Köcsögválogatott 2010

A tradícióknak megfelelően a dél-afrikai vébén is volt egy nagy rakás rossz játékos. És egy másik rakásnyi gonosz játékos. Meg olyanok, akik egyébként tudnak focizni, de most nem ment nekik a játék. Vagy egyszerűen csak nem volt kedvük hozzá egy megterhelő és anyagilag sokkal jobban gyümölcsöző szezon után. Itt következik a belőlük válogatott reménytelen tizenegy. Holnap érkezik a Szuperválogatott is, hátha valakit nem csak az élvezetes gyűlölködés érdekel.

Jan Mucha (Szlovákia)

Hiába volt a 2010-es vébén sok csúnya potyagól, kiemelkedően rossz kapusteljesítmény nem akadt. A nagy lepkéket Greentől Sausin át Kingsonig nyugodtan lehetett a hülye labda számlájára írni, és a FIFA-éra, amiért muszáj nekik fizikai kísérletek tárgyává tenni a világ legnagyobb sporteseményét. Így maradt az egyébként szépen szereplő Szlovákia kapusa, az olaszok elleni utolsó csoportmeccsen bemutatott teljesítményéért, amikor az olaszok feltámadni látszottak. Az rendben, hogy Quagliarella rájátszott, de Mucha egyrészt tényleg izélgette, másrészt nem engedni elvégezni a középkezdést mindig szánalmas. Így küzdve pedig különösen az.

Aleksandr Lukovics (Szerbia)

A vébék történetében vannak megbízhatóan előre látható események. Például hogy a németek úgyis ott lesznek legalább az elődöntőben. És hogy Szerbia hülyét csinál magából. Azzal még nem lenne nagy gond, ha egy apró kelet-európai ország a hősies kijutás után már nem tudna nagyot alakítani, de a szerbeknek ez nem elég, így ők mindig rendkívül nagy mellénnyel utaznak ki a világbajnokságokra. Amely nagy mellényt elsősorban az állítólag világverő védelmükre alapozzák. 2006-ban ez a védelem kapott hatot Argentínától, és most is nagy szerepe volt abban, hogy a szerbek négy év után ismét tök utolsóként végezzenek a csoportjukban. Egészen nehéz volt választani a kezezéssel tizenegyeseket ajándékozók és Lukovics közt, végül az utóbbi nyert, mert buta kiállítása döntő volt Ghána ellen, aztán amikor visszatérhetett, Ausztrália ellen is kapott egy sárgát.

Fabio Cannavaro (Olaszország)

2010-ig a legnépszerűbb név a világ nyugdíjasotthonainak az Arany Alkony volt. Mostantól azonban minden bizonnyal a Cannavaro lesz. Egyszerűen lehetetlen kényelmesebb leszállóágat elképzelni az olasz hátvédénél. Már 2006-ban sem volt fiatal, aztán amikor egészen nevetséges módon a vébégyőzelem után az Aranylabdát is neki adták, végképp beállt a járókeretes tempóra. Madridba csak nyaralni ment, a Juventusba levezetni, a vébén pedig az egyébként sem erős olasz csapat leggyengébb eleme volt. Mindhárom meccsen tragikus volt, a válogatottja öt bekapott góljának legalább a feléről közvetlenül ő tehetett. Peckesen járni, azt még mindig tud. Még két éven át Dubaiban, a végső focistatemetőben fogja ezt bemutatni.

John Terry (Anglia)

Különleges képességek kellenek ahhoz, hogy valaki már hónapokkal a világbajnokség kezdete előtt elkezdje rombolni csapata esélyeit, de John Terryt igazán különleges fából faragták. Az angolokról már épp kezdte elhinni a világ, hogy 2010-ben Capello vezetésével vihetik valamire, amikor februárban kiderült, hogy Terry ősszeszűrte a levet egykori klub- és válogatottbéli társa, Wayne Bridge volt csajával. Bridge lemondta a válogatottságot, Terrytől pedig elvették a kapitányi karszalagot, ám amikor közvetlenül a vébé előtt Rio Ferdinand lesérült, mégiscsak a Chelsea középhátvédére hárult az angol védelem vezetése. A csoportban a gyengébb csapatok ellen még csak megingott a gyenge lábakon álló építmény, aztán az első komoly ellenfél támadásai alatt teljesen összeomlott. A német támadók azt csináltak 90 percen át, amit akartak, Thomas Müller pedig gyakorlatilag Terrynek köszönhetően lett világsztár.

Jonás Gutiérrez (Argentína)

Balhátvéd? Jobbhátvéd? Szerencsétlen Jonás Gutiérrez mindkettőnek olyan rossz, hogy ő volt az egyetlen argentin játékos, akivel kapcsolatban Maradona hajlandó volt meggondolni magát, és a kezdeti erőltetés után inkább kihagyni a kezdőből. A nála éppen tíz évvel idősebb Zanetti meg nyilván otthon zokogott minden egyes megmozdulását látva. A 2010-es argentin válogatott többnyire kiváló képességű, ám értelmes edzői utasítások hiányában fejetlenül rohangáló játékosokból állt. Szemben Messivel, Di Mariával vagy Heinzével Gutiérrez nemcsak gyámoltalan volt, hanem teljesen reménytelen is.

Mark van Bommel (Hollandia)

A semleges tévénézők szeretni szokták a világversenyeken a holland válogatottakat. Okuk szokott rá lenni bőven, hiszen hagyományosan az egyik legszebb focit játszó, legkorrektebb csapatról van szó. De nem 2010-ben. A világbajnokságon, amelyen sokminden a feje tetejére állt, és a németek játszották a legszebb focit, a hollandok sokszor aljasabbak és idegesítőbbek voltak, mint egy Diego Simeonéba oltott Dani Alves. Egy piros mellett 25 sárgát szedtek össze, miközben 13-nál többet egyik másik csapatnak sem sikerült. Ahhoz pedig semmi kétség nem fér, hogy a főbűnös Mark van Bommel volt. Legalább a döntőben és az elődöntőben simán ki lehetett volna állítani, és aljas rúgásai, sérülésveszélyes belépői mellett a szája sem állt be soha. Minél szemetebb dolgot követett el, annál lelkesebben hisztizett, Cristiano Ronaldo után ő lett a második játékos, akinek sikerült a halvérű Iniestát is kihozni a sodrából. A kemény hátvédmunkának van szépsége és becsülete, aki viszont nekiáll a középpályán bokákat törni, azt csak megvetni lehet. Ja, és az edző rokonát egyébként is illik utálni.

Sani Kaita (Nigéria)

Ghána szép sikere és drámai kiesése ellenére az afrikai csapatok nagyon csúnyán leégtek az első afrikai vébén. Erre lehet mindenféle bonyolult elméleteket kreálni, pedig teljesen felesleges ilyesmire időt pazarolni. Sokkal egyszerűbb elővenni egy olyan egyszerű esetet, mint Sani Kaita. A harmadik, sorsdöntő csoportmeccsen Nigéria egész jó játékkal vezetett 1:0-ra a vébén addig talán legbénább játékot bemutató görögök ellen, amikor a Monaco középpályásának eldurrant az agya, és már az alapvonalon kívül combon talpalt egy semmit sem vétő görögöt. Őt kiállították, Görögország fordított, Nigéria csoportutolsóként kiesett, és Kaita azóta több halálos fenyegetést kapott, mint Andrés Escobar óta bárki a futballtörténelemben. Waka waka, Afrika!

Kaká (Brazília)

Nehéz volt a brazil válogatottból egy embert beválasztani a köcsögök közé, különösen Felipe Melo hajrázott jól. Kaká mellett végül az döntött, hogy talán ő mentette át legjobban az egész idényben bemutatott tragikus formáját a vébére is. Dunga erőre épülő csapatában neki kellett volna lennie az észnek a középpályán, de ő a labda osztogatása és a gólpasszok helyett inkább csak kétballábas szerencsétlenkedésre volt képes. Produkciója megkoronázásaként pedig Elefántcsontpart ellen még egy piros lapot is sikerült összeszednie. Ráadásul nem is valami szép brutális szabálytalanságért, hanem olyan ostoba volt, hogy egy sárga birtokában hagyta, hogy az egyik afrikai eljátszhassa mellette a nagyhalált. 2002-ben 25 percet kapott, 2006-ban vacak volt, 2010-ben még vacakabb, 2014-ben pedig jó eséllyel már ott sem lesz. Ahhoz képest, hogy mekkora ígéretnek indult, brazilként ennél kevesen tudnak bénább vébékarriert felmutatni.

Nicolas Anelka (Franciaország)

Borzasztóan nagy volt a kísértés, de végül sikerült a 2010-es Köcsögválogatottat nem tizenegy francia játékosból összerakni. Legalább egynek viszont muszáj volt bekerülnie, és nem lehetett kétséges, hogy a szarral teli vödröt kiborító Anelkánál senki nem érdemli meg jobban a beválogatást. Az egy dolog, hogy Domenech elmebeteg, és hogy az őt helyén hagyó szövetség is szégyellheti magát, de ettől még egy játékos ne küldje el a főnökét a kurva anyjába, csak mert nem tetszik a poszt, ahol játszania kell. Illetve egészen pontosan nem is a kurva anyjába küldte el Domenechet, a magyar sajtó francia nyelvi lektorokat volt kénytelen alkalmazni, hogy eldőljön Anelka azt mondta, hogy “bazd meg a kurva anyádat, te geci”, vagy “bazd meg magad, a kurva anyádba már”. A pályán addig sem sok vizet zavaró csatárt a második csoportmeccs után haza is küldték, csapattársai sztrájkolni kezdtek, majd úgy leégtek, ahogy sportban ritkán szokás.

Abdelkader Gezzál (Algéria)

Nincs vébé magából hülyét csináló, előzetesen óriási tehetségnek kikiáltott játékos nélkül. Az Olaszországban játszó, francia születésű Gezzál a torna előtt számtalan “akikre oda kell figyelni” válogatásba került be a szlovák Hamsikkal és még néhány szintén semmit nem mutató játékossal együtt. Az algériai válogatottnál unalmasabb játékot kevesen mutattak ezen a vébén – szervezettség hátul, rettegés a félpálya átlépésétől –, Gezzál azonban kitűnt a szigorú, ám szürke keretből. A szlovének elleni első meccsen az 58. percben küldték be, az 59-ben összeszedte első sárgáját, a 73-ban pedig a másodikat. Hat perccel később csapata be is kapta a meccset eldöntő gólt. Gezzál az utolsó csoportmeccsen kapott még néhány percet, de ott sem mutatott semmit a Youtube-on terjedő, állítólag zseniális megmozdulásaiból.

Cristiano Ronaldo (Portugália)

A világ három legjobb játékosa, sportszergyártók milliós reklámjainak sztárjai, akiktől mindenki a vébé legszebb megmozdulásait várta, egyaránt csúnyán leégett. Messi a csoportkörben jó volt, annak ellenére, hogy Maradona nem a helyén játszatta, de gólt rúgni nem tudott, és a németek elleni meccsen már alig volt köze a labdához. Rooney sem rúgott gólt, és végig teljesen elveszettnek tűnt a pályán, de ő egy sérülésből jött vissza, és minden bizonnyal még nem volt teljesen egészséges. Cristiano Ronaldo viszont ugyanilyen rossz volt, és még kifogása sem lehetett. Egyetlen gólt szerzett, a hatodikat az észak-koreaiak ellen, de az is komikus volt, nem szándékos. A másik három meccsükön egyébként a portugálok egyáltalán nem rúgtak gólt, leginkább azért, mert a vezéregyéniségnek szánt Ronaldónak egyszerűen nem volt kedve focizni. A teljesítményéről talán az mondja el a legtöbbet, hogy vele és a vébével kapcsolatban mindenkinek a fejében az a kép maradt csak meg, ahogy a spanyolok elleni kiesés után a kamera felé köp.

Szövetségi kapitány: Raymond Domenech (Franciaország)

A 2010-es dél-afrikai vébé olyan sok köcsög szövetségi kapitányt vonultatott fel, amennyire emberemlékezet óta nem volt alkalom. Az olasz nyugdíjasklubnak szafari-nyaralást leszervező Marcello Lippi. A magát továbbra is istennek képzelő Maradona. Az életében először óriásit pofára eső Capello. Ennek ellenére egy pillanatig sem lehetett kérdéses, kinek kell most ott ülnie a Köcsögválogatott kispadján. Persze, a neki az előző égések után is bizalmat szavazó szövetség is hibás, és a játékosok is idiótaként viselkedtek, a francia válogatott irtózatos leégésében mégis Domenech a főbűnös. Hülyén válogatott (Nasri???), hülye csapatokat küldött pályára, hülyén kezelte az egyre súlyosabb konfliktusokat, és úgy általában is hülyén nézett ki, ahogy a legnagyobb tragédia középpontjában is csak mereven a semmibe meredt, lazán támasztva a kispad falát. Ritkán tud egy egyszerű futballedző egy komplett nemzetet a világ röhejévé tenni, Domenechnek most mégis ez sikerült.