Menyhért, Mirjam
12 °C
24 °C

Nagy Ádám, aki tanulni ment a játékostemetőbe

GettyImages-590529236
2016.10.06. 15:27 Módosítva: 2016-10-06 17:20:45
Nagy Ádám, az FC Bologna és a magyar válogatott középpályása az Európa-bajnokság után igazolt az olasz első osztályba. Sokan nem értették, miért döntött így, mások féltették, ám az eddig eltelt időszak önmagáért beszél: csapata mind a hét bajnokiján játszott, hatszor kezdőként. A játékossal az eddigi bolognai tapasztalatairól, a beilleszkedésről és az olasz fociról beszélgettünk, de közben sok minden szóba került, például hogy miért jobb néha anyámasszonykatonájának lenni, vagy hogy meg tudja-e szorítani az olasz konyha a magyart.

Hogy néz ki egy heted, edzés szempontjából?

Egy olyan héten, amikor csak vasárnap játszunk, a hétfő pihenőnap, a kedd és a szerda nagyon erős, akkor kapjuk meg a legnagyobb terhelést. Azután már egyre inkább a meccsre figyelve készülünk, de még a csütörtök is elég kemény.

Az edzéseken milyen nyelvet használtok?

Olaszul megy a kommunikáció. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy már mindent teljesen értek, de szerencsére, ha valami olyan van, amit százszázalékosan meg kell értenem, akkor elmondják angolul, de nyilván egy passzgyakorlatot azért ért az ember.

Abban, hogy a Bolognához igazoltál, volt-e esetleg szerepe annak, hogy már korábban is szeretted az olasz focit?

Jó kérdés, mert biztos sok emberben felmerült, miért jöttem ide. A többi lehetőségről nem beszélnék, azt az időszakot már lezártam. Nem is tartom lényegesnek, és a klubommal szemben sem lenne etikus arról beszélni, mi volt. Sokkal több értelmét látom elmondani, hogy miért a Bolognát választottam. Egyrészt az én véleményem szerint – és szerintem rengeteg ember hasonlóan gondolja – az olasz bajnokság ott van a top öt bajnokság között. Függetlenül attól, hogy nálunk úgy van megbélyegezve az olasz foci, hogy a “magyar játékostemető”. Sajnos az elmúlt évek során tényleg nem volt olyan játékos, akinek olyan nagyon kijött volna itt a lépés, de én nem ebből indulok ki, mert azt gondolom, hogy ugyanúgy adott a lehetőség itt is. Hogyha az ember él vele, és mellette keményen dolgozik, akkor nem hiszem, hogy Olaszország feltétlenül játékostemető lenne.

olasz bajnoki valahova

A te döntésed volt a Bologna, vagy a téged menedzselő CMG-é?

Szerintem az egy sztereotípia sokaknál, főleg, aki nincs benne a fociban, hogy “hú, biztos a játékosügynök járt itt a legjobban”, ami egy elég nagy butaság. Megvoltak a lehetőségeim, és én voltam az, aki azt mondta, hogy “igen, ide szeretnék jönni”. Sokat nyomott az összképben, hogy nagyon régóta figyeltek. A Bologna talán egyike volt azoknak a kluboknak, akik a legrégebb óta követték a meccseimet, már az Eb előtt is. Az is fontos volt, hogy tudjak a klubnál beszélni az vezetőedzővel, a másodedzővel, és olyan visszajelzést kapjak tőlük, hogy tisztában vannak a képességeimmel, és megvan velem a tervük a jövőre nézve. Hogy fel akarnak építeni, kész játékost akarnak faragni belőlem. Ez az egész nagyon megfogott, megtetszett. Ehhez még hozzájött, hogy az olasz bajnokságot sokkal taktikusabbnak tartom, mint bármelyik másikat, így itt nagyon jól el tudom sajátítani a mozgásokat mint védekező középpályás, de mint támadó-középpályás is. Függetlenül attól, hogy valaki a 6-os vagy a 8-as poszton játszik a 4-3-3-as játékrendszerben, fontos, hogy taktikailag is érett legyen, tudja, hol a helye, mikor és hová kell húzódni támadáskor vagy védekezéskor.

Azt gondolom, hogy ez az igazolás még jobban összejött, még jobban sikerült, mint vártam. Akár a klubra gondolok, akár magára a csapatra vagy a városra, szóval minden így együtt. Szakmailag pedig ott tartok, amit kitűztem magamnak, szépen lassan, fokozatosan megyek feljebb és feljebb a lépcsőfokokon.

A vezetőedző, Roberto Donadoni személye is szerepet játszott a döntésben?

Persze, főleg abban, hogy a Bolognát érezzem a legjobb döntésnek. Bármikor, amikor valami kérdésem volt a csapattal kapcsolatban, tudtam vele beszélni, kommunikálni, és ez is nagyban befolyásolt.

Amióta a játékosa vagy, azóta is ilyen jó maradt a viszonyotok?

Igen, szerencsére. Nyilván nem baráti, hanem játékos és edző viszonya van köztünk, ami szerintem így jó, így a helyes. De ha bármi problémám van, odamehetek hozzá, akár a focival kapcsolatban vagy a taktikával vagy bármivel, és rögtön mondja, amit gondol, és segít. Edzés előtt is általában odamegy játékosokhoz, megkérdezi tőlem is, hogy vagyok, minden rendben van-e, hogy aludtam. Ezek nyilván apróságok, nüansznyi dolgok, nem vagyunk már kisbabák, hogy erre rászorulnánk, de ez a sok apróság nagyon megkönnyíti az új közegbe való a beilleszkedést, és segít, hogy jól tudjak teljesíteni.

Donadonit a játékosmúltja miatt is és edzőként is hatalmas tisztelet veszi körül, tényleg ha itt Bolognában mond valami, akkor arra mindenki egyből odafigyel, és tudja hogy akkor az úgy van.

Lehet azt mondani, hogy te egy olyan bajnokságba igazoltál, ami a legerősebb oldaladnak a legjobban fekszik? Én úgy látom a játékodat, hogy abban meghatározó a jó helyezkedés, a fejben való gyorsaság, amit talán Olaszországban lehet a legjobban kihasználni, mert ott a “leggondolkodósabb” a játék.

Örülök, hogy így látod, de amellett, amit mondtál, fontos, hogy fizikálisan is megadja a motivációt. Tudom, hogy mik az erősségeim, amikhez passzol ez a bajnokság, de ezekben is van hová fejlődnöm, mellette pedig fizikálisan is erősödnöm kell, ez nagyon fontos középpályásként, és persze megvannak azok a dolgok is, amikben nem feltétlenül vagyok a legjobb, de itt ezekben is tudok fejlődni.

Mi az, amiben szerinted a legtöbbet tudnál fejlődni, illetve miben kellene?

A támadójáték. Úgy érzem, hogy amikor támadóbb szerepkörben játszom, lásd például az első Olasz Kupa meccsünket, akkor bennem van, hogy taktikailag szabadabb pozícióban vagyok, és kicsit bátrabban tudok előremenni. Itt Olaszországban abban is rengeteget tudok fejlődni, hogy akkor is többet menjek előre, amikor védekező-középpályás szerepkörben vagyok.

Az Inter elleni meccsről kérdeznélek, bár már régen volt, de úgy láttam, hogy a Banegával azért nem volt egyszerű. Volt már ennyire nehéz ellenfeled, mint az argentin válogatott irányító?

Nagyon nehéz volt tényleg, de azért, mert az Inter egész játéka úgy épült fel, hogy megossza a középpályánk figyelmét. Gyakorlatilag nem is lehetett csak a Banegára figyelni, mert olyan mozgásokat csináltak, olyan váltásokat, hogy elég volt egy tizedmásodpercre elgondolkoznom, és az már elég is a felpasszra, amivel ha megfordult, akkor onnantól életveszély. Pont ezekből látszott, hogy mi is az a taktikai gondolkodás, amiben még van hová fejlődnöm.

Az, hogy egy meccsen belül is rengeteget változtatod a helyed a pályán, védekezéstől egészen a letámadásig, teljesen tudatos?

Persze, azért taktikailag rengeteget készülünk az ellenfelekből, tudjuk, mikor van lehetőség letámadásra, és mikor kell egy kicsit visszább állni. Nyilván a meccs is adhat egy-egy szituációt, de nem lehet megtenni, hogy egyedül kirohanok, a többiek meg nem jönnek, mert úgy teljesen felesleges az egész. Vagy együtt csináljuk, vagy semmi értelme. Ezek a dolgok szerencsére mennek, de rengeteget dolgozunk is rajta, rengeteget edzünk, hogy ez működjön.

Olykor mintha keresztben is bejátszanád a pályát, vonaltól vonalig, ez mennyire elvárás az edző részéről?

Lehet, hogy alkalomadtán néha elkap a hév, és túl sokat futok, akár már fölöslegesen is, de azért van egy-két olyan szituáció, amikor ezzel kisegítem a csapattársamat. Azért futok, hogy addig ő vissza tudjon zárni.

Mennyire vagy magaddal szemben kritikus?

Szerintem az vagyok, de végül is ez viszi előre az embert. Jó, persze egy mérkőzés után van, hogy az ember megveregeti a saját vállát, mert valami jó dolgot csinált, de azért mindig tudni kell, mik voltak a hibák, és arra törekedni, hogy azokat minél hamarabb kijavítsuk. Ez szerintem az élet többi területére is igaz.

Mit tudnál mondani egy mostani 12-13 évesnek, akit nem tartanak annyira tehetségesnek? (Nagy Ádámot itthon 12 évesen eltanácsolták futballtól.)

Bennem 12-13 évesen még egyáltalán nem volt meg az a céltudatosság, hogy azért focizom, hogy később ez legyen a hivatásom, a munkám. Szerintem az egyik legfontosabb dolog, hogy egy 12-13 éves ne azért focizzon, mert esetleg a szülők erőltetik, mondjuk mert az apuka a saját be nem teljesített álmát akarja a gyerekén keresztül megvalósítani. Hanem azért, mert szívből jön és csinálni akarja.

Ami a tanácsot illeti, talán azt mondanám, hogy nem feltétlenül az a jó, ha beáll a sorba. Természetesen nem arról van szó, hogy az edzésen ne kövesse a társait, és ne csináljon velük együtt mindent úgy, ahogy az edző kívánja. Hanem arról, ha valami butaságról, hülyeségről van szó, akár a pályán kívül, akár edzésen, még akkor is, ha a társaság nagyobbik része benne van. Tudom, hogy ilyenkor nemet mondani a legnehezebb, ráadásul a többiek is elkezdenek piszkálni, hogy “miért vagy ilyen …?” – nyilván sejted, miről beszélek. Szóval talán ez a legnehezebb fiatalon. Persze ez nem azt jelenti, hogy legyél kiközösítve, mondjuk egy jó társaságban ilyen nem is fordulhat elő. Viszont főleg az akadémiákon szerintem elég tipikus jelenség, hogy van az erősebb mag, akik a hangadók, és általában azok viszik el az egész társaságot, ha elviszik, negatív irányba. Mindig szokott lenni valaki, aki azt mondja, hogy ő ezt nem akarja, nem csinálja, a többiek meg elkezdik piszkálni, hogy ne legyél ilyen anyámasszonykatonája, gyere csináljuk. Ez nem feltétlenül követendő dolog szerintem.

Térjünk vissza Bolognához, hogy érzed magad a csapatnál, milyen a viszonyod a csapattársakkal, és mennyire tetszik maga a város?

Hihetetlenül szép a város, az emberek kedvesek, fantasztikus a gasztronómiája, tényleg minden nagyon szép és jó, de ez persze csak egy másodlagos dolog a foci szakmai része után, szerencsére azzal is minden rendben van. Nyilván hiányzik Budapest, most kezdem megérteni, hogy miért mondják azt, hogy egyedülálló, de itt Bolognában is nagyon, nagyon jól érzem magam.

A következő kérdés elég hülye, de kötelező: a bolognai spagettivel milyen a viszonyod?

(Nevetés.) Tényleg rengeteg tésztát eszünk. Egyébként sokan kérdezték már a családomból és a barátok is, hogy miért olyan híres a bolognai spagetti, és persze ettem is már többször, de nem mondanám, hogy az itt a legjobb étel. Van más helyi különlegesség is, de a bolognai spagetti olyan hatalmas benyomást nem tett rám. Nyilván nehéz versenybe szállni a magyar konyhával, mondjuk ha valami, akkor az olasz konyha fel tudja vele venni a versenyt.

Vannak-e már haverjaid, barátaid odakint, akár a csapatból, vagy esetleg máshonnan?

A csapaton belül itt is nyilván úgy van, hogy a fiatalokkal, vagyis a saját korosztályommal egy kicsit többet beszélgetek, az idősebbekkel is beszélek persze, de a fiatalokkal azért többet mozdulunk ki. Nincs idős-fiatal ellentét, de a kor azért mindenhol egy határvonal, a Fradiban is így volt, ott is a saját korosztályommal voltam többet, de szerintem ez abszolút rendben van.

És kivel vagy a legjobban a csapatból?

Nagyon jóban vagyok Krejcivel, a cseh sráccal, aki balszélsőben játszik, vele együtt jöttem a nyáron. Aztán a jobb oldali védővel, az Emil Krafth-tal, ő német, illetve – bár vele vannak nyelvi problémák, mert annyira még nem tud még angolul – de Eric Pulgarral is, és ott van még Donsah, ő nálam is fiatalabb, 96-os születésű, meg a bal oldali védő Adam Masina, és egy másik szélső védő is, Ibrahima Mbaye, tehát szerencsére megvan a társaságom. Egyébként elég fiatalok vagyunk, mármint a csapat.

De még így is te vagy az egyik legfiatalabb, legalábbis azok közül, akik rendszeresen játszanak.

Igen, ez így van, úgyhogy szerencsére cicázásnál is én vagyok középen, mert olyankor a legfiatalabb kezd belül. Mindig mondom is magamnak, hogy addig örüljek, amíg én lehetek bent.

Úgy általában véve az edzések mennyivel erősebbek, mint otthon?

Itt talán több hangsúly van a taktikai edzéseken. Magában az edzések felépítésében nagy különbségek nincsenek, ugyanakkor az edzéseknek a tempója, maga egy labdatartás, egy passzgyakorlat, egy egymás közti játék, minden-minden sokkal gyorsabb labdával és labda nélkül is, sokkal előrébb, sokkal gyorsabban kell gondolkodni. Ezzel gondolom nem mondtam sok újat, mindig ezt szokták mondani. Mágikus dolgok nincsenek, viszont az intenzitás teljesen más.

Mennyire könnyű vagy nehéz feldolgozni a versenyhelyzetet, azt, hogy egy elég erős középpályássor van Bolognában, neves játékosokkal?

Teljesen máshogy képzeltem, negatív értelemben máshogy. A valóság az, hogy persze, megvan minden posztra az ember vetélytársa, rivalizálás van, de nem rossz értelemben, hogy akkor a háta mögött fúrom, vagy próbálok keresztbe tenni neki vagy csak nem beszélek vele. Hanem – lehet, kicsit hülyén hangzik, de – nyílt sisakos küzdelem folyik, és a pályán dől el minden.

Neked ki a közvetlen vetélytársad?

Konkrét nevet inkább nem szeretnék mondani, de akár védekező-középpályást játszom, akár előrébb, mindkét posztra van több jelentkező. Elég nagy a verseny minden csapatrészben, így a középpályán is.

Milyen közelről olyan játékosokkal edzeni, játszani, mint Dzemaili vagy Taider?

Az az igazság, hogy az Eb-vel ezek a dolgok mind lehullottak rólam. Az Európa-bajnokság nekem vízválasztó volt. Amíg az ember a tévében nézi ezeket a játékosokat, addig azt gondolja, hogy “hú, ez elérhetetlen meg elképzelhetetlen”, amikor viszont a résztvevője lesz, egyik pillanatról a másikra minden természetessé válik, megszokja a helyzetet. Ugyanígy vagyok ezekkel a nevesebb játékosokkal is, mint a például Mattia Destro. Vagy amilyen játékosokkal ellenfélként találkozom hétről hétre, azért az se semmi.

Magát a versenyhelyzetet, hogy lehet feldolgozni? Inkább nyomaszt vagy motivál, esetleg igyekszel nem foglalkozni vele?

Én úgy gondolom, hogy akit nyomaszt, az inkább ne válassza ezt a sportágat, mert nem lesz túl sikeres benne. Szerintem engem inkább motivál, de ha valaki profi, akkor úgy is 100 vagy 110 százalékosan edzene, ha egyedül lenne a posztján. Persze mégiscsak egy plusz motiváció, amikor tudod, hogy van két-három másik jelentkező is a helyedre.

Neked alapelvárásod volt, hogy rögtön a kezdőcsapatba kerülj?

Nem, dehogy. Ehhez nyilván kellett – most nem magamat fényezve – egy nagyon jó felkészülés. Egy elég kemény felkészülésről beszélünk, a hírhedt olasz alapozásról, de meg is adja az erőnlétet az egész évre.

És tényleg olyan kemény volt?

Hát igen. Nekem ugye a futás része eddig soha nem fájt az edzésnek, de itt azért volt egy-két nap, amikor én is azt mondtam, hogy “jaj, csak ezt már ne kelljen”. Szóval volt, ami már tényleg szakítópróba jellegű volt, de nyilván ez is a mi érdekeinket szolgálta. Persze erre fejben úgy áll rá az ember – legalábbis jobb, ha úgy áll rá –, hogy nem szívatni akar az edző, hanem jobb játékossá tenni.

Visszatérve az előző kérdésre, egyáltalán nem volt alapelvárás, hogy kezdő leszek, hiszen már beszéltünk róla, hogy milyen játékosok vannak a középpályán. Ilyen szempontból előrébb tartok, bár arról azért nem szeretnék beszélni, hogy stabil kezdőjátékos vagyok, mert ez messze nem igaz. Még ennél sokkal többet kell letennem az asztalra, hogy ezt elmondhassák rólam. Én pedig valószínűleg akkor sem fogok magamról ilyet kijelenteni. Mondjuk úgy, nagyon örülök neki, hogy eddig ennyi játéklehetőséghez jutottam, ha így nézzük, előrébb tartok, mint számítottam.

Ki az a játékos, aki csapattársként vagy ellenfélként eddig a legnagyobb hatást tette rád a pályán?

Idáig Jorginho volt az, a Napoliból, aki mélységi irányítóként a legnagyobb hatást gyakorolta rám, persze ettől még nem ő az ideálom vagy a kedvencem, de tetszett, ahogy ezen a poszton játszott.

Az a fajta játékstílus, szerepkör, ami a tiéd, mintha tradicionálisan alul lenne értékelve a magyar futballban (is), te ezt hogy látod?

Hát nyilván mindenki azt szereti, aki gólokat lő, látványos dolgokat csinál a kapu előtt, de én annak örülök, hogy azért a szakmán belül otthon is megbecsültek, legalábbis a Ferencvárosnál, más klub nevében nem tudok nyilatkozni.

És ez a kiválasztás szintjén is így van, ott is figyelnek az ilyen típusú tehetségekre?

Hát azt nem tudom, de nem szeretnék sárdobálásba belemenni, nem szeretnék senkit negatív színben feltüntetni. Lehet, hogy erről majd egyszer még beszélgethetünk, de inkább valamikor a jövőben, ha addig nem felejted el.