Claude Makelele, aki leckét adott a Real Madrid elnökének

Claude Makelele a modern futball egyik legnagyobb hatású játékosa volt. A Zidane–Figo–Ronaldo-fémjelezte "Galácticos" alappillére volt, aki örökre megtaníttatta a Real Madrid elnökével – és az egész világgal –, hogy mennyire fontos tagja is egy csapatnak a védekező középpályás. Három sikeres szezon és egy BL-győzelem után - ahogy ő értelmezi - engedték el Madridból, ezzel vége is lett a Galaktikus-korszaknak, a Real utána tíz évig nem nyert nemzetközi trófeát.

Távozása, és David Beckham leigazolása után mondta Zinedine Zidane:

minek még egy réteg arany a Bentley-re, ha közben eladják a motort?

A Chelsea színeiben két bajnoki címet szerzett, és bejutott a BL döntőjébe, a francia válogatottal pedig a világbajnoki döntőt játszott. Talán még az eredményeinél is beszédesebb, hogy a védelem előtt szűrő, és onnan irányító középpályás szerepkörét máig úgy nevezik Angliában, hogy a "Makelele-poszt".

Visszavonulása után edzőként kezdett dolgozni, épp a napokban nevezték ki a Swansea irányítását átvevő Paul Clement segítőjének. Új munkájáról, pályafutásáról, a védekező középpályás szerepéről és persze Florentino Perezhez, a Real elnökéhez fűződő viszonyáról is kérdeztem a legendás játékost, aki a Év Sportolója Gála vendégeként járt Magyarországon.

Gratulálok az új munkájához. Meglepetés volt a felkérés?

Amióta befejeztem a pályafutásomat játékosként, elég sok helyen dolgoztam. A PSG-nél Ancelottival és Laurent Blanc-nal, utána a Bastiánál, majd Monacóban. Aztán egy év szünetet tartottam, az UEFA nagyköveteként tevékenykedtem, de már kezdett hiányozni a pálya. Ekkor keresett meg egy barátom, Paul Clement, hogy segítsek neki a Swansea-t bent tartani a Premier League-ben. Ez nem csak azért vonzó lehetőség, mert vele dolgozhatok, de edzői sikerekre vágyom, szeretném felhasználni a tapasztalataimat.

Régóta ismerik egymást?

Clement a barátom, akit nevezhetek a mentoromnak is. A Chelsea-ben ismertem meg, ahol Claudio Ranieri segítőjeként az edzőm volt.

Azóta Carlo Ancelottival dolgozott, nevezhetjük őt Ancelotti jobbkezének?

Pontosan. Szerintem kitűnő edző, nagyon okos, imádja a munkáját. Sokat tanultam tőle Párizsban, Ancelotti stábjában, és most szeretnék még többet tanulni tőle. De a legfontosabb neki is, és nekem is, hogy a Swansea jövőre is a Premier League-ben szerepeljen, a világ legerősebb bajnokságában.

Dolgozott Carlo Ancelottival és Jose Mourinhóval is, mindketten a legnagyobb edzők közé tartoznak, de teljesen különböző karakterek. Van bármi közös kettejükben?

Minden edzőnek más elképzelése van a fociról, a csapatról vagy a sikerről. Szerintem annak kell lenned, aki vagy. Mourinho, Ancelotti, Guardiola vagy Simeone mind különbözőek, és az új edzőgeneráció megint más, mint például Zidane. A foci változik, a mai játékosok is mások, mindig új elképzelésekre van szükség. Nem lehet másokat másolni, én nem tudnék Mourinho vagy Ancelotti lenni, csak saját magam. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne használhatnám fel a tapasztalataimat, amit az edzőimtől szereztem. Megvan a saját felfogásom, ahogy a futballt és a munkámat látom, de közben még tanulom is ezt a szakmát. Remélem, egyszer majd képes leszek átadni a játékosoknak az elképzeléseimet, ki tudom alakítani a saját stílusomat.

Játékosként ez nem okozott gondot önnek. A védekező középpályás az egyik legalulértékeltebb poszt volt a futballban, önnek viszont sikerült ráirányítani a figyelmet a szerepkör fontosságára.

Annyira, hogy az emberek általában nem is tudják, hogy én nem belső középpályásként kezdtem, hanem szélsőként. A Nantes-ban sok gólt is lőttem ezen a poszton játszva, aztán mást játszottam Marseille-ben és a Celta Vigónál is. Amikor viszont Madridban kerültem, váltanom kellett.

A Realban a világ legjobbjai játszottak, csatárok, szélsők, támadók, akik tudták, hogyan kell gólt rúgni, hogyan kell helyzetbe hozni a társakat. Tudtam, hogy az én feladatom a középpálya. Nagyon fontos, hogy mindenki tisztában legyen vele, mi a szerepe. Tudni kell, mik a hibáid, az erősségeid, hogyan tudod a legtöbbet segíteni a csapatnak. Teljesen egyértelmű volt, hogy én középpályásként tehetem hozzá a legtöbbet. Minden energiámmal azon voltam, hogy a legjobban csináljam, de imádtam is ezt a posztot, megszerezni a labdát, és aztán elosztani, kontrollálni a középpályát. Persze ha valaki ezt nem szereti, úgy nem lehet, de ez minden posztra igaz. Szerintem azért is voltam sikeres, mert én nagyon szerettem a szerepkörömet.

Bármikor nyilatkozik, mindig nagyon meleg szavakkal beszél a Real Madridról, pedig a klubtól nem a legszebb körülmények közt vált el. Mára már legendásnak számítanak Florentino Perez búcsúszavai, amikkel megkérdőjelezte az ön valódi értékét.

„Makelele nem fog hiányozni. A technikája átlagos, sem a gyorsasága, sem a tehetsége nincs meg hozzá, hogy kicselezze az ellenfelét, és amikor passzol, kilencven százalékban oldalra vagy hátra teszi a labdát. A fejjátéka sem jó, és alig passzol messzebbre, mint három méter. Hamarosan új, fiatal játékosok érkeznek a helyére, akik el fogják feledtetni őt."

Azóta bocsánatot kért már ezért?

(Nevetés) A karrierje során az embernek időnként döntéseket kell hoznia, és ez nem mindig egyszerű. Borzasztó nehéz helyzet volt, senki sem akar eljönni a Real Madridtól, a világ legjobb klubjától. A jövőm miatt kellett meghoznom ezt a döntést.

Florentino persze most is a barátom, már csak nevetünk a történteken. Nem szabad a múltban ragadni, mindkettőnknek a Real Madrid volt a legfontosabb, így alakult. Azóta ő is megváltozott, tudja, hogy minden játékos egyformán fontos egy csapatban, mindenkivel egyformán törődni kell. Ahogy most vezeti a Real Madridot, látszik, hogy nem akar még egyszer ugyanebbe a helyzetbe kerülni. A Realt pedig továbbra is a legnagyobb klubnak tartom.

Lehet, hogy egy nap még a Real edzője lesz? Persze nem most, amikor Zidane ilyen fantasztikusan dolgozik, de mondjuk 10-15 év múlva.

Akkor már nagyon öreg leszek (nevet). De komolyra fordítva, nagyon örülök a sikereinek, Zidane egyike a legjobb barátaimnak, csodálatos munkát végez. Ezzel pedig megnyitja a kaput a mi generációnk előtt edzőként. Példát mutat, egyben lehetőséget is teremt nekünk.

Amikor Angliába igazolt, lényegében egy új posztot teremtett a bajnokságban. Részben a Chelsea taktikájának, részben az ön játékstílusának köszönhetően létrejött a szerepkör, amit azóta is úgy neveznek Angliában, hogy a "Makelele-poszt". Mennyire foglalkoztatta ez a dolog?

Játékosként egyáltalán nem törődtem vele, csak tettem a dolgom, élveztem a játékot, hogy focizhatok, mert ez az életem, rengeteget kaptam tőle. Utána viszont, amikor visszavonultam, nagyon fontossá vált, hogy az emberek ennyire elismerték a teljesítményemet játékosként. Nekem ez a világ legjobb díja.

Bekerült a nevem futballtörténelembe,

ilyesmiről álmodik mindenki, amikor gyerekként focizni kezd.

Hol kezdte a pályafutását?

A Nantes-nál, ahol életem egyik legjobb edzője tanított, Jean-Claude Suaudeau, aki egy egész nemzedéket indított útjára, olyan játékosokat, mint Marcel Desailly, Didier Deschamps vagy Christian Karembeu.

Volt igazán nagy hullámvölgy a pályafutásában?

Természetesen volt. A Nantes-nál sikeres voltam, de aztán Marseille-ben közepesen alakultak a dolgok. Nem könnyű egy új helyen. Újak a társak, új az edző. A pályafutásod elején még olyan a csapat, mint egy család, gondoskodnak rólad. Aztán amikor egy nagy klubhoz kerülsz, meg kell tanulnod kiállni magadért, meg kell mutatnod, hogy ki vagy. Ha ezt megérti az ember, akkor megváltozik, tulajdonképpen ekkor nő fel.

Mikor jött rá, mikor hitte el, hogy önből profi futballista lehet?

Tizenegy-tizenkét évesen kezdtem el focizni, és már akkor tudtam, hogy profi akarok lenni. Azt persze nem, hogy az is leszek, de ez volt az álmom. Egész nap játszottam, az iskolában, iskola után, amikor csak lehetett. Az őrületbe kergettem a barátaimat, ők már nem bírták, de én csak focizni akartam. Nem tudom miért, de így volt.

Arról álmodoztam, hogy egyszer majd én is a profikkal együtt készülhetek, nekem is olyan mezem lesz és olyan cipőm, mint nekik, már a gondolat is boldoggá tett. Aztán beteljesült, amire vágytam, sőt máig a része vagyok ennek a világnak, amiért persze sokat kell dolgoznom.

Mi a véleménye a kínai bajnokságról mint jelenségről, hogy hatalmas pénzekért igazolnak Európából sztárokat. Ön a pályafutása csúcsán, 25-26 évesen eligazolt volna Kínába?

Nem tudom, azt hiszem, a foci egészen más lett azóta. Az én generációm is másként gondolkozott a dolgokról, nem tudom összehasonlítani a jelennel. Én imádtam a munkámat, és azt gondoltam, hogy az a csúcs, ha egy nagy csapatban játszhatok, trófeákat nyerhetek, bekerülhetek a válogatottba és a válogatottal is sikeres lehetek.

Kína ezt jelenleg nem tudja megadni, aki oda megy, az egy más utat választ. Amúgy ez nem új történet, korábban Szaúd-Arábiába mentek, aztán Katarba, Dubajba, most jöttek a kínaiak, aztán ki tudja, Malajzia jön vagy Afrika, utána meg talán az Antarktisz (nevet). A futballban sosem lehet tudni.

Claudio Ranieri igazolta le a Chelsea-hez, tartják még a kapcsolatot?

Természetesen. A legtöbb emberrel tartom a kapcsolatot, akivel együtt dolgoztam. Sokat köszönhetek neki, rengeteget tanultam tőle, és sok önbizalmat adott. Nagyon fontos megismerni, hogy gondolkodnak a legjobb edzők. Sokat beszélgettünk akkoriban is és ma is.

Adott neki tanácsot, esetleg megkérdezte önt, amikor szerződtette N'Golo Kantét a Leicester Cityhez?

Nem, nem. Kante egy nagyszerű játékos, aki Ranierinél nagyon sikeres lett, de nem szeretem ezt az összehasonlítást kettőnk közt. Nem jó neki, ha bárkihez hasonlítják. Ő Kante, neki az a dolga, hogy saját maga legyen. Amikor nézem, mindig látom rajta, hogy élvezi, amit csinál, boldog a szerepkörében. Ez a legjobb dolog, ami egy játékossal történhet. Ezért is tudtam, amióta csak először játszani láttam, hogy sikeres lesz.

Elnézést, hogy egy kellemetlen emléket kell felhoznom, de tagja volt annak a francia válogatottnak, amelyik 2006-ban elvesztette a világbajnoki döntőt. Hogy látja ezt a mérkőzést edzőként?

Úgy, hogy nem mindig a jobbik csapat nyer. Abban a döntőben is ez történt. Az okos csapat, amelyik tudta, hogy a focival nem nyerhet, talált egy másik utat, amivel sikeres tudott lenni.

Edzőként van olyan, amit ebből a mérkőzésből, az olaszok játékából tanult?

Persze, hogy van. 2006-ban Olaszország nyerte a világbajnokságot és pont. Azóta eltelt tíz év, és már senki sem emlékszik rá, hogy a torna legjobb csapata kikapott, csak az marad meg, hogy Olaszország nyert. Hiába voltunk jobbak, és biztos vagyok benne, hogy győztünk is volna, ha nincs az a szituáció, és nem állítják ki Zidane-t, de egy pillanat mindent megváltoztatott, a foci ilyen.

A Swansea-val inkább az olaszok pozíciójából vágnak majd a mérkőzéseknek, általában nem önök lesznek az esélyesek. Milyen futballt szeretne látni a csapatuktól?

Támadót. Szeretném, ha helyzeteket alakítanánk ki, ha gólokat szereznénk. Természetesen fontos az egyensúly, de nem lehet csak védekezni. Én nem vagyok az a típus, aki csak a védekezésre gondol, tudom, hogy fontos, de az a lényeg, hogy a csapat támadásban és a védekezésben is együtt vegyen részt, akkor lehetünk igazán erősek.

Az elmúlt nyáron Franciaországban volt az Európa-bajnokság, amin hosszú idő után először a magyar válogatott is részt vett. Látta esetleg valamelyik meccsünket?

Természetesen, majdnem az összes mérkőzést láttam, mivel dolgoztam is a tornán. A Portugália elleni mérkőzésükön pedig ott is voltam a stadionban. Szerintem nagy dolog, hogy sikerült kijutniuk az Eb-re, negyven éve nem voltak nemzetközi tornán, ez egy komoly siker a szövetségnek, biztosan sok munka van benne. Mostantól talán egy kicsit könnyebb lesz, a játékosok is vissza akarnak majd térni, most már tudják, hogy mekkora élmény.

A magyar futball valamikor a legnagyobbak közé tartozott, olyan játékosaik voltak, mint Puskás, aztán mintha elfelejtettek volna focizni, de a mostani fiatalok révén talán ez megváltozik. Őszintén remélem, hogy kijutnak a következő világbajnokságra.

Van egy rövid filmrészlet, amin Zidane, Henry és ön beszél a brazilok legjobb játékosairól a 2006-os Franciaország–Brazília világbajnoki negyeddöntő előtt. Társai nagy tisztelettel szólnak az ellenfélről, ön viszont azt mondja, hogy nem érdekli sem Ronaldinho, sem az a másik, az a hogyishívják (utalva Ronaldóra). Volt bárki, akitől félt a pályán?

Amikor ez a film készült, még fiatal voltam, azért is beszéltem így, tudom, hogy ezt sokan viccesnek találják. De ez nem a tiszteletlenségről szólt. Bárki megmondhatja, hogy Ronaldo a barátom volt. Amikor ezt kérdezték tőlem, éppen az elődöntőre készültünk, nem érdekelt, ki az ellenfél, döntőbe akartunk jutni. Ismertem őt, játszottunk együtt, a kérdéssel csak rám akartak ijeszteni, én pedig próbáltam a meccsre koncentrálni, ezért mondtam, hogy nem érdekel. De nem féltem tőle, ahogy mástól sem.

Van olyan, hogy valaki jobb nálad, de engem csak a pályán verhettek meg, velem senkinek nem volt könnyű dolga.

Nem lehet valakin úgy védekezni, hogy az ember azzal foglalkozik, mekkora játékos?

Pontosan. Ha túlságosan tiszteled az ellenfelet, akkor semmi esélyed. Harcolni kell, mutassa meg a pályán, hogy tényleg ő a jobb, utána kezet fogtok és minden rendben. De egy csapat történelmétől, vagy valakinek a nevétől sosem ijedtem meg.