Bertalan
11 °C
27 °C

Ha nem a Fallout 4 lesz az év játéka, akkor ez

the-witcher-3-1
2015.06.28. 15:35

Két éve az akkori E3-on kicsit rácsodálkoztunk arra, hogy a lengyel gazdasági minisztérium nagy erőkkel vonult ki a legnagyobb videojáték-expóra. Aztán leesett, hogy olyan sikerjátékok lengyel fejlesztésűek, mint a Painkiller és a Witcher – nem is beszélve a Good Old Games nevű, régi játékokat áruló remek portálról –, és valószínűleg Lengyelországban is olyasmi történt, mint az Angry Birds és a Candy Crush Saga otthonában (azaz a finneknél és a svédeknél): az állam meglátta gazdasági potenciált a videojáték-iparban.

Azon az expón a minisztérium vagy hatvan kisebb-nagyobb fejlesztőnek segített kiadót és üzletet találni, és elárulták, hogy a lengyel videojáték-piac éves forgalma már 400 millió dollár körül mozog (igen, az több mint 110 milliárd forint). És azon az expón már demózták a Witcher-sorozat harmadik részét, ami viszont csak nemrég, két év elteltével jelent meg, és szép példája annak, hogy támogató környezetben a tehetség milyen csodákra képes.

Ja, semmi, csak egy harmincezres városka

A sorozat egy lengyel fantasy regényciklus világába repít; Andrzej Sapkowski 1990 óta írogat a Ríviai Geralt nevű witcherről (eredetiben wiedźmin, magyar fordításban vaják), aki főként szörnyek levadászásával keresi kenyerét, de mivel emberfeletti képességei is akadnak, nem büdös neki, hogy néha kicsit a világtörténelembe is beleszóljon. Sapkowski világa elég sok unásig ismert klisét emel át a zsánerből, de azért bőven több a törpés-elfes-sárkányos egyenfantasyknél, mert a helyi folklórból is merít, és ezzel sajátos káeurópai zamatot ad a végeredménynek.

Ezt a világot próbálta meg 2007-ben szerepjátékra vinni a CD Projekt Red nevű csapat, és az első Witcher nem is volt rossz; szép volt, tartalmas, csak a harcrendszer volt rémes benne. Négy évvel később jött a második rész, ami szinte mindenben felülmúlta az elődöt, de a harc még mindig nem volt az igazi, és kicsit a szintén 2011-ben megjelent Dragon Age 2, de még inkább a Skyrim árnyékában maradt. Az új rész, a The Witcher 3: Wild Hunt viszont – nos, ez az új Skyrim.

Már a furcsa lényekkel benépesített játéktér mérete is lenyűgöző: rémvadász főhősünkkel egy kisebb országnyi területet bejárhatunk, egyik küldetést teljesítjük a másik után, és amikor azt hisszük, hogy már látjuk a világ szélét, egyszer csak belebotlunk Skellige óriási szigetvilágába, vagy belovagolunk Novigradba, ahol konkrétan harmincezer ember él és mozog. Hatalmas, de mégis koherens világot alkottak a CD Projekt Red – vélhetően nem kevés számú – grafikusai. Olyan világot, amiben élmény már létezni is – és ez az élmény számít, nem az, hogy a korábban demózott látványhoz képest pár effektet azért visszavettek a grafikában (vélhetően azért, hogy a vas bírja).

A szemét dilemmák játéka

De a környezet csak díszlet az egyik legjobb sztorihoz, amivel videojátékban találkozhattunk. A sok játékórát rejtő monumentális szerepjátékokban gyakori, hogy egy erős fő cselekményszál mellett a mellékküldetések csak egyhangú töltelékek; öld meg ezt, hozd el azt, keresd meg amazt. A Witcher 3-ban viszont nem csak a fősodor kapott kitüntetett figyelmet.

A központi bonyodalom sem rossz: egy háború utáni/közbeni állapotba csöppenünk, ahol egy birodalom éppen egy lazább államszövetséget készül szétcsapni, miközben egy mindennél fenyegetőbb veszedelem is szerepet kér (jó, kicsit trónokharcás ez a felállás, de ezt azért könnyű elnézni). De lehet itt akármilyen veszedelem, a játék teljesítéséhez nem szükséges mellékküldetések néha ellopják a show-t előle, annyira jók.

Nagyon egyszerűnek tűnő helyzetekből is meglepő csavarokat és olykor egészen mély drámákat hoznak ki a készítők, miközben a játék folyton morális dilemmák elé állítja a játékost. És nem fekete-fehér helyzetekben, mert általában a konfliktusba kerülő felek jó motivációval tudják megmagyarázni, miért cselekedtek úgy, ahogy, aztán witcher legyen a talpán, aki igazságot tesz. Sőt, előfordul, hogy két rossz közül kell választanunk – mint amikor egy csapat gyerek vár szörnyű végre egy mocsár közepén, de ha megmentjük őket, azzal más ártatlanok járnak nagyon rosszul. Ezen a ponton éreztem úgy, hogy a fejlesztők túl sok George R. R. Martint olvastak.

A küldetéseknél hozott döntéseinknek később következményeik vannak (még ha csak annyi is, hogy három faluval arrébb valaki köszönetet mond vagy elkezd anyázni), és több tucat befejezést lehet előhozni a játékból. A küldetések számára és kidolgozottságára jellemző egyébként, hogy a játékban 450 ezer szavas szövegkönyv lapul – az bizony több, mint A Gyűrűk Ura-trilógia. És ezért lehet nagyon örülni annak, hogy magyar felirat is készült a játékhoz, amiben néhány környezetidegen szó (pl. "szociopata", "metabolizmus") ugyan kizökkenthet, de így is az egyik legjobb lokalizáció,ami játékhoz készült.

A mellékküldetésekre tehát nagyon is érdemes időt szentelni, és a játékot így bőven több (és akár sokkal több) mint száz óra alatt lehet végigtolni úgy, hogy egy élő, hatalmas, de főleg kiszámíthatatlan birodalomban randalírozunk, mert a legeldugottabb tanyán is valami izgalmas és szokatlan fogadhat. És ilyesmire azért elég kevés játék képes, még ebben a műfajban is.

Játék a játékban

A Witcher 3 egyik legjobb mellékes szórakozása a gwynt nevű kártyajáték, amire falusi kereskedőktől a nagyvárosi urakig több tucat embert kihívhatunk. Gyűjtögetős kártyajátékról van szó, tehát lapokat szerezhetünk (vehetünk vagy nyerhetünk ellenfeleinktől), és így egyre erősebb paklikat építhetünk. A gwynt szabályaiban sokat merít a Condottiere című társasjátékból: egyszer kapunk nagyobb leosztást a kezünkbe, és azzal kell több kört is kibekkelnünk, akár bevállalva egy vesztes kört a későbbi biztos nyereségek reményében. Nagyon jó móka, ami akár önmagában is megállná a helyét videojátékként – több játékos követeli is, hogy legyen önálló játék, és színvonalában egyenesen a Blizzard nagy sikerű Heartstone-jához hasonlítják.

De tényleg ez az új Skyrim

A két előző Witchernek főleg játéktechnikai gyengéi voltak, de a harmadik részre ezeket is kicsiszolták. A harcrendszer követhető, és ha az ember kitanulja, logikus is – miközben pusztán harccal nem lehet megnyerni a nehezebb csatákat. Fegyvereink mellett mindenféle kikotyvasztható főzeteket, bombákat és kardokra kenhető olajokat kell még okosan használni a győzelemhez, nem is beszélve öt (kevésnek tűnhet, de az az öt jól kitalált) varázslatunkról.

Persze mindegyik harctípushoz csomó fejleszthető képesség tartozik, és naná, hogy Geralt szinteket is lép, meg egyre komolyabb felszereléseket talál (vagy csináltat az útjába akadó kovácsoknál), mert egy AAA-kategóriás szerepjáték szédítően sok tápolási lehetőség nélkül olyan, mintha a tetrisben nem lenne hosszú elem.

A Witcher 3 tehát nagyon jó játék, hibákat nagyítóval kell keresni benne (és tényleg csak apróságokat találni, amik nem zavarják az érdemi játékélményt, illetve a sztori nagyon épít az elődökre, ezért akinek ez az első Witchere, érdemes tanulmányoznia ezt a kisokost játék előtt). Az elmúlt hetek a Fallout 4 hype-ról szóltak, amióta a novemberben érkező játékot bejelentették, és sokan már most borítékolják, hogy az lesz az év játéka. Elképzelhető, de az biztos, hogy akkor a lengyelek szorosan loholnak majd a nyomában – vagy inkább mellette, és baromi nehéz lesz eldönteni, melyik a jobb.

És persze a Witcher 3 olyan játék, amire a lengyel állam is büszke lehet, és ami eladásaival (több mint négymillió példány két hét alatt) azt is igazolja, hogy jó ötlet volt kiemelt nemzetgazdasági területként kezelni a játékfejlesztést. Ilyenkor persze felmerül az emberben, hogy nálunk vajon mikor lesz ilyen. Ha nem is olyan méretekben, mint a lengyeleknél, de lehetne – hogy ilyesmire volna igény, az két éve már eljutott a parlamentbe, és léteznek jó magyar fejlesztőcsapatok, akár pc-re és konzolra, akár mobilra kell játékot csinálni. De lehet, hogy jobb, amíg nem kelti fel a döntéshozók figyelmét a dolog; még a végén megalakulna egy Nemzeti Videojátékfejlesztő, vagy kivetnének valami különadót a sikeresebbekre.