Menyhért, Mirjam
10 °C
25 °C

Dárdai megcsinálta, Pityke elbukta

2014.11.17. 23:53
Dárdai Pál váratlan szeptemberi kinevezésekor sokat emlegettek egy Pataki Mihály nevű szövetségi kapitányt. Azt mondták, azóta nem volt ennyire fiatal edző a válogatott élén. Hogy mi lesz a 38 éves Dárdai sorsa, azt még nem tudni, az akkor 36 éves Pataki viszont néhány hónapig volt csak kapitány, és – szemben Dárdaival – akkorát bukott, hogy életének hátralévő negyvenhét esztendejében egyetlen csapat kispadjára sem ült már le.

„Az újonnan megbízott szövetségi kapitány tegnap fent járt az MLSZ-ben és a PLASZ-ban, ahol közölte munkatársunkkal, hogy egyelőre csak figyeli és figyelteti a játékosokat. Szövetségi triálokat nem vesz tervbe. Csak ha úgy látja, hogy a legközelebbi ellenfelünk, a svájciak ellen úgy kell összeválogatnia a csapatot, hogy abban eddig egymás mellett és egymás mögött még nem játszott játékosok kerülnének össze, akkor tart esetleg egy-két összeszoktató tréninget.”

A Nemzeti Sport március 12-i száma közölte először a kapitányváltás tényét, mégpedig a kis hírek között eldugva. A fenti idézetből is kiolvasható, hogy a szövetségi kapitány akkoriban még nem feltétlenül a szó mai értelmében vett edző volt, inkább egy olyan csapatvezető, aki összeválogatta a tizenegy, szerinte legjobb formában lévő játékost, és felküldte őket a pályára. Jellemző, hogy a magyar futball első 28 évében 13 kapitány ült a padon, akiknek legtöbbször csak annyi dolguk volt, hogy a válogató bizottság által kijelölt csapat útját egyengessék.

1930-ban a futballunk éppen az egyik legmélyebb válságát élte, de hogy mekkora is a baj, az Pataki Mihály harmadik, egyben utolsó mérkőzésén, az olasz válogatott elleni Európa Kupa-meccsen derült ki. Az 1926-ba bevezetett profizmus kizsigerelte a játékosokat – jellemző, hogy a válogatott edzőtáborában nem a soros meccsre készültek, hanem a Hűvösvölgyben a szó szoros értelmében pihentek –, a legjobb játékosok egyre rosszabb formába kerültek a sorozatos terhelés miatt, többen megsérültek, a klubokat durva adók sújtották, és a túlélésre játszottak, megfelelő nemzeti stadion pedig, ahol legalább 50-60 ezer ember drukkolhatott, nem volt.

Szokatlan volt a teljhatalom

Pataki elődje, Földessy János ügyvéd és sportújságíró – nem ő volt akkoriban az egyetlen sportújságíró kapitány amúgy –, nem volt éppen sikertelen, hat meccsen három győzelmet, két döntetlent és egy vereséget jegyzett. Teljhatalmat kért magának, ami nálunk akkoriban szokatlan volt egy szövetségi kapitánytól, de ez volt a továbblépés garanciája: a szomszédos Ausztriában Hugo Meisl, az olaszoknál meg Vittorio Pozzo már egy egészen más vezetési stílust képviselt, olyat, ami jóval közelebb állt a szövetségi kapitánykodás mai fogalmához: nemcsak összeválogatták a tizenegy embert, de stratégaként viselkedtek.

Pozzo kidolgozta a biztonságos védekezésből indított villámgyors támadások taktikáját, Meisl a támadó fedezetekkel válaszolt a kihívásra. Nem véletlenül írta róluk Sebes Gusztáv, az Aranycsapat szövetségi kapitánya, hogy Vittorio Pozzo és Hugo Meisl volt az olasz és az osztrák labdarúgás naggyá tevője.

Ilyen korszakos zsenik ellen kellett volna szegény kis Pataki Pityke Mihálynak helyt állnia. Dárdaihoz hasonlóan ő is játszott a válogatottban, csakhogy csatárként, 24 meccsén 21 gólt szerzett. Világéletében az FTC játékosa volt, és örökké hű maradt szeretett klubjához. Öt bajnoki címet szerzett, az elsőket még a Fradi legendás, Soroksári úti pályáján, és egy írógépüzlet, amelynek tulajdonosa volt, biztosította megélhetését.

Győzelem vagy halál

Szövetségi kapitányként nagy feladatot vállalt. A Hugo Meisl ötletére bevezetett első Európa Kupa utolsó meccsén kellett helytállnia. A sorozat Ausztria, Csehszlovákia, Magyarország, Olaszország és Svájc részvételével 1927-ben indult, hasonló szervezettségű válogatott torna Európában addig nem volt. A csapatok bajnoki rendszerben, oda-vissza mérkőztek meg egymás ellen. 1930-ra már csak egy meccs maradt: a magyar–olasz Budapesten. Ha nyerünk, miénk a csehszlovák iparművészek által készített díszes Európa Kupa. Ha döntetlent játszunk vagy kikapunk, akkor az ötös mezőny utolsó előtti helyén végzünk.

Pataki két barátságos meccsen ült a padon az olaszok elleni sorsdöntő találkozó előtt. Az első ellenfél Svájc volt Baselben. A hazaiak erejét vagy inkább gyengeségét jelezte, hogy az Európa Kupában nulla ponttal az utolsó helyen végeztek, mi 5:4-re és 3:2-re vertük őket. Az áprilisi meccsen végül 2:2-t játszottunk, nem történt tragédia, a közvélemény Pataki iránti szimpátiája megmaradt.

„Nagy előny volt a svájci csapat számára, hogy a megszokott gyepes talajon játszhatott – értékelt a kapitány a Nemzeti Sportban. – Egyébként is a svájci csapat gyors és jó, és aránylag szabálytalan játéka frappírozta a magyar együttest s nehezen találtak magukra a mieink.”

Az olaszok elleni, döntőnek beillő Európa Kupa meccs előtt tíz nappal is volt egy fellépése a válogatottnak: Prágában kellett helytállni Csehszlovákia ellen, ami egy újabb döntetlennel (1:1) sikerült is.

No, van már jegyed a magyar–olaszra?

A sajtó ekkor már a magyar–olasz meccstől volt hangos. Vezércikkben ment a sajnálkozás, hogy Budapesten miért nem építették már fel nemzeti stadionunkat, ahol nemcsak 30 ezer ember szoronghat, hanem akár 70-80 ezer is szurkolhat, mint Bécsben vagy Rómában. A római tudósító időről időre jelentkezett az olasz szövetségben felszedett pletykákkal, a mérkőzésre a magyar nagyságok – köztük Bethlen István miniszterelnök – is hivatalosak voltak, és kiderült, hogy a Magyar Rádió, fennállása során először, Pluhár István révén élőben közvetíti a mérkőzést. Szükség is volt rá, mert az összes jegy elkelt, egy újpesti kocsmáros pedig fizetős rádióhallgatást szervezett az Erdélyi étterem teraszára. Ülőhely ötven fillér, állóhely negyven fillér. Ekkor született a korabeli vicc: – No, van már jegyed a magyar–olaszra? – Van. – Milyen? Korsó? – Nem. Söntés!

A lap  kifejezetten barátian viszonyult a vendégeinkhez, mintha már előre fel akarná készíteni a közvéleményt az esetleges vereségre: „Hogy 1926-tól kezdve, amióta az olasz futballt is a fasizmus irányítja, a szerényebb múlttal szemben annyira kiváló szerepet bírt játszani a nemzetközi életben, azt csak részben írhatjuk az olasz futball színvonalának gyors emelkedésének számlájára. Az olasz színvonal talán még nem az első Európában, de senki sem tagadhatja meg az azúroktól a nemzeti becsületért való rajongani tudás, az önfeláldozó elszántság, a lehetetlent nem ismerő akarat maximumát. A magyar futball a sors kedvezőtlen játéka folytán nem tudja igazi tizenegyét, igazi tudását felvonultatni az olaszok imponáló lendületével szemben.”

És jött az Üllői úti katasztrófa

Ami ezután történt, az maga az 1924-es egyiptomi csapáshoz (0:3 az olimpián), a berni 2:3-as vb-döntőhöz, az 1969-es marseille-i 1:4-hez vagy a szovjetek elleni 0-6-hoz mérhető tragédia. De mivel hazai pályán, ráadásul az Üllői úton szenvedtük el a nagy verést, így leginkább az 1997-es, jugoszlávok elleni 1-7-hez hasonlítható a döbbenet.

Merthogy 5:0-ra kapott ki a magyar válogatott Pataki Mihály harmadik mérkőzésén. Az első félidőben Meazza szerezte meg a vezetést, a második félidő elején megsérült Titkos, és mivel csere nem lehetett, már csak a gólarany volt kérdéses. Meazza lőtt még kettőt, majd jött Magnozzi, és végül Costantino állította be a végeredményt. A negyvenezer néző nem tüntetett, csendben nézte végig a vergődést, azaz dehogy nézte végig: 0:2-nél menekülésszerűen hagyták el a pályát, hogy bevillamosozzanak a városba az 52-essel vagy a 61-essel. Pozzót, az olaszok kapitányát megdöbbentette a jelenet: „A magyar közönség lovagiasan viselkedett a gólözön dacára is. [...] A pesti közönséggel aligha tudta volna az olasz csapat véghezvinni két év előtti római bravúrját, amikor 0:2-ről megnyerte a meccset.”

Miniszterelnök Úr! Ez a magyar állam szégyene is

Pataki Mihály
Pataki Mihály
Fotó: Wikipedia

Egy biztos: semmi sem mehetett már úgy, mint addig. „Ezt a gárdát nem lehetett céltudatosan foglalkoztatni, mert semmi másra nem volt szüksége, mint arra, hogy pihenjen. Ennek a seregnek egyetlen orvossága lehetett volna az, hogy ne kerülhessen ilyen nagy próbatételre” – írta a Nemzeti Sport. A vezércikkében egyenesen Bethlen miniszterelnököt szólították meg, aki az FTC-klubház erkélyéről nézte végig a meccset: „Miniszterelnök Úr! Ez a 0:5 nemcsak a magyar futball, hanem a magyar állam szégyene is.”

A csúnya égés után Pataki Mihályt, a már nem annyira népszerű Pitykét senki sem marasztalta a szövetségi kapitányi poszton, igaz, senki nem is tette felelőssé a bukásért. 36 évesen pályafutása utolsó mérkőzésén ült a kispadon, és ezt mondta, amikor az újságírók nyilatkozatot kértek tőle közvetlenül a meccs után: „Az első húsz perc volt az a periódus, amelyben adva volt a vezetést megszerezni. Az olaszok szabadrúgásból rúgott gólja szerencsével sikerült. A gól az olaszokat megnyugtatta, a mieink pedig még idegesebbek lettek. A vereség nagyon súlyos, a gólarány azonban nem fejezi ki hűen az erőviszonyokat. Legjobb emberünk, Titkos kidőlése teljesen képtelenné tette a csapatot az ésszerű játékra. A csatárok legnagyobb hibája az volt, hogy nem laposan játszottak. Az olaszok mai játékukkal bebizonyították, hogy méltó kezekbe került az Európa Kupa."

Felébredt az örömteli álmodozásból

Az MLSZ elnöksége Pataki Mihálytól megvonta az ideiglenes megbízást, és válogatóbizottságot neveztek ki. A kapitány az a Minder Frigyes lett, aki már 1908-ban ült a válogatott kispadján, és ez idő tájt a jégkorongozók szövetségi kapitánya is volt. Az 1930-as katasztrófa után 13 meccsen át nem tudtuk legyőzni az olaszokat – így az 1938-as vb-döntőben sem –, ez csak az 1952-es olimpián sikerült Puskáséknak. Pataki visszament szeretett klubjához, az FTC-hez, ahol a vezetőedzőket segítette meglátásaival, és az ő javaslatára vezették be a klubnál az 1926 után kitalált, a középpálya felértékelődését hozó WM-rendszert.

1944-ig állt a Ferencváros alkalmazásában. 1977-ben őt is meghívták a Ferencváros ezredik, Békéscsaba elleni bajnoki mérkőzésére, ahol Harót János klubelnöktől megkapta az FTC aranyjelvényét, nem sokkal később pedig meghalt. Egyik utolsó levele az öregedés leírásának is megindítóan szép dokumentuma: „Szívesen emlékezem napsugaras gyermekkorom éveire, a futballra, az FTC-re, a magyar labdarúgó sportra, amelynek 37 évig álltam szolgálatában. Amikor azonban örömteli álmodozásomból felébredek, kissé keserű szájízzel veszem tudomásul, hogy az idő eljárt felettem, és életútjának végét járja már a vén csatár.”