Alfonz
2 °C
11 °C

Borzasztó nehéz szembenézni a szégyennel

2012.10.06. 11:51
| Módosítva: 2013.06.06. 15:26
Lehet-e kapcsolat az egyéni lelki nehézségek és a közállapotok között? Összefügghet-e a csecsemőkori trauma azzal, hogy valaki felnőttként holokauszttagadóvá válik? A Magyar Pszichoanalitikus Egyesület pénteken és szombaton tartja 19. konferenciáját, Tagadás és szembenézés címmel. Az idei programban az egyéni mellett a társadalmi folyamatok analitikus megközelítése is kiemelt hangsúlyt kapott. Az okokról és összefüggésekről a konferencia programbizottságának tagját, Juhász Angéla pszichoanalitikust kérdeztük.

Hogyan alakult ki a konferencia témája (pdf)? A klasszikus freudi pszichoanalízisről sok embernek, ha hallott is róla, legfeljebb egy dívány jut az eszébe, ahol egy pszichológus turkál a tudattalanjában, bármi legyen is az.

A tudattalan nem mítosz, hanem bizonyított természettudományos tény. Kutatások igazolják, hogy az agyban leképeződnek a lelki működések, a konferencia egyik előadása éppen azzal foglalkozik, hogy hogyan érnek össze a pszichoanalitikusok tapasztalatai és az idegtudomány fejlődése. Képalkotó eljárásokkal feltérképezhető, hogy különböző érzelmi hatások milyen agyterületeken reprezentálódnak, bár ez nem jelenti azt, hogy az ember maga, mint önálló entitás leírható agyszkennerekkel. A lelki működés az emberen belül zajló folyamatok összessége.

Akkor mit mutatnak a felvételek?

A képalkotó eljárások eredményei elkezdték alátámasztani azt, amit Sigmund Freud közel 115 éve megállapított: hogy létezik tudattalan, amire ő az álmok és az elvétések alapján következtetett. Az álmok motiváló ereje általában valamilyen tudattalan vágy. Az álmok analízise hozzásegít a tudattalan vágy felismeréséhez. Az elvétésen pedig olyan jelenségeket értünk, mint például a nyelvbotlás, a tévcselekvések, a szavak, nevek elfelejtése, helyettesítése. Ezekkel az egyén akaratlanul felfedi tudattalan vágyait vagy érzéseit. Az ilyenfajta jelenségek mutatják a tudattalan, elfojtott vágyak áttörését. Ezek a tünetek és a viselkedés a tudattalan folyamatok visszatükröződései, az elfojtott vágyakkal és kívánságokkal szembeni védekezések.

Hogyan kapcsolódik ez a társadalmi folyamatokhoz?

Az egyén lelki működése és a társadalmi működése gyakran nagyon szoros kapcsolatban állnak egymással. Az egyén belső világában tükröződnek az őt körülvevő szűkebb és tágabb csoportok, a társadalom tudatos és tudattalan folyamatai és fordítva, a társadalmi eseményeket is meghatározhatják a csoportot alkotó személyek közötti kapcsolatok jellege, és a személyek belső állapota.

Van ennek valami magyar sajátossága a többi, szintén válság sújtotta nyugati demokráciához képest?

A legfontosabb talán a társadalmi traumák feldolgozatlansága. Németországban a holokauszt, vagy az ország kettészakítottságának, sőt az újraegyesítés okozta traumáknak a feldolgozása folyamatosan, intenzíven zajlik, míg itthon ehhez képest a társadalom nagyon kevés erőfeszítést tesz a történelmi múlt feldolgozása érdekében. Pedig ez nem csak az egyének, és az egész társadalom lelki jóllétének szempontjából lenne kulcsfontosságú, de a demokratikus működés fejlődését is alapvetően befolyásolja.

Miért megy ez nekünk ennyire nehezen?

Ennek valószínűleg több oka van, de az egyik biztosan az, hogy a társadalom nagy többsége személyesen, vagy a családján keresztül traumatizáltnak tekinthető. A traumával való szembenézéshez komoly elköteleződés szükséges, hiszen a feldolgozás folyamata magában hordja a pillanatnyi egyensúly felbillenésének lehetőségét, ami akkor is ijesztő, ha ez az egyensúly nagyon sok szenvedés és erőfeszítés árán tartható csak fenn.

Van a magyarok traumáinak valami különlegessége?

A magyar társadalom nagyon sokrétűen traumatizálódott. Az áldozati és agresszor-szerepek egy családon, sőt akár egyetlen életen belül is összefonódó mintázatot alkothatnak. Borzasztó nehéz a szembenézés, és nem csak azzal, hogy III/III-as voltam, ügynök voltam, kápó voltam, tehát ezt vagy azt tettem, de azzal is, hogy az apámat kitelepítették, a nagynénémet Auschwitzba hurcolták, a nagyszüleim végignézték, ahogy a zsidókat deportálják. Vagyis, annak az esetleges szégyenével, hogy velünk, a családommal ezt vagy azt megtették, megtehették, és annak a szégyenével is, hogy a szüleim, nagyszüleim, akiket én ráadásul természetesen szeretek, ezt vagy azt tették másokkal.

Ezért inkább elblicceljük a szembenézést?

A legváltozatosabb eszközöket használjuk, hogy mindezzel ne kelljen szembenézni. Próbáljuk saját magunk előtt is eltitkolni, nem gondolni rá, letagadni az igazságot. Ezek az eszközök azután önálló életre kelnek és szenvedést okoznak az egyénnek és a környezetének. Ebben az értelemben tehát nem csak az eredeti traumát elszenvedők, de a traumát okozók leszármazottai is traumatizálódtak.

Mi ennek a tagadásnak a következménye?

Ha a múltunk bizonytalan, az identitásunk is elbizonytalanodik. Ha nem tudunk szembenézni a múlttal, elgyászolni a veszteségeinket, azok tudattalan szinten velünk élnek, és a legváltozatosabb tünetek formájában bukkannak fel, emésztik fel az energiáinkat. Ez nem csak az egyénre, de a társadalomra is igaz.

Ilyen tünet lehet az ellenségképzés is?

Igen. Ilyen helyzetben, a csoportban nagyon erős projektív mechanizmusok indulnak be. Amit magamban nem tudok tolerálni, azt tudattalanul kivetítem a másikra, vagy egy másik csoportra, például úgy élem meg, hogy ő támad engem, holott valójában engem feszítenek szét az indulatok. A csoportokat a kollektív paranoid várakozás jellemzi: együtt vagyunk, és azt gondoljuk, hogy az ellenség, a másik csoport ellenünk fog támadni.

A kommunisták, a fasiszták, a multik, a nagytőke, a zsidók, a cigányok?

Pontosan. Mindezt anélkül, hogy ennek bármilyen jele lenne. Ami a cigányokat illeti, velük kapcsolatban nagyon szemléletes, ahogyan megjelenik a csoportban a purifikációs igény, hogy tisztítsuk ki, tüntessük el azokat, akik nem illenek ide közénk, akik megzavarják ezt a látszat-hegemóniát, akik lerontják a magunkról elképzelt képet.

Mit tehet a vezető, hogy mérsékelje a csoport indulatait?

Amikor a csoport elveszti az önbizalmát és elbizonytalanodik az identitása, a vezetőnek az a dolga, hogy segítsen helyreállítani az identitásba vetett hitet. Az a kérdés, hogy meg tudja-e ezt tenni úgy, hogy közben elismeri a másik csoport értékeit, és hangsúlyozni tudja a két csoport közötti hasonlóságokat. Képes-e anélkül helyreállítani a saját csoportjának önbizalmát, hogy a másik csoportot leértékelné, utat nyitva a másik csoportra irányuló destruktív törekvéseknek?

Milyen vezetőnek kedvez, ha ekkora az elbizonytalanodás?

Olyannak, akit csodálni lehet, akire akaszkodni lehet, akit körül lehet rajongani. De sajnos annak is, aki destruktív módon szerez magának tekintélyt, szembeállítva a körülötte lévőket azokkal, akik nem zsongják körül, aki hozzájárul a Mi és az Ők éles elkülönítéséhez, aki az „oszd meg és uralkodj” elvén csoportellentéteket szít.

A konferencián az ön előadása a nárcisztikus személyiségzavarról szól.

Az előadásom érinti ezt a problémát. A nárcisztikus személyiségzavar egy személyiségtorzulás. Az a jellemzője, hogy az illető vagy egy omnipotens túlérzékelésben van saját magával, vagy egy abszolút alárendelt állapotban, és valaki mást idealizál. Azt gondolja, hogy ő a legokosabb, a legtökéletesebb és mindenre képes, de ebben az állapotban fogalma sincs, hogy ki is valójában. Azonban amikor átbillen, az pokoli érzés, mert elönti a szégyen, és tele van bűntudattal, hiszen ekkor képes másokhoz hasonlítani magát, és a megmérettetésben úgy érzi, alul marad.

Mi jellemzi a nárcisztikusokat a magánéletben?

Az önteltséget, arroganciát nem kell különösképpen magyarázni: az olyan ember viselkedésében látjuk ezt, aki észre se veszi, meg se hallja a másikat, hogy azt mit mond, hanem tolakodó, önfelmagasztaló módon kijelent dolgokat.

Általában igen egypólusú gondolkodás jellemzi: egy igazság van, az enyém, én tudom jól a dolgokat. Képtelen több szempontot figyelembe venni. Vagy ez az igazság, vagy az. De hogy egy helyzetben neked, is nekem is igazam lehet, az elképzelhetetlen. Nagyon fontos dolog, hogy ezek az emberek amiatt, hogy ilyen arrogánsan működnek és képtelenek mást is figyelembe venni, nem tudnak reagálni más emberek érzelmi állapotaira.

Tapasztalhatjuk azt is, hogy tolakodó kíváncsisággal fürkészik a beszélgető partnerüket. Úgy tesznek fel kérdéseket, hogy közben egyáltalán nem érdekli őket a válasz. Kérdez, kérdez, egyszerűen azért, mert ő szorong az adott helyzetben, fél, hogy nem érti a másik ember belső szándékait, indítékait.

Ez egy gyakoribbá váló, vagy csak egye jobban feltárt személyiségzavar?

Egyrészt azért érezzük gyakoribbnak, mert a pszichoanalízis elméleti megközelítése ezekkel a zavarokkal kapcsolatban sokat változott az elmúlt évszázad során. Képessé vált arra, hogy ne csak a neurózisokat kezelje, hanem a személyiségzavarokat is. De valóban egyre gyakoribb is, aminek társadalmi okai vannak.

Egyre kevesebb lehetőség és tér van arra, hogy az anya a csecsemőjével kellő időt töltsön, ráhangolódjon a gyermek belső állapotaira, és segítsen megnyugtatni, ha kibillent az egyensúlya. Ilyenkor a csecsemő jelzéseire a benne kialakuló érzéseket visszaadja, és a gyermek ezekből építi fel saját személyiségét, valós szelfjét. A csecsemőnek fontos, hogy mindaddig, amíg a fejlődésében el nem jut odáig, hogy képzeletével létre tudja hozni a számára megnyugtató személy képét, addig fizikailag jelen legyen a gondozó, az anya.  Amíg személyiségének az alapjai létre nem jönnek, szüksége van a gondozó folyamatos jelenlétére. Ennek hiányában a személyiség struktúrái, alapjai nem lesznek elég szilárdak.

Miért nem képes ezt a jelenlétet nyújtani egy anya?

Feltételezzük, hogy ezek az anyák már maguk is traumatizáltak: a korai időszakban, amikor a személyiségfejlődés szempontjából meghatározó az anya-csecsemő viszony, nem képesek arra, hogy úgy figyeljenek a csecsemőjükre, ahogy arra annak szüksége lenne. Nem képesek ráhangolódni a csecsemő állapotára, elönti őket a rettenetes szorongás, hogy nem jól csinálják, a szomszédasszony gyereke már ül vagy áll, és csak saját magukkal tudnak foglalkozni. Rosszabb esetben depressziósak vagy ami még ennél is károsabb hatással van a személyiség fejlődésére, bántalmazzák csecsemőiket.

Hogyan vezet a gondozó anya hiánya a személyiségzavar kialakulásához?

Ha a szorongása, kialvatlansága miatt az anya idegesen és elutasítóan reagál, a csecsemő azt tanulja meg, hogy nem számíthat senkire, aki oldaná az ő feszültségét. Ha senki nem fogadja be az érzéseimet, akkor azt magamban meg kell tartanom, és akkor nekem magamban kell kezdenem vele valamit. Általában kialakul egy szigorú belső kontroll, ami sokszor kényszeres viselkedéshez is vezethet. Rossz kép épül be saját magáról, egy elfogadhatatlan, kibírhatatlan, szerethetetlen ember képe.

A rossz bánásmódon kívül még hogyan adódnak át a traumák generációról generációra? 

Virág Teréz, a sajnos már elhunyt pszichoanalitikus a 90-es években írt arról, hogy a holokauszt-trauma nem csak az első, hanem a második, harmadik generációnak is átadódik. Beszámol olyan esetekről, amelyekben a nagyszülők megjárták Auschwitzot, és később nem a gyereküknél, hanem az unokánál jelent meg a trauma, fulladásos tünetek, iszonyatos köhögési rohamok formájában. Ezeknek a hátterében a nagymamának a gázkamrától való félelme állt, ami több generáción átívelve az unokáknál eredményezett tüneteket.

Konkrétan hogyan öröklődött ez át? Beszéltek róla, vagy elhallgatták?

Nagyon fontos, hogy a traumaátadás tudattalanul történik. Például olyan családokban, ahol sohasem hangzott el, hogy zsidók vagyunk, soha senki nem mesélte el, hogy mi történt a nagymamával, a gyerekekben mégis megjelenik a szorongás, a halálfélelem, a rejtőzködés, a kisebbségi érzés. Ez a szülők reakcióiból tevődik át, tudattalan úton. Nem beszélnek róla, de lesznek olyan reakcióik, amik úgy hatnak a gyerekre, hogy ő is elkezd félni, elkerül helyeket. A szülők összerezzennek, ha a téma szóba kerül. Ez egy titok a családban, és úgy működik, mint egy góc. Valamiről nem szabad beszélni, és ehhez különböző dolgok asszociálódnak, és akkor azokról se lehet beszélni. Mert sosem lehet tudni, hogy milyen kérdés, gondolat vezet el a titokhoz. 

Szándékos ez az elhallgatás?

Nem szándékos elkerülésről van szó. A traumatizáltság feloldható lenne, ha sikerülne feldolgozni ezeket az élményeket, a fájdalmas emlékeket. A titok, a tagadás van a háttérben: a szülő nem akar, nem bír arra gondolni, hogy mi történt a szüleivel, nagyszüleivel, annyira fájdalmas és ijesztő az. A gyerek érzi a szülők furcsa viselkedését, az indokolatlan ingerültséget amikor érintik a témát, és úgy reagál, hogy elkezdi ő is kerülni. Úgy rögzül benne, mint valami érthetetlen, megmagyarázhatatlan dolog, amitől el kell húzódni, amit el kell felejteni, el kell fojtani, le kell tagadni. Ha ez megtörténik, megáll a fejlődés, nincs feldolgozás, nem lehet tovább lépni, és beáll a nárcisztikus bénultság állapota.

Egyébként Virág Teréz már 1987-ben létrehozott egy beszélgetőcsoportot holokauszttraumát elszenvedett emberek gyerekei számára: egy olyan csoportot, melyben felidézhették emlékeiket, az átélt borzalmakat megoszthatták egymással. Ilyen és ehhez hasonló csoportokra ma is nagy szükség lenne.