Puskaporszagot hoz a keleti szél

Kína katonai potenciálja már tíz évvel ezelőtt is jelentős volt, pedig akkor még jóval kisebb ütemben növekedett a hadiipara. Az ezredfordulón, amikor még nem látszott a modernizáció hatása, az országnak négyszáz nukleáris töltette volt, ezek közül húszat lehet interkontinentális rakétákkal (ICBM-ekkel) indítani, kétszázharmincról vélik úgy, hogy regionális csapásmérésre alkalmasak, százötvenről pedig, hogy kis hatótávolságú rakétákkal lőhetők ki, illetve bombázásra is használhatók. A nukleáris fegyvereket a központi katonai bizottság felügyeli, melynek a vezetője az ország elnöke.

2000-ben Kínának körülbelül 4350 repülőgépe volt, a légiflotta legnagyobb részét a vadászgépek tették ki. Ezek többnyire saját fejlesztésű, haditechnikai szempontból elavultnak mondható darabok, vagy egykori szovjet modellek – például a Mig–19, a Mig–21, vagy a Szuhoj–27SK – felújított vagy lemásolt változatai. A katonai vezetés a hatvanas években indította meg az elképesztő mértékű tengeralattjáró-gyártást, amelyek a Dél-kínai tengeren teljesítettek szolgálatot. A zömében dízel-elektromos modellek tömeggyártása a nyolcvanas években ért véget – azóta és manapság inkább kevesebb, de korszerűbb tengeralattjárókat gyártanak, de a régieket sem vonták ki a forgalomból. A kínai hadihajók is folyamatos fejlesztés alatt állnak.

Évi százmilliárd dollár fegyverekre

Kínánál csak az Egyesült Államok fordít többet hadi kiadásokra. A Stockholm International Peace Research Institute szerint Kína 2010-ben 98,8 milliárd dollárt költött a hadsereg fejlesztésére. 1989 és 2009 között a hadi kiadásokra fordított összeg két nagyságrenddel növekedett, idén pedig ugyancsak kilencvenmilliárd dollár fölött lehet. Fontos megemlíteni, hogy a kínai vezetés nem igazán foglalkozik az átláthatósággal, így a katonai büdzséjük legfeljebb spekuláció tárgyát képezheti. Egyes elemzők szerint az sem kizárható, hogy a hivatalos költségvetési adatok két-háromszorosát is fegyverkezésre költik.

A hadi kiadások többségét új fegyverek fejlesztésére és a meglévő állomány modernizálására és karbantartására költik. A 2009-es díszszemlén legalább ötven, csúcstechnológiásnak nevezhető fegyvert vonultattak fel. A katonai parádén látható volt a Chengdu J–10 vadászgép, a KJ–200 felderítő, és a Hong–6U tankergép. Ugyancsak bemutatták a Dongfeng–21, a Julang–2, illetve a Yingji–62 rakétákat is.

Hatótávolság: az egész világ

A Dongfeng-szériás rakéták hatótávolságát 1300-2000 kilométerre becsülik, de a DF-21-es modell a bemutatása után a frászt hozta a nyugati katonai hatalmakra. A rakéta ugyanis alkalmas arra, hogy akár a Csendes-óceánon vagy a Dél-kínai tengeren hajózó repülőgép-hordozókat is megsemmisítse, a CJ–10-es cirkálórakéták pedig szintén alkalmasak a csatahajók kilövésére. Szintén félelmetes csapásmérő erővel bírnak a Julang–2-es rakéták: mivel ezeknek 8000 kilométer is lehet a hatótávolsága, akár az Egyesült Államokra is ki lehetne lőni őket. A díszszemlén feltűnt a WJ–600-as robotbombázó is – Kína tehát annak ellenére is rendelkezik drónokkal, hogy nem foglalkozik nagyüzemben a gyártásukkal.

A rohamos fejlődés tehát tagadhatatlan. Bár a közelmúltban bemutatott J–20-as lopakodó az elemzők szerint csak 2017-ben állhat hadrendbe, az első fotók feltűnésekor a szakértők még a 2020-as dátumot jelölték meg. A fegyverkezés üteme ráadásul csak gyorsulni fog a jövőben: Kína továbbra is eltökélten növeli a hadi kiadásait.

Lopott technológiából dolgoznak

A fejlődés ütemét azért is nehéz felbecsülni, mert a kínaiak a fegyverkezésben is fittyet hánynak a szellemi tulajdonra. Más szóval: idegen hatalmak technológiáinak használatától, adott esetben ellopásától sem riadnak vissza. Ezen a téren nem is az tűnik aggasztónak, hogy 2010-ben az oroszoktól vásároltak S–300-as rakétarendszereket, vagy hogy az ukránoktól szerzik a fejlettnek mondható radartechnológiát. Sokkal riasztóbbak az olyan esetek, mint az a 2005-ös ügylet, melynek során Kína ötmillió dollárért megszerezett egy F–110–GE–129-es sugárhajtóművet, amit az amerikaiak is használnak az újgenerációs F–16-osokban.

A Popular Mechanics tényfeltáró írásából az is kiderült, hogy nem ez volt az egyetlen dolog, amire a kínaiak foga fájt. És felmerül a kérdés, hogy egy nagyhatalomnak, akinek állítólag csak a területvédelem a fontos, mi szüksége lehet egy, az amerikai hadsereg által fejlesztett AGM-129A típusú, nukleáris csapásmérésre is alkalmas lopakodó cirkálórakétára, aminek közel háromezer kilométer a hatótávolsága?

Az amerikai hírszerzés és az FBI egyaránt megerősítette, hogy a kínai kémek és titkosügynökök folyamatosan hajtják az illegálisan megszerezhető haditechnikát is. Egy dél-koreai fegyverkereskedőt is meggyanúsítottak azzal, hogy Black Hawk helikoptermotorokat és éjjellátó berendezéseket juttatott a kínai hadseregnek. Amikor pedig az Oszama bin Laden elfogására indított terrorakció során lezuhant az USA egyik lopakodó helikoptere, a pakisztáni hadsereg állítólag Kína rendelkezésére bocsátotta a roncsot, amiből szintén kinyerhettek fejlett katonai technológiát.

A hadsereg képzi a hekkereket

A kiberhadviselésben Kína kémkedés és különösebb erőfeszítés nélkül is képes lehet konkurálni a Nyugattal. Tavaly nyáron nyilvánosságra került egy videó a kínai hadviseléssel foglalkozó tévécsatornán, amit valószínűleg belső használatra szántak – ebből kiderült, hogy Kína támadó katonai szoftverek fejlesztésével is foglalkozik. A szóban forgó programot egy kínai egyetemen fejleszették, de nyugodtan tekinthető a hadsereg kezdeményezésének is: az Electrical Engineering University of China's People's Liberation Army-t ugyanis a hadsereg szponzorálja, és elsősorban a katonai utánpótlással foglalkoznak.

Bár az Epoch Times jelentése szerint a szoftvert elsősorban a kínai disszidens csoportok ellen szeretnék felhasználni, Mikko H. Hypponen, az F-Secure vezetője szerint bizonyítékok vannak arra, hogy a kínai hekkerek már többször is támadtak amerikai célpontokat. Noha ez önmagában nem feltétlenül tűnik veszélyesnek, a kínai néphadsereg, a People's Liberation Army (PLA) közreműködése másra enged következtetni. Egyes források szerint a PLA már 2003-ban, még a Bush-adminisztráció ideje alatt támadást indított az Egyesült Államok ellen, és ez nem csupán a közvetlen biztonsági kockázat, hanem a kémkedés veszélye miatt is komoly rizikófaktort jelenthet. Súlyosbítja a helyzetet, hogy független csoportok is hekkertámadásokat indítanak az USA ellen, viszont a kínai kormány szinte semmit nem tesz annak érdekében, hogy ezeket komolyabb szankciókkal sújtsa.

Húsz év hátrányban a Nyugathoz képest

Noha Kína csapásmérő ereje hatalmas, a kínai kormány célja elsősorban a regionális hadsereg létrehozása és megerősítése. Az ezzel foglalkozó jelentésből kiderül, hogy a katonai vezetés célja nem az erőfölény kiterjesztése, hanem a területvédelem. A támadó hadműveletekre irányuló katonai kiadások mértéke csökken, a nemzetközi vizeken pedig szinte egyáltalán nincs harcászati rutinjuk. A kínai kormány hivatalos álláspontja, hogy a hadsereg fejlesztése csupán a szuverenitásuk megőrzését szolgálja. Azt maga a kínai vezérkar is elismeri, hogy a nyugati haditechnikához képest húszéves lemaradásban vannak; még az általuk használt csúcstechnológia is csak azon a színvonalon mozog, mint két évtizeddel ezelőtt a nyugati vagy a szovjet tagállamok fegyverzete.

Robert Gates, az USA egykori védelmi minisztere tavaly aggodalmának adott hangot Kína növekvő hadi kiadásai miatt, és az érdekegyeztetést sürgette. Bár tény, hogy a Kína katonai potenciálja hatalmas, a Pentagon tavaly augusztusi jelentéséből arra következtethetünk, hogy a vezetés továbbra is kerüli a közvetlen konfliktusokat. Hiába szerezték be a hatvanezer tonnás ukrán repülőgép-hordozót, ha az egyelőre alkalmatlan a bevetésre; ráadásul még az is évekbe telhet, mire elsajátítják a kezeléséhez szükséges ismereteket. Bár Kínának megvannak a képességei – és talán a szándéka is –, hogy a csendes-óceáni térség korlátlan ura legyen, még egy évtizedig is eltarthat, mire saját anyahajó-flottát állít fel.

Persze, a kínai vezetés hiába hivatkozik az önvédelemre. Köztudott, hogy a renitens Tajvan megregulázása már régóta foglalkoztatja a Pártot. A tíz évvel ezelőtti technológia még nem lett volna alkalmas egy ilyen akcióhoz. Noha elméletben képesek lennének több fonton (vízen és levegőben) is megtámadni Tajvant, az időjárás és a földfelszín nem Kínának kedvez: a keleti partvidék sziklás, a nyugati iszapos, ráadásul a tomboló szél és a hatalmas hullámok nem kedvező feltételek egy efféle akcióhoz. Egy esetleges támadás azonban több hónapos előkészületet igényelne, és ilyenkor a nagy hatótávolságú rakéták sem válnak be: ahogy a második világháborúban London terrorbombázása, vagy Szerbia megtámadása a délszláv háborúban, úgy egy értelmetlen kínai offenzíva sem hozná meg a várt eredményt.

Az a gyanús, ami nem gyanús

Az Economist publicistája tavaly augusztusi jegyzetében megemlítette, hogy Kínával kapcsolatban az a legriasztóbb, hogy vehemensen őrjöngve verik az asztalt, ha valaki megkérdőjelezi a szándékaik tisztaságát. Hiába állítja Peking, hogy a fegyverkezés üteme területvédelmi okokra vezethető vissza, az USA részéről természetes reflex az efölött érzett aggodalom. És bár a Nyugatnak nincs oka feltételezni, hogy Kína megtámadhatná őket, a katonai szakértők pedig állítják, hogy erre eleve képtelenek lennének, a növekedés dinamikája csakugyan riasztónak tűnhet.

Ugyanez azonban Kínára is érvényes. Liu Mingfu, a PLA ezredese, a Pekingi Nemzetvédelmi Egyetem professzora A kínai álom című könyvében arról elmélkedik, hogy Kína számára az Egyesült Államok fenyegető veszélyt jelent, amit minden kínai állampolgár a saját bőrén érezhet. Ebből a szemszögből nézve a fegyverkezés üteme valóban nem tűnhet riasztónak, csak a jóval erősebb, ellenérdekelt nagyhatalommal szembeni önvédelemnek. Xu Guangyu, a PLA egy nyugalmazott tábornoka szintén megerősítette hogy a kínai fegyverkezés nem expanzív jellegű; ahogy Xu fogalmazott, nem kívánják megfosztani az Egyesült Államokat a világ csendőrének szerepétől, de el kell fogadniuk az átalakuló erőviszonyokat.