Luca, Ottilia
2 °C
5 °C

Visszacsap a múlt

2006.11.30. 10:15
Az AGP lassan meghal, a PCI Expressnek meg jön az utódja. Átmeneti korszakban élünk, a legjobb alkalom, hogy kipróbáljuk, mire képes a két rendszer. A hardver ugyanaz, csak a csatoló más. Izzasztó harc következik.

Oké, tudjuk. A számítógépes csatolóknál szinte csak érdekesebb témakörök vannak, az AGP-t emlegetni majdnem olyan unalmas, mintha Mádl Ferenc olvasna fel a Notre-Dame-i toronyőrből. Ráadásul utódjáról, a PCI Expressről már többször elmondtuk a véleményünket. Most viszont elérkezett az idő, hogy élesben hasonlítsuk össze a két szabványt.

Koruk legjobbjai

Az AGP meg a PCI Express ugye az, amibe bedugjuk a videokártyát. Valójában persze sokkal többek ennél, de felesleges belemenni a még unalmasabb részletekbe.


Klikk a galériára!

Az AGP 1997-ben jelent meg, az utolsó verzió 2004 környékén került az alaplapokra. Ennek segítségével már nyolcszoros sebességgel kommunikált a videokártya a többi részegységgel, ezért igen ötletesen 8x-os AGP-nek nevezték el. A csatoló adatátviteli sebessége elérte a 2,1 gigabájtot másodpercenként. Ugyanebben az évben jelent meg az utód, az AGP-vel egyáltalán nem kompatibilis PCI Express, ami a grafikus kártyának 4 gigabájtos másodpercenkénti sávszélességet kínál mindkét irányba, míg az AGP csak a kártya felé adott 2,1 gigabájtot, visszafele már nem. Ez már 8 gigabájtos másodpercenkénti sebesség, ugye, logikusnak tűnt, hogy az AGP-nek meg kell halnia.

Az viszont már a szabvány születésekor tudni lehetett, hogy a kártya felé még az AGP 2,1 gigabájtja is bőven elég volt, az ellenkező irányba meg még a 4 gigabájt is kevés lenne. Ennek az iránynak ugyanis főleg az lenne az értelme, hogy a grafikus kártya az alaplapi memóriáját használhassa. Ez meg nem túl vonzó alternatíva, ha figyelembe vesszük, hogy például a GeForce 8800-as 86,4 gigabájtos másodpercenkénti sebességgel kommunikál a saját memóriájával. Négy gigabájt másodpercenként utoljára a Geforce 2-es sorozatnak volt elég, az viszont már hatéves.

Az átlag

Mostani tesztünkben arra voltunk kíváncsiak, hogy több mint két évvel a technológia megjelenése után mennyit érez az átlagfelhasználó a PCIe nyújtotta előnyökből. A HRP segítségével összeállítottunk két teljesen átlagos gépet. Mindegyikbe AMD Athlon 3800+ processzor, egy gigabájt 400 megahertzes memória, Asus alaplapok, 74 gigabájtos Raptort merevlemez (ez mondjuk jobb az átlagosnál) került. Kértünk két-két Ati Radeon X1600 Prót és Nvidia Geforce 7600 GS-t, mindegyikből egy agp-s meg egy pcie-s verziót. Az egész gép kijön bruttó 150 ezer forintból, és ebből 43 ezer a merevlemez. Összepakoltuk a konfigurációkat, aztán megnéztük, mire képesek játékok alatt a kártyák.

Először a Cinebench hardveres renderelésével próbálkoztunk, ez a program rögtön azt bizonyította, hogy volt értelme a váltásnak: az PCIe Geforce 10 százalékkal, a Radeon 40 százalékkal volt gyorsabb agp-s elődjénél.

Gyorsan kipróbáltuk a 3DMark 2006-ot is, a tesztprogramot, amelynek a processzortesztjét még a négymagos Intel-processzor is csak 1-2 képkockával tudta mozgatni másodpercenként. Itt viszont összességében már csak 0,7 százalék volt az újdonságok előnye, ha lebontva nézzük, akkor sem sokkal több: a shader model 2.0-tesztben is csak 0,7-3 százalékkal volt gyorsabb a PCIe, miközben a HDR/SM3.0-tesztben egyik kártyánál sem jött össze az egy százalék. Az értékek elemzéséhez tudni kell, hogy a Radeon kártya grafikus magja a PCI Expresst támogatja, az agp-s verzióra ezért egy fordítócsip került. Ha jelentősen nem is lassítja a folyamokat a plusz áramkör, az biztos, hogy nem gyorsítja.

Élesben

Betöltöttük gyorsan a Feart, hogy kiderüljön, valódi játékok alatt mennyire marad le az AGP. Semennyire. Először minimális részletességgel kezdtünk. Persze itt még nem derül ki, hogy mennyi tartalék van a kártyákban, illetve hogy mennyire fogja vissza a sebességet a lassú csatoló, de azért érdekes, hogy az agp-s kártyák átlagosan 15 százalékkal voltak gyorsabbak pcie-s testvéreiknél. Röhög a vénség.

Medium részletesség mellett aztán eltűnt ez a különbség, de az AGP sosem rontotta le a teljesítményt: az X1600 elavult verziója két képkockával többet pakolt ki másodpercenként, mint a divatos új. Végül kipróbáltuk maximális részletesség mellett is a kártyákat, itt már nagy textúrák mozognak, izzad a sín. Különbség viszont nem volt az átlagos képkockaszámban, a rövid teszt alatt elért legnagyobb sebességet azonban mindkét esetben az agp-s kártyák érték el.

Következett a Doom 3. Ez a játék újra megkedveltette velünk a PCIe-t, alacsony felbontás mellett, 640x480-ban 6-11 százalékkal voltak gyorsabbak a fejlettebb kártyák. Aztán 1024x768-ra állítottuk a felbontást, a részletességet meg high-ra, bekapcsoltuk a négyszeres élsimítást, hogy meglássuk, mi történik. Ilyen körülmények között már óriási az adatforgalom a csatolón keresztül, a különbségek alapján viszont nem egyértelmű vesztes az AGP: a régi Geforce mindössze 4 százalékkal lett lassabb, a Radeon viszont már 20 százalékkal, ami tényleg durva. Azt viszont nem tudjuk, hogy az eredményen mennyit ronthatott a fordítócsip.

Végül bepróbálkoztunk a Need for Speed Most Wanteddel. A másodpercenkénti képkockákat elnézve ez a program gyötörte meg legjobban a hardvereket. Nem is csoda: a felbontást 1024x768-ra, a részletességet maximumra állítottuk, beleérte az autó textúráját, az élsimítást, és minden apró opciót. Tesztünk szerint minden esetben a csotrogányok győztek, az agp-s Geforce négy százalékkal, a Radeon 6,5 százalékkal volt fürgébb a pcie-s kártyáknál.

A két szabvány döntetlen ütközetet vívott egymással.

Jó az

Persze van a PCI Expressnek egy csomó előnye: lassabb kártyákról például meg lehet spórolni a memóriát, ezeknek a grafikus magoknak megfelel az alaplapi memória is, meg a PCIe 4 gigabájtos másodpercenkénti sebessége. Aztán ott vannak a kétkártyás variációk, ezek csak a PCI Expresszel váltak hétköznapi valósággá. Ha valaki 150-200 ezer forintot áldoz a két grafikus kártyára, az tényleg örülhet a váltásnak, agp-s alaplappal nem lett volna ilyesmire lehetősége. Ez a réteg viszont csak a szektor bevételeinek alig három százalékát adja, darabra meg még annyit se.

A PCI Express több energiával tudja ellátni a belé helyezett eszközt, úgyhogy csak ritkábban kell külön tápcsatlakozót dugni a grafikus kártyába. Ez is jópofa, tényleg. Aki meg harminc eszközt működtet egyszerre a számítógépében, az meg különösen jól járt az új technológiával, mert sok kártyánál már kell a nagy sávszélesség. A PCIe eredeti feladata egyébként részben ez: elődje, az AGP-vel szimbiózisban élő PCI busz csak 133 megabájtos másodpercenkénti sebességre volt képes, ami megfelelő számú eszköz együttes használata mellett már kevés volt. Ugyanakkor az otthoni felhasználó ritkán dolgozik mondjuk gigabites hálózati vezérlővel vagy hasonlókkal.

Utód

Számtalan elméleti, illetve a kevéssé érezhető gyakorlati okot fel lehet hozni a PCI Express mellett, tesztünk szerint viszont egy átlagos felhasználó szinte semmit sem érez ezekből, vagy ha mégis, akkor ugyanannyiszor kell lassulással, mint gyorsulással számolnia. A fejlődés persze fontos, és idővel szükség lehet a PCIe nyújtotta előnyökre, de két évvel a bevezetése után már biztosnak látszik, hogy a többségnek felesleges volt váltania.

A vicc az, hogy 2007 elején bemutatkozik a PCIe 2.0, ami megduplázza az adatátviteli sebességet, szóval lehet újra váltani. Valószínűleg el kell majd adni valamivel az új alaplapokat is, és egy kétszeres sávszélességet kínáló szabvány bizonyára sokakat lelkesít. Azzal viszont érdemes számolni, hogy még a PCIe 2.0 nem hoz jelentős gyorsulást, nemcsak az első generációhoz, de az AGP-hez képest sem. A többségnek legalábbis semmiképp.

A hardvereket a HRP Hungary Kft.-től, a grafikonok készítéséhez a Keynote szoftvert és Macintosht az XMS-től kaptuk.