Mentsétek meg a vízilabdát, különben baj lesz

„Ez az igazi póló: süt a nap, az ég kék, a labda sárga, ülünk a szabadban, és élvezzük az életet" – mondja Faragó Tamás. És még azt is, hogy „optimális körülmények között mindez magas esztétikai élménnyel párosul." A Hajós 33 méteres nyitott medencéjében a legjobb magyar női vízilabdacsapat, a BL-ben a final fourba jutott UVSE második csapata, az UVSE-Margitsziget, ellenfél a Kecskemét. Az 5-10. helyért játszanak, és csak az a kérdés, hogy a hazaiak hány góllal nyernek. 

Nyáron póló orrvérzésig

Ez az első, igazán tavaszi napok egyike, de csak kényszerűségből játszanak a szabadban. A női és a férfi magyar bajnokság legtöbb meccse fedett uszodában zajlik. Faragónak sok minden más mellett ezért is van baja a vízilabdával. Szerinte ez egy nyári sportág, amit szabadtéri medencékben kellene játszani strandoló drukkerek előtt. A televíziók is jobban rákapnának a közvetítésekre, hiszen nyáron sokszor hetekig alig van említést érdemlő sportesemény. Ősszel aztán a fedettben mehetnek a válogatott meccsei, tavasszal pedig a nemzetközi kupameccsek.

Faragó átlövőként tagja volt az 1976-os olimpiát megnyerő válogatottnak, világbajnokságot nyert a női vízilabda-válogatott szövetségi kapitányaként, jelenleg a női utánpótlás válogatottak szövetségi kapitánya. „A téli vízilabda röhejes. Túlfűtött, párás uszodákban rendezzük a meccseket ahelyett, hogy látványossá tennénk” – mondja.

Valaminek pedig történnie kellene. Egy sportág létjogosultságát az igazolt játékosok és a nézők adják. Az előbbiben jól állunk. Miközben a férfi pólósok 2000-től sorozatban nyerték az olimpiákat, az igazolt játékosok száma 1500-ról 7000-re ugrott.

Az a statisztika viszont különösen mellbevágó, amelyik megmutatja, hány nézője volt a leglátogatottabb csapatsportoknak az elmúlt években. Az összeállításban a férfi és a női kézilabda mellett a férfi vízilabda, jégkorong, kosárlabda és futball szerepel. Ezek között kettő olyan van, a női kézilabda és a férfi vízilabda, amik igazán világszínvonalúak, megkockáztatjuk: a férfi vízilabdában és a női kézilabdában a magyar a világ legjobb bajnoksága.

Még megdöbbentőbb, hogy a magyar és külföldi válogatottak sorát felvonultató magyar bajnok Szolnok pólócsapatának átlagos nézőszáma szinte pont annyi, mint az NB II.-ben szerencsétlenkedő szolnoki focistáké vagy az ugyancsak másodosztályú Csákváré. Őket csak az egri pólósok előzik meg, amúgy nem sokkal. A listán, ahol kilencven magyar női és férfi kézilabdacsapat, kosár-, hoki- és focicsapat van felsorolva, az utolsó hat helyen vízilabdacsapat van. A legtöbb nézőt vonzó pólócsapat az 51. helyen van a nyíregyházi kosarasok és az NB II.-es szolnoki focisták között.

„A vízilabda nemzetközi vezetői egy nagy és bürokratikus rendszert üzemeltetnek, ami elketyeg magától, úgy érzik, semmi okuk nincs módosítani" – mondja Gergely István, akinek, nem túlzás, élete a vízilabda. Kétszer nyert olimpiai bajnokságot. Egykori szövetségi kapitánya, Kemény Dénes ellenében, ha nem is sokkal, alulmaradt a Magyar Vízilabda-szövetség elnöki posztjáért folyó szavazáson. Tagja a szövetség elnökségének, a magyar férfi válogatott csapatvezetője és kapusedzője, valamint a Honvéd vízilabda szakosztályának az igazgatója, a budaörsi vízilabda nyílt nap főszervezője. A végzettsége sportmenedzser, vízilabda szakedző, jelenleg a doktoriját írja a Semmelweis Egyetemen és vendégelőadó a Corvinuson. A témája mi más lenne, mint a vízilabda.

A póló ellen az egyik legnagyobb kifogás az, hogy nem lehet érteni, mi történik a vízben. Ez derült ki abból a kérdőíves kutatásból, amit több mint kétezren töltöttek ki. A bírók látszólag hasraütésszerűen döntik el egy-egy szabálytalanságról, hogy az valóban megtörtént vagy csak eljátszották, ért-e kiállítást, büntetőt, egy faultot vagy sem, miért járt szabaddobás, ér-e abból gólt dobni, a labda csakugyan a víz alá került-e, satöbbi. Gergely tudja ugyanakkor azt is, hogy a vízilabda-játékvezetők milyen nehéz helyzetben vannak.

Gergely úgy érezte, tudja a megoldást, és lehetőséget kapott arra, hogy ezt egy tévéközvetítéses magyar–USA-meccsen a Császár-Komjádi uszodában ki is próbálja. 

Az újítás az volt, hogy a medence két ellentétes oldalán álló játékvezetőket és az ellenőrt bemikrofonozták, és őket összekötötték a szpíkerrel, aki amúgy egy vízilabdaedző, Petrovics Mátyás volt. A nézők csak a szpíkert hallhatták, aki viszont hallhatta a bírók és az ellenőr beszélgetését, döntéseinek indoklását, vagyis pontosan meg tudta mondani a közönségnek, hogy miért születnek az ítéletek: ki ellen, mi történt, mi az ítélet. Indokolni csak a kiemelt szabálytalanságokat kellett (kiállítás, kontra, 2 méteres szabály, büntető, sárga és piros lapok), minden olyan eseményt, ami döntően befolyásolta a játék menetét. Ezzel a módszerrel elkerülték azokat a helyzeteket is, amikor a játékvezetők ellentétes ítéletei miatt akár percekig áll a játék, és a játékos vagy az edző sem tudja pontosan, mi történik, nemhogy a néző.

A próbameccs félidős szünetében a nézők újabb kérdőívet töltöttek ki, amiből kiderült: a magyarázat hasznos, értik, hogy mi történik, és ezáltal folyamatosan meg is tanulták a sportág szabályait. A játékvezetők is arról számoltak be, hogy nagyon jól tudtak így együttműködni és segíteni egymást, valamint az indoklás miatt rá volt kényszerítve a következetes bíráskodásra.

Nem tudjuk, hol járunk

És hogy mi lett a több, mint kétéves ötletből? Röviden: semmi. „Nagy lendülettel ajánlatot kértem a hangosításra, hogy már a rájátszás meccseit így lehessen megrendezni, meg is lett a szett, de a szövetség szerint azonban ez túl nagy ugrás lett volna – mondja Gergely. – A rendszert lebutították, csak a bírók és az ellenőr hallhatta volna egymást, a nézőknek senki sem tolmácsolta volna az ítéletet.  És most már a bíróknak sincs headsetjük. Olyan most a vízilabda, mint egy látványra szép, de érthetetlen nyelven beszélő film. Az első részét talán megnézed, de mivel nem érted a sztorit, a folytatás már nem érdekel."

A rendszer bevezetéséhez még csak szabályt se kellene módosítani. Gergely szerint nem tesz jót a sportágnak az állandó szabálymódosítás, vagy pusztán a viták a szabálymódosítás szükségességéről.

A jégkorong vagy a labdarúgás népszerűsége pont abban van, hogy a nézők pontosan tudják, hogy mi miért történik a pályán, szemben a vízilabdával, ahol soha nem lehet pontosan látni, hogy mi van a víz alatt. Ahogy ő mondja:

Ez egy ilyen sportág.

A víz, mint közeg, mindig jelen lesz a vízilabdában. Ezt kell tudni eladni. 

Gergely szerint a másik kritikus pont az események időzítése. A vízilabda globális szinten ugyan dinamikusan fejlődik, de mivel a legnézettebb sportágakhoz képest van lemaradása, így el kell kerülni a versenyhelyzetet. Vagyis, akárcsak Faragó, Gergely is nyáron rendezné a meccseket.

Mindig a szovjetek és a bolgárok

A szabálymódosításra esküdő Faragó Tamás is más sportágbeli példával jön, a röplabdáéval. „Fiatalkoromban a röplabdán röhögtünk, ciki volt, mindig a szovjetek és a bolgárok nyertek, senki sem nézte. Aztán megreformálták, és mára az egyik leglátványosabb sportággá vált."

Valóban, 1990 előtt a férfiaknál és a nőknél csak kivételes esetben sikerült a keleti blokk országain, a Szovjetunión, az NDK-n, Kubán vagy Lengyelországon kívül bárkinek is nyernie. De aztán jött a reform, a forradalmi szabálymódosítások, megváltoztatták a pontrendszert, kitalálták a liberót, enyhítettek a labdakezelési hibák megítélésén. Az eredmény? Sokkal több néző és olyan országok megjelenése a vébék dobogóin, mint Brazília, Kína, Franciaország, Olaszország vagy Németország.

Gól, gól, gól, gól, gól

Faragó immár hatéves szabálymódosítási ötletei, ha le akarjuk egyszerűsíteni, egy célt szolgálnak: legyen sokkal több gól, és szülessenek sok gólt dobó sztárok. Részletezve:

• Legyen nagyobb a kapu, hiszen a jelenlegi méretet a 19 század végén találták ki, és az átlagmagasság azóta vagy 15 centiméterrel több lett.
• Legyen kisebb a labda, hiszen a jelenlegi méret a legtöbb játékosnak nem kényelmes.
• Legyen 22-25 méteres a pálya, hiszen senki sem arra kíváncsi, hogy úszik 50 métert egy játékos labda nélkül. Így több lesz a gól, és olyan helyeken is űzhetik a vízilabdát, ahol eddig nem.
• Három helyett öt személyi hiba kelljen a kipontozódáshoz.
• Hat helyett öt mezőnyjátékos legyen a vízben.
• 11 játékosból álljon a csapat.
• Ne legyen kontrafault, vagyis a támadójátékos által elkövetett szabálytalanság.
• Szabaddobás kapura 5 méter helyett 7 méterről legyen.
• Ötméteres helyett négyméteres legyen a büntető.
• Ne csak a kapusról kipattanó labda legyen szöglet.
• A támadóidő legyen 35 másodperc.

És mi valósult meg mindebből? A Világligában már 25 méteres medencében játsszák a meccseket, a Komjádi Kupán a kisebb pálya mellett a kisebb labdát és a kevesebb játékost is kipróbálták. Az igazán nagy világversenyeket azonban a régi szabályokkal játsszák.

Dél- és Délkelet-Európa mindenek felett

Figyelemreméltó statisztika, hogy a férfi világbajnokságokat és 1932-től az olimpiákat – két-két szovjet arany kivételével – mindig dél- vagy délkelet-európai válogatott nyerte. Nincs még egy olyan népszerű csapatsport, amelyiket ilyen szűk földrajzi területen belül űzik a legsikeresebben, és ez nem feltétlenül válik a sportág javára. Talán ezért is – és nemcsak a friss Eb-aranyunk miatt – érezni a női vízilabdában a nagy fejlődési lehetőséget. Azon túl, hogy ma már kifejezetten élvezetes egy női meccs is (pár hete a magyar–kanadai-meccsre vagy az UVSE BL-negyeddöntőjére megtelt a Hajós Alfréd uszoda), a világ jóval nagyobb részén űzik magas színvonalúan. Olimpiát és/vagy vébét nyert már ausztrál, amerikai, nyugat-európai (holland), közép-európai (magyar) és dél-európai (olasz) csapat is.

„Mindenki csak beszél, a nemzetközi szövetségnek nem érdeke a változtatás – mondja Faragó. – A médiát és a szponzorokat kellene kiszolgálni. A sportágat Európa irányítja, de mi megrekedtünk. Az USA kezébe kellene adni a vezetést, mert mibelőlünk hiányzik a győztes nagyvonalúsága; ha így is sikeresek tudunk lenni, akkor miért változtassunk?"

(Borítókép: Huszti István / Index, címlapkép: Szarvas / Index)