Az első találkozásom a Witcherrel pár éve az E3 játékkiállításon történt. Egy elcsigázott tekintetű, Witcher-pólós marketinges téblébolt a sajtószoba előtt, az arra járó emberek nyakában lógó belépőkártyákat vizslatta, és ha valahol meglátott egy "press" feliratot, azonnal lecsapott a gazdájára, azt ajánlgatva, hogy beviszi a delikvenst a játék zárt ajtók mögötti bemutatójára. Behind closed doors, ez nagy hatalmú varázsige a játékkiállításokon, azt jelenti, ingyen kaja-pia, ajándékok, és interjú a leendő sztárjátékok fejlesztőivel - mindenki az ilyenekre próbál bejutni, de persze csak azoknak sikerül, akik hetekre előre egyeztették az időpontjaikat. Ennek tükrében elég gyanús volt az ajánlgatás, mint amikor a telemarketinges előadja, hogy megvásárolhatjuk harminc forint plusz áfáért a Hawaii szigeteket, csak előtte meg kell hallgatnunk egy rövid előadást modern konyhai tisztítószerekről.

Emberünk ott vágta el véglegesen magát, amikor a nem elég gyorsan menekülő kuncsaftnak elkezdte mesélni, hogy ez egy kardozós-sárkányos szerepjáték a híres lengyel fantasy író, Andrzej Sapkowski regényei alapján. Milyen lehet az a játék, aminek egy sosem hallott nevű kelet-európai író neve a nagy durranása? - vetődik fel a kérdés az áldozatban, miközben megpróbálja hitelesen előadni, hogy most éppen egy nagyon fontos megbeszélésre kell rohannia, de később okvetlenül sort kerít arra a bemutatóra a zárt ajtók mögött. (Pedig Sapkowski Lengyelországban olyan népszerű, mint nálunk Rejtő, százezreket adnak el a regényeiből - de a nevével megpróbálni játékot eladni a határokon kívül pont olyan reménytelen, mint a Három testőr Afrikábant sikerre vinni Hollywoodban.)

Magyar-lengyel, két jó barát

Tekerjünk egy évet előre az időben: a játék lassan elkészül, a magyar kiadó pedig gondban van, mert el kéne adni X darabot, hogy meglegyen az üzleti terv, de hát lehet bármilyen jó Witcher, ha egyszer rétegjáték, Sapkowski meg azóta sem lett egy JK Rowling. A kiadó a lehető legszimpatikusabb megoldást választotta, a hozzáadott értéket: magyarították a játékot. Ez persze még nem lenne nagy dolog, a magyar felirat már régóta nem újdonság videojátékokban, de a szinkron is egyre kevésbé az - csakhogy tipikusan olyan játékokhoz készülnek ezek, ahol olyan nagyon nem szükségesek, csak hangulati pluszt adnak. Egy focijátékkal bárki elvan anélkül is, hogy Faragó Richárd kommentálna, de egy stratégiát is el lehet vezényelni, ha a katonáink nem "igen, uram!"-mal reagálnak a klikkelésre, hanem "sir, yes, sir!"-rel. Egy szerepjátéknál viszont a szöveg a lényeg. Ha nincs meg az erős középfokú angol, az ember nem tudja követni a sztorit, nem érti, ki mit mond neki, és jobb híján ötletszerűn klikkelget és kardélre hány mindenkit, aki szembejön. A magyarítás tehát a legjobb, ami egy ilyen játékkal történhet.

A striga odavág

Újabb pár hónapos ugrás, és máris a magyar narrátor mutatja be a főhőst a Witcher bevezető képsorai alatt, amint az megverekszik egy - és itt hirtelen szürreálisba fordul a dolog - strigával. Ki gondolta volna, hogy egy számítógépes játék fogja 2007 végén megmagyarázni, mi is az az izé, amivel 2002-ben Kövér László riogatta a szavazópolgárokat? A striga egyébként egy igen rusnya szörny, úgy néz ki, mintha ezüstből öntötték volna, helyből négyemeletnyit ugrik, 90 százalék túlburjánzó izomzatból, 9 százalék állkapocsból, és némi vörös hajból áll, a főhős Geralt ennek ellenére simán legyőzi. (És ha már a magyar vonatkozásoknál tartunk, azt is meg kell jegyezni, hogy a játék grafikájának egy részét, főként a mozikat, magyar kezek kalapálták össze.)

Ki kicsoda?

Geralt nemcsak fő-, de címszereplő is: ő egy witcher, amolyan XIII. századi jedi lovag egy rész Batmanből, egy rész Aragornból és egy rész James Bondból összegyúrva (utóbbi nem a Martini-fogyaszási szokásaira utal, hanem arra, hogy minden női szereplőt meg fog dugni). Geralt a történet elején amnéziában szenved, mindenki más pedig úgy tudja, hogy már öt éve halott, ami valljuk be, elég olcsó felütés, bármelyik szerepjátékklubban egy véletlenszerűen kiválasztott játékmester öt perc alatt fantáziadúsabban hoz be egy új karaktert a mesébe.

Később aztán Sapkowski összeszedi magát, és a sztori és a hangulat a játék fő erősségévé lép elő, annak ellenére, hogy a háttérvilág egy meglehetősen szimpla Gyűrűk ura-nyúlás némi szláv mitológiával nyakon öntve. Geralt a kiesett évei után nyomoz, próbálja megmenteni a witcherek klánját, és az egyik szörnyű intrikából a másikba esik. A gond az, hogy eközben kínosan túljátssza a hidegvérű ősmacsó szerepét, és olyan lesz, mint a kengyelfutó gyalogkakukk, aki a legkilátástalanabb helyzetben is csak idétlenül vihog, mert tudja, hogy a rajzolók elintézik, hogy a végén mindenképpen a szerencsétlen prérifarkas szívja meg.

Harcosok klubja

Maga a játék egyébként nagyjából annyiból áll, hogy összevissza mászkálunk a meglehetősen látványosan megrajzolt világban (bár a suta karakteranimációk néha csúnyán rombolják az összképet), végignézünk rengeteg kisebb mozit, végighallgatunk még ennél is több párbeszédet, a fennmaradó időben meg szörnyeket szecskázunk fel.

A harcrendszer minden ilyen stílusú játék lelke, és a Witchernek sikerült is a maga megoldásával alaposan megosztani a játékosokat (a mértékadó PC Gamer amerikai kiadása például az egekbe dicsérte, és 90%-os értékelést adott neki, a brit meg 67-tel büntette meg). A küzdelem annyiból áll, hogy választ az ember a két harci stílus (ritkát ütök de nagyot, vagy sűrűn kicsiket), és Geralt két kardja (acél a hétköznapi ellenségekhez, ezüst a mágikus jószágok kibelezésére) között, aztán próbál abban a ritmusban kattintgatni az ellenségre, ahogy a kurzor színe sárgára vált. Szerintem speciel szörnyű a rendszer, olyan mint mondjuk egy húrral Guitar Herót játszani, de el tudom képzelni hogy másnak meg pont ez tetsszen a maga egyszerűségével és letisztultságával. Azt viszont már semmi nem menti, hogy a harcok vagy triviálisak, és tévénézés közben néha odakattintva is nyerhetők, vagy egyetlen hibát is azonnali halállal büntetnek.

Ha eleget harcoltunk, a műfaj szabályainak megfelelően szintet lépünk és fejlődünk, ami azzal jár, hogy nagyobbakat fogunk ütni, és tovább bírjuk a bántalmazást. Geralt a patikaliberalizáció keményvonalas támogatója, saját maga keveri a gyógyitalait és egyéb gyanús főzeteit - ez egy súlyosan agyonbonyolított alkímia-rendszerben nyilvánul meg, amiből annyit érdemes megérteni, hogy szedjünk fel minden utunkba eső gizgazt, mert előbb-utóbb kérni fogja egy recept őket.

Beszélni kicsit mádzsár

A Witcher vitán felül legnagyobb durranása, hogy magyarul beszél. A főszereplőt Csík Csaba Krisztián (Sucre a Szökésből) szólaltatja meg, és hallani fogjuk még többek között Vass Gábort (Palmer elnök a 24-ből), Csőre Gábort (Cartman a South Parkból), Németh Krisztát (Kate a Lostból), Rosta Sándort (az eredeti Kojak-magyarhang), és még nagyon sokáig sorolhatnám, lévén 51 színész dolgozott a maratoni, háromhetes szinkronizáláson. Az ismerős hangok ellenére a szinkron kicsit olyan, mintha az ember betévedne egy szinkronstúdió büféjébe, ahol aztán folyton az a kényszerképzete támad, hogy a sorban mögötte Bruce Willis és Sean Connery tárgyalja ki, hogy milyen aznap a kávé. Egyszerűen nem passzolnak a hangok és a szövegek a figurákhoz, meg a környezethez.

Ráadásul ahhoz képest, hogy mennyi energiát fektettek a magyar verzióba, éktelen helyesírási hibák és magyartalanságok hemzsegnek benne. A kedvencem az, amikor rögtön a bevezető moziban a narrátor a "professzionális szörnyvadász" titulust akasztja Geraltra - remélem a trendet követve Gyűrűk ura következő kiadásában Samu Frodó humánerőforrás-menedzserasszisztense lesz.

Hogy van magyar szinkron, az nagyon jó, hiszen egy csomó olyan játékoshoz viszi el a Witchert, meg az egész játékstílust, akik egyébként egy szót sem értenének belőle (még a demóból is van magyar verzió). És talán éppen ez a legfontosabb: a kicsit sárga, kicsit savanyú Witcher jó belépő lehet nekik az igazi fajsúlyos darabok, az Elder Scrolls, vagy a Gothic sorozat felé.