Hedvig
7 °C
23 °C

Békehadtest ötvenmillió bloggerből

2006.11.18. 00:06
Az informatikai ipar milliárdosaihoz hasonlóan kimaradt az egyetemről, és barátaival dotkom-céget alapított. A Tripod.com a világ egyik első ingyenes webtárhelye volt, a dotkomláz csúcsán 58 millió dollárért adták el a Lycosnak. Ethan Zuckerman azóta különféle nonprofit projekteken dolgozik: a GeekCorps önkénteseket küld Afrikába, hogy bedrótozzák az elmaradott kontinenst, a Global Voices pedig olyan nemzetközi blog-aggregát, amely elsősorban a tömegmédia által elhanyagolt területekre, nemzetekre hívja fel a figyelmet. Az üzletemberből lett online aktivista és médiakutató budapesti előadásán arról beszélt, hogyan demokratizál a civil média.

Bár rendes dropoutként (második) diplomáját azóta sem szerezte meg, az eredetileg filozófus végzettségű Ethan Zuckerman mint médiakutató a Berkman Center for Internet and Society munkatársa a Harvard jogi karán, kutatási területe a médiaérdeklődés globális eloszlása, a médiafigyelem geopolitikai egyenlőtlenségeinek feltérképezése.

Afrika és a fejlődő országok helyzete azóta foglalkoztatja, mióta 1993-ban ösztöndíjasként egy évet töltött a Ghánai Egyetemen, a Dagara törzs népzenéjét tanulmányozva. Aztán jött a Tripod.com, ahol ő találta ki azt az idegesítő pop-up navigációs és hirdetési ablakot, ami miatt annyian gyűlölték a tárhelyet annak idején.


Ethan Zuckerman szerint a világ

A webkettő szörnyű kifejezés

Zuckerman az OSA meghívására járt Budapesten, és tartott előadást a webkettő gyökereiről és a blogok demokratizáló szerepéről, többek között. Bár tipikus webkettes projekteken dolgozik, nem kedveli ezt a kifejezést, szerinte szörnyű és túl marketinges, ezért a read/write web fogalmát használja és javasolja helyette. Érvelése szerint az internet mindig is interaktív, írható-olvasható médium volt, a webkettő-hype csak arra szolgál, hogy csillagászati összegek cseréljenek gazdát olyan kereskedelmi szájtokért, mint például a YouTube.

A videomegosztó oldalért 1,65 milliárd dollárt fizetett a Google, miközben a feltöltött tartalmak túlnyomó része nem eredeti, hanem jogvédett tévéadásokból, mozifilmekből származik. Online aktivistaként azért hasznosnak tartja a YouTube-ot, mert olyan eredeti videók is felbukkannak rajta, amelyeket aztán például a fejlődő országokban nem ritka jogsértéseket gyűjtő Witness nevű szájt is használhat. Nemrégiben például a mainstream média is átvette tőlük azt a mobiltelefonnal készült rövid videoklipet, amelyen egy zimbabwei szakszervezeti tüntetés brutális szétverése látható.

A Tripod-alapító szerint az "úgynevezett webkettő" nem új, és nem forradalmi technológia, hiszen a netet alapvetően megosztott kommunikációs terek létrehozására találták ki annak idején: a levelezőlisták, bulletin boardok 1975 óta, az Usenet 1979 óta működik, a többfelhasználós online szerepjátékok is megjelentek már 1979-ben, chatelni pedig 1982-től a Minitelen is lehetett. A web 1990 óta létezik, wikik 1995 óta, weblogok 1997 óta íródnak, sorolja, és bár "eleinte szörnyű dolgok történtek amikor engedtük, hogy emberek saját weboldalakat hozzanak létre", az 1995-ben alapított Tripod igazából nem különbözött a MySpace-től, csak az időzítés volt korai.

A webkettes technológia tehát érvelése szerint már minimum tíz éves, a felhasználók száma viszont csak most érte el azt a kritikus tömeget, amikor relevánssá vált a kollaboratív média. Hatvan százalékos internetpenetráció fölött borul a régi üzleti logika: míg cégtársaival annak idején azon törte a fejét, hogy milyen értékes tartalmakat vásároljanak a Tripod-ra, ma ezzel már senki nem törődik, mert a kontentet a felhasználók maguk generálják, a tartalomgyártás költsége eltűnik.

Egymillió civil újságíró

Az újságírószakmát viszont tényleg átalakítja az általa civil médiának nevezett jelenség, a közéleti blogok térhódítása. Példaként a floridai republikánus képviselő, Mark Foley esetét hozza fel. Foley tizenéves fiúkat zaklatott szexuálisan a neten keresztül, de a később a politikus lemondásához vezető e-maileket a mainstream média a hitelesség problémáján rágódva hetekig nem közölte. Viszont mikor felbukkantak egy, a szexuális ragadozók kipellengérezésére létrejött weblogon, hivatkozási alappá, legitim forrássá váltak a "nagymédia" számára is. Tehát ha a blogok felkapnak egy sztorit, akkor azt már a professzionális média sem ignorálhatja.

Dan Gilmore könyve, az ingyenesen letölthető We, the media szerint az újságírás a "felülről irányított" információközlés- és sugárzás felől a tömegek párbeszéde felé halad. Közönségről már csak múlt időben lehet beszélni, a "read/write weben" mindenki aktívan részt vesz a témaválasztásban és a tartalomgyártásban. A kizárólag önkéntesek által beküldött tudósításokat közlő koreai OhMyNews ma már a negyedik legnépszerűbb újság Dél-Koreában. A lapnak bárki küldhet írást, amelyet profi szerkesztők gondoznak, a mintegy negyvenezer amatőr tudósítót pedig az olvasottság alapján díjazzák. Dél-Koreában nagyon befolyásossá vált az OhMyNews, de a modellt nem sikerült exportálni: a nemzetközi verzió kudarcot vallott.

Nem tudta megszorongatni a piacot a Wikipedia hírügynökségi iniciatívája sem, Zuckerman szerint azért, mert legnagyobb versenytársa maga a közösségi online lexikon, amelyben valós időben frissülnek a szócikkek. Míg a Szomáliát lassan elfoglaló Islamic Courts Union nevű szervezetről egyelőre egy szó sincs a nyomtatott lexikonokban, a Wikipédián naponta, vagy gyakrabban frissülnek a róla szóló információk.

Fontos fejlemény az újságírói forráskutatás kihelyezése az önkéntes tényfeltárókhoz. A "nyílt forráskódú tudósításokat" közlő newassignment.net nevű szájt pont ezért jött létre: az oldalon szereplő feladványok megoldásában 20 ezer önkéntes segédkezik. És a módszer működik: a Sunlight Foundation így derítette ki, hogy kik azok az amerikai képviselőjelöltek, akik családtagjaiknak is juttattak a kampánybüdzséből - az USA-ban ez szigorúan tilos, a kongresszusi korrupció egy formájának tartják. Ehhez mindössze nyilvános dokumentumkutatásra volt szükség, amit az önkéntesek ezrei el is végeztek az újságírók helyett. Nekik már csak rá kellett kérdezni az érintett politikusoknál, biztos hogy a feleségük/férjük/unokaöccsük adta a legjobb kommunikációs tanácsokat havi tízezer dollárért?

A Zuckerman által citizen journalism-nek, vagyis polgári vagy népi újságírásnak nevezett területen becslése szerint jelenleg legfeljebb egymillió ember dolgozik rendszeresen: a többi nagyjából ötvenmillió blogger legfeljebb időnként vagy véletlenül követ el "újságírói gesztusokat" (acts of journalism), mint például az a thaiföldi tinilány, akinek elsősorban a női cipőknek szentelt blogja nemzetközi hivatkozási alappá vált a katonai puccs idején, mert Bangkok utcáin forrásértékű képeket készített és publikált. Tehát jó időben volt jó helyen: az "expert blogokon" viszont olyan tudás nyilvánul meg, amihez nincs szükség szerencsére sem.

A nagymédia vakfoltjai

A pusztán személyes információkat közlő weblogok nem érdeklik, a szerinte kommersz webkettes hype-nál jobban izgatja, miért egyenlőtlen a figyelem, amit az egyes országok a tömegmédiától kapnak, és hogyan lehet mégis tudósítani a mainstream média vakfoltjain élőkről az ott élő bloggerek segítségével. Példaként Japánt és Nigériát említi: a két országnak nagyjából ugyanannyi lakosa van, a tömegmédia azonban sokkal gyakrabban foglalkozik Japánnal, a cnn.com-on például harminc japán vonatkozású hírre jut egy nigériai. Zuckerman szerint mindez nem magyarázható nyelvi okokkal, hiszen míg Japánban még az írásmód is idegen, Nigéria angol nyelvű ország.


A mainstream média figyelmének megoszlása
(piros: magas, kék: alacsony)

Kutatása során arra a következtetésre jutott, hogy a médiafigyelem mértéke az adott ország gazdasági helyzetének függvénye, az alulreprezentált országokra legfeljebb az irányíthat némi plusz érdeklődést, ha megszállja őket az amerikai hadsereg. Utóbbira példa a Dear Raed, a Salam Pax álnéven szereplő blogger elhíresült bagdadi naplója, amit az amerikai invázió idején több tízezren, köztük rengeteg újságíró is olvasott. Pedig ma már a legszegényebb országokban is tömegével íródnak blogok, Kenyában például több száz blogot összekötő aggregát is működik. De nem tudják áttörni a globális érdeklődés felkeltéséhez vezető gátakat, a Global Voices pedig ezen próbál változtatni a maga sajátos eszközeivel.

Zuckerman legfrissebb projektje 2004-ben indult, és több mint százötven ország politikai-közéleti témájú webnaplóiból válogat, fordít és disztributál tudósításokat, "hogy felerősítse a mainstream média partvonalán túl élő közösségek hangját". Napi 150 blogposztot közölnek, köztük szerkesztett regionális összefoglalókat, bevallottan felvállalva az újságírói kapuőrszerepet. Sok nem angol nyelvű blogbejegyzést le is fordítanak, majd közzéteszik a Creative Commons utánközlést engedélyező licensze alapján. Ma már működik olyan kínai blog, amely Global Voices posztokat fordít le és ad közre kínaiul.

Elvileg elképzelhető, hogy egymilliárd emberhez egyszerre szóljunk az interneten, a gyakorlatban azonban nagyon nehéz áttörni a nyelvi-kulturális gátakat, ezért "a helyi közösségek hangját fel kell erősíteni". A Global Voices-nek jelenleg havi egymillió látogatója van, köztük sok újságíró és tudós, akik forrásértékűnek tartják a posztokat. Lokális hírekben és véleményekben a Global Voices első kézből származó beszámolói egyre gyakrabban válnak hivatkozási alappá. Az Indiában, Szenegálban, Maliban, Trinidad és Tobagón stb. élő szerkesztők a blogoszférából merített hírekből tallózó podcastjait a világ minden táján hallgatják és a helyi rádiók is átveszik.

A blogok demokratizáló szerepe

Nem demokratikus országokban komoly politikai tényezővé nőtték ki magukat a közéleti blogok. A velejéig korrupt Kenyában egy Harvardon diplomázott, évi negyedmillió dolláros washingtoni állását emiatt feladó jogász szerkeszti a Mzalendo.com-ot, amely a törvényhozás munkáját próbálja nyilvánossá tenni, mert a helyi sajtó nem működik. A parlamentből civil önkéntesek tudósítják a szájtot, a vitákba már néhány helyi politikus is bekapcsolódott.

Egyiptomban szintén blogokon szerveződik az ellenzéki Kefayah mozgalom, mikor az aktivistákat letartóztatták, akkora botrány lett belőle a neten, hogy a bloggereket a BBC és az Al Jazeera kamerái várták a börtön előtt. Indiában a cunami idején az eltűnt emberek felkutatásában és az adományok célbajuttatásában segédkeztek a bloggerek.


No light = no bloggers?

Ugyanakkor a blogoszféra sem teljesen demokratikus és reprezentatív: ahol több az áram és a pénz, jóval több a blog is. A bloggerek a fejlődő országokban is a gazdagabb és műveltebb réteget képviselik, és az új média a világ legnagyobb részén még nem törte át a relevanciakorlátot úgy, mint például Afrikában a mobiltelefon. Ezért van szükség a GeekCorpsra, amely low-tech megoldásokkal internetkapcsolatot épít ki az elmaradott vidékeken, és átadja az eszközök működtetéséhez szükséges szakértelmet is.

A technológiai és gazdasági korlátok mellett mesterséges, bürokratikus korlátok is nehezítik az online nyilvánosság kialakulását: az ok néha vallási, Szaud-Arábiában például a pornót szűrik, máskor politikai, mint például Kínában: A Global Voices kínai szerkesztőjét, Hao Wu-t letartóztatták Pekingben, mert egy amerikai tévétársaságnak forgatott. Hat hónapig tartották fogva vádak és ügyvéd nélkül, de a Global Voices által koordinált online kampánynak köszönhetően végül elengedték, bár az útlevelét azóta sem kapta vissza.


Free Hao Wu!

A blogok politikai, demokratikus potenciálját jelzi, hogy még olyan országok is tiltják a blogolást, amelyeknél központi tartalomszűrés nem is működik. Ilyen például Etiópia. Pakisztánban idén márciusban, a dán karikatúrabotrány után tiltották be a blogokat, Indiában nem sokkal később az iszlámellenes erőszakra buzdító felhívások miatt. De a tiltás sehol nem volt hosszú életű, mindenütt gyorsan megtalálják a kijátszását lehetővé tévő technológiai kiskapukat. Ilyen megoldásokat kínál civil szervezeteknek például a Secure NGO in a Box nevű webszájt, amelyről ingyenesen tölthetnek le az elektronikus privátszférát védő alkalmazásokat.