György
2 °C
15 °C

Bele lehet-e szeretni egy gépbe?

2014.04.18. 17:46
„Kapcsolatunk a technikai eszközeinkkel eredendően nagyon intim. A film arra hívja fel a figyelmünket, hogy ehhez az intimitáshoz tudatosabban álljunk” – vallja Mark Deuze, az Amszterdami Egyetem médiakutatója az idén a legjobb forgatókönyvért járó Oscar-díjat elnyerő A nő című Spike Jonze-filmről, amelyben Theodore, a megrendelésre szerelmesleveleket író főszereplő intim kapcsolatba bonyolódik mesterséges intelligenciával rendelkező operációs rendszerével, Samanthával. A film mellett a héten bemutatott Transzcendensben is fontos szerepet kap a gép-ember szerelem. Deuze minden válaszával azt üzeni, hogy felejtsük el a technika kárhoztatását vagy magasztalását, csak tanuljunk meg együtt élni vele, és felelősséget vállalni tetteinkért.

Az 1969-es születésű holland médiakutató Media Life című könyvében és előadássorozatában – amelyet az Indianai Egyetemen dolgozott ki – azt hangsúlyozza, hogy nem a médiával, hanem a médiában élünk. Az egyre inkább láthatatlanná váló média jelenti majd a kutatások legnagyobb kihívását: virtuális és valós világ szétválaszthatatlanok lesznek.

Az, hogy szerkeszteni tudjuk a szövegeinket, képeinket, a programkódokat, befolyásolja a valóságérzékelésünket. Zombiként tekint a közösségi média felhasználóira – de nem feltétlenül rossz értelemben –, ugyanis szerinte számtalan analógia felfedezhető: egyedül vannak a tömegben, nincs vezetőjük, nem irányítja őket cél, hihetetlenül vegyes csoport, ahol léteznek kategóriák: öreg vagy fiatal, gazdag vagy szegény, de ezek nem lényegesek.

Miért működik A nő?

Mert rögtön belekerülünk ebbe a nagyon intim kapcsolatba, egyszerűen beszippant minket. Észre sem vesszük, és azonnal elengedjük, hogy Samantha egy gép, és csupán a szerelmi párbeszédre koncentrálunk.

Azért ott motoszkál a fejemben közben, hogy itt semmi sem igazi, Samanthától kezdve a megrendelésre írt szerelmes levelekig...

Attól függetlenül, hogy az egy munka a főhősnek, mégis nagyon érzelmes levelek ezek. Amikor a filmben felolvasnak egyet-kettőt, megérinti a nézőt, ahogy a főhős munkatársait is megérintette, hiszen lenyűgözőek. Hagyományosan azt mondanánk, hogy ez nem jó, hiszen nem lehet kiszervezni ezeket a fontos, intim és személyes ügyeket egy irodának. De ha azt látjuk, hogy valamilyen értelemben igaziak, hogy működnek, megmentenek házasságokat, kapcsolatokat, akkor fel kell ismernünk, hogy ez nem olyan egyszerű. Ez a fő üzenete a filmnek: semmi sem olyan egyszerű. Nem az az érdekes, hogy Theodore mesterséges intelligenciával rendelkező operációs rendszerrel esik szerelembe. Hanem az, hogy miként hatnak rá az érzései, és milyen módon tud felelősséget vállalni azokért. Irreleváns, hogy technológián keresztül történik az egész, vagy sem. A technológia egyáltalán nem fontos itt.

Valóban sok vonásában egy szokásos szerelmi kapcsolat ez.

Szerintem egy tipikus középiskolai szerelemre hajaz, amely egy igazi tinédzserszakítással zárul. Samantha mindent fel akar fedezni, mindent meg akar tanulni. Mint amikor valaki a gimis szerelmével huszonévesen szakít, mert fel akarja fedezni a világot, önmagát, rájön, hogy a másik féltől függetlenül akarja értelmezni saját magát. Nagyon tipikus szakítástörténet függetlenül a szereplőktől. Ez a szerelemről szól, nem arról, hogy túlzottan függünk a számítógéptől, vagy sem.

Azért mégis a technológiáról is szól, hiszen Samanthát arra programozták, hogy kiszolgálja a felhasználókat a rendelkezésére álló hatalmas adattömeget használva.

Talán kicsit felszínesnek tűnhet, de szerintem egy intim kapcsolat a kölcsönös támogatásról szól, és ebben az értelemben szolgálják egymást a felek. Minden olyan előfeltevés, amely szerint azért egyenlőtlen ez a kapcsolat, mert az egyik fél egy gép, a másik nem, számomra értelmezhetetlen, nem tudok vele mit kezdeni. Én úgy tekintem mint két egyenrangú fél kapcsolatát.

Ennek ellenére kicsit utópisztikus a film, nem?

Olyan értelemben nem, hogy rendszerint identifikáljuk a tárgyakat magunk körül – a ruhánkat, a kütyüinket. A részünkké válnak, az identitásunk részévé. Ebben az értelemben a személyi számítógépekkel, technikai eszközökkel a kapcsolatunk eredendően nagyon intim. A film arra hívja fel a figyelmünket, hogy ehhez az intimitáshoz tudatosabban álljunk. Minden intim kapcsolat minőségét mutatja, hogy mennyire tudsz felelősséget vállalni iránta. Persze ez csak egy értelmezése a filmnek; úgy is felfogható, hogy ez egy nagyon egészségtelen férfi-gép kapcsolat.

Más értelmezések pedig azt mondják, hogy az ilyenfajta függőség a technikától a digitális narcizmusunkból ered.

Erősen vitatott elmélet, hogy narcisztikusabbak lennénk, mint valaha. Az erről szóló tanulmányok alanyai általában a tizenéveik végén járó személyek. Tizenhét és huszonöt között lényegében mindenki narcisztikus – mert ez mind, amid van: saját magad. Identifikálod magad, akár utálod vagy imádod magad, és a reklámok is a selfhez fordulnak. Nem hiszem, hogy narcisztikusabbak lennék, csak több narcisztikus jellemző van a reklámkultúrában.

Ráadásul ha azt vesszük, hogy a média a kapcsolatok létrehozását és fenntartását szolgálja , akkor nem mondanám, hogy alapvetően narcisztikus dolog lenne a médiahasználat, hanem egy újabb bizonyíték arra, hogy az ember közösségi lény. Szüksége van egy erős kötésekből álló hálózatba tartozni. A mai társadalmunk természete olyan, hogy a legtöbb ilyen kapcsolatot inkább a médián keresztül építjük és ápoljuk, mintsem a fizikai térben, mert egyre jellemzőbb a migráció, egyre mobilabbak vagyunk, többet utazunk. És ahhoz, hogy fenntartsuk ezeket a kapcsolatokat, a média nélkülözhetetlen. Úgy gondolom, hogy a digitális narcisszizmusról szóló elméletek éppen ezért igencsak problematikusak.

A provokatív szlovén filozófus, Slavoj Žižek Valentin-napon a Guardianben azt kérdezte a zseblámpának álcázott vibrátorokból kiindulva, hogy hogyan tudunk ezzel a szép új világgal megbirkózni, amely aláássa az alapvető elképzeléseinket az intim életről. Mit válaszolna neki?

Alapvető problémám van azzal a vízióval, amely a technológiát úgy láttatja, mint egy idegen erőt, ami az emberek közé áll, és belemászik abba az intim kapcsolatba, amely egyébként meglenne közöttük. Miközben a szerelem borzasztóan gyönyörű természete éppen az, hogy minél közelebb kerülsz a partneredhez, annál inkább felismered, hogy ő nem te, hogy ő egy idegen, tőled különböző ember. És ez nagyon félelmetes.

Úgy érti, hogy a másik avatárját, digitális megtestesülését könnyebb szeretni, megérteni?

Nem gondolom, hogy könnyebb megérteni. De számtalan bizonyíték van arra, hogy ugyanolyan erősen kötődhetünk egy avatárhoz, mint egy valós személyhez. Például sokan online játék közben egymásba szeretnek – vagy legalábbis egymás karakterébe. És ez nem lesz feltétlenül sekélyesebb vagy kevésbé intim. Két ember között a fizikai térben létrejövő kapcsolat sem feltétlenül kölcsönös, egészséges, egyenlő vagy kiegyensúlyozott.

1-1

Alapvetően hibás gondolatmenetnek tartom, hogy a technológia két egyébként nagyon közeli intim kapcsolatban lévő személyt távolt tart egymástól. Nem azt mondom, hogy a technológia az embereket közelebb hozná egymáshoz, csupán annyit, hogy technológián keresztül létezünk, kommunikálunk. Így nem hinném, hogy természeténél fogva segíti vagy hátráltatja az intimitást, csupán része az egyenletnek.

Ezért nincs értelme a technológia használatát alapvetően kárhoztatni, inkább azon érdemes gondolkodni, hogy mennyire figyelmesen élünk vele. Persze, ha ész nélkül használjuk, akkor az vezethet digitális narcizmushoz, érzelmi elidegenedéshez – de ez sem a technológia miatt, hanem azért, mert a környezetünkben mindent azért használunk, hogy az életünk egyszerűbb, kényelmesebb legyen.

Az eddigiek alapján feltételezem, hogy nem nagy rajongója a Transzcendensben is előkerülő szingularitásnak.

Nem gondolom a szingularitást és más ilyen elképzeléseket feltétlenül követendőnek, mivel alapvető különbözőséget feltételeznek az emberek és a technológia között. Azt tartják, hogy az egyik leigázza a másikat. Ez a fajta gondolkodás jelentős akadálya annak, hogy vállaljuk a felelősséget azért, amit a technológia világában teszünk. Sokkal könnyebb lesz kezelni a problémáinkat, ha nem úgy gondolunk a technikára, mint egy fenyegető, idegen erőre, mely hamarosan bekebelez minket.

Azzal az ötlettel sem tudok mit kezdeni, hogy a médián keresztül öröklétet biztosíthatunk magunknak. Nem segít abban, hogy mit kellene, lehetne most tennem. Amit tudok, hogy nem vagyok a végletek embere: nem harcolok a technológia ellen, de nem is bástyázom magam teljesen körül vele.