38 évesen szerezte meg a királyi kategória olimpiai aranyát

A nehézsúlyú (+87 kiló) Bóbis Gyula 1936-ban már részt vett olimpián, akkor kötött fogásban a tizedik helyen zárt. 1948-ban váratlanul szabad fogásra váltott, és megnyerte az olimpiát. Voltak kategóriájában nála nehezebbek, erősebbek, rájuk tudatosan készült, jegyzetelt.

Magyarország az olimpiák történetében 177 aranyérmet szerzett. A tokiói olimpia július 24-i nyitányáig a győztesekről emlékezünk meg.

Bóbis 1909-ben született Kecskeméten nyolcgyerekes családba, húszévesen költözött Budapestre. Fiatal korában saját bevallása szerint állandóan harcolt a betevő falatért, önmaga sem értette, honnan szerezte meg a birkózáshoz szükséges erőt.

A fociról – bátyja hatására – váltott birkózásra, abban a sportágban BVSC játékosa volt. Birkózóként 1934-ben nyerte meg első magyar bajnoki címét, de a már említett 1936-os olimpián nem tudott meccset nyerni. A háború alatt csaknem 30 kilót fogyott, nem volt könnyű elhitetni vele, hogy neki még győzelmi esélyei lehetnek az olimpián. Hiányzó önbizalmát szorgalommal pótolta.

1946 márciusában kezdődött el a felkészülése a két évvel későbbi olimpiára: kezdésként 98 kilóról felment 106-ra. A készülés remekül haladt, egy év múlva magyar bajnok lett kötött és szabad fogásban is, majd 1948-ban, már az olimpia évében Zágrábban kötött fogásban nyerte meg a jugoszláv nagydíjat.

A korabeli szakmai értékelés így hangzott róla:

„Nagyvonalú győzelmei miatt elsősorban kötöttfogásban készült az olimpiára. Jobban megfelelt neki, jobban is szerette, elvégre a kötöttfogású birkózást ismerte meg ifjú korában. Magas alakjához és időközben erősen gyarapodó súlyához mérten igen mozgékony, fürge birkózó lett, ami a szabadfogásban még fontosabb, mint kötöttben.”

Nem esélyesként utazott az olimpiára, de olyan formában volt, mint még soha. Azt pedig már az utazás pillanatában tudta, neki ez lesz az utolsó olimpiája. Még a helyszínen is vacillált a magyar vezetés, hogy melyik fogásnemben induljon, de mivel a szabadfogás versenyeit rendezték meg korábban, ezért az fel sem merült, hogy azt kihagyja.

A következő meccseken át jutott el az aranyéremig:

• Willy Lardol (svájci) – egyhangú, 3-0-s pontozás
• Joseph Armstrong (ausztrál) – tusgyőzelem
• Jozef Ruzicka (csehszlovák) – tusgyőzelem
• Bertil Antonsson (svéd) – 2-1-es pontozásos győzelem

Az első meccsétől nagyon félt, mert a svájci versenyzőtől sokat tanult a felkészülés alatt, és épp a tőle ellesett fogásokkal nyerte a legtöbb meccsét. A tanítvány aztán a szőnyegen túltett a mesteren, és nem volt kérdéses a sikere. Ezen a meccsen kisebb sérülést szedett össze, jelentősen felhorzsolódott az oldala, de meg sem kottyant neki. A későbbi bronzérmes ausztrál ellenfele megszorítani sem tudta, négy percig sem feszültek egymásnak, amikor eldobta, és tusolta. Mivel ezt a bíró nem adta meg, a hatodik percben újra elhajította, és akkor már még látványosabban fektette két vállra.

Jöhetett a csehszlovák Ruzicka, a 130 kilós óriás, akit abban az évben már legyőzött ugyan, de tartott tőle. A kilencedik percben jártak, amikor két vállra fektette, Ruzicka nem tudott szabadulni.

Másnap a svéd Antonsson elleni döntő várt rá. Ellenfele 12 évvel volt fiatalabb nála, ő is két tusgyőzelemmel érkezett el a mindent eldöntő összecsapásig.

„Nyugodjatok meg, mit izgultok, bízzátok rám”

– ezt mondta a társainak, mielőtt belépett a terembe, és elindult a küzdelemre.

A Népsport így örökítette, mi történt a második hat percben, mert az elsőben inkább csak tologatták, taszigálták egymást, a fogásokat mindketten bontották, ezért nem volt látványos küzdelem. Utána aztán felpörögtek az események.

„A sorsolás Bóbisnak kedvezett, Antonsson került először alulra. Bóbis először lábra ment, azután kiemeléssel, majd láb-kar összefogással kísérletezett, de Antonsson nagyon jól védekezett, és mindent bontott. Karfelszedési és forgatási kísérletei is hasonló eredménnyel jártak. A svéd passzív, de kihúzta a három percet. Pozíciót cseréltek, Antonsson Bóbis karját igyekezett felszedni, majd lábfogással kísérletezett, de Bóbis sem ment bele semmibe. A tét nagy, egyik versenyző sem akart kockáztatni. Bóbis szerzett némi fölényt, mivel többször kitolta Antonssont. Nem nagy, de mégis megállapítható fölényben volt a magyar. Ennek ellenére az eddigi tapasztalatok alapján izgatottan vártuk az eredményhirdetést.”

Amikor már úgy érezte Bóbis, hogy nincs több ereje, mindig tudott újítani, szerinte ez kellett a sikerhez. Ínhüvelygulladása ugyan kiújult, pokoli fájdalmat érzett a döntő előtt, az utolsó percekben az adott neki erőt, hogy még egyszer nem juthat olimpiai döntőbe. Ezt az esélyt pedig megragadta.

A szabadfogás nehézsúlyú aranyára mindig külön figyelnek az olimpiákon, királyi számnak nevezik, Bóbis óta nem volt több aranyérmünk ebben a kategóriában. Az építésügyi miniszter, ahogy meghallotta, hogy öt gyerekével egy romos Pest környéki házban lakik, azonnal intézkedett, és egy nyolcadik kerületi helyreállított lakást kapott.

Még az örömmámorban megfogadta, hogy lányából, Ildikóból vívóbajnokot nevel. Majdnem igaza lett, mert 1972-ben ezüstérmes lett az olimpián, de ha lett volna akkoriban videóbíró, gyaníthatóan apja nyomdokaiba léphetett volna. Az édesapa ezt már nem élhette meg, mert 1972. januárban, 62 évesen meghalt.