Apámat megalázták, anyám nyugdíjából bundáztam

„Ha nincs az a szovjetek elleni vitatott gól, talán minden másként alakul. Akkor megnyerjük a meccset, esetleg kijutunk az Eb-re, én pedig itthon maradok. Bajnoki címeket nyerek, és ott leszek a vb-n. Nem így lett. Mert 2-2 lett Tbilisziben. Egy pont hiányzott az Eb-hez. Nekem az az egy válogatottság jutott 1979 májusában, 75 ezer néző előtt. Aztán augusztusban jött a dobbantás és az amerikai élet itt, a Csendes-óceán partján” – mondta Tóth Zoltán egyszeres magyar válogatott.

Rancho Santa Fében ülünk, San Diego legelegánsabb és legdrágább kerületében. Tóh háza egy domb tetején áll, a panoráma irigylésre méltó – egyik oldalról egy tavat, a másikról az óceánt látja –, és márciusban már kora nyarat idéző a hőmérséklet. Most költözött ide, olasz feleségének, Teresának megtetszett a környezet, neki is, lecsaptak a telekre. Két fiuk már nem velük él, 25 éves lányuk igen.

„A két csúnya fiam mellett lett egy gyönyörű lányom is” – viccelődött.

Az egykori újpesti kapus 60 éves múlt december végén, 1979-ben hagyta el Magyarországot. 32 NB I.-es meccs után az Egyesült Államokat választotta, ahol akkor próbálkoztak meg először a futball felépítésével. Pelé, Beckenbauer, Cruyff, Chinaglia ott vezetett le. Az amerikai bajnokság emiatt különösen vonzó volt. És persze a szabadság, az önmegvalósítás is vonzotta a futball mellett.

Itthon eladta a kocsiját, hogy a disszidálás költségeit előteremthesse, de így is csak öt dollár maradt a zsebében, amikor szeptemberben New Yorkban találta magát. Emlékei szerint nagyon bántotta, hogy emiatt nem tudott megnézni egy képzőművészeti kiállítást a Metropolitanban. Ez akkora nyomot hagyott benne, hogy még az angol önéletrajzában is visszatérő motívum.

De ne szaladjunk ennyire előre, mert a sikereket tüskék előzték meg.

Tóth családi háttere kifejezetten fontos, mert édesapja, Tóth György  1939 és 1948 között 15-szörös válogatott kapus volt. 1948-ban zsinórban harmadszor nyerték meg az Újpesttel a bajnokságot. Ezek után felfoghatatlan volt, hogy a következő szezonban már nem számítottak rá. Ráadásul mindezt nem közölték vele kulturált keretek között, hanem úgy vette észre, hogy létszám felettivé vált, hogy a szezon elején hiába kereste a nevét az öltözőben. Felvilágosították, ne keresse a nevét, már nincs szükség rá.

Kevés megalázóbb pillanatot lehet elképzelni ennél.

„Ma már nincs jelentősége, ki tette ezt vele az újpesti vezetők közül. Ma már csak egy semmitmondó név, akkor élet és halál ura volt.

Az a kommunista vezető elvette Szűcs Sándor életét is, akit rábeszélt a disszidálásra, aztán egyedül hagyták.

Mert vele, a híres középhátvéddel kitűnően lehetett példát statuálni. Szűcsöt felakasztották.”

Tóth György nem is szerette volna, ha fia az Újpest játékosa lesz, ezért az MTK-ban kezdte, de átcsábították a lila-fehérek. Az édesapa rengeteget foglalkozott a gyerekével – Tóth Zoltán csak később értette meg, hogy erre mekkora szüksége volt. Megalázását, kitaszítottságát persze  az édesapa sohasem bocsátotta meg a pártfunkcionáriusnak, a fia meccseire nem ment el soha, csak ha idegenben vagy a Népstadionban látta a kapuban.

1977-ben láthatta először az NB I.-ben, a szezonnyitón. A 21 éves Tóth Zoltán megkapta a lehetőséget, hogy a hazai ligában akkoriban rendre dobogós Újpestben ő legyen a kapus. Az előző évben veretlenül bajnok Vasassal kezdte a szezont a Dózsa, és 1-0-ra nyertek. 80 ezren láthatták az ifjú Tóth vetődéseit, védéseit.

A Honvéd ellen is megúszta gól nélkül – akkor is nyertek –, aztán jött a Fradi elleni meccs.

„Nagyon jól ment a védés, jó napom volt.

Fazekas Laci odaszólt, ha ilyen jól védek, nagyon vigyáznom kell a helyemre. Mert ha így folytatom, kiraknak, mert rég megegyeztek döntetlenben.

Ebedli lövése majdnem tökéletes volt, rajta voltam, érintettem a labdát, de bekaptam. 1-1 lett a vége. Ha nem értesítenek a bundáról, talán még az a nehéz labda is megvan. Ki tudja, tudat alatt mit okozott bennem. El tudják képzelni ezt a fonák és groteszk helyzetet? Életem egyik nagy meccse lehetett volna, de hát az eredmény rég nem rajtunk múlt. Mi csak egyszerű, olcsó és eldobható kellékek voltunk a bábszínházban.”

Tóth úgy érezte, mivel a bunda átszőtte az egész bajnokságot, ezért is nem volt sikeres akkoriban a magyar foci. Mert nemzetközi meccsen, amikor nem fért bele a hiba, akkor is hibáztak a kapu előtt. Vagy épp nem olyan tempóban futott vissza a csapat, a védő, ahogy azt megkövetelte volna egy nemzetközi kupameccs tempója, és törvényszerűen jött a gól.

Az Újpest az 1977–78-as UEFA-kupa-kiírásban a Linzet kapta az első körben. A hazai 7-0 feledtette az idegenbeli 3-2-es vereséget, majd jött a spanyol Bilbao. Itthon 2-0, kint hosszabbításban 0-3. Tóth a kinti meccsen bravúrokat mutatott a korabeli visszaemlékezések szerint, a válla azonban megsérült a 85. percben. A mindent eldöntő harmadik találatot már Rothermel kapta.

Egy év múlva a BEK-ben a Brno ellen 2-0-ra vezettek az első félidőben, de szokatlan volt, hogy a csehszlovákok nem állnak le, hanem támadnak, és öt perc alatt egyenlítettek is a második félidőben.

„A hazai bajnokságban nem voltak kiélezett helyzetek, feleslegesen meg minek törték volna magukat a társak. Ha nem így van, Bilbaóban is nagyobb esélyünk van a továbbjutásra. Ha meglett volna a koncentráció a hazai meccseken, nem indultunk volna hendikeppel egy idegenbeli, nagy téttel bíró visszavágón. Megesett, hogy szerencsétlen Mandák Attila kölcsönkért, betette a közös kasszába a pénzt, a prémiumot azonban nem vehette fel, mert másnap kitették a csapatból. Fizetett, hogy bundázhasson, majd kirúgták.

Nekem pedig anyám nyugdíjához kellett nyúlnom, hogy be tudjak szállni a bundába. Akkor megfogadtam, ilyen többet nem lesz. Mindig azt gondoltam, ha sakkozni akarok, nem úgy ülök le, hogy előre megbeszélem a döntetlent, és ezzel minden el van intézve. Azzal nem leszek több.

Tóthnál a pohár fokozatosan telt be, az édesapjával való elbánás, az előre megbeszélt eredmények mellett, nem kedvelte, hogy amikor nagy meccsekre utazott a válogatott, vagy az Újpest, akkor is a meditálás és a megfelelő mentális felkészülés helyett a seft és a csempészés érdekelte leginkább a csapat java részét. Kevésszer merült fel, hogy arról beszéljenek, hogyan lehetne megnyerni a soron következő meccset. Az ellenben mindenkit izgatott, hogyan visznek haza Tbilisziből színes tévét.

Állítja, nem egyedül neki volt elege ebből a rendszerből, hanem sokan másoknak is, például a védelem tengelyéből Harsányi László is lelépett , ahogy a ferencvárosi Magyar István is fontolgatta a távozást. No meg Törőcsik András és Schumann Péter is. Most egy kórházi szobában fekszenek.

„Ha akkor valamelyik velem tart, esetleg mindkettő, garantálom, hogy nem így végzik.

A szívem szakad meg, amikor látom őket, amikor olvasom a híreket, hogy Petinek, a Sünnek le kellett vágni a lábát, Törő pedig az alkohol rabja.

Könny szökik a szemembe. Törő balesete után bementem a kórházba, hosszú évekig nem láttam utána. Azt mondta nekem, ne menj el. Akkor is elérzékenyülök, ha erre a jelenetre gondolok. Pontosan érezte, hogy nem fogjuk sokszor látni egymást. Mert én menni akartam, tele voltam tervekkel. A katonaságnál őt is ugyanúgy szívatták, mint engem. Amikor ízeltlábúnak hívott az egyik főtörzs, azzal is telt a pohár, gyűlt bennem a méreg. Kopasz voltam, uralkodtak rajtam, én pedig egyre nehezebben viseltem. A pártban viszont úgy gondolták, nekem fegyelmet kell tanulnom, mert abból még baj nem volt.”

Elmesélt még egy sztorit, hogy miért fokozódott benne a rendszer iránti utálat. Katona volt, megsérült a lába az egyik győri bajnokin, menetrend szerint ment a Sportkórházba. Már meg is kapta a bódító folyadékot, perceken belül tolták volna a műtőbe, amikor a katonaságtól odacsörgött valaki, hogy őt kizárólag a Honvédkórházban kezelhetik, hiszen a katonáknak ott van a helyük. Összeszedte magát, felhívta a testvérét, hogy tegyen valamit.

Végül elintézték, hogy a Sportkórházban, az előre kiszemelt specialista műtse meg, nem pedig az, akitől tartott, hogy összekaszabolja a sérült combját. „Már alig lehetett érteni, mit beszélek, az utolsó erőmmel mondtam el a testvéremnek. A műtétet végrehajtották, igaz, nem reggel nyolckor kerültem sorra, hanem valamikor délután. De a lábam legalább még évekig jó lett.”

A dobbantás

1979-ben az Újpestet augusztus végén Cádizba hívták tornára, ahol a Barcelona és a Flamengo volt a másik két résztvevő. Akkorra érett meg véglegesen benne a gondolat, akkorra tervelte ki, mi kell a dobbantáshoz.

Az első fordulóban még ott állt a kapuban, a Volán ellen nyertek 2-0-ra, és neki az volt az utolsó NB I.-es találkozója. Akivel tudott, kezet fogott, a közönség pedig meglepődve nézte, miért megy körbe a stadionban.

Ez volt az utolsó tiszteletköre a Megyeri úton.

Amikor a disszidálás körülményeiről kérdezem, eszébe jutott, hogy megnézi az egyik bőröndjét, hátha benne van a naplója. Megtalálta, meg is mutatta. Aprólékosan vezette, a szálkás betűk között kiemelkedett a „bajnokok vagyunk” hatalmas betűkkel, és a dobbantást is határozottan kiemelte.

„Mindent egészen pontosan regisztráltam. Precíz ember voltam a kapuban is. Azt nem gyűjthettem össze, de tudom, hogy így van:

megjelentek olyan hírek, hogy a baszk terrorszervezet, az ETA rabolt el.

Arra nem emlékszem, hogy itthoni vagy kinti újságban, netán híradóban hangzott el ez a mondat. Östreicher Emil menedzser akkor is zseniálisat húzott, Szentmihályi Antal képét adta oda az újságoknak. Őt keresték, nem engem. Misinek pedig ebből baja nem lehetett. Azt sem írtam fel külön, hogy amikor a besúgók nem figyeltek, elkértem a Blanco hotelben annak a szekrénynek a kulcsát, amelyikben az útleveleket őrizték. Szerencsére odaadták. Magamhoz vettem az útlevelem, és irány Madrid. Egy Fiatot béreltünk, Córdobában álltunk meg aludni. Erdélyi Pista állt a helyemre, mély vízbe dobták, Zico egy szabadrúgásgólt belőtt neki. 2-0-ra kikaptunk, sajnáltam a fiúkat, a klubvezetőket persze eszembe sem volt.”

Azt gondolja, méltó büntetés volt az Újpestnek, hogy  akkor pattant meg, amikor nagy szükség lett volna a védéseire. Pár hét múlva ugyanis a Dukla Prága ellen kellett BEK-meccset játszani, és a 3-2-es hazai győzelem után idegenben 2-0-s vereség és kiesés jött.

A csapattagokat részletesen kihallgatták, de nem sokra jutottak, mert mindenki előtt titokban tartotta, egyedül Schumann tudott róla, felületesen, a részleteket ő sem ismerte. Ő volt viszont a kézbesítő, amikor hazatértek, és a Tóth által küldött pénzt elvitte a szülőknek. Egyenes volt, nem tette zsebre, de nem is akart velük beszélni, csak becsúsztatta a postaládába a borítékot.

Amikor észbe kaptak a belügyben, az édesanyját utána akarták küldeni. Hogy majd ő hat rá érzelmileg, jobb belátásra téríti, és hazahozza a fiát. Erről azért tettek le, mert azt sem tudták, hol keressék. Csak később derült ki, hogy három hét csövezés – szó szerint így használta, a szlenget sem felejtette el – után meg sem állt Amerikáig.

Amikor az első szökésben töltött éjszakájáról kérdeztem, elmondta, álmatlanul forgolódott, de az az érzés uralkodott el rajta, hogy ennél csak jobb jöhet, bármerre is veti majd a sors. Hiába a nulláról kell kezdenie, a katonaságnál nem egzecíroztatják, és nem vezényelnek neki a párttitkárok. Tudta, hogy tűrnie kell a kudarcot, különben elveszik. Nagy tettvágy volt benne, mintsem félelem, bízott benne, hogy tudja kamatoztatni a képességeit, hogy szükség lesz rá a kapuban. Egy Amerikában élő magyar menedzser elő is készítette a terepet, nem a vakvilágba ment. Madridból repült New Yorkba.

Az Újpest egyébként a szezon végén második lett.

Az eltiltás rá is érvényes volt, ezért két évig csak a teremfoci-bajnokságban szerepelhetett, másként nem tudta volna magát eltartani.

75 ezer dollár volt az első keresetem, aminek csak azért van jelentősége, mert Magyarországon 75 ezer forint prémiumot kaptam a bajnokságért.

A forint és a dollár között pedig már akkor is volt különbség, még ha nem is annyi, mint most. 75 ezer dollár egyébként ma is elfogadható fizetésnek számít.

A játék jól ment, a kétéves eltiltásom alatt persze nagy pályán nem játszhattam, de Amerikában hokiméretű palánkkal körbe vett pályán új bajnokságot szerveztek, és pénzt is tettek bele. Nekem kapóra jött. Itt egyszer akartak rábeszélni a bundára, nem jött össze. Igaz, a tulaj nem is örült, én meg otthagytam a csapatot. Minden porcikám tiltakozott ellene.”

Hatszoros bajnok lett, a bajnoki aranygyűrűket – nemcsak a kosárlabdában a futballban is ilyeneket adtak – büszkén mutatta meg, őrzi valamennyit. San Diegóban az egyes mezt visszavonultatták, így tisztelegtek előtte. A futballal laza a kapcsolata, de ha kell, szívesen tart kapusedzéseket.

Az amerikai álom

Egyszer azért került be a hírműsorokba, mert a második gyereke, Chris igazán ritka szívbetegséggel született. Olyan műtétet addig nem hajtottak végre az USA-ban. A fociszerető professzor annyit mondott neki: „Te megvéded a kaput, én pedig megvédem a gyerekedet.” Chris Toth most a strandfoci-válogatott kapuját védi.

Legnagyobb fia a Zaki nevet kapta, nem a véletlen műve az asszociáció az Aranycsapat középpályására, Zakariás Józsefre.

„Akárhányszor felteszem magamnak a kérdést, hogy így csinálnék-e mindent, igennel felelek. Lehet, ha Törő jön, akkor Spanyolországban maradunk, mert keresettek lettünk volna. Törőt simán el tudtam volna képzelni a Barcelonában. De nem csak én, mások is, neki ott lett volna a helye.

Nem kizárt, hogy lehetett volna egy európai szintű karrierem, de mérnökként Amerikában tudtam csak kiteljesedni, ez a meggyőződésem. Sokat tanultam a foci mellett, és ennek hasznát is vettem.”

Sokszor gyötörte a honvágy – sokszor siratta a régi életét –, hiányzott neki a magyar beszéd, az ételek, az irodalom, a viccek. Hofi poénjaira most is emlékezett, felidézett párat.

„Újpesten nőttem fel, mi hetekig beszéltünk arról, hogy milyen volt labdaszedőként átélni, amikor Bene kiszedte a portugál kapus kezéből a labdát. Ezek az emlékek, ez a futballkultúra nyomot hagy a szívben és a lélekben is.”

Azonban nem hátrált meg, mindenáron meg akarta mutatni, hogy vinni fogja valamire. A lelke akkor nyugodott meg igazán, amikor az édesapja még a rendszerváltozás előtt meglátogatta. Béreltek egy autót, és elindultak az országban, igyekezett mindent megmutatni neki.

Megértelek, hogy eljöttél. Ezt mondta nekem. Nemcsak megnyugvást adott, hanem fel is oldozott.

Nem volt bűntudata azért, mert szerette volna kihozni magából azt, amit otthon nem lehetett, amiben rendre megakadályozták.

„De azért mégiscsak a hazámat hagytam el. Szorongva ejtettem ki ezt sokszor. Ma már nyilván minden más, amikor könnyen lehetett Amerikába eljutni. A szüleimet mégsem láthattam éveken át. A bátyámat sem. És hát mégiscsak magyar a szívem, a vérem. Pár hónapig nélkülöztem, utána nagyon sokat kaptam ettől az országtól. Egy olasz feleséget, tőle három gyermeket, harmadiknak egy gyönyörű lányt, Gabit. Így sikerült nekem ez az amerikai kaland.”

Az első részben a szintén egyszeres válogatott Jancsika Károly beszélt az életéről, aki most krupié Las Vegasban.  A harmadik részben a New York mellett élő Szalay Tibor szólal meg, aki a Barcelonában futballozott, és Puskással, Kubalával is volt egy csatársorban. 

(Címlap és borítókép: szarvas / Index)