Hahó, le lehet győzni a spanyolokat!

Miközben a spanyol fociról szóló viták már akadémiai magasságokban járnak, a talponállóknál nem gólokról és cselekről, hanem labdatartásról kiabálnak egymás torkának esve, a téren a kissrácok pedig már nem Ronaldo-mezben futkároznak, hanem műbajuszt ragasztva Vicente del Bosquének öltöznek és üldögélnek a pálya szélén, egy portugál férfi gondolt egyet, és megmutatta, hogy a foci dimenzióváltásán való kesergés/ámuldozás helyett meg lehet fogni egészen gyakorlatias oldalról a dolgot. A végén kiestek ugyan, de Eric Cartman ruháját úgy megráncigálták, hogy kiesett a kezéből a labda.

Megzavarni a kreatív hadosztályt

Paulo Bento portugál szövetségi kapitány előre megmondta, hogy nem állnak be védekezni és be is tartotta a szavát. A portugál középpálya folyamatosan nyomás alatt tartotta a spanyol kreatív hadosztályt, aminek meg is lett az eredménye: az Eb-n még sohasem dadogott úgy a tiki-taka, mint most. A spanyolok zavarba hozhatóak voltak, a portugálok passzokba nyúltak bele, a feje tetejére állt minden hirtelen.

És itt jön a vallomás: nem hittem, hogy ezt bírni fogják. Bosszankodom (jó, csodálva bosszankodom) már annyi ideje a spanyolok meccseit nézve, hogy ne dőljek be minden ál-feltámadásnak. Meg voltam győződve róla az első félidőben, hogy nincs minek örülni, el fog fogyni az erő, a kihagyott helyzetek megbosszulják magukat, a második félidőre a rohamok miatt végkimerülésben elhulló portugálok holttestei között csak el kell majd gurítani a labdát.

Nem ez történt. Persze sokkal gyengébben játszottak a második félidőre, de össze nem estek, mert a spanyolok ellen az összeesés azt szokta jelenteni, hogy egy csapat hirtelen azon kapja magát, utolsó védőjük is méterekről nézi a megalázóan kényelmes gólt, amit kapnak. Annak, hogy ez nem így történt, botcsinálta kanapé-sportpszichológusként szerintem az lehet az oka, hogy nem mindegy, hogyan fárad el egy csapat. A spanyolok ellen ugyanis úgy szokás elfáradni, hogy a középpályások már nem bírják kergetni a labdát és összegörnyedve esnek össze, mert ez nemcsak fizikailag, de lelkileg is megtöri őket. Ennél sokkal jobb támadásban elfáradni.

Nem hajtották le a fejüket

És itt kell egy pillanatra megállni a spanyolgyalázásban. Az ugyanis, hogy meccseikről mára sokan átkapcsolnának a Duna tévé legendás éjszakai halas műsorára, ha épp az menne, csak felerészben nekik köszönhető. Másik részben az ellenfeleknek, akik belemennek ebbe a játékba és önként hajtják a fejüket a bárd alá.

Az, hogy a portugálok nem ezt tették, és majdnem végig ki is bírták, az Eb eddigi legkellemesebb meglepetése volt. Ilyen játék mellett még utálni sem lehetett őket igazán, a néhány színészkedés és műesés nélkül pedig igazán hiányzott volna a jellegzetes íz.

Míg a kezdő felállással és taktikával Bento húzott sokkal nagyobbat, a cserék Del Bosquénak jöttek be sokkal jobban, a Fabregas-Pedro-Navas hármassal újra élettel telt meg a csapat (pláne a reménytelen Negredóhoz képest), a hosszabbításra egészen egyértelművé vált a fölényük.

Ki, ha ők nem?

Egy dolgot nem sikerült a portugáloknak, gólt lőni. A spanyolok nyomása mellett a helyzetekre már nem maradt elég energia, és kellett volna még egy igazán jó csatár is. A lényeg viszont mégsem ez, hanem hogy látszik, lehet, sőt, érdemes a spanyolok ellen bátran játszani.

És ki lehetne erre alkalmasabb, mint Olaszország vagy Németország?

Az olasz középpálya meg tudja ezt csinálni, az első meccsen is megmutatták. Pirlónál nincsen csodálatosabb ember ezen az Eb-n, Balotelli pedig nem hagyhat ki még egyszer annyi helyzetet, mint az angolok ellen. A németeknek pedig csak le kellene győzni a spanyolfóbiájukat - de ha az elődöntőben sikerül legyőzni a még sokkal súlyosabb olaszfóbiát, már semmi sem lehetetlen.

Egy 240 perce tartó gólínség közepén, amikor a legtöbb nézőnek elege van a “nagy taktikai csatákból”, gólokat és fordulatokat akar látni, ez nem biztos, hogy vigasztaló, de ez igenis izgalmas és emlékezetes este volt és kifejezetten bíztató a döntőre nézve. Lehet abból még jó meccs. Természetesen semmi sincs lefutva, de pislákol a fény a spanyol alagút végén. És ha azt szeretnénk, hogy a kissrácok eldobják a műbajuszt és újra focimezben viháncoljanak, ez bizony örömteli fejlemény.