel ezelőtt történt, Flores és a volt férje akkor indította küzdelmét gyerekük, Luna jogaiért. Ez a harc más chilei transzgyerekek szüleit is felbátorította, akik most már együtt küzdenek azért, hogy az alapvetően konzervatív országban elérjék, hogy a transzneműek jogait illetően elfogadóbb legyen az állam.
Tekintse meg a további képeinket

Megdöbbentő és véres történetek Moszulból

augusztus 18., 22:56 Módosítva: 2017-08-20 07:18
2249
A város kilenc hónapos ostromából hazatérő fotóriporterek megdöbbentő és véres történeteit gyűjtötte össze a Reuters. Olyan pillanatokat, amik kimaradtak a napi anyagokból, mert a személyes élmények beárnyékolták volna a tényszerű tudósítást, vagy egyszerűen csak elsikkadtak volna a gyorsan változó események mellett. Pedig, mindennél jobban mesélnek ezek a pillanatok a városi háború igazi borzalmairól. Láthatták már ezeket a képeket a hírekben, most a fotósok mesélnek arról, mi történt a fotók előtt és után.
Tekintse meg a további képeinket

Bizarr sulibuli felnőtteknek

augusztus 15., 00:08 Módosítva: 2017-08-15 15:25
33
A Narayan nem csak a The Fat of the Land egyik száma, hanem egyebek mellett egy Himalájából eredő jelentőseb folyó neve is. Ahol pedig a folyó a Gangeszbe ömlik Sonpurnál, ott tartják a legnagyobb éves állatvásárral egybekötött hejehuját egész Ázsiában. Sonpur egy kétszázezres kis elővárosa a tartományi fővárosnak, a kétmilliós Patnának, mégis ősidők óta elképesztő mennyiségű ember és állat érkezik ide, a nagy vonalakban november első teliholdjától tartott több hetes búcsúszerű nagyvásárra. A nagyvásár alatt főleg állatkereskedelmet kell érteni elég laza előírásokkal, például máig könnyedén lehet elefántokat venni, pedig az még ott is tilos papíron. De egy sereg más védett állatból is bőven be lehet vásárolni a hagyományosabb kecskék, szárnyasok, lovak vagy épp kutyák mellett. Ahol pedig sok ember van pénzzel ellátva, ott minden mást is lehet kapni a fegyverektől, az edényeken át a mezőgazdasági gépekig. És persze szórakoztató szolgáltatások is bőven akadnak a körhintától a szerencsejátékokon át az artistákig sokféle formában. Mégis, talán a legérdekesebb a bizarr esti felnőtt tartalom a férfiaknak. Mi Maciej Dakowicz lengyel fotós tavaly készült képeiből válogattunk, aki egyébként korábban is szerepelt már már az újságban.
Tekintse meg a további képeinket

Régen minden máshogy volt jobb

augusztus 4., 23:38 Módosítva: 2017-08-06 07:18
346

Régen minden jobb volt. Az emberek nem voltak ennyire paranoiásak, ha fényképezőgépet láttak, nem nyomkodták állandóan a telefonjaikat az utcán, és egyáltalán, kimozdultak inkább ahelyett, hogy otthon ültek volna az internet előtt. Erre a koncepcióra építette fel fotókönyvét a 70-80-as évek Amerikájáról Sage Sohier, aki azokban az évtizedekben pályakezdő, fiatal fotósként járta Boston utcáit.

Én egészen biztos vagyok benne, hogy abban az időben ugyanezeket mondták el az akkor első fénykorát élő televízióról vagy a rádióról vagy a kazettás magnóról, de fogadjuk el a fotós összehasonlítását, mert akkor kelnek igazán életre a képei.

Sage mozgalmas fotói a kor teljes társadalmképét felrajzolják az utcagyerekektől kezdve, a bevándorlók első generációs leszármazottain át a közép-és felsőbb osztályokig. Ne csak az arcokat figyeljék. Fontos a képeken látható környezet is, legalább annyit el lehet tölteni a földön vagy a háttérben heverő tárgyak elemzésével, mint az egymás számára ismeretlen vagy ismerős emberek közti interakciók megértésével. A zsúfolt utcai jelenetek vagy az idegenek házaiba belépő intim pillanatok pedig görbe tükröt tartanak a digitális kor bezárkózó embere elé.

Tekintse meg a további képeinket

A 90-es évek ma már abszurdnak hatnak

július 21., 23:58 Módosítva: 2017-07-22 10:20
156
Májusban jelent meg Szatmári Gergely és Fabricius Gábor közös fotókönyve, a Nálunk/Villanások. A fotóanyagot akkor a PH21 Galéria is kiállította, most az Indexen is bemutatunk egy válogatást. A kiadvány Szatmári 90-es években készült polaroidjaiból áll: nem törekedtek reklámtörténeti áttekintésre és a retróhullámra sem akartak felkapaszkodni, egyszerűen csak be akarták mutatni a 90-es évek korai reklámvilágának ma már kontextus nélküli, nehezen értelmezhető, szinte abszurd világát, amikor még polaroidra készültek a próbafelvételek. Nagykép.

„Ebben a korszakban digitális technika nem lévén még mindenki filmre dolgozott. A polaroid egyfajta próbája volt a később filmre rögzített végső vizuális tartalomnak, amely segítette az alkotókat és a megrendelőt” – írja Szatmári Gergely a könyv ismertetőjében. 

A vizuális kultúra is egy érdekes átalakulási folyamaton ment keresztül. A régi vizualitás keveredett a beáramló nyugati vizuális kifejezési módszerekkel. (…) Ma, 20 év távlatából már időszerű egy autonóm alapon és megközelítésen nyugvó reflexió. A képek légüres térben lebegnek, hiszen az őket létrehozó aura megszűnt és kontextusuk elenyészett. Meghatározó headline nélkül saját, önálló, mindentől elkülönülő, csak bennük rejlő jelentéstartalom az egyedül kulcs az értelmezésükhöz. Ebben a vákuumban még inkább szembeötlő az abszurditásuk.

Tekintse meg a további képeinket

Havanna magyar szemmel egy csoda!

július 19., 23:30 Módosítva: 2017-07-20 18:15
925
Bánkuti András a magyar fotósélet egyik aktív és meghatározó szereplője. 1995-től a HVG fotórovatának vezetője volt, másfél évtized alatt az ország egyik legerősebb csapatát kovácsolva össze. 1998-tól a Fotóriporter magazin főszerkesztője, a Magyar Fotográfusok Házának egyik alapítója. Neki köszönhetjük a sajtófotó-kiállításokhoz kapcsolódó Az év fotói könyvet is. Kuratóriumok, szakmai szervezetek vezetőségének állandó tagja. Első gyakornokoskodása óta számos szerkesztőség fotóriportere volt már, jelenleg a Digitális Fotó Magazin főszerkesztője. Évekig követte a Győri Balett életét, fotózott szkinhedeket, punkokat és Mátyás téri prostituáltakat. A kilencvenes években rendszeresen jelentek meg fotói a New York Timesban és a Guardianben. Legutóbb Kubában járt – a karibi országban készült képeiből válogattunk.

Sehol egy ingerült szó, egy rossz megjegyzés, csak nevetés, zene. Pedig nagy a szegénység. Havanna egyes kerületei romvároshoz hasonlítanak, a szecesszió és az amerika art deco nyomai a házakon megejtő szépségű múltról beszélnek. A tűzfalakon Fidel Castro, Che Gevara és José Marti portéi, és a tőlük vett idézetek olvashatók különféle Kubát éltető szlogenek mellett. A főváros forgalma egy álmos vidéki magyar kisvároséhoz hasonlít, kivéve a világ minden színében pompázó rozsdamarta amerikai old timereket. Kuba lassan változik, már látni a kezekben mobiltelefont, itt-ott van internet, néhány magánvállalkozás is feltűnt: az óriási turistaáradat miatt megengedett a szobakiadás, és van már Airbnb is. És mindennek megkérik az árát: a kettős fizetőeszköz-rendszerben a külföldiek számára fenntartott valutát, a CUC-ot egy az egyben váltják az Euróval.

Különös zárt világ, keveréke a mi régi szocialista múltunknak és a karibi világ attitűdjének. Egészen addig ilyen is marad, amíg az amerikaiak és a nemzetközi nagyvállalatok vissza nem térnek. (Bánkuti András)  

Tekintse meg a további képeinket

Itt az ideje komolyan venni a fotográfiát: tekintsük végre hobbinak

július 12., 22:16 Módosítva: 2017-07-13 12:39
747
A fotográfia Woody Allenjeként számon tartott Elliott Erwitt képeit át- meg átszövi az ironikus humor. Soha nem vette túlságosan komolyan az életet és saját magát sem. Így fogalmazott: „A legtöbb kortársammal ellentétben én nem vagyok komoly fotográfus. Inkább azt mondanám: komolyan veszem a komolytalanságot.”

1928-ban született Párizsban, orosz szülők gyermekeként. A család nem sokkal ezután Milánóba költözött, ahol Elliott tízéves koráig éltek. Miután az édesapja összetűzésbe került a fasiszta olasz kormánnyal, visszaköltöztek Párizsba egy évre. A második világháború előtt, 1939-ben költöztek az Egyesült Államokba. Erwitt a középiskolában kezdett a fotózás iránt érdeklődni, az első keresetéből vett is egy Rolleiflexet. Esküvőket és rendezvényeket fotózott, később magazinokhoz dolgozott be. A nagy áttörést a Robert Capával való ismeretség és a Magnum hozta el számára. Szabadúszóként olyan nagy nevű magazinokban publikált, mint a Life, a Time, a Holiday vagy a Look. A hetvenes évektől a mozgókép felé fordult, dokumentumfilmjeiben és vígjátékaiban is megjelenik az elmaradhatatlan irónia.

Tekintse meg a további képeinket

Nekik a nyugdíjas Ki mit tud? a Riviéra

július 10., 14:02 Módosítva: 2017-07-11 08:37
424
A Kazári Népdalkör tagjai június 23-án újra előkészítették a gázsmér szoknyát, a cifra féketőt és a lángszín selyem vizitkét, ami még anyué volt. Aztán bepakolták az agancsos kólát és a házit is, majd buszra szálltak, hogy az országos Ki mit tud? döntőjén mutassák meg magukat. A palóc népdalokat és kazári bányászénekeket 21 éve gyűjtő nők tele vannak élettel – nekik ez a második családjuk, csupa nővérrel. Idán kívül mind nyugdíjasok, de van bennük valami, ami a legtöbb korukbeli nőben nincs: lelkifurdalás nélkül tudják jól érezni magukat.
Tekintse meg a további képeinket

A kilátástalanság szlovák arca

június 30., 00:52 Módosítva: 2017-06-30 16:58
207

A szlovák Boris Németh azt akarta megmutatni képeivel, hogy milyen a szülőföldje. A fotós ugyanis úgy érzi: Szlovákia egyre kevésbé működőképes, növekszik az idegengyűlölet, és egy kutatás szerint nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő, hogy az ország lakói mennyire intoleránsak a más vallásúakkal és származásúakkal szemben. Németh főállásban egy magazinnak dolgozik, emiatt folyamatosan olyan helyekre kell mennie, ahova magától be sem tenné a lábát. Ezek az alkalmak viszont lehetőségek is a számára, hogy olyan pillanatokat örökítsen meg, amelyek szokatlan módon mutatják meg a közép-kelet-európai ország egy-egy tipikus vonását. Témái között a haragot, a félelmet és a reményvesztettséget említi.

A Szülőföld című projektjéhez több száz képet készített, amit végül 16 fotóra szűkített le. Ezek elsősorban művészi felvételek, amelyek célja, hogy a néző ne csak átfussa őket, hanem befogadja és el is gondolkodjon rajtuk. Ha szerepelnek is emberek a képeken, akkor sem a konkrét személyen van a hangsúly, hanem azon, hogy mit jelképeznek a nagy egész tekintetében.

Némethnek nem célja, hogy bebizonyítsa, milyen szörnyű hely a hazája, miként kioktatni sem áll szándékában – inkább csak különleges módon akarja felhívni a figyelmet néhány aggasztó jelenségre. A fotókat kiindulásnak tekinti, amik segíthetnek elindítsani egy pozitív folyamatot. A végső kérdése: kik és miért élhetnek békésen egymás mellett a hazájukban?

A sorozat 2016-ban harmadik lett a szlovák sajtófotó-pályázat  „Mindennapi élet” című kategóriájában.

Tekintse meg a további képeinket

A halállal élsz együtt ebben a városban

június 24., 00:05 Módosítva: 2017-06-24 19:05
480

Az azbeszt, mint ásvány, hatféle magnézium-szilikátot tartalmaz, ezek lágy, áttetsző, selyemfényű, hosszúkás kristályai szálas kötegeket alkotnak. Neve a görög azbesztózból számazik, ami annyit tesz: olthatatlan. Mivel tűzálló, hő- és hangszigetelő, sőt, sav- és lúgálló anyag, ezen remek tulajdonságai miatt széles körben volt használatban az építőiparban egészen a hetvenes-nyolcvanas évekig.

Az azbeszt lágy, áttetsző, selyemfényű, hosszúkás kristályai belélegezve egészen a tüdő legkisebb hörgőibe is eljutnak, és mélyen beágyazódnak a légzőszerv szöveteibe. Az idegen testek jelenléte aktiválja a tüdő helyi immunrendszerét, ami krónikus gyulladáshoz vezet, mivel a rendkívül ellenálló azbesztszálacskák eltávolítására, felemésztésére nincs mód. Az állandósuló gyulladás következtében az immunrendszer folyamatos védekezésbe szorul, a tüdőszövetek pedig elkezdenek hegesedni az azbesztszálacskák körül.

A tüdőszövetekbe jutott lágy, áttetsző, selyemfényű, hosszúkás kristályok java része azonban ennél rombolóbb hatású: a szemmel alig látható magnézium-szilikát szálak felsértik a sejtek falát, és elhatolnak egészen a tüdőhólyagocskákig, ahol az oxigén átkerül véráramba. Az idő előrehaladtával itt is megindul a hegesedés, aminek következtében egyre csökken a tüdő oxigénátadó képessége. Minél több azbesztet lélegzett be valaki, annál súlyosabb a kialakuló fulladásos betegség, az azbesztózis.

A betegséget már a huszadik század elején is ismerték, és a szilikózis, talkózis mellett mint az egyik legveszélyesebb munkahelyi egészségi ártalmat tartották számon. De arra csak a hetvenes években jöttek rá, hogy az azbeszt karcinogén hatású is egyben, rendkívül gyorsan kifejlődő tüdőrákot okoz. Ettől fogva pár évtizeden belül a fejlett ipari államokban betiltották az azbeszt mindennemű építőipari felhasználását, és hatalmas erőfeszítéseket tesznek azóta is eltávolítására. Azt, hogy mekkora mértékű probléma az azbeszt, jól mutatja, hogy a WHO adatai szerint 125 millió ember van kitéve munkahelyén azbesztózisnak, és még az ezredforduló után is évente százezren haltak meg azbesztózisra visszavezethető tüdőrákban.

Cinzia Canneri olasz fotós lágy, áttetsző, selyemfényű sorozata a drámai olasz helyzetről tesz jelentést. A képein szereplő és még inkább a nem szereplő emberek mind áldozatai így vagy úgy az azbesztnek: vagy olyan önkormányzati házakban laktak évtizedekig, amik olcsó, azbeszt tartalmú építőanyagokból épültek, vagy a legnagyobb, azbesztet feldogozó olasz gyárban, a Casale Monferrato-i Eternitben dolgoztak, vagy közelében laktak.

Tekintse meg a további képeinket

Holt lelkek profilból

június 20., 21:21 Módosítva: 2017-06-21 09:11
36
Saját nagyapja haláláról tudott meg egy senki által állítólag nem ismert titkot a médiumtól az a New York környéki srác, aki ezután elkezdett erősen érdeklődni a szellemidézés iránt: hogyan tudhat egy vadidegen olyasmit, amibe még a tágabb család sincs beavatva? Shannon Taggart később fotósként tért vissza ide, hogy aztán ebből egy most már 16 éve tartó projekt legyen. Nem célja, hogy igazolja vagy leleplezze a szeánszokat, de képei belülről mutatják meg azt a halottakkal kapcsolatba lépni próbáló szubkultúrát, amit a kívülállók sima átverésnek gondolnak. Bevillanó lelkek, nagykép.
Tekintse meg a további képeinket

Hemző-díjat hozott a balatoni retró

június 12., 18:01 Módosítva: 2017-06-13 13:46
532
Pályi Zsófia szabadúszó fotós nyerte a 2017-es Hemző Károly-díjat. Pályi tavaly a döntősök között végzett, az idén pedig több sorozatból álló portfóliójára kapta meg a fiatal alkotók számára meghirdetett pályázat díját. A szakmai elismerésre az alapítvány tanácsadói jelölhetnek pályázókat. Az idén Bognár Katalin, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa (Lengyel Beatrix nevében), Cseke Csilla, az MTI fotószerkesztőségének vezetője, Molnár Zoltán fotográfus, tanár, az Index fotórovatát vezető Barakonyi Szabolcs és a tavalyi győztes, Mohai Balázs fotográfus jelölt alkotókat. A Hemző Károly Alapítvány Kuratóriumából álló zsűri – Lajos Mari, Hemző özvegye, Salvarani Zsófia, a művész nevelt lánya, valamint Korniss Péter és Bánkuti András fotográfusok és az alapítvány titkára, Szarka Klára kurátor – az idén is úgy döntött, hogy az egyetlen díjazott mellett még négy finalistát is megnevez: Kaszás Tamás, Kállai Mártont, Sivák Zsófia és Végh László egyaránt magas színvonalú pályázatot nyújtott be. A Hemző-díjjal oklevél, pénzjutalom és kiállítási lehetőség jár a Magyar Fotográfusok Házában. A tavalyi díjazott, Mohai Balázs Együtt szép című jutalom kiállítása július 9-ig látható a Kismanó Galériában.

 

Tekintse meg a további képeinket

Rendőr a tiszta szobában, Bruce Lee a falon

június 5., 23:37 Módosítva: 2017-06-06 20:54
815
A szocialista állam rendjének ifjú őre tettrekészen üldögél a tiszta szobában, feje fölött kereszt és szentképek; félrecsúszott arcú mamuszos postás ideális levélhordók posztere alatt; kitömött bagoly őrzi a porcelán teáskészletet és a műanyag nippeket, a kemencepadkát elfoglalta a televíziókészülék, másnál már Bruce Lee mosolyog. Többé-kevésbé a mi múltunk is visszaköszön arról a lengyel szociofotó-sorozatról, ami az egyik leghosszabb, sokáig ismeretlen művészeti projekt lehet Európában.

Az itt látható néhány fénykép a hetvenes és nyolcvanas években készült Lengyelországban, egy már csak mérete miatt is impozáns sorozat részeként. A fotózással csak élete második felében, negyvenes éveitől komolyan foglalkozó Zofia Rydet mániákus vállalkozásából származnak: a fotós 1978-ban, 67 évesen kezdett lakásbelsőket, kis üzleteket és portákat fotózni a lengyel vidéken, mindig a lakóival, dolgozóival, gazdáival együtt, hogy megörökítse a mulandóságot és benne az embert, környezetével együtt.

A Szociológiai vizsgálatnak elkeresztelt művészi dokumentáció több lett, mint egyszerű szenvedély: Rydet három évtizeden át, szinte a haláláig gyarapította a gyűjteményt, mely így is befejezetlen maradt, de a koncepció alapján azt elvileg sem lehetett volna befejezni. Több, mint 20 ezer képet készített, a maga nemében bizonyára ez az egyik legnagyobb a XX. századi fotóművészetben. Alapmódszere ugyanaz volt ebben a három évtizedben: a portrét álló embereket egy fal előtt, széles látószögű lencsével, erős, a lakberendezés részleteit kiemelő vakuval fényképezte.

Tekintse meg a további képeinket

Öt éves az Index fotós rovata

május 26., 23:02 Módosítva: 2017-05-30 15:28
243
Ötéves lett a Nagykép, az Index fotórovatának blogja, ahol eddig az index legjobb fotós anyagait láthatták (és ez remélhetőleg ezután is így lesz).

Internetes időben mérve ez évtizedeket jelent, mi pedig igyekeztünk ezalatt az idő alatt a kevesebb több jegyében szerkesztve bemutatni fontos, kedves és érdekes témákat, legyen szó neves külföldi fotósok riportjairól, rangos galériák kiállításairól, pályázati anyagokról vagy a legjobb hazai fotósok válogatásairól. Na, meg persze a saját munkáinkat is.

Öt év alatt sokmindent elértünk. Büszkék vagyunk például a közös munkára a Fortepan szerkesztőivel, ami a Humanista főtiszt képeivel indult a Don-kanyarból. Hétről hétre előásunk egy-egy páratlan hagyatékot a magyar történelem talán legfontosabb fotóbányájából a Fortepan blogon. Arra is, hogy Szémann Tamás ötlete nyomán 25-nél is több fejezetben foglalkoztunk a képes történetmesélés ősatyjának számító, amerikai Life magazin legnagyobb fotósaival.

Sorolhatnám még naphosszat, hány képes anyaggal sikerült olvasóink százezreit hétről hétre megszólítani. A következő öt évben pedig azon leszünk, hogy az indexes kollégák is elhigyjék, hogy a fotó is lehet olyasmi tartalom, mint a legépelt betűk.

Az Index fotósai ehhez hónapról hónapra hozzátesznek egy-egy hazai riportot is, szeretnénk most néhány ilyet ajánlani, meg mindenkitől egy-egy kedvenc anyagot, aki részt vesz ma a szerkesztésben.

Tekintse meg a további képeinket

Ha nem változik semmi, nálunk is ez lesz az egészségügyben

május 18., 11:18 Módosítva: 2017-05-18 21:06
648
Menekülnek az orvosok, nővérek, gyógyszerészek Romániából. Olyan nyugat-európai országokba költöznek, ahol sokkal jobb az egészségügyi rendszer. Andreea Campeanu fotóin a román állami egészségügyi rendszer elevenedik meg, de képei akár a magyar állami egészségügyben is készülhettek volna. Ósdi műszerek, riasztó orvoshiány, hálapénz, korrupció.
Tekintse meg a további képeinket

Megmérettette magát a magyar medve

május 15., 15:58 Módosítva: 2017-05-16 11:17
1080
Szőrös, nagydarab és meleg férfiak: nagyjából így lehet leírni annak a közösségnek a tagjait, akik magukat meleg medveként azonosítják. Idén tavasszal rendezték az első Európai Meleg Medve választást Kölnben, a megmérettetésen kilenc ország medvéi versenyeztek, köztük a magyar Csaba is. Közben még a kezét is megkérte maci-szerelme.
Tekintse meg a további képeinket

Szüleink városképének részei voltak, most a szobánkban lóghatnak

május 12., 14:43 Módosítva: 2017-05-13 11:08
195
Pénteken a Brody Studiosban rendezik meg a 13. Plakátaukciót. A legendásan oldott hangulatú árverésen – amelynek szervezője a Budapest Poster Gallery – olyan plakátok cserélnek gazdát, amik annak idején a falak helyett a városkép szerves részét alkották, és szüleink, valamint nagyszüleink mindennapjainak háttereként szolgáltak. A plakátok a csokitól és üdítőtől kezdve az illatszereken át a keletnémet filmekig szinte mindent hirdettek, miközben tervezésük – számos neves képzőművész megélhetésén túl – a gondtalanabb és felszabadultabb alkotás lehetőségét is biztosította. Ezekre az alkotásokra ugyanis a hatalom nem figyelt olyan hangsúlyosan, és nem vetített rájuk olyan ellenségképet, mint például egy festmény esetében. Bősze Ádám és Somos Anna segítségével válogattunk az aukció legizgalmasabb darabjai közül.
Tekintse meg a további képeinket