Itt a szobabicikli-forradalom

Kevés jobb ötlet létezik a világon annál, mint hogy a számítógépes játékokkal próbáljuk legyőzni az emberi lustaságot. Valami ilyesmi járhatott a Big Ben nevű cég fejlesztőinek fejében, amikor arra gondoltak, hogy megreformálják a szobabicikli-bizniszt, és piacra dobnak egy olyan csodagépet, amire egyszerűen lehetetlen nem ráülni. Hiszen az csak egy dolog, hogy tekerni kell – a lényeg, hogy közben játszani is lehet.

Nyergelj, tekerj!

Az alapgondolat nem hülyeség, olyannyira nem, hogy tudományos kísérletek és cikkek egész sora bizonyítja: az olyan külső ingerek, amik elvonják a figyelmünket a testünket erőfeszítésre bíró tevékenységről, megnövelik a teherbírást és csökkentik a fájdalomérzetet. Például ha az ember egy jó játékkal játszik, akkor hiába szurkálják tűvel a kezét, meg sem kottyan neki. Ráadásul ha játszunk, miközben egy olyan végtelenül unalmas dolgot művelünk, mint a szobabiciklizés, akkor az is lehet, hogy két alkalomnál többször ülünk fel a nyeregbe.

Fotó: Index

A sikerhez tehát nem kell más, mint egy Big Ben Cyberbike. Pontosabban ez csak félsiker, a teljesség élményéhez elengedhetetlen egy Samsung okostévé. A bicaj ugyanis csak akkor táltosodik meg, ha a Samsung tévés alkalmazásboltjából letöltjük azt a néhány programot, amit azért gyártottak, hogy mi ne unjuk magunkat halálra. Az összeszerelés nem túl bonyolult, szerencsére a szükséges szerszámot is megtaláljuk a dobozban, így nagyjából tíz perc alatt össze lehet dobni a lábakra, kormányra és ülésre bontott eszközt, ami egy USB-sticknek álcázott rádió adóvevővel kommunikál a tévével.

A sticket a tévébe dugva nekünk akadozott a kapcsolat, ami nem meglepő, egy 55 hüvelykes tévé nemcsak a rádiójeleket takarja ki, de tulajdonképpen bármit az ismert univerzumban. A megoldás ebben az esetben az a kétforintos USB-hosszabbító kábel, ami szintén a csomag tartalma. Ennek segítségével le tudjuk vezetni a vevőt a tévé aljáig, ahol már terjednek a rádiójelek.

Tekerős helikopter és menekülő struccok

Ha ez megvan, már csak a játékokat kell letöltögetni. Többféle is van. A Cyberbike és a Cyberbike 2 tűnik a legkézenfekvőbb választásnak, hiszen így hívják az eszközt is. Az első rész igazi fitneszjáték abból a korból, amikor ez még menő volt, a Nintendo Wii 2006 és 2009 között aratott sikerei környékén. Egy élethűnek vagy szépnek még véletlenül sem mondható tájon kerekezhetünk, ha akarjuk, egy edzővel, aki ránk szól, ha túl gyorsan megyünk ahhoz képest, amit a kiválasztott program előír. A Cyberbike 2 ennél sokkal furcsább, itt lábbal hajtott helikopterrel vagy valami téli járművel hajtva kell érméket összeszedni. Itt kap szerepet az a két dolog, amit egy átlagos szobabiciklinél nem szokott meg az ember: az egyik a forgatható kormány, a másik a fékkar.

Van még néhány egyéb gomb is a kormányon, ezekkel főleg a menükben navigálhatunk, illetve a többi játékban néha akad egyéb értelmük is. Van ugyanis kevésbé egészségesélet-szagú játék is. Menekülhetünk például a minket üldöző rajongók elől, vagy hajthatunk sínkocsit (hogy szellemek elől meneküljünk) és struccot is. A struccnál tojásokat kell felkapkodni, ez volt talán a legkevésbé szórakoztató dolog, bár a többivel játszva is arra kellett gondolni nagyon erősen, hogy oké, hogy gagyi, de segít. (Egy mellékszál: a grafika Wii-szerű, ami nem túl erős, de azért az mégiscsak vicces, hogy manapság már egy játékkonzol erejét építik be a tévébe.)

Kicsit recseg, kicsit ropog

Sajnos azonban nem csak a játékok rosszak, maga a bicaj sem a kategória csúcsa. A Big Ben, vagyis a gyártó nagyjából az a cég, akit a „harmadik fél” kifejezés mellé odaraknak az értelmező szótárban. Gyártanak ők mindenféle perifériát és kiegészítőt, sőt, perifériakiegészítőt is, vagyis főleg hordtáskák, utángyártott kontrollerek és a Microsoft Kinectjéhez gyártott állványok forgalmazásából élnek meg. A cég termékei a megbízható átlagosságot hozzák legtöbbször, a Cyberbike azonban talán túl nagy falat volt, túl sok komponenssel ahhoz, hogy ne csússzon be néhány komoly hiba.

Az egyik, hogy a bicaj ugyan 130 kilóig van hitelesítve, de ez csak akkor áll, ha 170 centinél nem magasabb emberről beszélünk. A teszt során a 178 centimmel igen kényelmetlen pózba kényszerített az egészségem javítására kitalált eszköz, és már néhány nap használat után éreztem, hogy fáj a térdem. Az ülést legmagasabb pozíciója azonban még a hozzám hasonló, átlagos magasságú embereknek is kevés. Megoldás lehetne, ha le lehetne cserélni a nyerget tartó rudat, de mivel az ülőfelületbe elektromos érzékelőt épített a gyártó, ez a lehetőség kiesik. Éppen ezért a nyerget sem cserélhetjük le, ráadásul a BigBen nem az igazi bicajoknál megszokott rögzítési megoldást használja, hanem egy fémlapra felcsavarozott ülést hegesztett a szürkére festett zártszelvény tetejére.

Ráadásul az ülés baromi kényelmetlen is, már egy tízperces program első néhány perce is elég ahhoz, hogy fájdalmas arccal fészkelődve tekerjük végig az idő fennmaradó részét. Újabb indok lenne ez amellett, hogy lecseréljük az ülést, de erre nincs lehetőség, legalábbis nem úgy, hogy közben ne barmoljuk szét a kábeleket és az elektronikát.

Vannak olyan, elsőre láthatatlan hibák is, amik csak néhány játékalkalom után tűnnek fel az embernek. Ilyen például az elsőre remek ötletnek tűnő, elfordítható kormány is. Használat közben nem is értjük először, hogy mi ez a furcsa érzés, csak tudjuk, hogy valami nincs rendben. Aztán rájövünk: tekerés közben, igaziból egy bizonyos sebesség fölött nem úgy kanyarodunk, hogy a kormányt forgatjuk, hanem úgy, hogy döntjük az egész bicajt. Ehhez képest itt kétségbeesett kapálózással próbáljuk követni a digitális edzőt, aki szívatásba hajlóan mindig az utolsó pillanatban kanyarodik el.

Fotó: Index

Az sem szól a tévéjátékos szobabicajozás bigbenes formája mellett, hogy ez a darab a tévémentes kategóriában sem tűnik komoly szerkezetnek. Kattog és recseg, ezt betudtam a 86 kilónak. De a tekerést megnehezítő, vagyis az erőkifejtést fokozó ellenállás is valahonnan a szobabicaj-történelem egy korábbi időszakából származik. Elméletileg mágneses ellenállási rendszer van benne, de a hét és félszer körbetekerhető szabályozógomb fokozatai közt nincs se átmenet, se lényeges különbség. Persze azt ideszámíthatjuk, hogy maximumra tekerve megszűnik a pedálok folyamatos tekerhetősége (vagyis a kör egy-egy pontján megakadva darabossá válik pedálút).

Szórakozásnak kevés, sportnak nem jó

A komoly edzés sem feltétlenül lehetséges, legalábbis a tudományos jellegből sokat elvesz az, hogy a bicajban nincs pulzusmérő, márpedig nincs hatékony kardió, ha nem tudjuk, jó pulzustartományban vagyunk-e épp. Az is baj, hogy a bicikli nulla visszajelzést ad azon túl, hogy mennyi energia van még az adatkapcsolat biztosításához használt ceruzaelemekben. Nem változik az ellenállás, ha a képernyőn emelkedőn tekerünk, nincs rezgés, ha rámegyünk a digitális macskakőre, nincs pittyogás, ha gyorsabban vagy lassabban kéne tekerni (a képernyőn azért villognak piros és zöld nyilak ilyenkor). Még egy sebességmérő sincs, ami azért baj, mert a játékokban irreálisan magas sebességértéket kapunk még a leglazább tekerés mellé is. Mármint ha szórakozunk azzal, hogy a mérföld per órát kilométer per órába váltsuk fejben, a beállítások között erre ugyanis nincs lehetőség. 

Egy dolog mondjuk mellette szól: az ára. Az átlagos minőségű, de használható extrákkal felszerelt, szerencsés esetben az egyéb körülményekkel kompatibilis (vagyis eleve van Samsung okostévénk és nem vagyunk magasabbak 175 centiméternél) bicajért nem tűnik végzetesen soknak az 50 ezer forint környéki ár, bár az ellenállás furcsa szabályozhatósága sokat levon a teszttermék értékéből. A neten körbenézve 60-70 ezer forintnál kezdődnek a buta szobabiciklik, amikkel nem tudunk játszani a tévén. Az a baj, hogy a Cyberbike-kal is csak olyat és úgy, amit hamar megununk, és akkor megint maradnak a sorozatok, vagy a kormányra csíptetett könyv.

5 könyv
Több mint 600 meghökkentő, érdekes és tanulságos történet!

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!