A Népszava „az 1988 óta gyakorlatilag változatlan összetételben működő” legfelsőbb sportvezetést kárhoztatja a várakozást alulmúló szereplésért. Ne legyenek kétségeink: a lap a Magyar Olimpiai Bizottságra (MOB) gondolt, habár Schmitt Pál csak 1989 óta elnöke a testületnek, bár tény: nem a rendszerváltó szelek fújták őt az élre, mivel – hogy mást ne mondjunk – 1983-tól az Országos Testnevelési és Sporthivatal elnökhelyettese volt.

A cikkíró kiemeli, hogy a MOB vezetői, miután nem jöttek az aranyak, hazamutogattak, a kormányt okolva a rossz szereplés miatt. „A magyar sportvezetésben egyszerűen ismeretlen fogalom a felelősségvállalás – írja Vincze Attila jegyzetíró. – Nem csoda, hiszen ezek az emberek eddig mindent túléltek. Túlélték az athéni doppingügyet, a négy éve folyamatosan elkent világbotrányok eredőit éppen úgy nem ismerjük, mint ahogy a pekingi szereplés valódi okait sem tudjuk majd meg soha.”

A Népszava mintha kicsit csalódott is lenne az utolsó napok aranyérmei miatt, mivel „legitimációs bázist biztosít a vezetésnek”. Kétségeink ne legyenek: a szerző a MOB-vezetésre gondolt.

A Népszabadság a jobboldali lapok vitorlájából akarta kifogni a szelet, amikor a jegyzetíró, mint később kiderül ironikus célzattal, a miniszterelnökre keni a rossz szereplést. „Miután ez minden idők leggyengébb magyar ötkarikás pozíciója, elkerülhetetlen a felelős felkutatása: nem is vitás, hogy a várakozáson aluli produkció Gyurcsány Ferenc bűne – írja Jakab József. – Annyit hibázott, hogy hirtelenjében meg nem tudnám mondani, mi volt a legnagyobb kudarca.” És itt felsorolás következik: amikor 50. lett százméteres pillangóúszásban? Vagy amikor női 50 gyorson 41.? Vagy amikor hisztizett a kard egyéniben elszenvedett veresége miatt?

Na de akkor ki a felelős? A Népszabadságnál is a MOB. A szerző idézi Kovács Tamás, a szervezet sportigazgatója nyilatkozatát: „a politika egy utazási iroda szintjére fokozta le a Magyar Olimpiai Bizottságot”. A politikus válasz, amit egy kormányszóvivő is megirigyelhetne: 1. Egy utazási irodában nincs annyi igazgató, mint a MOB-ban. 2. Kovács az olimpia félidejében nyilatkozott, amikor még egy rakás aranyesélyesünk volt. 3. Kovács az év első felében többet töltött levegőben, mint szárazföldön, annyit utazott.

A szerző szerint az sem újdonság, hogy az általános pénzhiány miatt rossz a létesítményhelyzet: tíz éve is rossz volt, mégis sokat nyertünk, ráadásul egy sor sportolónk készülhetett egzotikus országokban Pekingre.

Nézzük, mit ír a Magyar Nemzet, belement a Gyurcsány utcába? Hát nem, sőt. A vezércikk végkicsengése: „Ám Gyurcsány most felejtsük el – ha már ő is elfelejtette a sportot, amelynek négy éve még a minisztereként parádézott –, gondoljunk két pozitívumra” – írja Deák Zsigmond, akiről különben a cikkben kiderül, hogy junior válogatott birkózó volt. Szóval, a két pozitívum: 1. Nem volt doppingbotrány. 2. Csodálatos magyar szurkolók.

A szerző nem éppen dicsérően idézi Schmitt Pál elkenős nyilatkozatát („majd alaposan megvizsgáljuk az okokat”), de a MOB-bal – ellentétben a Népszavával és a Népszabadsággal – nem foglalkozik. A sportminiszter Gyeneseit még jobban elmarasztalja a nyilatkozatáért („Phelps és a jamaicai atléták bizonyították, hogy tejbegrízzel nem lehet az élre törni”).

A Magyar Nemzet szerint a rossz szereplésnek végső soron mentális okai vannak. Bizonyítja ezt, hogy három arany és két bronz mellett, öt ezüstünk és hét negyedik helyünk van, vagyis ez igazi vesztes eredmény: a második szomorú, mert nem nyert, a negyedik pedig azért, mert lemaradt a dobogóról.

A Magyar Hírlap jegyzetírója mélyebb összefüggésbe helyezi a pekingi szereplést, és – a Magyar Nemzethez hasonlóan – pozitív végkicsengéssel zár: „[a magyar élsport] még mindig vezeti a magyar teljesítményeket. Mert hol, milyen területeken tudunk ma három aranyérmet szerezni? Vagyunk-e Európában a tizenkettedikek, a világban a huszonegyedikek, úgy általában?”

A szerző szerint évtizedek mulasztásáról van szó, a rossz szereplést igazából nem varrja sem a sportvezetés, sem az állami sportirányítás nyakába, de inkább azért nem, mert tudja: soha nincs felelős. „Véget ért a pekingi olimpia, és most kezdődik a Nagy Magyar Megúszóverseny – írja Kocsis L. Mihály. – Egyrészt meg kell magyarázni, ami történt, másrészt (lehetőleg) túl kell élni a csalódottság friss élményével (esetleg) megfogalmazódó kellemetlen igazságokat. És akkor minden mehet tovább.”

Eddig a jó olimpiai szereplések miatt nem néztünk szembe önmagunkkal, és nem láttuk meg, hogy a világ elhúzott mellettünk: rossz az általános népegészségügy, az iskolai és szabadidősport helyzete, valamint megváltozott az élsport szerkezete: a kis országok lehetőségei egyre korlátozottabbak.

De hogy pontosan miért is nyertünk ilyen kevés aranyat, azt egyik jegyzetíró sem árulta el az olvasóknak.