Davis az első kétszeres színes bőrű téli bajnok
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Cikkek cikkek
Az alabamai Birminghamben felnőtt Vonetta Flowers tízéves kora óta arról álmodott, hogy olimpián fog szerepelni - atlétikában. Kilencévesen kezdett atletizálni, sprinterként és távolugróként több amerikai bajnokságot is nyert. Az olimpiai válogatón azonban 1996-ban és 2000-ben is elbukott.
Második sikertelen próbálkozásakor már majdnem 27 éves volt, ezért úgy döntött, befejezi és gyerekeket szül. Két nappal a kudarc után azonban a sportolók szállodájában férje, Johnny felfedezett egy hirdetést: "Éld tovább az olimpiai álmodat és próbáld ki magad az amerikai bobválogatottal." A csalódott Vonetta hallani sem akart a válogatóról, hiszen havat is ritkán látott életében, a téli olimpiákról, illetve a bobozásról annyi fogalma volt, amit a jamaicai bobosokról szóló Jég veled (Cool runnings) című filmből megtudott. Hogy leállítsa makacs férjét, beadta a derekát.
Két hónappal később már a Világkupa-szezonra készült, ugyanis kiválasztották Bonny Warner fékezőjének. A bobozás egyik legfontosabb eleme ugyanis a rajt, tizedek, sőt századok döntenek a csapatok között. A kettes bobban ugyan fékezőnek hívják a második tagot (a futam végén ő fékezi le a járművet), valójában nagyon is gyorsnak kell lennie, ezért nem ritka, hogy atléták, elsősorban sprinterek bobosnak állnak. Flowers is bevált, szánkósból lett társával a 2000/2001-es szezonban a Világkupában harmadikként végeztek, az amerikaiak között pedig csak a Vk-győztes Jean Racine előzte meg őket.
Flowers a legjobb amerikai fékező lett, a második szezon elején azonban egyre inkább kiütközött a közte és a győzelemnek mindent alárendelő Warner közötti különbség. Ez oda vezetett, hogy a kormányos a szezon előtt néhány héttel egy másik volt atlétára, Gea Johnsonra cserélte le őt. A kormányosok az akkori szabályok szerint megtehették ezt: kizárólag ők határozták meg csapatuk összetételét, abba az edzőknek sem volt beleszólásuk, csak javasolhattak.
Úgy tűnt, Flowers álma az olimpiáról végleg véget ért, megalázottan tért haza Birminghambe. Hozzá hasonlóan mélyen vallásos férje azonban ismét közbelépett, győzködni kezdte arról, hogy az alabamai melegben tovább eddzen a téli olimpiáért. "Istennek célja van veled, hogy ebbe a sportba küldött" - mondogatta, mert biztos volt benne, hogy a másik két, az olimpiáért hajtó amerikai kormányos valamelyike fel fogja hívni Vonettát.
Thomas elkezdte, Davis folytatta
Az első fekete sportoló, aki téli olimpián érmet tudott szerezni, az amerikai műkorcsolyázónő, Debi Thomas volt. 1986-ban nem csak amerikai, hanem világbajnok is volt, két évvel később, Calgaryban azonban a címét megvédő Katharina Witt és a kanadai Elizabeth Manley mögé szorult. Az első fekete téli aranyra tizennégy évet kellett várni, Flowers Salt Lake City-i sikere azonban sorozat kezdetét jelentette. Néhány nappal később a férfiak bobnégyesei között harmadik lett a második számú amerikai egység, a csapatban Garret Hinesszal és Randy Jonesszal, akik az első fekete érmes férfiak lettek a téli játékokon. Hozzájuk csatlakozott a kanadai hokiválogatott szélsője, Jarome Iginla (teljes nevén Jarome Arthur-Leigh Adekunle Tig Junior Elvis Iginla), aki az első fekete férfi téli bajnok lett. Négy évvel később Shani Davis, a short trackesből lett gyorskorcsolyázó zárta a sort: Torinóban ezer méteren aratott győzelmével az első egyéni fekete téli olimpiai aranyérmes lett. Vancouverben ismét nyerni tudott, megvédte címét ezer méteren.
Így is lett, pár nap különbséggel mindketten bejelentkeztek. A legjobbnak, Jean Racine-nek nemet mondott, de telefonált Jill Bakken is. Racine ugyanis legjobb barátját, az évek óta vele versenyző Jen Davidsont mégsem akarta egy kisebb puccsal lecserélni, míg Bakken addigi társa és Flowers között egy válogatóval akart dönteni. Flowers jobb volt, így egyetlen lépésre került álmától. Ennek a fordulatnak akkor azonban senki sem tulajdonított nagy jelentőséget, mert Racine két hónappal az olimpia előtt tényleg lecserélte Davidsont, ráadásul épp Gea Johnsont csábította el Warnertől. A kívülről szinte követhetetlen keverés hetekig téma volt az amerikai sajtóban, a kölcsönös vádaskodással tarkított patália már kezdte komolytalanná tenni az olimpiai bemutatkozásra készülő női bobozást.
Az egyaránt visszahúzódó, csendes Flowers és Bakken kitűnő párost alkottak. A december közepi olimpiai válogatón magabiztosan szerezték meg a második helyet Racine-ék mögött, és továbbra is szép csendben készülhettek a Salt Lake City-i játékokra. Aztán egy újabb fordulattal Gea Johnson három nappal az olimpiai verseny előtt szalaghúzódást szenvedett. Flowersék kihasználták az egyik legnagyobb rivális kiesését, hiszen Racine és társa ismerte még hozzájuk hasonlóan jól a pályát, az európaiak némileg hátrányban voltak. A kettes számú amerikai egység mindkét futamban a legjobb időt futotta és összesítésben egymásodperces előnnyel végzett az első helyen. Ezt pedig azt jelentette, hogy Vonetta Flowers a téli olimpiák történetének első fekete olimpiai bajnoka lett.
Aztán ahogyan tervezte, gyereket vállalt és 2003-ban ikreket szült. A következő olimpián azonban ismét rajhoz állt és a már Jean Prahmként versenyző Racine-nal lett hatodik Torinóban.
Miért nem aratnak a fekete sportolók a téli olimpián is?
Az egyértelmű, hogy a nyári olimpiákon jó pár sportágban elképzelhetetlen a dobogó színes bőrű sportolók nélkül, egészen máshogyan van ez azonban a téli játékokon. Dr. Pucsok József nyugalmazott egyetemi tanár szerint az izomszövetekben nincs szembeötlő eltérés. A professzor osztja azt a véleményt, hogy a képességek bizonyos százalékban öröklődnek, de szerinte is sorsdöntő, hogy a leendő sportoló hová születik, hogyan szocializálódik. Dr. Pucsok szerint az afrikai sportolók esetében, ahol jeget és vizet alig találni, a földrajzi környezet eleve meghatározza a helyiek életmódját, érdeklődési körét.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
