
A trópusi viharok tulajdonságait régóra vizsgálják és jegyzik. A szélerősségből és időtartamból kiszámítható, mekkora pusztításra képes a hurrikán vagy tájfun. A viharokat legpontosabban az Atlanti-óceán északi felén és a Csendes-óceán észak-nyugati részén naplózták. A hurrikánok gyakorisága nem változik, az egész Földön 90 trópusi ciklon szokott kialakulni évente.
Melegedő víz
Kerry Emanuel betáplálta modelljébe az 1950 óta nyilvántartott adatokat, és azt vette észre, hogy összefüggés van a viharok erőssége és a tengervíz hőmérséklete között. A forgószeleket a tenger és a vihar feletti levegő hőmérsékletkülönbsége hajtja, tehát ha melegebb a víz, jobban fúj a szél.
Az eddigi modellek arányos változásokkal számoltak, tehát az elmúlt 30 év félfokos vízhőmérséklet emelkedése a szélsebesség mintegy 3, a pusztító erő mintegy 10 százalékos növekedését prognosztizálták.
Ehelyett a feljegyzések szerint az elmúlt 30 évben az Atlanti-óceán északi részén dúló viharok közel kétszer olyan pusztítóvá váltak, a Csendes-óceán észak-keleti részén pedig kb. 75 százalékkal lettek károsabbak. Nem csak a szél lett ugyanis erősebb, hanem tovább is tartott a vihar.
Bizonytalan becslések
Emanuel elméletének azonnal akadtak támogatói és ellenzői. Kevin Trenberth, a coloradói nemzeti atmoszférakutató központban a viharok kinetikus energiáját vizsgálva hasonló eredményekre jutott.
Az elmélet ellenzői a kiindulási adatokkal kapcsolatban vetnek fel aggályokat. A viharok szelének sebességét szinte lehetetlen közvetlenül megmérni, s az évek során többször változott a becslési technika. Emanuel például a mérési-becslési módszerek eltéréseit kiegyenlítendő csökkentette az 1950-es és 1960-as évek számait.
