Ha az iPod Drakula, akkor a Zune a fokhagyma. Ha az iPod Batman, akkor a Zune Joker. Ha az iPod Jenna Jameson, akkor a Zune a kankó, ha a Zune Rocco Siffredi, akkor az iPod a merevedési zavar. Kibékíthetetlen ellenfelek.

Új célok

A Zune-t nyilvánvalóan azért készítette a Microsoft, hogy jelezze, képes mp3-lejátszót készíteni, képes úgy behajtogatni egy szolgáltatáscsomagot a finoman megdizájnolt dobozba, ahogy legnagyobb riválisa, az Apple teszi az iPoddal. A háromszázmilliárd dollár értékű cégnek tökmindegy, hogy mennyire lesz sikeres az első generáció, az a fontos, hogy megjelent egy újabb piacon. És ahová egyszer a redmondi cég betör, ott kő kövön nem marad.

Persze minden kezdet nehéz. Nehezen jutott például el hozzánk a készülék. Az Egyesült Államokban már hónapok óta árulják, Európába, pláne Magyarországra viszont még a mai napig nem érkezett meg hivatalosan, így csak a kereskedőkön múlt, hogy mikor tapogathatjuk meg először. Szerencsére akadt egy, amelyik behozta az országba a készüléket.

A centik méregetése nélkül is kiderül, hogy a Zune nagy. Nehéz, túlságosan vastag is, de eleinte még azzal vígasztalom magamat, hogy a flasmemóriás lejátszókhoz szoktam, biztos az iPod is van ekkora. Aztán egymás mellé rakjuk a készülékeket, és kiderült, hogy a Zune tényleg kövér: kevéssel magasabb és legalább kétszer vastagabb, mint a 30 gigabájtos iPod. De legalább kapunk valamit cserébe: a készülék kijelzője lényegesen nagyobb a konkurensénél.

Ismerős forma

Túlzás lenne azt állítani, hogy szétgondolkozták az agyukat a Zune dizájnerei, aki már látott iPodot, tudja, honnan jött az ihlet, de a Microsoft lejátszója ezzel együtt is jól néz ki, sőt, más. Gomb látszólag alig akad rajta (pedig hét is van, csak ezeket cselesen elrejtették), a széleknél finoman áttöri a fény a burkolatot, így ott nem feketének, hanem kéknek látszik. Tapogatás közben az is kiderült, hogy a Zune szégyelli származását, sehol egy Microsoft-logó, egy MS-felirat. Nyilván a redmondi óriás is tisztában van azzal, hogy a márka coolság-faktora elég alacsony, így jobb elhallgatni, hogy ki is a gyártó.

A gombok közül az egyik a bekapcsolással, kikapcsolással, lejátszással és megállítással van megbízva, a másik a visszalépéssel, a maradék öt meg jól el van titkolva. A Zune ugyanis úgy néz ki, mintha az iPodéhoz hasonló navigációs kereket kapott volna, de az Apple egyik legjobb ötlete nem köszön vissza az új lejátszón. Nem, a kör csak egy hülye négyállású gomb, ezekkel tudunk lépkedni fel-le, jobbra-balra a menükben, a középső gombbal meg okézni tudunk, szóval belépni.

A bekapcsolás után elővillanó főmenüből világossá válik, hogy mire ment el az a sok munkaóra, a háttér, a formavilág ugyanis elég jól sikerült. Ráadásként a kijelző minősége is megfelelő, jók a kontrasztok, a színek is, bár ebben az a trükk, hogy három colon azt se vennénk észre, ha harmadik keze nőne a lejátszott videókon szereplő figuráknak.

Használható menü

Zenelejátszás közben kiderül, hogy az iPod menüjénél is lehet jobbat csinálni: ugyanúgy előadó, cím, stílus, vagy playlist alapján tudunk szelektálni, mint az Apple készülékénél, de ehhez nem kell belépnünk egy menübe, elég felül beállítani a megfelelő kategóriát, alatta meg már meg is jelennek a listázott dalok. Pár kattintással kevesebb, nem nagy szám, de azért jól esik.

Ha dalcímek alapján kategorizálunk, és folyamatosan scrollozunk lefele, a készülék pillanatok alatt végigér az összes dalon, az aktuális kezdőbetűt meg kábé 32-es betűmérettel kirakja a háttérbe, ami megkönnyíti a keresést.

Ha albumok alapján rendszerezünk, kapásból megjelennek a feltöltött képek a nevek mellett, lejátszás közben a képernyő kétharmadát elfoglalja a borító: látszik, hogy dizájnban nem akartak lemaradni a vetélytárs mellett, és ennek meg is lett az eredménye, a készülék kezelőfelülete kimondottan jól sikerült.

Kár, hogy ezt normális esetben nem látja az ember, mert normális esetben a készülék a zsebben van, és csak a dal szól belőle. Menet közben viszont elég testes a Zune. Aki még most is a nyolcvanas második felében készült feszülős farmert hord, meg se próbálja zsebre vágni, még a végén azt hinnék róla, hogy robot, akinek a dudorban van eldugva a tápegysége. Egy normális nyári nadrágban viszont simán elfér, legfeljebb csak nehéznek érezzük majd.

Szól, ahogy kell

Hangminőségről nincs mit mondani. Mp3-lejátszó, tehát senki sem él majd át orgazmust a hangzástól, ebben az árkategóriában az a legkevesebb, hogy az elérhető maximum jöjjön ki a készülékből. A hangerő bőven elég, meg a mellékelt fülhallgató is jól szól, összességében tehát teljesen rendben van a cucc.

A Zune-ba rádió is került, ami annyira jól működik, hogy az már unalmas: tiszta a vétel, az adókat magától megtalálja, sőt, még azt is kiírja a készülék, hogy melyik állomást hallgatjuk, és hogy milyen stílusú az épp játszott dal. Na, mégis lehet kötözködni, mert szinte az összes nótát Country-nak ismerte fel, kivéve a Bartókon játszott operát, mert arra azt mondta: jazz, de ez sem a készülék hibája, inkább az adók küldtek hülye információkat. Hosszú idő óta a Zune volt az első készülék, amiben annyiban magától értetődőnek éreztem a rádiót, hogy akár még hallgattam is volna.

A kijelző képminősége remek, van olyan jó, mint az iPodé, csak nagyobb annál. Fényképek nézésére ezért alkalmasabb, meg videókhoz is jobb lenne, ha nem gondolnám azt, hogy filmekhez nem a három col, de még a hat is kevés. Persze meg lehet nézni rajta egy-egy sorozatepizódot, sőt, ha 24 órát kellene egyfolytában repülnöm, és a gépen csak kazah művészfilmeket vetítenének, biztosan odafordulnék a Zune-hoz, de húznám közben a számat.

És itt az egész koncepció megbicsaklik: mert az rendben van, hogy a Zune nagyobb, mint az iPod, hiszen cserébe méretesebb kijelzőt kapunk, de a moziélmény még így is jelentéktelen, a plusz grammokat meg centiket viszont folyton érezzük, akárhova megyünk. Elfogadom, vannak olyanok, akiknek a háromcolos kijelző is elég a tökéletes filmezéshez (egy ismerősöm például arról győzködött jó tíz évvel ezelőtt, hogy a tévé is tud olyan lenni, mint a mozi, csak közel kell ülni a készülékhez), na, ők biztos értékelni fogják a megfelelő fényerőt meg a jó kontrasztokat.

Kemény ellenfél

A készülékhez szoftver is jár, mint az iPodhoz az iTunes. Ez alapvetően nem rosszabb, mint a híres konkurens, szerencsére hozzánk olyan későn jutott el a készülék, hogy mostanra kijavították az a rengeteg hibát, amivel annak idején kiadták. Na nem mindet, a telepítés kész horror volt, így végre Magyarországon is átélhettük azokat a borzalmakat, amiket a külföldi kollégák és felhasználók már fél évvel ezelőtt kipipálhattak. Köszönjük, remek volt.

A Zune szoftver szépre sikerült, kezelése egyszerű, bár azoknak, akik hozzám hasonlóan iTuneshoz szoktak, időbe telik az átállás, de ez nyilván fordítva is igaz lenne. Zenehallgatásra, kategorizálásra tökéletesen alkalmas a lejátszó, szinkronizálásra mérsékelten, de szintén: a másolás a kelleténél több lépésből áll. Először összeállítjuk a dalok listáját, aztán egy gomb lenyomása után a Zune sorban átmásolja azokat. Az iTunesnál mindez egyszerűbben történik, ott elég egyesével átdobálni a dalokat az iPodra, és amíg a következő mp3-at keressük, a másolás zajlik, kevesebbet kell várni.

A szoftver automatikusan elvégzi a konvertálást, így ha nem a lejátszó étvágyának megfelelő formátumban tároljuk gépünkön a médiafájlokat, akkor sincs gond, a program megnyúzza, kibelezi, feldarabolja a kódot, aztán gusztusosan tálalja. Az átlagos felhasználót úgysem érdekli, hogy H.264-es, vagy wmv-formátumban vannak a filmek, az viszont már dühítő, hogy a Zune nem használható háttértárolóként. A készüléket ugyanis csak a saját szoftvere ismeri fel, szóval aki arra számított, hogy a Microsoft lejátszóján cipelgeti majd a haverokhoz a warezolt játékokat, az hagyjon fel minden reménnyel.

Felesleges kütyüsödés

A gépben van wifi is, ami jó eséllyel pályázna a Világ értelmetlen fejlesztései: találmányok a dieselmotoros vibrátortól a halnak álcázott lépegető exkavátorig-verseny fődíjára. Mert mit lehet csinálni vele? Szinte semmit. Dalokat lehet cserélni egy másik Zune-nal, amit háromszor hallgathatunk meg, mielőtt a készülék megsemmisítené szerencsétlent, gondolom az Egyesült Államokban már irtózatos wireless-közösülések vannak a tömegközlekedési eszközökön. Lehet, hogy csak az én fantáziám szegényes, de nem nagyon tudom elképzelni, hogy használnám ezt a funkciót, arról viszont vannak elképzeléseim, hogy mennyivel drágította és növelte meg a készüléket a wifi-csip.

Nem használható, meg még az akksit is fogyasztja: ahogy az iPod sem bírja sokáig, úgy a Zune sem egy túlélőbajnok, három, esetleg négy órán keresztül tud filmeket lejátszani (lőttek a 24 órás repülőútnak), zenehallgatás közben nagyjából fél napig tart ki. Aki nem menet közben éli az életét, annak azért elég, meg különben is, ki akar naponta 12 órán keresztül zenét hallgatni, és főleg milyen okból?

Azért szó sincs arról, hogy temetnénk a Zune-t, mert egész jó lett. Eltekintve attól, hogy jobb társaságokban szalonképtelen a Microsoft (mondjuk egyre cikibb az, aki szerint ciki a cég), nincs különösebb baj a lejátszóval. Kevésbé kifinomult, mint az iPod, de az már az ötödik generációnál tart, ráadásul az Apple készüléke pont annyival tud többet, amennyivel kevesebbet, pro és kontra érvek nagyjából egyensúlyban vannak. És emlékezzünk az Xboxra: az első generáció csak szerény sikereket ért el, de a Microsoft megvetette a lábát a konzolpiacon. Az Xbox 360 viszont pillanatnyilag a legsikeresebb újgenerációs játékgép, amit aligha fog beérni a korábban legyőzhetetlennek hitt PlayStation.

A Zune-t az Atcomptól-tól, az iPodot az XMS-től kaptuk tesztelésre.