Nyitott irodában nehezebb dolgozni

Jonas E. Salk pittsburghi professzor az ötvenes évek elején azt kutatta, milyen ellenszerrel lehetne legyőzni a járványos gyermekbénulás vírusát. Salk egy pincében berendezett laboratóriumban dolgozott, de nem haladt valami jól. Hogy kiszellőztesse a fejét, Olaszországba utazott, ahol sok időt töltött egy 13. századi kolostor udvarán. Az új környezetben hirtelen rájött több olyan összefüggésre, amelyek aztán a betegséget megelőző vakcina kifejlesztéséhez vezettek.

A tudósban mély nyomot hagyott, hogy az új közeg mennyire inspirálóan hatott a munkájára: amikor 1960-ban a kaliforniai La Jollában megalapította a biológiai kutatásoknak szentelt a Salk Intézetet, a tervező építésznek utasításba adta, hogy kreativitásra és gondolkodásra ösztönző környezetet tervezzen. Ez a törekvés volt a környezetpszichológia, illetve azon belül az épületpszichológia egyik kézzelfogható eredménye, és az intézet megelőzte korát: a tudományág első hivatalos szervezete csak 1968-ban alakult meg Amerikában (igaz, az első kutatások már az ötvenes évek végén megtörténtek), az első tanszék pedig 1980-ban Svédországban.

Azóta a tudományág a neurológiával összefogva megerősödött, egyre pontosabb vizsgálatok derítették ki, hogy milyen környezetben tud hatékonyan dolgozni az ember – írja a Scientific American Mind 2009/2-es száma, ami ezekből a tanulmányokból válogat. „Még gyerekcipőben jár ez az egész” – idézi a lap a dél-karolinai Clemson Egyetem épületpszichológiai témavezetőjét, David Allisont. „De a neurológiai kutatások nagy lökést adtak, ezek révén jobb képet kapunk arról, hogyan teljesítünk a különböző környezetekben.”

Ízlések és plafonok

Az alig néhány évtizedes épületpszichológiának megvannak a maga slágerterületei, az egyik ilyen téma a belmagasság és munkavégzés összefüggéseinek kutatása. Végeztek ilyen kutatást többek között a Minnesotai Egyetemen, ahol Joan Meyers-Levy professzor vezetésével egy száz emberből álló csoportot vizsgáltak. Az alanyok egyik felét 2,4, másik felét 3 méteres belmagasságú helyiségekbe tessékelték, és megkérték őket, hogy tíz felsorolt sportjátékot csoportosítsanak kedvük szerint. A magasabb termekben ülők jóval elvontabb kategóriák (például a kihívás) szerint osztályozták a sportokat, míg akik az alacsonyabb mennyezetű helyiségekben oldották meg a feladatot, földhözragadtabb módon, például a résztvevők száma szerint csoportosítottak.

Meyers-Levy korábbi kutatásai során is arra jutott, a belmagasság kihat arra, hogy miként dolgozzuk fel az információt: minél alacsonyabb a belmagasság, annál jobban figyelünk konkrét részletekre, míg a nagyobb belmagasság szabadabb gondolkodásra, merészebb elvonatkoztatásokra bátorít. A kutató szerint éppen ezért a nagy kreativitást igénylő munkákat – például egy reklámszakember vagy egy újságíró feladatát – erősen gátolja az alacsony belmagasságú környezet, viszont kifejezetten jót tesz, ha aprólékos munkáról van szó, ahol fontos odafigyelni a részletekre. „Egy sebésznek vagy egy statisztikusnak alacsony belmagasság kell, a művészi alkotást viszont a tágas, magas terek inspirálják” – fogalmaz Meyers-Levy. „És úgy tűnik, valamennyire a nagyobb belmagasság illúzióját keltő trükkök is számítanak, például a világos falfestés vagy néhány jól elhelyezett tükör.”

Zöldben dolgozni jó

Sokat kutatott terület az is, hogy az ablakok előtti látkép – vagyis az épület környezete – mennyiben befolyásolja a munkavégzést. Bár a józan ész azt sugallja, hogy a sok kitekintgetés az ablakon elvonja a figyelmet a munkáról, a tanulmányok szinte egybehangzóan állítják, hogy a természetes látképek – vagyis ha a dolgozóhelyiség kertre, erdőre, hegyekre néz – fokozzák a koncentrációt. Nancy Wells, a Cornell Egyetem környezetpszichológusa 2000-ben 7-12 éves gyerekeket vizsgált, akiknek a családja éppen lakóhelyet váltott. Wells és kollégái feljegyezték, milyen panorámák látszottak a régi és új lakóhelyek gyerekszobáiból, és arra jutottak, hogy a zöld környezetbe került gyerekek jobban teljesítettek különböző figyelemteszteken.

Ezt támasztja alá egy 2001-es kutatás, amelyet az Illinois-i Egyetem kutatója, William Sullivan végzett kollégáival. Sullival 96, figyelemzavarral (ADD) küzdő gyereket figyelt meg, és elemezték, hogy a gyerekek mennyire képesek összpontosítani a különböző környezetekben. A kutatók és a gyerekek családjai is arról számoltak be, hogy az ADD tünetei kevésbé voltak súlyosak zöld terekben.

A téma egyik legalaposabb kutatása is arra az eredményre jutott, hogy érdemes zöld környezetben tanulni vagy dolgozni. A Georgiai Egyetem iskolatervezési laboratóriumának vezetője, C. Kenneth Tanner tavasszal publikálta vizsgálatát, amelyet 71 általános iskola több mint 10 ezer ötödikes tanulójával végzett. Tanner és munkatársai azt a felfedezést tették, hogy azok a diákok a legszerencsésebbek, akik az osztálytermükben az ablakon kitekintve természetes terepre is ráláttak, és 15 méternél közelebb más épület nem zavar be a panorámába. Ezek a tanulók gazdagabb szókinccsel rendelkeztek és jobb eredményeket értek el nyelvi és matematikai teszteken, mint a szűkös városi környezetben tanuló társaik. Az Ann Arborban található Michigani Egyetem kutatói, Stephen és Rachel Kaplan is hasonló eredményre jutottak, és egy 2008-as tanulmányukban megpróbálták megmagyarázni a jelenséget. Eszerint a természetestől elütő városi környezet túlságosan stimuláló, túl sok kognitív munkát igényel egy viszonylag eseménytelen zöld látképhez képest.

Sötétben jobban butulunk

A belmagasság és a környezet mellett a megvilágítás hatásainak kutatása az épületpszichológia harmadik slágertémája. De magas impaktfaktoros tanulmányok nélkül is sejthető, hogy a munkahelyeken a természetes fény jobb, mint a mesterséges, és a világos jobb, mint a sötét. A napfény nagy szerepet játszik abban, hogy szinkronizálja a szervezetben a cirkadián ritmust, vagyis az alvás és az ébrenlét ciklusát, és a tartós mesterséges fény ezt meg tudja zavarni. Egy erre vonatkozó 1992-es svéd kutatás egy évig figyelte négy különböző osztály tanulóit, megdöbbentő eredménnyel: a természetes fényben legszegényebb osztályterem diákjainak megváltozott a kortizolszintje – ennek a stresszhormonnak a termelődését is a cirkadián ritmus szabályozza. Más tanulmányok arra jutottak, hogy a diákok jobban teljesítenek természetes fénnyel megvilágított osztálytermekben.

Egy 2008-ban publikált hollandiai kutatás, amit Rixt F. Riemersma-van der Lek vezetésével végeztek a holland neurológiai intézet munkatársai, szeretetotthonokat vizsgált. A tudósok 12 idősek otthonát követték figyelemmel, miután hat létesítményben 1000 luxos, a másik hatban lényegesen homályosabb, 300 luxos megvilágítást állítottak be. Ezután a kutatók három és fél éven keresztül félévente elvégeztettek néhány tesztet az otthonokban lakókkal. Az eredményeket elemezve arra jutottak, hogy a világosabb épületek lakói kevésbé voltak depressziósak, és a kognitív képességeik is kevésbé indultak hanyatlásnak. Az idős emberek – különösen azok, akik demenciában szenvednek – gyakran tapasztalnak zavart a cirkadián ritmusukban. A kutatók szerint a bőséges természetes fény enyhíti ezeket és hosszú távon jobban megőrzi az agyi képességeket.

Ha már mesterséges megvilágítást használ egy munkahely, nem mindegy, milyen hullámhosszú fényt bocsátanak ki a világítótestek. A cirkadián ritmusra elsősorban a 430-490 nanométeres tartományú kék fény van hatással, a napi ritmust szabályozó hipotalamusz úgynevezett SCN sejtjei akkor közvetítik a legtöbb impulzust, ha ilyen fény éri a szem fotoreceptorait. Egyszerűbben fogalmazva, ez a fénytartomány tudatja az aggyal, hogy nappal van. Az épületpszichológusok éppen ezért azt javasolják, hogy nappal kék fényt kibocsátó ledekkel és teljes spektrumú fluoreszcens fényforrásokkal világítsák meg a munkahelyeket, sötétedés után pedig hosszabb hullámhosszú fényt kibocsátó lámpákkal.

Tudományos feng shui

Az épületek berendezése is a gyakran foglalkoztatja a környezetpszichológusokat. Moshe Bar, a Harvard orvosi iskolájának neurológusa egy régebbi kutatásában egyszerű használati tárgyak képeit mutatta alanyoknak, akiknek véleményt kellett mondaniuk a tárgyakról. A vizsgálat résztvevői sokkal jobban kedvelték az ívelt formákat, mint az éles, szögletes tárgyakat – Bar szerint ez azért lehet, mert az élek és az éles szögek veszélyérzetet keltenek bennünk. A tudós 2007-ben megismételte a kutatást, miközben fMRI-vel figyelte az alanyok agyi tevékenységét, és e kísérlet eredménye megerősítette feltételezését. A neurológus azt tapasztalta, hogy a félelmeket is kezelő agyi érzelemközpont, az amigdala az emberek többségénél aktívabb volt, amikor az illető szögletes tárgyra nézett. Bar úgy véli, a tárgyak egyéb jellemzői is hasonló hatással lehetnek, ezért további kutatásokat tervez, de annyit már most levont következtetésként, hogy olyan környezetet, ahol fontos az ellazulás – például egy orvosi várótermet – finom ívű bútorokkal érdemes berendezni.

A helyes bútorelrendezés egyébként a tudományág legkorábbi kutatásai közül többnek is tárgya volt, így mára már igazoltnak tekinthető néhány, több tanulmány által alátámasztott megállapítás. Például az, hogy várótermekben közvetlenül a falak mellé állított székeken nem érezzük szükségét annak, hogy szocializálódjunk, ebből a szempontból üdvösebb, ha a székek kis csoportokba tömörülnek. Számos svéd és német kutatás bizonyította azt is, hogy félkörben elhelyezett iskolapadokban jóval aktívabbak és önállóbbak a tanulók, mint a magyar iskolákból ismert padsorokban.

Mégis kevés még a kézzelfogható eredmény, többek között azért is, mert a kutatók eddig főleg a középületekre koncentráltak, nem a háztartásokra. „Most még csak szívószálon keresztül nézzük a problémát” – fogalmaz a korábban említett David Allison. „Általános érvényű szabályszerűségeket, mintázatokat kellene megfogalmaznunk, mert az eddigi vizsgálatok többsége nagyon specifikus volt.” Ezek az erőfeszítések azonban a kutatók szerint lassacskán kifizetődnek: a tudományág virágzik, és egyre jobban értjük a környezetünkre adott válaszainkat.

Mit ér a második otthon, ha magyar?

Magyarország lemaradva, de követi a külföldi kutatásokat. Nálunk nagyjából a kilencvenes évek derekától létezik egyáltalán környezetpszichológia, dr. Dúll Andrea kezdte el az ELTE-n. „Tíz évig kísérleti pszichológiával foglalkoztam, és közben rájöttem, mennyire nem figyelnek a pszichológusok arra, ami a hétköznapi környezetünkben történik. Saját elképzeléseim szerint vizsgálatokba kezdtem itthon lélektanilag leginkább kitüntetett környezetünk, az otthon témájában. Amikor 1996-ban megtudtam, hogy létezik környezetpszichológia, rögtön írtam néhány képviselőjének, majd kimentem Amerikába, és ott tanultam meg, hogy mi ez pontosan” – meséli Dúll.

A pszichológia külföldön sem fogadta még be egészen a környezet- és az épületpszichológiát, itthon pedig még nagyobb viharokat kavart a kezdeményezés. „Tíz évig kereste a helyét a terület, hogy pszichológia maradjon vagy sem, végül tavaly megelégeltem ezt, és mivel a környezetpszichológia művelése kapcsán hívtak a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékére, átvittem oda az egészet. Jelenleg ott fut sikeresen, környezeti kommunikáció néven” – mondja a szakember, akinek most éppen kilenc PhD-s van a keze alatt. A környezetpszichológia egyébként egyre inkább transzdiszciplináris terület, itthon is csatlakozott hozzá több tudományág, elsősorban az építészeti tudományok és a szociológia. „A neurológia Magyarországon még kevéssé érdeklődik, bár a téri tájékozódás terén tervezünk közös kutatásokat. A terület világszerte kezd saját határokkal rendelkezni, eléggé kijött a pszichológiából, külföldön nevezik szociális ökológiának is” – magyarázza Dúll.

„Ugyanakkor itthon igyekszünk megőrizni a kapcsolatot a pszichológiával is. A Magyar Pszichológiai Társaság keretein belül alapítottuk meg 2004-ben elnökletemmel a Környezetpszichológiai Szekciót, amelyben minden társtudomány képviseltet magát: tagjaink között vannak a pszichológusok mellett építészek, szociológusok, tájtervezők, illetve van pszichofiziológus, meteorológus és filozófus tagunk is” – említi Dúll Andrea.

Itthon egyébként többnyire nem a fent említettekhez hasonló munkalélektani kísérleteket végeznek, amennyiben nem elsősorban konkrét tanácsokat fogalmaznak meg, hanem nagyobb távlatból nézik a témát. Kutatják az otthon elvesztésének hatását, a városi és a vidéki környezetből fakadó lélektani különbségeket, illetve az otthonpótló helyeket. „Sokat vitatkoznak a szakemberek azon, hogy van-e a munkahelynek olyan jelentősége, mint az otthonnak. Elég sok időt töltünk a munkahelyünkön, és nagyon változatos viselkedést produkálunk ott: az alvást és a szexet leszámítva szinte mindent, amit otthon. Ennek hatását próbáljuk felmérni” – mondja Dúll. „De azért követjük a kinti kutatásokat is, elég sokat tudunk például a nyitott terű és a hagyományos irodák összehasonlításáról. Több vizsgálatunk mutatja, hogy a nyitott terű irodák lélektanilag nem adekvátak, nagy mentális erőfeszítés kell ahhoz, hogy ilyenekben dolgozzunk. Pedig mostanában főleg nyitott terű irodaépületek létesülnek, mert ezek gazdaságosak.”

A gazdaságosság sokszor a környezet optimális használatának rovására megy, egy határon túl pedig ennek olyan tünetei lehetnek, amiket nyugaton már önálló betegségként kezelnek beteg épület szindróma néven. A betegség létezését itthon is elismerik, de ezen túl az egészségügy nem foglalkozik vele. Mint ahogy egyelőre az építőcégek és befektetők sem törődnek sokat épületpszichológiával. Dúll szerint akadnak felkérések, de ezek összefüggnek a gazdasági helyzettel is (jellemző, hogy a szakembert eddig még nem hívták magyar irodaházhoz). „Sokak szerint a válság miatt nem időszerű a környezetpszichológia” – mondja a Dúll. „Sokszor egyszerűbbnek és gazdaságosabbnak tűnik gyorsan felépíteni valamit, anélkül, hogy előre kalkulálnánk bizonyos emberi hatásokkal. Azzal azonban, hogy BME-en tűzközelben van a terület, talán a jövőben nagyobb lehetőségek nyílnak az együttműködésre.”