Folytassa, Hosszú! De csak terheléses vizsgálat után

Ha valaki nem könnyen hozta meg élsportolói pályafutása befejezéséről a döntést, akkor az az élete utolsó versenyét magyar idő szerint péntek hajnalban leúszó Cseh László. A 35 esztendős hatszoros olimpiai érmes éveken keresztül küzdött önmagával és a világgal, mire ki tudta tenni a pontot karrierje végére. Vajon természetes ez, hogy valaki csak ilyen nehezen tudja elengedni a versenyzést? Erre a kérdésre Lénárt Ágota sportpszichológus adta meg a választ.

Igen, ez természetes, hiszen 25-30 éven át ebben a körben mozgott, ebben a körben, ilyen rutin szerint élte az életét, miközben számára a világ erre a területre szűkült le. Gyakran megfigyelhető, hogy az élet bizonyos területein teljesen idegenül mozognak. Amikor megtörténik az átállás a civil karrierre, az többféle módon zajlik. Szerencsés esetben az illető jó előre megtervezte a lépést, és ennek megfelelően már ki is választotta a civil foglalkozását. Ami lehet a sporton belül és azon kívül is. Nehezebb, ha mondjuk egy sérülés drasztikusan lezárja a versenyző karrierjét – de szerencsére Cseh esetében nem ez a helyzet. Összegezve: aki a sport világában szocializálódott, az ebben a közegben mozog otthonosan, és ilyen értelemben ha át kell állnia a polgári életre, megannyi újdonsággal szembesül, ami egy harmincöt éves ember esetében kissé szokatlan lehet.

Valóban, extrém és már-már megmosolyogtató példaként szokták emlegetni, hogy a visszavonuló élsportolók számára egy hétköznapi sárga csekk feladása is megoldhatatlan problémát jelent. A sportpszichológus szerint ez nem is annyira a valóságtól elrugaszkodott példa. 

Jómagam is már több esetben segítettem visszavonuló sportolónak az átállásban a civil életre, és konkrétan be kellett mennem vele a postára, és megmutatni neki, hogyan kell kitölteni egy közüzemi csekket. Sokszor ezek a más helyzetekben elképesztően találékony és talpraesett sportemberek a versenypálya kapuin kívül, ha nem is életképtelenek, de megannyi kihívással szembesülnek, amelyek az átlagember számára rutinnak számítanak. Egyszerűen nehezen igazodnak el az új közegben. De jó hír, hogy ezek a hátrányok viszonylag könnyen és gyorsan ledolgozhatók. 

Azért ne sajnáljuk fölöslegesen a visszavonuló sztársportolókat, hiszen sok más téren viszont behozhatatlan előnyt élveznek a civilekkel szemben.

Amire a sport megtanította a profikat, abban utcahosszal verik hétköznapi embertársaikat – hangsúlyozta a szakember. – Az a fajta szívósság, kitartás, küzdőképesség, feladatorientált megközelítés, ami őket világklasszissá formálta, értelemszerűen nagyon kevés polgári foglalkozást űző emberben van meg. Főleg az, hogy sohasem adják fel, a cél elérése érdekében bármire képesek, addig facsarják ki önmagukból a teljesítményt, ameddig csak emberileg lehetséges. A hétköznapi életben sokkal kisebb a teljesítménykényszer, mint a versenypályán. Ebben a tekintetben egy volt élsportoló óriási előnyben van. Persze ha egy sportoló harminc fölött egy érettségivel vagy ne adj isten anélkül lép ki a nagybetűs életbe, valóban nincs könnyű dolga. Itt jön be a képbe a sportpszichológus, aki – ha igénylik a segítségét – megtervezteti a sportolóval az átállás fázisait, stációit. Volt olyan sportolóm, aki azt mondta: olimpiáig semmit, utána viszont elővesszük a tervet. Egy olimpia előtt félévet halasztani az egyetemen teljesen elfogadott dolog. Megint más párhuzamosan sportolt és készült a civil életre: tanult, kapcsolatrendszert alakított ki és így tovább. 

Lénárt Ágota meglehetősen sokszor kísért már át sportolókat az úttest – azaz az élet – túlsó oldalára, a civil szférába. Nem mindig olajozott és drámai pillanatok nélküli az átállás.

Voltak ünnepélyes aktusok is, például amikor a műugró Barta Nóra visszavonult, ollóval darabokra vágta a dresszét. Megint más kitalált magának egy szakmát, amiről aztán kiderült, hogy mégsem tetszik neki. Én már küldtem el huszonhat éves sportolót pályaválasztási tanácsadóhoz, és amikor megkérdezték, hogy komolyan gondolom-e, azt feleltem, hogy véresen komolyan, mert az illető ebből a szempontból egy tizennégy éves gyerek szintjén állt. Vagyis a nullán. Meg kell mondanom, rengeteget segítettek neki a tanácsadónál. 

Sok korábbi sztársportoló unalmasnak, kihívások nélkülinek tartja a civil életet, mivel hiányoznak a határhelyzetek, a stressz, az adrenalin dübörgése, az izgalom. Egyszerűen nem tudnak e nélkül élni.

Ha hiányzik ez az érzés, akkor keressen magának az élet egyéb területén hasonló izgalmakat. Ha valakiben túlteng a versenyszellem – márpedig a legtöbb élsportolóban ez veleszületett tulajdonság –, nézzen szét, és találjon magának izgalmas elfoglaltságot. Sajnos ezt sokszor a szerencsejátékokban, esetleg az alkoholban vagy a drogban találják meg, és ez valóban komoly fenyegetettség lehet.

Hosszú Katinka nem vonul vissza még, legalábbis erről beszélt a televízióban, persze ettől függetlenül halvány tokiói szereplése – egy ötödik, egy hetedik és egy huszadik hely – az ő pedigréjével nehezen feldolgozható trauma. Van-e visszaút? A sportpszichológus szerint lehet, de ennek ára van.

A körülmények, a pontos helyzet ismerete nélkül nem könnyű erre válaszolni. Lehet olyan felkészülési tervet készíteni, amely eredményre vezet, de mindenekelőtt alapos pszichikai és fizikai helyzetelemzésre van szükség. Egy terhelésélettani vizsgálat elengedhetetlen, mert csakis ez ad képet arról, hogy sikerrel kecsegtet-e belevágni egy újabb ciklusba. A 32 év önmagában nem probléma, ugyanis az ember biológiai és naptári életkora ritkán egyezik meg, szélsőséges esetben akár tizenöt év is lehet a két érték között. De ismétlem, a terhelésélettani vizsgálat nélkülözhetetlen, és a pszichikai is, mert ki kell deríteni, hogy az illető hogyan áll motiváció terén.  

(Borítókép:  Hosszú Katinka a 200 méteres hátúszás előfutamában a tokiói nyári olimpián a Tokiói Vizes Központban 2021. július 29-én. Fotó: Illyés Tibor / MTI)

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!