Az izlandi vulkánok miatt haltak éhen az egyiptomiak
Skót és amerikai tudósok összefüggést találtak az 1783-1784-es izlandi vulkánkitörések, az északi féltekén pusztító kegyetlen tél, valamint az egyiptomi és indiai aszályok között. A levegőbe 100 millió tonna kéndioxid és egyéb mérgező gáz került, ezekből kénsav alakult, ami elzárta a napfényt. Emberek milliói haltak éhen.
Az 1783-as izlandi vulkánkitörések, az északi féltekén tapasztalt szokatlanul hideg tél és az éppen akkor Egyiptomot sújtó éhínség között tanulságos összefüggést találtak amerikai és skót tudósok, akik úgy vélik, hogy felfedezésük a későbbiekben sokat segíthet a szélsőséges időjárási jelenségek előrejelzésében és a katasztrófákra való felkészülésben.
Számítógépes modellek segítségével angol és amerikai kutatók kiderítették, hogy "légköri dominóeffektus" kapcsolja össze a három egymástól igencsak távoli területet - olvasható a The New Scientist című angol tudományos magazin honlapján.
Trópusai meleg, északi hideg
Korábban csak azt tudták kimutatni, hogy a trópusi vulkánkitörések melegebb teleket eredményeznek az északi féltekén. Most azonban a kutatók szerint sikerült tetten érni a fordítottját, vagyis azt, hogy az északi félteke vulkánkitörései hogyan hatnak a trópusi égövre.
Izlandon a híres vulkánkitörések 1783 júniusában kezdődtek, és 1784 februárjáig tartottak, ezáltal mintegy 12 milliárd köbméter láva ömlött ki, és több mint 100 millió tonna kéndioxid és egyéb mérgező gáz került a légkörbe. Becslések szerint kilencezer izlandi ember életét követelték a kitörések, amelyek globálisan ennél is sokkal komolyabb áldozatokat hoztak.
Az 1784-es év Alaszka észak-nyugati vidékein a 400 éve leghidegebb nyarat, Szibériában a 500-600 éve leghidegebb telet hozta, mégpedig a tudósok szerint azért, mert a kéndioxid vízzel kölcsönhatásba lépve apró kénsavrészecskékké alakult, amelyek elzárták a napfény útját. Ám a modellek szerint Indiában és Afrikában némi melegedés következett be - amire a tudósok nem számítottak.
Százból tizenheten éhen haltak
Egy korabeli beszámoló szerint a Nílus szintje sem 1783-ban, sem 1784-ben nem emelkedett a kellő magasságba, nem öntötte el a termőföldeket, ezért nem lehetett vetni. Az aszály miatt a Nílus-völgy lakosságának 17 százaléka éhen halt. Mi több, abban az időben Indiában is aszály pusztított.
"Mivel a száraz területeken az esőzések elmaradása drámai következményekkel jár, a kutatással kifejlesztett előrejelzési módszerünk voltaképpen segíthet a felkészülésben és az emberi életek megóvásában" - mondta el Luc Oman, a kutatás egyik vezetője.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
