Mi az a jorkyball, és mire jó?

Az ember úgy van az új sportok kipróbálásával, mint amikor Thaiföldön elé rakják élete első édes-savanyú gyíkherepörköltjét. Nézegeti, méregeti, nincs nagy bizalma a dologban. Főleg, ha egy olyan kalitkába zárják focizni, ahol padlószőnyeg van, és egy plüssgolyót kell rugdalnia. De a Sportiskola pont azért jött létre, hogy ne finnyáskodjunk, hanem minden kipróbáljunk, amire lehetőségünk van, ha pedig ez a valami már első ízlelésre gyermeki örömöt okoz, akkor egyszerűen kötelességünk megosztani olvasóinkkal. Következzék az első látásra teljes kreténségnek tűnő, de kipróbálás után a bátor kísérletezőt azonnal rabul ejtő jorkyball bemutatása.

A squash, azaz fallabda (tenisz kalickában) pályáját biztosan mindenki el tudja képzelni, azt viszont már talán kevesebben, hogy miként lehetséges egy annál cirka kétszer nagyobb akváriumban focizni. Az 5 x 10 méteres, speciális padlószőnyeggel borított pálya valóban ijesztően kicsi, és az emberben azt a kényszerképzetet kelti, hogy itt aztán mindenki Roberto Carlosszá változva gondolkodás nélkül kartácstűz alá veszi a kaput, ahogy a csövön kifér, aki meg éppen nem lő, az nyomozza a falakról visszapattanó labdákat. Ez azonban nem így van, egyszerűen azért, mert Zsukov marsall taktikájával jorkyban nem lehet nyerni.

A kétfős csapatok célja természetesen az, hogy a pálya alapfalába süllyesztett kapuba (1,10 m x 1,10 m) juttassák a labdát. A gól néven ismert jelenséget hétszer kell realizálnia egy csapatnak ahhoz, hogy magáénak tudhasson egy szettet, a végső győzelemhez pedig két szett megnyerése szükséges. A játszmákon belül nincs olyan szabály, hogy két góllal kell nyerni, sőt, első tapasztalataink szerint a 6-6-os állás utáni labdamenetek során bukkan elő a jorkyball igazi lényege.

Aki most arra gondol, hogy ilyenkor könyöklés van, meg brusztolás a palánk mellett, reccsennek a csontok, röpködnek a fogak, az csalódni fog: a jorky lényege a sportszerűség, így tulajdonképpen mindenféle testi kontaktus tilos. Hátulról szerelni szabálytalan, az ellenfelet testtel elnyomni szintén. A fair play nem ér véget ott, hogy a legdurvább sérülésveszély a másnapi obligát izomláz, hiszen a szabálytalanságokért járó szabadrúgásokat és büntetőket a jorkyban nem szokás elvégezni. Ehelyett a hátvéd nekirúgja kétszer az oldalsó falnak a labdát, és elsüvölti magát, hogy visszük!. Ennyi.

Lássuk akkor, mivel is kell tisztában lennünk, amikor belépünk a zavarba ejtően sok vonallal tagolt pályára. A kiindulási zóna hasonló, mint a legutóbbi posztunkban bemutatott crest, itt kizárólag a hátvéd tartózkodhat, ha viszont kimegy innen (márpedig kimegy, mert nem kapusról, hanem hátvédről beszélünk), akkor már nem viheti vissza a labdát a biztonságot nyújtó vörös zónába. Előre sem mehet akármeddig, csak a középső vörös zóna félpályát jelző vonaláig, illetve a zóna végét jelzőig, de ha átlépni a felezővonalat, akkor a szabály szerint lőnie kell. A csatár az egész pályán mozoghat (sőt, kell is neki) a két kiindulási zóna kivételével mindenhol ott kell lennie. A játék pörgős ritmusának fenntartását célozza az egyik legfontosabb szabály: a labda soha nem állhat egy másodpercre sem. Ha a bíró kiszúrja, jöhet(ne) a szabadrúgás, de ugye azt nem szokás elvégezni, ilyenkor egyszerűen csak az ellenfélhez kerül a labda, és folytatódik a játék. Maga a labda egyébként a sokak által - méltán - gyűlölt teremlabda kisebb változata, de érdekes módon jorkyzás közben nincs meg a plüssgolyó-feelingje, ami miatt sokan ránézni sem hajlandók erre a sportszerre.

A két nyert szettig tartó meccs egyik játszmájában védőt játszik az ember, a másikban támadót, ha pedig döntő szettre kerül sor, akkor a játékosok egymás közt dönthetik el, melyik pozícióban játszanak. Játék közben nem lehet helyet cserélni, egyébként pedig a fenti döntést megkönnyíti, hogy aki csatárposzton végigjátszott egy szettet, az ritkán kíván egyből utána egy másikat is végigdarálni.

A játék alaptaktikája úgy néz ki, hogy a védő megkísérli a falak segítségével valahogy helyzetbe hozni a csatárát, esetleg maga próbál gólt szerezni. A dél-amerikai értelemben vett cselezés gyakorlatilag teljesen hiányzik a játékból, labdafényezéssel a jorkyban nem lehet eredményt elérni. A legtöbb, ami ebből kihozható, egy jó testcsel utáni lövés, vagy egy láb között elgurított passz, de ezek egyike sem jellemző. Mondanunk sem kell, az összeszokottság, a fejlett taktikai érzék és némi billiárdban szerzett jártasság jól jöhet, ha sikeresek akarunk lenni jorkyban, de a gyorsaság és a jó erőnlét is döntő lehet.

A jó erőnlét szerepét majd akkor érti meg a tisztelt olvasó, amikor élete első jorky-szettje után fújtatva kicsörtet a kalitkából, és az elveszített négy liter folyadékot kifacsarja a pólójából. Egy szett – legalább közel azonos erősségű csapatok esetén – cirka 15-20 percig tart, mivel a labda soha nem áll, ez nagyjából azt jelenti, hogy másfél Cooper-tesztnyi ideig megállás nélkül lót, fut, rohan, lő, passzol, blokkol az ember. Lehet lustálkodni is, csak akkor ellenfelet is érdemes úgy választani, ellenkező esetben elvernek minket, még jég a határt. A játék akkor áll csak meg, amikor valaki gólt lő. Ilyenkor a labda a találatot bevivő csapatnál marad, ők jöhetnek a saját kapujuk előteréből, méghozzá egy elég furcsa játékkezdési attrakciót követően.

A kezdőrúgást a hátvéd végzi el, a dolga annyi, hogy a szemben lévő falra fellője a labdát úgy, hogy az odafelé ne érje a földet, azaz ne guruljon. Középkezdésből gól is érhető el, de ilyenkor mindkét ellenfél a kapujába tömörül (bemehet a saját vörös zónájába a csatár is, de ezt szinte kizárólag ilyen esetekben teszi meg), az élő szöveten pedig igen nehéz átpasszírozni a labdát. Meg lehet próbálni, de az ilyenkor tökön rúgott ellenfél ritkán boldog, cserébe gyakran bosszúálló. A falra felrúgott mandinert viszont megkaparinthatja az ellenfél, ha elég gyors, vagy elég pontatlan a kezdőrúgás, és már kezdődhet is elölről az eszement rohangálás.

Persze csak az első pár alkalommal eszement, egy idő után ugyanis az ember magától is rájön egy csomó hasznos dologra. Egy ezek közül a megfelelő taktika. A hely szűkössége miatt a cselekvésre jutó idő körülbelül annyira elegendő, hogy a fejünket forgatva kövessük a labda útját, ez azonban egyrészt unalmas, másrészt nem kecsegtet a győzelem ígéretével. Mivel a passzok nem direktben jönnek, célszerű egyszerűen hátat fordítani a védőnek, és az ellenfél kapujával szembe helyezkedve várni a hátvéd valamelyik fal irányából felbukkanó labdájára. Néha elengedhetetlen azért hátrasandítani, mert ha közben a védő elveszíti a labdát, azt nem árt észlelnünk, ezért csatárnak lenni kimondottan fogyókúrás tevékenységnek minősíthető: hol megfeszített idegszálakkal koncentrálva várja a felbukkanó labdát, hol az ellenfél labdát felhozó védőjét támadja, hol a csatárt próbálja megkerülni, hogy ne kelljen hátulról szerelnie – mert az ugye szabálytalan.

Aki viszont azt gondolja, az angol másodosztályban látható atlétikaedzésre hasonlít egy jorkymeccs, az nagyon téved. A játék bőven ad lehetőséget szép megoldásokra, ami lehet akár egy mesterien megkomponált háromfalas passz, vagy okos lefordulás, de egy felső sarokba ágyúzott lövés sem kisebb élmény, mint bármelyik másik foci-vadhajtásban. Akár védőként, akár támadóként szerepel az ember, elég gyorsan ráérez, mivel tud eredményes lenni, a játékkal szembeni idegenkedés percek alatt elpárolog, és a végére kiderül, hogy az édes-savanyú gyíkherepörkölt az egyik legjobb étel a világon.

A Sportiskola köszönetet mond Nemes Koppánynak, a Magyar Jorkyball Szövetség elnökének a bejegyzés elkészítéséhez nyújtott segítségéért. Akik kedvet éreznek a játék kipróbálásához, azoknak további információk a szövetség honlapján, és az nst.blog.hu-n állnak rendelkezésére.