Asztmásan hogyan lehet olimpiát nyerni?

Élsportolók tényleg asztmát hazudnak maguknak, hogy legálisan használhassanak olyan gyógyszereket, amik doppingként is működnek, vagy egyszerűen arról van szó, hogy tényleg betegek, és nincs más választásuk? Ez napjaink nagy doppingsztorijainak a kérdése.

A válasz mindkettőre lehet igen, hovatovább az is elképzelhető, hogy valaki éppen az élsporttól válik asztmássá.

Asztmások mindig is voltak, de valahogy a sportban csak az 1990-es évektől vált népbetegséggé. Jellemzően állóképességi sportot űzők, sífutók, kerékpárosok, úszók, atléták szenvednek ebben a betegségben, vagy van papírjuk erről.

A Vg.no tavaly megdöbbentő statisztikát közölt: az 1992-es téli olimpia óta 61 norvég érmesből 42 szedett karrierje során asztmagyógyszert. Ez a közel 70 százalékos eredmény még magasabb is lehet, mert természetesen nem volt mindenkiről nyilvánosan hozzáférhető adat. Az asztmások – vagy pontosabban asztmagyógyszeresek – között olyan neveket találunk, mint a nyolcszoros olimpiai bajnok Björn Dählie vagy minden idők legeredményesebb női sífutójának számító Marit Björgen.

A sor hosszan és más sportágakkal is folytatható, a Tour de France-győztes Bradley Wiggins is allergiás és asztmatikus panaszai miatt kapott doppinglistás gyógyszert, természetesen orvosi igazolással. És csak véletlenül pont a legfontosabb versenyei előtt.

Az ő esetét is próbálták megmagyarázni orvosai, de sokat mondó, hogy a kerékpáros inkább nagy hirtelen teljesen visszavonult. A háromszoros Tour-bajnok Chris Froome-nak gyerekkora óta légzési nehézségei vannak, róla készült is olyan felvétel, amikor verseny közben használt asztmaspray-t. 

Az úszók körében is sok az asztmás: egy kanadai tanulmány szerint a 2008-as pekingi olimpia indulóinak 22 százaléka szenvedett ettől. Többek között Cseh László is.

Emlékezetes marad a vb-6. úszó Takács Krisztián 2011-ben adott nyilatkozata is. „Tudtommal az összlakosság két százaléka asztmás, a döntőben viszont, ha jól számoltam, mindenki az volt, csak én nem. A mi távunkon óriási segítség, ha használhatod azt a spray-t, mert annyira megkönnyíti a légzést, hogy az ászok levegőt sem vesznek, amíg elérik a falat. Optimális esetben én kétszer veszek, tehát kétszer törik meg a mozgásom, vagyis egy tizedet a legszerényebb számítások szerint is otthagyok a vízben.

Egyszer egyébként kipróbáltam, hogyan hat a szer, bámulatos, eszméletlen volt a javulás.

Egy meredek emelkedőn kapaszkodó biciklis vagy egy hajrában besavasodó úszó eleve nagy oxigénadóssággal küzd, ha még ehhez hozzájön a hörgőgörcs, légzési nehézségek, zihálás, akkor az élsport és asztma összeegyeztethetetlennek tűnik. 

Éppen ezért vélik sokan, hogy a sportolók csak azért mondják asztmásnak magukat, hogy kihasználhassák a betegséget kezelő szteroidok teljesítménynövelő hatását. A Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség megpróbálja kordában tartani a gyógyszerszedést, pontosan meghatározza, hogy milyen gyógyszerek milyen adagolással használhatóak. Az asztmára gyakran felért kortikoszteroid a fáradtságérzet kitolásában és a gyors regenerációban is segít, az oxigénfelvevő képesség javítása pedig nyilvánvaló teljesítménynövelő tényező.

Ez önmagában igaz, de arról is könyvtárnyi irodalom van már, hogy éppen a sport okozza az asztmát. Már a gyakori gyors, kapkodó mély légzés önmagában hajlamosító tényező lehet, amit súlyosbíthatnak a környezeti tényezők. Az úszóknál a különböző klórvegyületek okozhatnak irritációt, a futóknál és kerékpárosoknál a szennyezett, a sífutóknál pedig a hideg, száraz levegő lehet a stresszfaktor.

A kutatásokban már addig jutottak, hogy nem is gondolják igazi asztmának a sportolás közben megszerzett betegséget, azért, mert az visszafordítható: ha valaki felhagy az élsporttal, általában meg is szabadul tőle. Éppen ezért sok helyen inkább már edzés által indukált hörgőszűkületnek nevezik a sportolóknál fellépő tünetegyüttesét, amit EIB-nek nevez a szakirodalom.

Egyértelműen az asztmagyógyszerek teljesítménynövelő hatását sem mutatták ki, a University of British Columbia egyik kutatásában egészséges és EIB-s kerékpárosok teljesítményét hasonlították össze. Minden kerékpáros két tíz kilométeres időfutamot ment, egyszer tisztán, egyszer pedig a szalbutamol nevű hörgőtágító béta receprto stimluláns beszedése után. Mindkét időfutamon közel azonos időket tekertek, így arra jutottak, hogy a gyógyszert nyugodtan lehet szedni, és hogy igazából azok lesznek EIB-sek, akik a legtöbbet és a legnagyobb terheléssel gyötrik magukat. Ebből következik, hogy nem a gyógyszer miatt lesznek jobbak a többieknél.