János, Pál
22 °C
33 °C

A Fermat-sejtés foglalkoztatja a 102 éves magyar olimpiai bajnokot

01
2016.03.25. 20:26
Tarics Sándornál senkire sem illik jobban az élő legenda kifejezés. Hajós Alfrédot ismerte, a berlini olimpia hiteles tanúja, nem utolsósorban vízilabdabajnoka. Többet elérni sem lehet nála a sportban vagy az építészetben. San Franciscóban látogattuk meg.

„Különös kíváncsiság van most bennem. Nem tudom, hová megyek. Azt sem tudtam, honnan jöttem a születésemkor, most sem tudom, mi van előttem. Mi lesz velem az élet után. Mert a 102 év eltelt. Megéltem becsülettel. Jól élek, és jól éltem. Bár már egyre nehezebben megy a felállás. Van, hogy egy percig is. Kétszer estem el mostanában, kicsit bevertem a fejem is. Ami még két éve sem okozott gondot, már igen. 100 évesen még autót vezettem, most már nem menne. Most már a gondolatokkal frissítem magam. Töröm a fejem. Vannak nagy rejtélyei az életnek, a matematikának. Hátha még rám szabta a sors, hogy valamelyik megoldását elősegítem”

– az egész világ legidősebb olimpiai bajnoka, a 102 éves Tarics Sándor eszmefuttatása volt az iménti.

Pályaív

Tarics Sándor 1913. szeptember 23-án született Budapesten.
1936-ban olimpiai bajnok.
Pályafutását az Óbudai TE-ben kezdte, 1931-től 1940-ig a MAC játékosa.
Főiskolai világbajnok: 1933, 1935 és 1937
Háromszor volt magyar bajnoki ezüstérmes és háromszor magyar bajnoki bronzérmes.
2011. augusztus másodika óta ő a világ legidősebb olimpiai bajnoka
A Budapesti Műszaki Egyetem gyémánt és rubindiplomáját is megkapta. 

Amikor felhívtam nagyjából egy héttel a beszélgetés előtt, erőtlenségre panaszkodott, gyorsabban fárad, mint régebben. Fogyott ugyan, de van étvágya. Azt mondta, mehetek hozzá bátran, nem fogom zavarni, mert jólesik neki beszélni.

San Franciscó-i házában fogadott, Tiburon városrészben. A világ egyik legelegánsabb, ennek megfelelően a legdrágább részén. Hajóval lehet átmenni hozzá a városközpontból, a hajóút gyönyörű, hiszen a Golden Gate mellett haladunk el. Nem mellékesen az Alcatraz is látható a vízről.

A nappaliból kilátunk a belső tóra. A falon a múlt dicsőségei, az egyetemi diploma 1936-ból, a 43-as doktori cím is ott van kifüggesztve. A 36-os olimpiáról is ott látom a győzteseknek járó aranyérmet, az autójának a rendszáma is Gold 36 volt.

A doktori cím a falon
A doktori cím a falon
Fotó: Ághassi Attila

„Tarics Sándornak, ideiglenes munkaerő úrnak, ez volt ráírva, mint egy tárgynak” – az aranyérem után ezzel a mondattal fogadták a hivatalos értesítőben a műegyetemen, pénzt nem kapott az olimpiai sikerért. Ám ennél nagyobb elismerés volt, hogy taníthatott az intézményben.

A két, ma már ereklyének számító oklevélért egyébként a háború után visszament a romos, szétlőtt Alagút környéki budai lakáshoz, és nagy szerencséjére megtalálta. Kockáztatott, mert akár még gránátra is léphetett volna, mert akár meg is semmisülhettek a nagy becsben őrzött kincsei, és a semmiért rizikózik.

„Így volt elrendelve, hogy én azokat akkor megtaláltam. Így irányították felülről a sorsot.”

Tarics mindig örömmel emlékezik, a memóriája kifogástalan, a napokban járt nála egy küldöttség a Nemzetközi Olimpiai Bizottságtól. Egy tárlatot szentelnek neki, ő üzen majd az utókornak a lausanne-i múzeumban.

Magyarul jobban szeret emlékezni, mert magyarul gyorsabban és egyszerűbben jutnak eszébe a kifejezések. Mint mondja:

„Magyar az anyanyelvem, amit sohasem akartam elfelejteni. Sokat is olvastam magyarul.”

Ápolójával persze angolul beszél, másként nem értenék egymást. A felesége, Erzsike – pontosabban Csupi, mert így szólítják egymást –, agyvérzést kapott pár éve, ő már nem tudja mindenben ellátni.

A szorzótáblát is magyarul mondta, amikor még dolgozószobája asztalánál ült – az apja jó matekos volt, vele tanulta –, tervezőirodájának fénykorában pedig, amikor a legtöbb megrendelést kapták, 22 nyelven beszéltek a munkatársak.

Amikor a Pacsirtamező utcát említettem neki, még élesebb lett a tekintete, ott nőtt fel hatéves kora után. Megemlítette, hogy a családja az 1500-as években települt át a horvát területről a magyarra. Amikor legutóbb Magyarországon volt, akkor elment a komáromi temetőbe, ahol sok Taricsnak a sírkövét találta meg. Ahol a Vág és a Nyitra találkozik, Lándor-pusztánál, azon a tanyán szolgálta a nagyapja az esztergomi érseket. Bognár volt, kocsis volt, mindenes, az inasok neki dolgoztak, volt tíz hold földje, és az akkor legfontosabbnak számító: élelme. Az első világháború alatt ott nőtt fel, minden nap friss tejet ivott, azóta is a kedvence. Amikor 1919-ben visszatért a fővárosba, lényegesen erősebb volt a társainál, akiknek a nélkülözés jutott, és a szegényebb élet.

A későbbi gyerekkorában közel volt a Komjádi uszoda, amit persze akkor nem úgy hívtak, mert Komjádi Béla, amikor Tarics még fiatal volt, javában alkotott. Ő volt a kapitány, minden erejét a sportágnak szentelte, folyamatosan figyelte a tehetséges játékosokat. Tudta, hogy Taricsot egyedül neveli az édesanyja, aki varrónő volt.

Felment hozzájuk, megnézte a fekhelyét, elég kényelmes-e, hiszen a megerőltető edzések után ki kellett pihennie magát. Megnézte, nem vizes vagy dohos-e, mennyire puha, milyen minőségű az ágynemű. Tudta, mekkora segítség volt akkoriban egy szegénységi bizonyítvány, annak megszerzésében is használta a befolyását. 

Hogy hívnak téged, fiam?

A megismerkedésüket így elevenítette fel. "Az Árpád Gimnázium tanulójaként játszottam egy másik gimnázium ellen. A kapus picikét ügyetlen volt, és nem tudta megfogni úgy a labdát, hogy ne lehessen kiütni a kezéből. Biztosan ismeri ezt a jelenetet, amikor makrancoskodik a labda. Pimasz voltam és merész, ráúsztam, kisodortam a kezéből a labdát, ami a gólvonal mögé jutott. Ekkor rám kiáltott Komjádi, hogy várjam meg a meccs után. Első hallásra megijedtem, mert azt hittem valami nagy disznóságot követtem el, szabálytalanul játszom. Ám ehelyett meglepetésemre a szemfülességemet, egyúttal a csibészségemet emelte ki."

 „Ő pótolta az apámat. Mai napig emlékszem, amikor ebédjegyet adott, mert nem volt pénzünk semmire. Beváltottam, epres rizst vettem rajta. Komjádi bízott bennem, látott bennem valamit. Bal kézzel is tudtam gólt lőni, ez akkoriban nem számított általánosnak.”

Ennek a bizalomnak volt a kézzel fogható jele, hogy a 32-es győzelem után címvédésre készülő csapaton Komjádi öt helyen változtatott, így került be a MAC-os Tarics. Berlinben, ahol a magyarok gólkülönbséggel nyerték meg az olimpiai aranyat, az ő 4 találata is nagyon kellett Málta ellen a 12-0-s sikerhez.

A többi meccsen már nem jutott szóhoz, mert Németh János, vagy ahogy mindenki ismerte, Jamesz volt az alapember centerben. Később Némethet gyakran látogatta meg Madridban, aki ott is halt meg 1988-ban.

Az aranyérem Berlinből
Az aranyérem Berlinből
Fotó: Ághassi Attila

Mivel 23 éves volt az olimpia idején, Tarics természetesen már annak az egy meccsnek is nagyon örült, kivált, mert ritka erős volt akkor is a hazai élmezőny. Az olimpia mellett háromszor nyert főiskolás világbajnokságot.

Azt mondták róla, sarkantyúk vannak a könyökén. Ökölvívó edzésekre is járt, az olimpiai bajnok Harangival is edzett.

Nem fél senkitől, azért volt eredményes a vízben, és mert viszonylag jól úszott. Önmagától tanulta meg a tempókat, sokáig csak krallozott.

Míg például Ivády Sándor, a 32-es csapat egyik agytrösztje inkább a szó szoros értelmében állóbekk volt, nemigen kedvelte, ha tempóznia kellett. 173 centi volt, 74 kiló, ami csak azt igazolja, akkoriban még nem a 2 méteres játékosoké volt ez a sportág.

Olyan öreg vagyok, hogy Hajós Alfrédot is ismertem például. Kiváló ember volt, nagyszerű ember. És nagy tudású építész. Még dolgoztunk is együtt, én mint csak epizodista.

Az épületbüszkeségek

Két épület képe van a nappali falán. Az egyik a San Fransiscó-i kórház, a másik a monterey-i templom, utóbbiért díjat kapott.

Az elsőről azt fejtegette, milyen nehéz volt tartóoszlopok nélkül megépíteni, és a csöveket kívül vitte el. A másodiknál pedig a fény okozott nehézséget, de mindkétszer boldogult.

Építészeti munkásságát a Goethals emlékéremmel, és a Toulins medállal ismerték el, az amerikai építészek díját is kiérdemelte.

Még a háború előtt kapott egy amerikai ösztöndíjat – Jeremiah Smith-ről nevezték el –, amit fiatal tehetséges mérnököknek ajánlottak fel. Legálisan ment ki, és amikor vége lett a háborúnak, újra nekivágott, akkor is meghívásra.

„Akkor Magyarországon, 1948-ban már kezdtek eltünedezni az emberek. Végigfutott az agyamon, mi van, ha egyszer engem is megvádolnak. Hogyan fogok védekezni? Mit mondok majd? Mit tudok bizonyítani a rosszindulattal szemben? Akkoriban nem számított, ha valaki ártatlan, meghurcolták. Elvitték.

Ki tudja, mi lett volna velem a fogságban? No meg, zsír- és kenyérjegyet adtak, de szavazati jogot nem. Ezzel üldöztek el engem. Nem volt egy konkrét kiváltó ok, hanem csak ez az általános rossz hangulat késztetett arra, hogy menjek. Amerikában szabadon közölhettem a gondolataimat, nem kellett irigységtől tartani, nem kellett félnem senkitől. És nem néztek le, ha esetleg nem beszéltem tökéletesen a nyelvet, hanem segítettek.”

Mivel két olimpia kimaradt a háború miatt, nem is gondolkodott azon, hogy neki van-e jövője a sportágban. A 48-as olimpián, Londonban már 35 éves lett volna. Magyar bajnoki arany nélkül hagyta abba, a szintén olimpiai bajnok (2008) Varga Dániel ezért neki ajándékozta a sajátját, így tiszteletbeli magyar bajnok is.

Amerikában pedig világhírű mérnök lett, de soha nem kérkedett azzal, nem hozta szóba, hogy egy olyan szabadalom fűződik a nevéhez, amelyiket már több ezer milliárdos amerikai vagy japán építkezéseken használtak. A kobei földrengést is sértetlenül átvészelte az a ház, amit ő tervezett.

Ezzel a szabadalommal az emberiség fejlődését is elősegítette, kevesebben haltak meg a felfedezése miatt.

(Bár sokat kellett ügyintéznie, nem fogadták el könnyen, sokan hitetlenkedtek, de megérte.)

A szabadalom: Ruganyos alapra, gumis-fémes pogácsákra helyezte a magas épületeket, ez volt a találmány – mindig hangsúlyozza, nem egyedül találta ki –, amit a Dobos-torta réteges szerkezete és felépítése ihletett, mert így az épületek nincsenek kapcsolatban a talajjal. Ha pedig mozognak, a réteges szerkezet elnyeli a szeizmikus hullámokat.

A referenciája jobban nem is sikerülhetett volna, mert Los Angeles egyik részén, a Szent András törésvonal mentén, San Bernardinóban volt egy négyes – kisebbnek mondható – erősségű rengés.

Az általa megálmodott épület épen maradt, míg a környéken máshol nagy volt a rombolás.

A saját házát is ő tervezte, az is jól sikerült, mert amikor volt egy rengés, a lámpák leestek a falról vagy az asztalról, de a ház meg sem rendült. A Golden Gate-re vezető utakat is ezzel a technológiával látták el.

Kilátás Tarics Sándor San Franciscó-i ház nappalijából
Kilátás Tarics Sándor San Franciscó-i ház nappalijából
Fotó: Ághassi Attila

Az ENSZ földrengésügyi bizottságának a tagja lett, sikerei csúcsán nem igazán tudták róla, hogy magyar, mert a Berkeley Egyetemet képviselte.

„Hogy zavart-e? Nem nagyon. Egy csapat tagja voltam. Talán hasznomat vették. Mivel én mégiscsak elhagytam a hazámat, a kommunista rendszerben élő Magyarországnak nem voltam fontos. Szerencsére 1990 után egyre többet kerestek. Nekem ugyanakkor az volt a fontos, hogy minél többet segíthessünk az embereknek, minél kisebb kár keletkezzen, ha mozog a föld. Itt, Amerikában egyébként sincs olyan nagy jelentősége, ki honnan jött. Amikor én idejöttem, alkothattunk, szabad kezet kaptunk. Nemcsak a kutatásban, hanem ha egy teniszklubot alapítottunk, akkor is. Az állam nem vett részt semmiben. De nem is hátráltatott. Kinéztünk egy területet, odamentünk, és hamarosan már ott teniszeztünk.”

1964-ben térhetett először haza – virágcsokrokkal fogadták –, édesanyját már nem tudta magával vinni, mert meghalt. Ha gondolt is a hazaköltözésre, nem tehette meg, túl sok minden kötötte akkor már az USA-hoz.

Igazad van, vagy boldog vagy

Amikor a hosszú életről titkáról kérdezték, rendre csak annyit felelt: azt nem tudom, de a házas életet előre viszi, ha megjegyzed: „igazad van, vagy boldog vagy.” A harmadik felesége, Erzsike lett az igazi, három gyerekéből az egyik már nem él, öt unokája van.

A rendszerváltás után lett gyakori vendég. A pekingi olimpián is ott volt 95 évesen, és akkor az aranyérem után megígérte, hogy 2012-ben is szurkolni fog a magyar csapatnak. Meg is tette, igaz, akkor csak az ötödik hely lett a magyar pólósoké.

2010-ben egy matematikai tanulmányt vetett papírra, esténként sokat gondolkodik a mai napig a számokon, a Fermat-sejtésről szívesen olvas.

Amikor azt kérdeztem tőle, van-e valamiért hiányérzete, hogy valami nem úgy alakult, ahogy szerette volna, elgondolkodott. Majd viccesen annyit mondott:

„Én sem tudok színesben álmodni. Pedig kipróbáltam volna.”

(Borítókép: Tarics Sándor olimpia bajnok a Magyar Olimpiai Bizottság fogadásán, Londonban, 2012. augusztus 5-én. Fotó: Huszti István/Index)