Szabadalma tette gazdaggá a legidősebb olimpiai bajnokot

Nem vagyok könnyű helyzetben, mert egy életműről kérdezem.

Ó, ugyan. Nem vagyok én annyira különleges eset - feleli kiváló magyarsággal. Tettem a dolgomat az életben, olykor kockáztattam, és többnyire nem veszítettem.

Akkor talán kezdjük innen. Ha jól tudom, a magyar vízilabda-válogatottban egyszer sem ízlelte meg a vereség ízét.

Igen, jól tudja. Nem tagadom, volt néhányszor gombóc a torkomban a meccsek előtt, izgultam, általában alaptalanul, mert a csapatunk a legjobb volt akkortájt a világon. Németh Jamesz korának kimagasló tudású játékosa volt, de Bródyt vagy Bozsit is világklasszisként emlegették. Bajnokin azért többször elverték a klubomat, a MAC-ot, úgyhogy azért azt is ismerem, mit jelent alulmaradni. Ám örökérvényű igazság: a padlóról felállni a nagy tett. Azon kevesek közé tartozom, akik a legritkább esetben hagyták el magukat.

Ön a '36-os berlini olimpia előtt került be a címvédő csapatba, az idősebbek miként fogadták?

Éppúgy, ahogy egy fiatalt fogadni kell. Nem kapattak el, ám a dicséretet sem sajnálták tőlem, ha szép dolgokat csináltam, kivált, ha eredményes is voltam.

Mint a máltaiak elleni, utóbb sorsdöntőnek bizonyult mérkőzésen.

Igen. Ott négy gólt lőttem. 12-0-ra nyertünk, és a végelszámolásnál, a gólaránynál nagy jelentősége lett ennek a meccsnek. Mert hát ki hitte volna, hogy a főiskolásokkal felálló válogatott az olimpia előtt simán veri a németeket, a tapasztalt klasszisokkal játszó együttes erejéből pedig csupán döntetlenre futja Berlinben. Igaz, a döntetlennél már sejtettük, hogy mi leszünk az elsők.

A németek ellen ön sem lehetett ott a medencében. Mi volt ennek az oka?

Amire már az előbb céloztam: a fiatalok akkor a kispadra kerültek. Mindannyian tudtuk, hogy jobbak voltunk a medencében lévők közül néhánynál, de akkor még nem bízott igazán bennünk a legendás kapitányt, Komjádit váltó Beleznay László. Eszünk ágában sem volt megvetni őt amiatt, hogy a rutinos, harcedzett társakat favorizálta, hiszen mi a padon tanultunk. Jóllehet gyorsabbak voltunk, jobban úsztunk, ki kellett várni a sorunkat.

A csapat korábbi kapitánya, Ivády Sándor emlékezéseiből az derül ki, hogy ő alig tudott úszni. Önök már sokkal jobban tudtak?

Ivády bekk volt, ő irányított bennünket, neki az esze volt meg a játékhoz. Nekünk pedig a lendületünk, a határtalan elszántságunk. Jómagam ugyan mindössze hetvenkét kiló voltam - ma már elképzelhetetlen lenne ekkora súllyal érvényesülni -, de higgye el, nem maradtam adósa senkinek a vízben. Nem féltem senkitől, úgy mondták, hogy sarkantyúk vannak a könyökömön, úgy oda-oda tudtam "szúrni", ha sérelem ért. Na, de hát más világ volt az, más volt a játék.

Más világ, ám önök, Komjádi Béla szövetségi kapitánnyal az élen tették le a sportág alapjait. Ennyi év távlatából alighanem önben is tudatosult már - és mint annak a generációnak az utolsó élő tagja -, hogy milyen nagyszerű dolgokat vitt véghez. Mit gondol, mekkora szerepe van annak a csapatnak abban, hogy mindmáig a legsikeresebb csapatsportágunk a vízilabda?Hogy nyolc olimpiai aranyérmet szerzett?

Annak a sportágnak, amelyiknek nincs múltja, és nem büszkék arra, jövője sincs. A vízilabdának mindkettő van. Amúgy pedig kétségkívül az alapok rendkívül fontosak voltak, de a magyaroknak megvolt az esze, a rafináltsága ehhez a sportághoz. Komjádi emberfeletti munkát végzett, időt és energiát nem sajnálva járta az uszodákat, a Duna-parti szabadstrandokat, és figyelte az úszókat. Így válogatta ki azokat, akikkel létre lehetett hozni egy jó csapatot. Jómagam második apámként tiszteltem, és nemcsak amiatt, mert ő fedezett fel.

Hogyan történt?

Az Árpád Gimnázium tanulójaként játszottam egy másik gimnázium ellen. A kapus picikét ügyetlen volt, és nem tudta megfogni úgy a labdát, hogy ne lehessen kiütni a kezéből. Biztosan ismeri ezt a jelenetet, amikor makrancoskodik a labda. Pimasz voltam és merész, ráúsztam, kisodortam a kezéből a labdát, ami a gólvonal mögé jutott. Ekkor rám kiáltott Komjádi, hogy várjam meg a meccs után. Első hallásra megijedtem, mert azt hittem valami nagy disznóságot követtem el, szabálytalanul játszom. Ám ehelyett meglepetésemre a szemfülességemet egyúttal a csibészségemet emelte ki. Negyedórát beszélgettünk, majd kaptam tőle ebédjegyet, epres rizst vettem belőle, ami nagy szó volt az akkoriban. Ez a rendkívül szuggesztív ember hatott rám, én pedig pólós lettem. Édesapám halálakor - 33-ban - is mellettem állt, én akkor egyetemista voltam, és amiben csak tudott, segített nekem.

A lexikonokban többféle utalás is van arra, hogy melyik kezét használta nagyobb előszeretettel.

Igen? Ezt nem is tudtam. Jobbkezes vagyok, de meg sem tudnám számolni hány gólt dobtam ballal. Kiküszöböltem a balkezem fogyatékosságait, hiszen így biztos helyem volt a csapatban, nem beszélve arról, hogy az ellenfelet is igencsak meg lehetett ezzel téveszteni.

A győzelem után egyszersmind a háború közepette mérnökként próbált szerencsét, és ekkor vezetett először az útja Amerikába.

Ösztöndíjat kaptam 41-ben, kinn voltam hét hónapot, majd a Pearl Harbour elleni japán merényletkor, bombázáskor jöttem haza. Aztán nemsokára itthon is a háborúba csöppentem. Eközben mérnökként doktoráltam, és 45 után vártam, hogy "alkothassak".

Már akkor megfogant önben a gondolat, hogy itthagyja szülőföldjét?

Nem. Valójában én nem is akartam elmenni innen, de 48-ban mégis a távozás mellett döntöttem. Akkor már kezdtek eltünedezni az emberek itthon, bizonytalanság volt, senki sem tudta mi lesz a folyamat vége, és nekem nem volt maradásom. Nehéz döntés volt, de azt hiszem, megérte. Megérte annak ellenére is, hogy odaát a nulláról kellett kezdenem mindent, mint kvótán felüli vízummal kivándorló. Fort Wayne-ben telepedtem le, az ottani mérnökiskolában tanítottam két évig. Aztán kalandvágyból San Franciscóba mentem, nem kevés rizikót vállalva. Ahogy a meccsek előtt, a gombóc akkor is ott volt a torkomban, mert nem keveset kockáztattam. Sikerrel jártam azonban, életem egyik leghelyesebb döntése volt. Cégeket alapítottam, tíz éve még egy hatvan főt foglalkoztató vállatom is volt, luxuslakásokat adtunk bérbe.

Tudták önről, hogy olimpiai bajnok?

Nem igazán. Valamelyik diákom meg akart egyszer viccelni, és egy vizes labdát hajított vagy húsz méterről, tréfából felém, én azonban elkaptam. A számtalan gyakorlásnak köszönhetően reflexből visszadobtam a "tettesnek". Mondanom sem kell, mennyire meglepődött.

Az egyetemen sem szürkült bele a középszerűségbe, egy világszerte ismert, és elismert szabadalom fűződik a nevéhez a földrengés-kutatásban.

Ebben szerencsém volt. Egy jól működő tervező, építő irodám volt már akkor, amikor a Kaliforniai Egyetemen megkértek: tanítsak egy évet. Az egyetem kapcsolatban állt a földrengéskutató intézettel, és megtudtuk, hogy az állam jelentős pénzt irányít erre a területre, és nekikezdtünk a kutatásnak. Kidolgoztunk - két mérnök volt még segítségemre - egy technológiát, rugókra helyeztük az alapozást, és ez sikeresnek bizonyult. Dél-Kaliforniában meg is épült hetvenkilencben ilyen szerkezettel egy nagy toronyház, ami kibírta a földrengést. Hozzáteszem, mert a történeti hűséghez mindenképpen hozzátartozik, nem volt nagy földmozgás, de épp akkora volt, amit a műszerek érzékeltek, és megakadályozták az összeomlást. Ennek később csodájára járt a világ, Japánból több ezren megtekintették, miként védekeztünk, és később, igaz hosszas huzavona után szabadalom lett. Háromezer millió dollár költségű építkezéseken használták már ezt a rendszert, egy ideig figyelemmel követtem, hogy melyik épületek alapozásánál van ilyen, de aztán mostanság már nem tudom számontartani.

Manapság is rendszeresen látogatja a budapesti műegyetemet, csak nem készül egy újabb találmánnyal?

Vannak terveim még az életben, meg hát sok régi barátom van a tanszékeken.

Milyen körülmények között él most?

San Francisco egyik külvárosában lakom, festői környezetben. Egy tó van a közelünkben, ott szoktam vitorlázni, úszni. Számos híresség lakik a környékünkön, gondolom elég, ha csak André Agassit, vagy az amerikaifutballistát, Joe Montanát említem.

A fia sem a sportban, sem a civil életben nem követte. Ő ügyvéd lett.

És teniszezett. Mint ahogy még én is, minden héten kétszer. És ha látná az unokámat, aki most húsz éves! Ragyogó tehetség bár világhírnevet aligha szerez.

Mennyire érinti meg a nosztalgia, fel szokta eleveníteni a sikereit? Szokott a régi eseményekről álmodni?

Álmodni? Álmodni Marylin Monroe-ról szoktam. De félre ne értse, ez csak vicc volt. Itt van az én drága feleségem, aki éltet, még ilyen idős korban is szebbé varázsolja a mindennapjaimat, akivel jóban, rosszban együtt vagyunk.

Mire a legbüszkébb életében? A győzelmekre vagy a kutatásokra?

Arra, hogy nem bántottam senkit, és nem ártottam senkinek. Azt hiszem, talán erre.