Érdekes tapasztalat volt két hete az Apple Let's Rock nevű eseményéről tudósítani. A kaliforniai cég bejelentéseit évek óta élőben figyelem, hogy pár perccel a show után már kint legyen a cikk az Indexen. Az új iPodok premierje mindig óriási szenzáció volt, olyasmi, amitől belelkesültek a helyszínen tartózkodó szakemberek, az indexes cikkre kattintó olvasók, meg a két tábor között én magam is.

Az Apple idén sem fogta vissza magát, gyakorlatilag az összes iPodot lecserélte, a várt hatás mégis elmaradt: bágyadt taps a nézőtéren, visszafogott kattintásszám a címlapon, és mérsékelt lelkesedés nálam. A Let's Rock után kénytelen voltam feltenni magamban a kérdést, hogy mégis ki a fenét érdekelnek az iPodok az iPhone-ok korában? Válasz persze van, hiszen a mobil 2007-es megjelenése óta nem csökkent a lejátszók forgalma, továbbra is körülbelül 11-22 millió fogy belőlük negyedévente, attól függően, hogy jut-e karácsony az aktuális három hónapra, de a növekedés megállt, és már nem az iPod a favorit, a leutánozhatatlan versenyló.

Megint szép

Hogy az Apple is valamiféle tudathasadásos helyzetben van, azt jól jelzi maga az új Nano, ami kábé olyan érzelmi hatást vált ki az emberből, mint három éve a dédapja, zseniális újdonság viszont nincs benne. Az első modell ugye gyönyörű volt, talán a legszebb a sorozatban, amihez képest a második generáció némi csúnyulást meg kétszeres háttértárat tudott felmutatni változatlan áron. Tavaly jött a harmadik modell, videolejátszással, nagyobb kijelzővel, új menüvel, kövérebb testtel és duplázott kapacitással. A negyedik verzió meg látszólag a harmadik és első modell ügyes keveréke.

Először is meglepően szép, eleje és hátulja ívelt, ezért úgy néz ki, mint egy repülőgépszárny, de abból is valami nyakba akasztható, mutogatásra szánt fajta. Aki nem tapogatta még, nem tudja, milyen elegáns érzés az éles széleket összeszorítva tartani a Nanót, az új iPod annyira törékeny szépségnek tűnik, hogy szinte féltem bedugni a zsebembe.

A lejátszó egyébként akkora, mint az első meg a második modell, kijelzőjét viszont a harmadik generációtól kapta, ami nem baj, mert a fényereje, színei még 2008-ban is hozzák, amit kell és valószínűleg a 2009. szeptemberi modellfrissítésig megfelelnek a felsőközép-kategória elvárásainak. Az egyetlen eltérés a korábbi modellhez képest, hogy 90 fokkal elforgatták a kijelzőt, mert csak így fért rá a hosszúkás házra, szóval a képaránya kábé 10:16-os lett a 16:10-es helyett. Egy kis forgatás persze nem változtatja meg a felhasználói élményt, a hajlított kijelző viszont nagyobb területről szedi össze a fényeket, mint a lapos, így nagyobb az esély a becsillogásra is.

Két colra persze zavaró körülményből sem sok fér, de a Nanónak ennyi jutott, ezen kéne filmeket meg képeket nézni. Mozizásra viszont még a sokkal nagyobb lcd-vel dolgozó iPhone meg iPod Touch is csak korlátozottan alkalmas. Ennek megfelelően a Nanóval tényleg csak akkor nézzünk mozgóképet, ha azzal hozzájárulunk valamilyen jámbor állat vagy a Föld megmentéséhez, mert már egy South Park-epizód lekövetése is komoly terhet ró a szemre.

A képeket egyébként nézhetjük állítva meg fektetve is, attól függően, hogy milyen szögben tartjuk a kütyüt, amibe giroszkópot építettek, így mindig tudja a dolgát. Pontosabban nem mindig, mert néha lassan reagált a készülék a forgatásra. Mindenesetre az előadók, dalok, albumok böngészése közben a Nanót oldalra döntve például a zenékhez tartozó borítók jelennek meg, ami látványos szolgáltatás, bármelyik emberi lényről le tudnám vele csalni vele a ruhát.

Rántsd meg!

A nagy újítás mégsem a forgatás, hanem a rángatás: mivel a Nano érzékeli a mozgást, úgy is tudunk dalt váltani, hogy hirtelen rázni kezdjük. Ez a funkció persze korántsem forradalmi, régebben is láttam már ilyet a konkurenciánál, és már akkor sem értettem: miért jó rángatni? Egy ruhára akasztható shuffle-méretű távirányító szerintem sokkal hasznosabb lenne, arról nem is beszélve, hogy milyen hülyén néz ki az ember, aki belenyúl a zsebébe és ránt rajta egy nagyot. A Nano ráadásul a billentyűzár bekapcsolása után már nem hallgat a mozgatásra, pedig elsősorban olyankor jönne jól a funkció, amikor a hagyományos navigációt valamiért nem tudjuk vagy nem akarjuk használni.

A másik nagy újítás az iTunes 8-cal már bemutatkozott Genius, ami a kiválasztott dalhoz hasonló számokat megtalálja a lejátszón és listába rendezi azokat, így aki melankolikus hangulatban van, annak nem kell végighallgatnia a két depressziós dal közé beékelődött André 3000-et. A Genius ráadásul egész jól működik és bár még messze nem tökéletes, kevesebbszer nyúl mellé, mint ahogy azt kipróbálás előtt gondoltam volna.

Szintén nagy eredmény, hogy a Nanóval végre hangjegyzeteket is lehet készíteni, vagy ha úgy tetszik, használható diktafonként is a kütyü, kár, hogy ez is amolyan Apple-módra lett megoldva. Mert a bemeneti csatorna ugyanaz, mint a kimeneti, az egyetlen jack-dugót kell használnunk mindkét célra, tehát olyan fülhallgatót kell választanunk, amin van mikrofon. Ezzel önmagában még nem is lenne baj egy miniatürizálásra törekvő készüléknél, csakhogy a tapasztalatok szerint a Nano kizárólag az iPhone headsetjével működik együtt, a hasonló tudású fülesekkel nem. Állítólag az Apple októberben dobja piacra direkt erre a célra szánt füleseit, amikért 29 és 79 dollárt kell majd fizetni.

A lejátszó akkuideje nem változott számottevően, zenét továbbra is 24 órán keresztül hallgathatunk vele, a filmlejátszást viszont csak négy órán keresztül bírja, míg elődje még öt órát ígért. Hangminőségben sincs nagy változás, a negyedik generáció ugyanazt tudja, mint a többi, lejátssza a zenéket, de nem tesz csodát a tömörítés miatt eleve nem audiofileknek szánt mp3-makkal az iPod.

Az iPod nanót az XMS-től kaptuk tesztelésre.