Hatvan év a frontvonalon

1963. Felgyújtja magát egy buddhista szerzetes Saigonban, így tiltakozva az ellen, hogy a délvietnami kormány üldözi a buddhistákat. 

Az országban egyéb demonstrációk is zajlottak Ngo Dinh Dien túlnyomórészt katolikus, Amerika-barát kormánya ellen. A vietnamiak között a buddhisták vannak többségben, de Diem idején a katolikusok különleges előnyöket élveztek. Ezeket nehezményezték a buddhisták, akik vallási és világi szervezeteket hoztak létre, hogy megteremtsék és erősítsék a politikai és társadalmi aktivitást. 

A „buddhista válságot” az robbantotta ki, hogy 1963. május 8-án Hue városában lelőttek kilenc fegyvertelen tüntetőt. Ezt követően rendszeressé váltak a buddhista szerzetesek demonstrációi, akik politikai reformokat és vallásszabadságot követeltek. A hatalom erőszakkal fékezte meg a tiltakozásokat.

1968. A dél-vietnami rendőrfőnök, Nguyen Ngoc Loan kivégzi a feltételezett Vietkong-harcos Nguyen Van Lemet a Tétoffenzíva második napján a vietnami háborúban.

1968. január 31-én az észak-vietnami hadsereg és a Vietkong egyszerre indított nagyszabású támadást a legfontosabb dél-vietnami városok ellen. a támadások meglepték a dél-vietnami hadsereget és az amerikai sereget is, mivel éppen kezdetét vette a Hold-újév (Tét) ünnepe, amelynek idejére tűzszünetet hirdettek. A biztonságos erődnek számító Saigon utcái egy nap alatt csatatérré váltak. A dél-vietnami és az amerikai erőknek két hetükbe telt a város visszafoglalása.

Eddie Adams több mint egy évvel az után lett Az év képe díj nyertese, hogy műve bejárta a világot.

1973. Phan Thi Kim Phuc (középen) menekül társaival együtt azt követően, hogy dél-vietnami gépek véletlenül napalmbombát dobtak dél-vietnami katonákra és civilekre. 

Az év fotói közül Nick Ut menekülő gyerekekről készült fotója az egyik legemlékezetesebb. 'Túl forró, túl forró' - kiabálták a gyerekek a fotós beszámolója szerint, mikor elérték az ellenőrzőpontot. Felocsúdva a sokkból néhányan megpróbálták vízzel locsolni őket, hogy segítsenek rajtuk. A fotót készítő Nick sem bírt többet fotózni egy-két kockánál, néhány pillanatra teljesen lefagyott és zokogni kezdett. Phuc testének harminc százalékán szenvedett harmadfokú égési sérüléseket, nagymamája kezében kisöccse teljesen összeégett, belehalt sérüléseibe. A lány elájult fájdalmaitól, Nick felkapta és egy amerikai kórházba vitte, ezzel valószínűleg megmentette az életét.

A fotó a 'napalmos lányról' a mai napig a vietnami háború legmeghatározóbb emléke. A sokkoló felvétel 1972-ben bejárta a világot, először irányítva rá a figyelmet ennyire erősen a háború civil áldozataira. A lány a képen túlélte a bombázásokat, felnőtt és a mai napig szoros barátságot ápol a fotóssal. 

1977. Bejrút, Libanon. Palesztin nő könyörög egy falangista fegyveresnek a kelet-bejrúti Karantina városrészben.

Aznap reggel a falangisták megtámadták és elűzték a városrész zömmel palesztin menekült lakóit, otthonukat felgyújtották, több száz embert megöltek. A karantinai mészárlás volt az egyik első erőszakos esemény a libanoni polgárháború kezdetén. A francia Françoise Demulder, az esemény szemtanúja az első női fotográfus volt, aki elnyerte Az év fotója díjat a könyörgő palesztin asszony megrendítő fotójával.

1986. Omayra Sanchez (12 éves) a romhalmaz fogságában a Nevado del Ruíz vulkán kitörése után. 

1985. november 13-án kitört 5000 méter magas Nevado del Ruíz vulkán a Los Nevados Nemzet Parkban, maga alá temette Armero városát, ahol 25 ezer ember halt meg. A képen látható gyermek elveszítette az eszméletét, és szívroham végzett vele, miközben a mentőalakulatok megpróbálták megközelíteni. A 12 éves Omayra Sanchez halála a szervezetlen mentési munkálatok tragikus szimbólumává vált. Tehetetlen mentőosztagok és újságírók, köztük egy televíziós stáb gyűrűjében halt meg romba dőlt otthonukban. 

Az Omayra Sanchez utolsó óráiról készült képeken sokan felháborodtak és megdöbbentek, hogy haláltusáját és halálát végig lehetett fényképezni, megmenteni azonban senki nem tudta. Vita alakult ki a fotós szerepéről is – tudósítson vagy mentsen? – és az alany emberi méltóságáról hasonló esetekben. Egyesek azon tűnődtek, hogy a kép vajon akkor is ilyen nagy figyelmet kapott volna-e, ha a kislány életben marad, és hogy vajon az eseményt díjazta-e a zsűri a fotó helyett. Frank Fournier később elmondta, fontosnak tartotta, hogy beszámoljon az eseményről és örül, hogy a fotó ilyen heves reakciókat váltott ki, mert sokkal rosszabb lett volna, ha senki nem kapja fel a fejét.

1988. Egy anya és a rohamrendőrök egy dél-koreai szavazófülkénél.

1990. Egy tüntető és a kínai néphadsereg tankjai a demokratikus reformokat követelő demonstrációk idején a Tienanmen tér közelében. 

Pekingben a kormány ellen tüntető diákok elfoglalták a város történelmi központját, a Tienanmen teret. Hét héten tartó éhségsztrájkok és kitartó tiltakozások után a kínai hatalom a demonstrációk szétverésére utasította a hadsereget. A június 4-i vérengzésekben több tízezer katona vett részt. Az ikonikus kép nem teljesen egyedülálló, három másik hasonló is készült egy közeli pekingi hotel erkélyeiből, ahol a nyugati tudósítókat szállásolta el a kínai kormány. 

Az ismeretlen tüntető személye a mai napig ismeretlen, a kínai kormány tagadja, hogy valaha is azonosítani tudták, igaz, a kínai kormány a kép létezését is elég hatékonyan tagadta éveken át. A NPR 2014-es riportja szerint 100 kínai diákból alig egy tucat tudja, hogy a ezek a képek léteznek, illetve hogy 1989-ben készültek a fővárosukban.

1991. Családtagok és szomszédok gyászolják Nasimi Elshanit, aki egy kormányellenes tüntetésen halt meg. 

A fiú azért vonult utcára, mert a jugoszláv kormány eltörölte Koszovó autonómiáját. Koszovó 1974 óta volt autonóm tartomány a jugoszláviai Szerbián belül. 1990 januárjának végén összecsaptak a fegyvertelen albánok és a szerb fegyveres erők, miután '89-ben Milosevics korlátozni kezdte a koszovói autonómiát. Ez az esemény volt az 1998-1999-es koszovói háború nyitánya. 

A kilencvenes évek elején a nagyvilág számára is láthatóvá vált, milyen hatást gyakorolt a kommunizmus a hétköznapi életre Kelet-Európában és a Balkánon. A riportok és a fotók bemutatták a nagy szegénységet és a súlyosan szennyezett környezetet, ahol az emberek egészségtelen, gyakran életveszélyes körülmények közt éltek. Az egész világot megrendítették a nyomorúságos romániai árvaházakban éhező, AIDS-ben haldokló gyerekekről készült fotók, amik a évtized első éveinek hangulatát meghatározták.

1995. Hutu nemzetiségű fiatalember a Vöröskereszt nyanzai kórházában. 

Az Interahamwe hutu milícia szabdalta össze a férfi arcát, mert azzal gyanúsították őt, hogy szimpatizál a hutu lázadókkal. A ruandai hutu és tuszi népcsoport ellenségeskedése több évtizedes múltra tekinthet vissza. 1994 áprilisában Juvénal Habyarimana hutu nemzetiségű ruandai elnök tisztázatlan körülmények meghalt egy repülőgép-balesetben, ezt követően kezdődött a népirtás.

James Nachtwey díjnyertes fotója egy megcsonkított arcú ruandai férfit ábrázol. A portré emlékezetes arcává vált annak a ruandai népirtásnak, a II. világháború utáni egyik legnagyobb népirtás. 1994-ben Ruandában a hutu szélsőségesek 100 ezer embert öltek meg minden héten, amit az ENSZ és a nagyhatalmak tétlenül néztek végig. A rádióból sugárzott gyilkos hisztériakampány eredményeként machetével mészároltak le teljes családokat, tömegével csonkítottak meg gyerekeket és gyújtották rá a templomokat a menedéket keresőkre.

2004. Egy iraki férfi 4 éves kisfiát nyugtatja az amerikai hadifogoly-táborban An Najaf közelében. 

A kisfiú megijedt, amikor apját megbilincselték és a fejére csuklyát húztak. Egy amerikai katona később levette a bilincset, hogy a férfi megnyugtathassa a fiát. A csuklyákat azért alkalmazták, mert gyorsabb volt, mint bekötni az őrizetesek szemét. A hadsereg szerint a csuklyának az a szerepe, hogy megzavarja a fogoly tájékozódását és védje személyazonosságát. Nem tudni, mi történt a férfivel és a fiával. Az iraki háború sokszorosan megjelent a 2004-ben versengő képeken, nyolc díjat vittek el a konfliktusról, előzményeiről és utóhatásáról készült egyedi fotók és képsorozatok. 

Jean-Marc Bouju képére azért esett a választás, mert „érzékelteti a háború rettenetes hatását a hétköznapi életre függetlenül attól, hogy éppen miért is robbant ki”, fogalmazott a zsűri elnöke Elisabeth Biondi Bouju fotója volt az első digitálisan készült év képe.

2005. Rokonát gyászoló asszony a cunami után. 

2004. december 26-án egy 9.3 erősségű földrengés az indonéziai Szumátra partjainál gyilkos szökőárhullámot indított útjára az Indiai-óceánon, amely aztán kilenc ázsiai országban pusztított és még a távoli Szomáliában és Tanzániában is szedett halálos áldozatot. A rengés olyan erős volt, hogy a Föld tengelyferdeségét 2.5 centiméterrel módosította. 

Több mint 200 ezer ember meghalt vagy eltűnt, és milliók váltak nincstelenné az emberiség történetének eddigi legsúlyosabb természeti katasztrófájának következményeként. Az indiai nadu halászokra különösen súlyos csapást mért a cunami, otthonokat, életeket, megélhetéseket pusztított el.

2006. Az éhező1 éves Alassa Galisou keze anyja, Fatou Osseini szájánál egy élelmezési válságközpontban.

Az aszály és a sáskák tönkretették az előző évi termést. Becslések szerint 3,6 millió embernek, köztük több tízezer gyereknek alig jutott élelem. Az esőzések 2005-ben jó terméssel kecsegtettek, de a segélyszállítmányok útját megnehezítették.

Finbarr O’Reilly idei díjnyertes képe félreérthetetlen emlékeztető valamire, ami kevés figyelmet kapott tavaly. Az összes természeti katasztrófa mellett az éhezésről sem szabad soha megfeledkeznünk.” - írta a képről James Colton, a 2006-os zsűri elnöke

2008. Brandon Olson az amerikai 503-as gyalogezred második zászlóaljának katonája a nap végén megpihen a Restrepo-bunkerban. 

A Korengal-völgy volt az iszlámellenes amerikai harcok epicentruma, a legvéresebb harcok színtere. Tim Hetherington nyerte az év fotója díjat, akit később Oscar-díjra is jelöltek az amerikai katonák mindennapjait feldolgozó Restrepo című dokumentumfilmjéért. 2011-ben fiatalon érte a halál. 40 éves volt, amikor aknagránát-találat érte a fedezéküket Tripoliban, ahol az arab tavaszról tudósított a Vanity Fairnek.

Halála után egy fiatal fotósokat támogató alapítványt nevezett el róla, és a támadásban vele együtt elhunyt Chris Hondrosról a World Press Photo.

2012. Fatima Al-Qaws és 18 éves Zayed fia, akit könnygáz kínoz az október 15-i tüntetések után.

Az Ali Abdullah Saleh elnök 33 éve tartó önkényuralma ellen tiltakozó több ezres tömegre a Külügyminisztérium épületénél tüzet nyitottak. Legalább 12 ember meghalt, 30 megsebesült. Az anya, aki maga is a tüntetők közt volt, egy ideiglenes tábori kórházzá alakított mecsetben találta meg a fiát a sebesültek között. Zayed két napig kómában volt. November 23-án Saleh elnök Szaúd-Arábiába menekült és átadta a hatalmat helyettesének, Abdurabu Mansur Hadinak. A 2012. február 25-i választást követően Hadi beiktatásával formálisan is megszűnt Saleh elnök uralma.

Az 55. év fotója díjat Samuel Amanda képének ítélték: könnygáztól szenvedő fiát nyugtatja az anya a jemeni fővárosban zajló tüntetések után. „Ez a fotó a térség egészéről szól”, fogalmazott Koyo Kouoh, a zsűri egyik tagja,” Jemenről, Egyiptomról, Tunéziáról, Líbiáról, Szíriáról, az Arab Tavasz összes eseményéről. A történéseknek azonban a privát, bensőséges oldalát mutatja. És megmutatja a nők szerepét is, aki nemcsak ápoltak és vigasztaltak, hanem a mozgalmak aktív részesei is voltak.” Az összes tragédia ellenére a zsűri egy olyan képet kívánt díjazni, ami nemcsak tükrözi az év történéseit, hanem vigaszt is nyújt. Samuel Aranda fotóján a részvét időtlen és azonnal felismerhető a világ bármely pontján.

2013. A 2 éves Suhaib Hijazi és 4 éves bátyja, Muhammad holttestét viszik a családtagok a búcsúztatásra egy gázai mecsetbe. 

A gyerekek november 19-én haltak meg, amikor otthonukat izraeli bombatalálat érte. Apjuk, Fouad is meghalt, anyjuk és négy további rokonuk súlyosan megsérült. Izrael november 14-én indított támadást a Hamasz vezette Gázaváros ellen válaszként a palesztin fegyveres alakulatok rakétatámadásaira. A november 21-én megkötött tűzszünetig már 150 ember halt meg Gázában, a 103 polgári áldozat között legalább 30 gyerek volt. 

A fotó az elmúlt évek leghevesebb szakmai vitáit generálta, miután kiderült, hogy a fotós változtatott a kép tónusain, kontrasztján, sötétített a háttéren és kiemelte az arcokat a drámaibb hatás kedvéért. Bár ez bevett gyakorlat minden hasonló pályázaton, a győztes képen a tragikus téma miatt többen számon kérték az esztétizáló beavatkozást. Hónapokig tartó szakmai viták után a zsűri úgy ítélte, hogy a fotó ereje meggyőzőbb a tálalásnál, a képen végrehajtott változtatások pedig nem érintik a kép hitelességét.

2014. Afrikai kivándorlók Dzsibuti városában az olcsó szomáliai mobiltelefonos hálózat segítségével próbálnak minimális kapcsolatot teremteni a családtagokkal. 

A szomszédos Szomáliából, Etiópiából és Eritreából Európába és a Közel-Keletre induló menekültek gyakran tartanak pihenőt Dzsibutiban. Önöknek is feltűnhet, hogy a 2014-es győztes merőben más, mint a korábbi díjnyertes fotók. Némileg szakítva 60 év gyakorlatával, a zsűri 2014-ben olyan képet választott győztesnek, ami a sokkoló látvány helyett inkább elgondolkodtat. 

„A munkák díjazásakor az esztétikai és az újságírói teljesítmény egyformán meghatározó volt”, fejtette ki Gary Knight, a zsűri elnöke. A rendhagyó kiemelés nem csak visszaszólt a korábbi évek szinte egymásra licitálóan véres jeleneteire, de a jövőbe is mutatott: a mobiltelefonnal navigáló menekültek képe az idei év legfontosabb világpolitikai eseményét vetítette előre.