A beszélő lábú Pirlo, és a spanyol álcsatárok

Kezdjük a meglepetéscsapattal, amelyiket a fogadóirodák is esélytelenebbnek tartanak – világranglistás helyezésük is ezt támasztja alá -, mert lényegesen több minden történt az olasz válogatottal, mint a spanyollal. Olaszország fejlődött a legtöbbet, ez vitán felüli. A tények pedig azt igazolják, ez a csapat agresszívebb, gyorsabb, többet támad a 2006-os világbajnoknál is.

A mondás abszolút igaz: itt az edző csinálta a csapatot, nem pedig fordítva, mert Cesare Prandelli mindig ráérzett, mi kell csapata továbblépéséhez. Amikor elfogytak a 4-4-2-höz az emberei, áttért a 3-5-2-re – kényszerből de Rossi lett a középhátvéd -, és az első meccsen, mindjárt a spanyolok ellen kiválóan működött ez a felállás is. Megvolt az esély a sikerre, ha az első félidőben bemennek a helyzetek, mert a másodikban inkább Fernando Torres dönthetett volna.

Prandelli szerint így is egyszeri felállás volt az akkori, mert a 4-4-2-ben hatékonyabbak. A döntőre a jól bevált rombusszal próbálja szétzilálni az ellenfelet. Nem is nehéz összeállítani a kezdőt, mert a németek elleni győztes csapaton felesleges változtatni.

Az olaszok így is nehezen lendültek játékba, hiszen emlékezzünk vissza, ha a spanyolok 2-2-t játszottak volna a horvátokkal az utolsó csoportmeccsen, ha megfeszülnek az olaszok, akkor is kiesnek. Valójában a spanyolok hozták helyzetbe őket, a sportszerűségük mindenképp jeles (láttunk már olyat, hogy a könnyebb ellenfél reményében taktikázik egy tornán egy csapat az eredménnyel).

De vissza Prandellihez: nemcsak azért zseniális, mert Balotelliből kihozta a maximumot, és a vademberből csapatembert csinált – a jó hangulat szárnyakat ad, régóta tudjuk -, hanem azért is, mert Cassanóban is mindvégig bízott, és elsősorban kiszolgálást vár tőle, nem annyira befejezést.

Bár az igazi kiszolgálást természetesen Pirlótól várja. Eddig senkinek sem sikerült kikapcsolni őt a játékból, mert olyan hátravontan játszik, hogy igazából már a középcsatárnak ütköznie kellene vele, ha szeretné a támadás szervezésében megakadályozni. Löw azért küldte a pályára Kroost a jobb oldalon, hogy majd rendszeresen odalépjen neki, ehelyett alig találkozott vele. Pirlo mindig kivonta magát olyan területre, ahonnan fel tudott nézni, és ritmust adni egy támadásnak. Ha pedig esetleg szűken kapta a labdát, olyan eleganciával lépett rá és húzogatott, csinált testcseleket, hogy élmény volt nézni a játékát. A kiismerhető németek ellen nyilván könnyebb dolga is volt, most nehezebb lesz neki, mert a spanyolok ügyesebbek, gyorsabban fordulnak.

A nagy kérdés azonban az, találkozik-e egyáltalán vele valaki. Mert ehhez Torresnek, Llorentének játszania kellene, ők azonnal blokkolhatnák. Ha ők nincsenek, a három álcsatárból (Fabregas, Iniesta, Silva) kellene valakinek úgy mozognia, hogy esélye legyen vele ütközni, valamint elvenni előle a teret. Nem túl valószínű, hogy ez megoldható feladat.

Ha pedig Pirlo akár csak Montolivóhoz eljuttatja a labdát, vagy Marchisióhoz, még nagyobb területük lesz az olaszoknak. És bár a két középpályás eddig a kapu előtt bizonytalan volt, a döntőre természetesen feljavulhatnak. Tavaly augusztusban Montolivo gólt lőtt a 2-1-es barátságos olasz-spanyolon.

Mint ahogy abban is lehet bízni, Pirlo megkoronázza kivételes teljesítményét. Beszél a lába, mondta róla Marcello Lippi, és az átmeneti szürkeség után most tényleg maximálisan igaz az észrevétel.

A védelemben Bonucci tűnik bizonytalannak, egyszer hátba lőtte a társát a németek ellen, a spanyolok talán ott kereshetnek valamit, de ha hagyják betömörülni az olaszokat, nem lesz könnyű megbontani a védelmet.

Kényszerben

Az olaszok nem játszottak hátrányban az egész Eb alatt, nem tudni, hogyan hat rájuk a góllövési, egyenlítési kényszer. Lehet, hogy kicsit összezavarodnak, bár annyira nincs rajtuk nyomás, hogy rohamozhatnak is.

És akkor a spanyolok. Puyol hiánya nagyon érződik, akármerről közelítünk is. Meg egy csatáré. Del Bosque nyilván úgy gondolkodik, ha döntőbe jutottak, az álcsatárok sem annyira rosszak, hogy ne adjon nekik még egy esélyt. Három csatárral fog felállni, azt ígérte, de ne legyen kétségünk, nem Llorente, Torres és Negredo fog egyszerre kifutni.

Ha nem lesz meg a spanyolok sebessége, ha a pontrúgásokból továbbra is olyan veszélytelenek lesznek, mint eddig, felkínálják az esélyt az olaszoknak. Emellett Balotellire a német meccs után feltétlenül figyelni kell. Piqué és Ramos feladata nem egyszerű, mert egy önbizalomtól duzzadó játékosról van szó, hiszen ki emlékszik már arra, amikor az írek ellen Balotelli csak csere volt, és di Natale kezdett.

Az olaszokat pont nem fogja érdekelni amúgy, ha a spanyoloknál lesz többször a labda, mert ők egy Pirlo-, vagy egy Montolivo-indításra rendezkedtek be. A spanyoloknál viszont könnyen átcsaphat idegeskedésbe, hogy elbukhatják a nagy célt, a még senkinek sem sikerült címvédést. A Barcelona és a Real Madrid játékosai egyaránt megérezhették a szezonban, milyen az, amikor valami nem sikerül egy fontos pillanatban.

A portugáloknál végül is egy embert (Ronaldo) kellett kivenniük. Itt most kettőt biztosan (Pirlo, Balotelli), és akkor a harmadikról, negyedikről (Cassano, Montolivo) még nem is beszéltünk.

Del Bosque variációs lehetősége ugyanakkor nagyobb, a padról nagyobb lendületet adhat, és az sem kizárt, hogy Pedro akár már korábban is beáll – talán kezd is -, és benne meglehet az a sebességkülönbség, ami dönthet.

Nyilván folyamatos nyomás alatt kell és lehet tartani az olasz védelmet, mert azért láttuk, hogy még a legjobb védő, Chiellini is alá tud szaladni egy labdának. És azért ne legyen kétségünk, ha egy ilyen labda eljut valamelyik spanyolig, akkor ugyanolyan magabiztos lesz, mint Madzukic.

A spanyolok mellett szól a rutin, a két legutóbbi győztes döntő, és hogy ha van jó húsz vagy harminc percük, amikor rálelnek a helyenként hiányzó improvizációra és kreativitásra, akkor bárkit képesek megverni.