Az ismeretlen fehér futó, aki évtizedekig szenvedett bátorságáért

Az 1968-as mexikói olimpia sok dolog miatt vált emlékezetessé. A magaslaton korábban nem látott teljesítmények születtek, futócsúcsok dőltek, Bob Beamon kiugrott a világból, de itt csodálkoztak rá igazán Dick Fosbury magasugrást megújító flopjára is. És ez volt az az olimpia is, ahol a dobogón is tüntettek az afroamerikaiak jogaiért. Két fekete kesztyűben ég felé tartott ökölre mindenki emlékszik, de egy fehér sportoló is ott állt a dobogón, aki a maga szerény módján igazi hős volt.

Egy olasz író, Riccardo Gazzaniga a 200 méteres síkfutás eredményhirdetéséről készült ikonikus fotót nézegette, és ekkor gondolkodott el azon, hogy a ki lehet az a szinte névtelen sportoló a dobogón, akiről szó sem esik a két tüntető fekete sprinter, John Carlos és Tommie Smith mellett.

Így sejlett fel előtte egy igazi hős pályafutása: az ausztrál Peter Normant meghurcolták, szinte teljesen elfeledték, pedig sportolóként és emberként is a legjobbak közé tartozott. Gazzaniga írását a Griotmag közölte, mi is idézünk belőle részleteket.

Norman nem számított esélyesnek az olimpián, mégis meglepően jó teljesítmény nyújtott. Az elődöntőben 20.22-et futott, és a harmadik legjobb idővel került a döntőbe. Carlos nem is értette, hogy futhatott olyan jól az az alacsony fehér srác közöttük. Az ausztrálnak még voltak tartalékai, a döntőben 20.06-ra javította legjobbját, ami még ma, 47 évvel később is országos rekord. Norman Carlost meg is előzte, a világcsúcsot (19.83) repesztő Smith mögött ezüstérmes lett nagyszerű hajrával.

A versenynél azonban jóval emlékezetesebb lett az eredményhirdetés. Az 1960-as évek Amerikája a feketék polgárjogi harcáról is szólt, a bokszoló Muhammad Ali is ezért küzdött, de pont az 1968-as év volt a leginkább puskaporos, ekkor ölték még Marthin Luther Kinget, az egyik szellemi vezetőt és élharcost.

A szegregáció és a rasszizmus a sportban is jelen volt, így 1967-ben az Egyesült Államokban megalapították az Olimpiai projekt az emberi jogokért (OPHM) nevű szervezetet. Ehhez több sportoló is csatlakozott, többek között Carlos és Smith. Az eredeti tervük az volt, hogy bojkottálni fogják az olimpiát, ha nem teljesülnek követeléseik. Többek között lemondatták volna a NOB akkori elnökét, Avery Brundage-t, és azt követelték, hogy az apartheidet alkalmazó Dél-Afrika ne vehessen részt a játékokon.

Erről a tervükről már a döntő után is beszéltek Normannak, aki Ausztráliában szintén tapasztalhatta a fehéreket előnybe hozó törvénykezést.

A két amerikai megkérdezte Normant, hisz-e az emberi jogokban. A válasz igen volt. Aztán azt kérdezték, hisz-e istenben, Norman, aki az üdvhadsereg tagja volt, azt mondta, erősen hisz benne.

„Tudtuk, hogy amit tenni akarunk, azzal sokkal messzebb merészkedünk el, mint bármilyen atlétika versenyen. És akkor azt mondta, veletek vagyok. Azt vártam, hogy félelemet látom majd Norman szemében, de ehelyett szeretet volt" – emlékezett vissza Carlos.

A dobogón készült képen jól látszik, hogy míg Smith a jobb, addig Carlos a bal öklét emelte az égnek. Ez is Normannak köszönhető. Az eredményhirdetés előtt kiderült, hogy Carlos a szállásán hagyta a kesztyűjét. Az ausztrál javasolta nekik, hogy osztozzanak meg egy pár kesztyűn. A dobogóra cipő nélkül léptek az amerikaiak, így szimbolizálták a feketék szegénységét, majd látványosan demonstráltak, a Fekete hatalom tisztelgést használva, de Norman is tüntetett.

Smitht és Carlost az amerikai olimpiai csapat azonnal kizárta, és a faluból is kitették őket, mert indokaik szerint sporttal összeegyeztethetetlen volt cselekedetük. Hazatérve életveszélyes fenyegetéseket is kaptak, de végül rehabilitálták őket.

Normannak azonban sohasem bocsátották meg bátor kiállást az emberi jogokért. Négy évvel később már ki sem vitték a müncheni olimpiára, hiába futotta meg 200 méteren 13-szor, százon ötször a szintet. Nemhogy őt, de mást sem indítottak az ausztrálok.

Csalódottsága miatt felhagyott a versenysporttal. A fehér tudatú Ausztráliában kitaszítottá vált családjával együtt. Nehezen jutott munkához, volt tornatanár, majd szakszervezetisként harcolt az egyenlőtlenségek ellen. Egy hentesnél alkalmi munkát is vállalt, itt szerzett olyan sérülést, ami miatt üszkösödése lett. Emiatt küzdött depresszióval és alkoholizmussal. Az állami sportvezetés teljesen megfeledkezett róla.

Azt később Smith mondta, hogy Norman még náluk is többet szenvedett, egyedül kellett szembenéznie a kiközösítéssel. Életében nem rehabilitálták, nem hogy munkát nem kapott a sydney-i olimpia szervezőbizottságában, de még csak meg sem hívták a nyitóünnepségre. Az amerikaik azonban nem feledkeztek meg róla, meghívták a 200-on és 400-on is olimpiai bajnok Michael Johnson születésnapi bulijára, akinek Norman volt az egyik példaképe.

Ausztrália hivatalosan sosem tett gesztust felé életében. Norman 2006-ban belehalt egy szívrohamba. Koporsóját két egykori ellenfele, Carlos és Smith vitték.

„Megfizetett a választásáért. Nem csak egyszerű gesztus volt, hogy nekünk segített, ez az ő harca lett. Egy fehér ember volt, egy ausztrál két színesbőrű között, a győzelem pillanatában mindenben osztozott velünk" – beszélt Norman nagyságáról Smith.

Peter magányos harcos volt, az emberi jogok nevében vállalta az áldozati bárány szerepét. Nincs nála jobb, akit Ausztráliának el kéne ismernie és kitüntetnie

– mondta Carlos.

Ez végül, ha túl későn is, de bekövetkezett, a hivatalos bocsánatkérésig egészen 2012-ig kellett várni. Ekkor az ausztrál parlament ismerte el sportsikereit, és azt, hogy bátor tett volt tőle kiállni az emberi jogokért. Posztumusz bocsánatot kértek tőle, amiért nem juthatott ki az 1972-es olimpiára eredményei ellenére.