Miklós
-7 °C
4 °C

Csatár vagyok Dárdai Herthájában

Wed Oct 7 14-39-15 UTC+0200 2015.png
2015.10.09. 19:23
Évek óta nem fifáztam, mármint túlságosan sokat. Nagyjából akkor hagytam fel a dologgal, amikor először hozták be az irányításba azt, hogy ha egyetlen pillanatnál hosszabban nyomjuk a gombot kapura lövéskor, a stadion tetejéről kell visszahozni a labdát. A legújabb változatban ez nem változott, de a személyes indítékaim igen: végre van egy csapat, aminek tudok szurkolni.

Számítógépen sportolni két dolgot érdemes: jégkorongozni és síugrani. Minden másnak több értelme van, ha az ember simán kimegy az utcára, és élőben csinálja. Vannak persze azok a megszállottak, akik T/1-ben beszélnek a fociról és a kedvenc csapatukról. Megvertük a Manchestert, megvettük Ronaldót, gólt rúgtunk Messiéknek. Róluk tudom elképzelni, hogy évről évre megveszik a FIFA játéksorozat aktuális részét, hogy napokat (mármint nettó játékidőben mérve) töltsenek el a gép előtt, megtanulják a cselezést, a passzolást, meg rájöjjennek, mi a logika a kapura lövés irányításában.

A Dárdai-hatás

Nekem ez eddig nem hiányzott, de van az a szintű zsenialitás, ami a magamfajta kocadrukkert is rajongóvá tudja tenni. A magyar válogatott sosem érdekelt, ötéves voltam a szovjet hatnullánál, azóta meg sok érdekes nem történt, pedig kint voltam az olaszok elleni 2-2-n, sosem felejtem el, milyen ereje van, mikor hatvanezer ember döbbenetből örömüvöltésbe vált. Magyar focistának én nem tudok szorítani, amikor a legjobbak is olyanok, mint Dzsudzsák Balázs. Viszont Dárdai Pál más.

Ő nekem bizonyos szempontból olyan, mint a Nobel-díjas kutatók vagy a fizikusok, csillagászok: olyan dolgot visz végbe, amiről korábban mindenki azt mondta, hogy áá, hagyjuk, lehetetlen. A magyar válogatottból számottevő sikereket hozott ki (jó, a siker szó furcsa definíciója az, hogy „nem vertek minket bucira”), pedig ugyanúgy kiröhögték, mint az első embert, aki azt mondta, hogy helló, azok ott nem fura csillagok, hanem bolygók.

Tudom őt tisztelni, abszolút kívülállóként is látom, hogy valóban ért ahhoz, amit csinál. Nem is a magyar válogatottnak drukkoltam, inkább azt szerettem volna, hogy Dárdait ne kenje össze mocsokkal az, ami itthon foci néven megy. Közben Berlinben is csodát művel: én nem értek a focihoz, de azért amennyire tudom, ritkán van olyan, hogy egy kiesés ellen küzdő csapat komolyabb játékosvásárlás nélkül, pár hónap alatt a tabella túlsó helyére repül.

Hogy mi köze mindennek a FIFA 16-hoz? A játékok lényege, hogy az ember olyat próbálhat ki bennük, amire egyébként nincs lehetősége. Űrhajót sem építhetek, kommandós sem lehetek, és talán még a magyar válogatottba sem férnék be csatárnak, nemhogy a Hertha BSC-be. Kivéve akkor, ha a FIFA 16-ban próbálom, úgy mindkettő sikerülhet.

Ich bin eine ungarische Torjäger

A FIFA-játékokban már régóta van a Be a Pro (légy profi) nevű mód, ahol nem az egész csapatot kell irányítani, csak egyetlen játékost. Az NHL-ben kapus szoktam lenni, fociban igazából még sosem próbáltam. Idén viszont kreáltam egy játékost, és jelentkeztem a Herthához. És hirtelen megértettem, miért akarnak az emberek fifázni.

Az egytől százig terjedő listán 67-es, vagyis jó átlagos játékost sikerült összeraknom, meglepő volt, hogy egész összetett a karaktergenerálás, a magasság és a testsúly változtatásával a játékos képességei és egyéb fizikai tulajdonságai is változnak. A zömök, alacsony fickót nehéz felborítani, a magas, vékony meg magasabbra ugrik, és így tovább. A több tucat, a képességeinket meghatározó jellemző (a lövés erősségétől kezdve a löbbölt labdáinkat meghatározó számértéken keresztül egészen a becsúszásaink minőségéig) számértéket később a meccseken mutatott teljesítményünk és persze az edzéseken végzett munka függvényében növekednek, de oda kell figyelni arra is, hogy ne eddzük túl magunkat.

A lényeg, hogy megvan a játékos, csatár vagyok a Herthában. Az első meccsen még bénázom, a lehető legrosszabb ritmusban kérem a passzokat, fogalmam sincs, hogy kell cselezni, így folyamatosan leszerelnek a védők, ha meg véletlenül valahogy helyzetbe is kerülök, vagy a kapusba bombázok, vagy a frászt hozom a stadion felső karéján ülő nézőkre. Összefoglalva azt is mondhatnám, hogy

sosem volt még ilyen erős bizonyítékom arra, hogy magyar vagyok.

Aztán ahogy mennek az edzések és a meccsek, egyre jobban megértem a logikát, ahogy a kanadai fejlesztők digitalizálni próbálták a focit. Cselezni még mindig nem tudok, de a hirtelen irányváltások már mennek olyan jól, hogy el tudok suhanni a védők között, és a tudatosság bármi jele nélkül képessé váltam a kapura lövés irányítására is. Egyre többször lendítem magasba a kezem örömömben (magamban üvöltve, a család a szomszéd szobában alszik), a harmadik meccsen összejön az első gól, a hetedik meccsen az első mesterhármas.

A nyolcadikon az első sérülés. Nyolc hétre esek ki, mert ahelyett, hogy cserét kértem volna a tök fáradt játékosomnak, egy szögletnél ütközni próbáltam. A felépülés után hetekig csak az edzéseken izzadok meg, mire a mester végre megint a kezdőbe jelöl, de visszatérek: négy gólt vágok a játékban, szambát vagy legalábbis valami szambaszerűt járok a nappaliban.

Közben behívnak a magyar válogatottba is, a segítségemmel megalázzuk a németeket (itt kezdtem el gondolkozni azon, hogy ideje lenne a második legkönnyebb fokozatról normál nehézségre váltani a játékban). A játékosom fejlődött, 76-os lett a százas listán. Ez azt is jelentette, hogy én magam is egyre ügyesebb lettem, az edzésgyakorlatokon egyre többször kaptam jobb osztályzatot, vagyis egyre több pontot szereztem passzolásban, lövésben, védekezésben.

Négymillió euró fölé ment a játékospiaci értékem, bár a menedzserek továbbra is kétezer eurós heti fizetéssel szúrják ki a szemem, ha elbliccelem az edzést, nem neveznek a következő meccsen, és a kölcsönadásra kijelölt játékosok listájáról sem akar lehúzni a csapatvezetés, hiába kértem már háromszor is. Kit érdekel persze, hát csatár vagyok Dárdai Herthájában, és alig várom, hogy a gyerekek lefeküdjenek, és legyen negyedórám, a Bayernt fogadom otthon. Azt amúgy tudták, hogy már nem Oliver Kahn a kapus? Én őszintén meglepődtem.

A fejlesztők lehet, hogy magyar focisták

A FIFA 16 tehát kiváló játék, ha az ember talál valamit, ami miatt el tud benne merülni, és ami segít átlendülni a hibákon. Mert azért van hiba is bőven. Muszáj leírni például, hogy a játék úgy 10-15 meccs után tök unalmas, lapos, ha nincs meg az a kis extra, ami nekem a Hertha, akkor elképzelésem sincs, miért akarna heteken át ezzel játszani valaki. Az a tippem, hogy egyszerűen nem voltam elég jó ahhoz, hogy lássam a játék finomságait, cserébe viszont úgy láttam, hogy a gép is inkább passzolgat és tutujgatja a labdát ahelyett, hogy valami igazán látványosat csinálna.

De nem is ez a zavaró, hanem azok a dolgok, amik még alkalmi fifásként is feltűntek. Eredetileg arról akartam írni, hogy hű, mennyire valóságosnak tűnik már a játék, mennyire emberszerűek az emberek, milyen jól mozognak, tényleg, mintha a közvetítést nézném.

Hát egy fenét.

Még mindig sokszor robotszerű, darabos mozgású emberek futkároznak, és bár tényleg egyre jobban hasonlítanak a nagy sztárok ahhoz, ahogy az életben is kinéznek, de rémálomszerűen halképű mindenki, az igazi érzelmeknek még a nyoma sem látszik az arcokon, az ember inkább elnyomkodja a gólörömöt, hiába lehet már több tucat különböző animáció közül választani.

A közvetítésen érződik a legjobban, hogy vannak dolgok, amik sosem lesznek jobbak: mikor valamikor 2005 környékén először jött be a helyzetérzékeny közvetítés (még magyar változat is volt), akkor zavart, hogy ugyanaz a pár mondat hangzik el az adott helyzetekben. Négy-öt meccs után már ismétlődik a szöveg. Az egyetlen újdonság (mármint nekem, lehet, hogy évek óta van ilyen), hogy a kreált játékosnak is be lehet állítani valami nevet, amit a közvetítésben ki is mondanak.

A grafikához tartozik még az is, hogy sok az olyan probléma, amely kapcsán az ember elcsodálkozik, hogy okozhat még mindig gondot a huszonharmadik részben is. Például a pályáról a nézőtérre lőtt labda egyszerűen eltűnik, belesuhan a lelátó betonjába. A játékosok testrészei rendszeresen átcsúsznak egymáson a meccs közbeni animációkon, a kamerakezelés miatt pedig sokszor volt, hogy nem is láttam, mi történt egy gyorsabb akció vagy egy szöglet közben. A kapusok néha nevetséges potyákat szívnak be, fájóan béna, a FIFA 96-ból ismerős animációt bemutatva (helyből felugrik, a levegőben vízszintesbe fordul, majd visszapottyan).

Volt egy olyan érzésem, hogy igazából csak a rajongók veszik észre, mi változott mondjuk az elmúlt három évben grafika terén. Szerencsére a Youtube-on sok az erre a kérdésre válasz kereső összehasonlító videó, nézzük is meg, hogy kábé a FIFA 12 óta inkább csak csiszolgatás van, a minőségi ugrást nem az egymást követő egy-egy rész összehasonlításával, hanem mondjuk ötéves távlatokban lehet látni.

A játék nehézségi fokozatának beállításával is volt egy csomó gondom, pedig bőven van lehetőség a finomhangolásra. A kezdő-amatőr-félprofi-profi szintek mellett olyasmiket is állíthatunk, hogy az ellenfél mekkora eséllyel cseszi el a passzt vagy a lövéseket, vagy hogy milyen gyorsan futnak vagy épp cseleznek a játékosok. Ettől függetlenül, mikor a csapat egésze helyett egy játékost irányítottam, nehéz volt pontosan beállítani a kihívást. Ha túl könnyűre vettem a dolgokat, meccsenként a négy-öt gól sem volt ritka, ha feljebb toltam a nehézséget, akkor viszont folyamatosan kikaptam, hiszen a többi, gép által irányított játékosnak esélye sem volt mondjuk egy Dortmund vagy egy Barcelona ellen.

Közel sem tökéletes tehát az idei FIFA, és ötletem sincs, miért kéne megvenni ezt a részt akkor, ha a tavalyi is megvan. Állítólag újragondolták a passzrendszert (pff, lehet, én ugyanolyan béna vagyok benne, és ugyanúgy nem értem), új játékmódot kapott a gyűjtögetős kártyajátékhoz hasonló FIFA Ultimate Team (random játékosokat a megfelelő konstellációba helyezve játszhatunk meccseket, nem megszállottaknak ez annyit jelent, hogy 15 ismeretlen faszi képét próbáljuk a szabályok alapján a lehető legkevésbé gyengén elrendezni, aztán tolunk velük pár meccset), és vannak női válogatottak is. Sajnos ezekkel csak egymás ellen játszhatunk, és ez érthetetlen. Abban a játékban, ahol én a Hertha csatára lehetek, elférne az a lehetőség, hogy olyan tornát indítok, ahol a magyar női válogatottat irányítva nyerhetnék kupát a Barcelona ellen. Majd talán jövőre.

Visszatérés a paradicsomba

Egy újabb kaland előszobájába léptünk, mikor kis kocsink megindult Christchurch felé.

Varázslatos Szicília

Baboci2006 felhasználónk jóvoltából vadonatúj fotók segítségével visszatérhetsz a nyárba!