Amióta piacra került a Wii, csak elvétve jelentek meg rá jó játékok. A kezdőcímek között lehetett csemegézni, azóta is piacra került pár gyöngyszem, de a legtöbb szoftver nem a Nintendo, és főleg nem a Wii műfaja volt. Ezért örültem, amikor bejelentették a Super Paper Mariót, ha valaki, akkor a vízvezeték-szerelő aztán tökéletesen passzol a konzolhoz, annál szomorúbb voltam, amikor kiderült: a játék most csak az amerikai piacon került a boltokba, Európában viszont őszig kell várni rá. A forgalmazónak hála azonban mi már most tesztelhettük a szoftvert, és kaptunk hozzá egy amerikai régiókódú Wii-t is, hogy legyen mivel kipróbálni.

Műfaji keveredés

A Super Paper Mariót eredetileg még GameCube-ra akarták kiadni, aztán menet közben a Nintendo meggondolta magát, így most már csak a Wii-n lehet játszani vele. A szoftver egyszerre szerepjáték, meg hagyományos, ugrabugrálós akció, a műfajok többnyire észrevétlenül keverednek.

Az mondjuk biztos, hogy eleinte a szerepjáték dominál, talán túlságosan is: legalább fél óra telik el, amíg először valakinek a fejére ugorhatunk, addig párbeszédeket kell hallgatnunk, pontosabban néztünk, mert ezek szöveges formában jelennek meg a kijelzőn. A végtelenül hosszúnak tűnő jelenetsorból kiderül, hogy szokás szerint elrabolják a Hercegnőt, de még Luigit is, ráadásul a kinyitott dimenziókapu egyre nagyobb veszélyt jelent Mario világára, szóval minél előbb vissza kell szerezni a spanokat, és be kell foltozni a lyukat. Ez sem lenne kevés, de vissza kell szerezni a különböző dimenziókba rejtett Tiszta Szíveket is, nyolcat, hogy helyre álljon a világbéke.

Ezután kezdetét veszi a szokásos Mario-kaland: teknősök, meg mindenféle bizbaszok fejére kell ugrálni, gombákat gyűjteni, veszélyeket elkerülni, eleinte úgy látszik, csak ennyi lesz a dolgunk. Aztán hamar kiderül, hogy ha nem beszélünk az utunkba kerülő lényekkel, nem gyűjtjük be az információkat, kártyákat, és úton-útfélen megsértünk mindenkit, hamar elakadunk, és nem jutunk tovább.

Néha belassul

A párbeszédek néha belassítják az akciót, de alapvetően pörgős játékmenetről van szó: számtalan izé fejére kell ráugrani, néha csak bombákkal lehet célt érni, vagy még azzal se. Van olyan ellenfél, amit csak csellel tudunk legyőzni, de akad olyan is, amelyiknél az ügyességre és a gondolkozásra is szükség lesz. Főleg a pályák végén található főellenségekkel lesz nehéz dolgunk, például a több száz méter hosszú, repkedő robotsárkánnyal.

Ezt úgy tudjuk kivégezni, hogy ráugrunk a hátára, elmászunk a fejéig, és a bőrén élősködő tetvekkel megdobáljuk az antennáját. Ettől megőrül a robotsárkány, és elpusztul. Amíg nem próbálta, senki sem hinné el nekem, hogy ennek a jelenetnek az izgalma, a látványvilága vetekszik egy komolyabb akciójáték végső összecsapásával, pedig valóban remek szórakozást nyújt a színes robotsárkány és a vízvezeték-szerelő harca.

De a Super Paper Mario nemcsak ennyi: a figura ugyanis képes váltani az alapnézeti síkbeli, és a választható térbeli világ között. Az A gomb lenyomása után a 2D-s környezet hírtelen 3D-ben jelenik meg, ami elképesztő izgalmakat ad a játéknak, és túl azon, hogy a váltás nélkül gyakran nem is lehet átjutni a pályákon, remek szórakozási lehetőséget nyújt a dimenziók kigúnyolása.

Dimenziós nehézségek

Az egyik első problémát például az jelenti, hogy a kijárati ajtó fal mögött van, alulról a föld védi, a többi oldalról meg a tégla, amit nem lehet sem elmozgatni, sem felrobbantani. Hosszú próbálkozás után aztán megnézi ugyanezt a képet 3D-ben a játékos, és kiderül, hogy a fal valójában nem is egységes: a tető egymagában lóg a levegőben, az oldalsó tartóoszlopok a tér más-más pontján helyezkednek el, ezeket jobbra-balra kikerülve simán eljutunk az ajtóig. A váltogatás a dimenziók között állandó humorforrás, ráadásul az eredeti játékokat remekül gúnyolja ki a térbeli megjelenítés: ami hagyományos nézőpont mellett leküzdhetetlen akadálynak tűnik, az 3D-ben simán megkerülhető, kiröhöghető. Sokáig viszont nem maradhatunk a térbeli világban, mert az megviseli Mariót, és 15-20 másodpercenként veszít egy életpontot. Pedig azt nem adják ingyen.

De a korábbi parodizálása kigúnyolása folyamatos: Mario folyton legendás hősként mutatkozik be, ráadásul néha óriásira nő, de egyben be is pixelesedik: ilyenkor mintha a legelső, 1981-es figura töltené ki a képernyőt, ennek megfelelően a végtagjai, a bajusza két-három négyzetből, az egész figura talán ha húszból áll össze.

A nyelvi humor és a gúny mellett máson is lehet röhögni, és a Super Paper Mario félóránként bedob egy olyan ötletet, amitől leesik a játékos álla. Például amikor az igazi Merlee-t kell kiválasztani kettőből: az egyik ugyanis csak álcázza magát, és valójában egy félelmetes óriáspók. Amikor választanunk kéne, hírtelen egy show-ban találjuk magunkat, ahol kérdéseket kell feltennünk, és a válaszok alapján kell kiválasztanunk az igazi karaktert. Az egyetlen támpontunk a sok légy marad: a gonosz pók átváltozása előtt a wc-ből húztuk ki a valódi Merlee-t, az az igazi, amelyik körül zümmögnek a szarevők.

A Wii és a grafika

A hang és a grafika a régi játékokat idézi, sokat nem lehet várni tőlük, de van annyira ötletes a játékmenet, hogy egy pillanatig se hiányozzon az 5.1 csatornás hang, vagy az anizotropikus filtering.

A Wii képességeit korlátozottan, de használja a program, az viszont érezhető, hogy eredetileg másik platformra írták a Super Paper Mariót. Ha nagyon nem sikerült továbbjutni, érdemes a képernyőre célozni a kontrollerrel: ilyenkor megáll a játékmenet, és a célterületen segítőnk olyan tárgyakat is megmutat, ami szabad szemmel nem látható. Elképzelhető például, hogy egy lépcsőt tűntetett el a varázslat, és ezért nem tudunk feljutni az emeletre, de a célzás után meglátjuk a felfelé vezető utat. Előfordul, hogy lefagyasztják Mariót, ilyenkor az irányító rángatásával tudjuk felolvasztani, máskor meg olyan feladatot kapunk, hogy a képernyőn megjelenő módon mozgassuk a kontrollert, különben baj lesz. A Wii távirányítójának használata inkább csak szórakoztató extra, ami sokkal jobb annál, mintha folyton az arcunkba tolnák, hogy tessék, ez ilyet is tud.

A negatívumok között lehetne felsorolni, hogy sokszor túlságosan hosszúra nyúlnak a párbeszédek, néha unalmassá válik a szobáról-szobára járás, és az sem ritka, hogy a játékos a haját tépi, mert elveszik a dimenziók között, és már fogalma sincs, hogy milyen nézetben tud továbbjutni.

De akkor is: az ötleteknek, a hangulatnak hála ez az egyik legszórakoztatóbb új játék a piacon. Valószínűleg nem lesz alapmű, de aki szerint mutánsok/ördögök/katonák kibelezése nélkül is lehet jó egy program, az garantáltan remekül fog szórakozni ezzel a programmal.