Indokolatlan mértékben félünk a terrorizmustól

Félelem és reszketés Európában

A félelemkeltés nem járulékos haszon a terroristák, például a mostanában a fő fenyegetést jelentő Iszlám Állam (IS) számára, hanem tudatos stratégia: mivel fizikailag összességében kevés embert tudnak megtámadni, pszichológiai hadviselést folytatnak. A félelmet és figyelmet viszont folyamatosan fenn kell tartaniuk, különben eljelentéktelenednének. A szakértők szerint emiatt figyelnek arra is, hogy folyamatosan emeljék a tétet, nehogy az átlagember hozzászokjon a borzalmak új szintjéhez: a lefejezést dupla, majd csoportos lefejezés, aztán tömeges élve égetés követi, majd gyerekekkel gyilkoltatnak, stb. Az üzenet: érezzük, hogy nincs semmi, amit ne lennének képesek megtenni. Ahogy a név is mutatja:

A szervezet a terrortámadáskor is ugyanúgy reagál, mint bármilyen más veszélyre. Ahogy érzékeljük, a vegetatív idegrendszer jelet küld az agy félelemközpontjába az amigdalába, erre az olyan hormonok, mint a kortizol és az adrenalin termelése berobban és felpörgeti a testet. Gyorsabban ver a szív, izzadunk, kapkodjuk a levegőt, ugrásra készen állunk. Aztán ahogy az agy tudatosabb része is utoléri az ösztönösebbet, és információhoz jutunk, eldöntjük, hogy mennyire komoly a fenyegetés, ha kell, cselekszünk, és a veszély elmúltával a test megnyugszik.

Ha viszont valamiért mégse tud teljesen megnyugodni, aktiválódhatnak más agyterületek is, mint a kényszeres gondolkodásért felelős frontostriatális körök vagy az anterior cinguláris kéreg, amely állandó készenlétben tart. A folyamatos készültségnek hosszabb távon egészségügyi következményei is lesznek. Azt például tudjuk, hogy a krónikus stressz általában is megviseli a szervezetet, de egy 2014-es izraeli kutatás azt is megállapította, hogy konkrétan a folyamatos terrorfélelem miatt is nő a szívroham és a halál kockázata.

Az emberek nagy többsége persze egy rövid átmeneti időszakot követően még egy terrortámadás után is visszazökken a mindennapokba. Ezt a szakemberek szerint segíthetik a szolidaritást kifejező megmozdulások és más közösségi segítség is, de a legfontosabb az, hogy minél előbb tereljük vissza az életünket a normális kerékvágásba, menjünk vissza dolgozni, éljünk úgy, mint a támadás előtt. Az se segít, ha folyamatosan a híradásokat bújjuk ilyenkor. Persze a tájékozódás fontos és sokaknál alapvető igény a terrortól függetlenül is, de a hírtúladagolás csak tovább gerjeszti ilyenkor a feszültséget és azt a hamis érzetet, hogy minden eddiginél nagyobb veszélyben vagyunk.

A terror utóélete

Mindemellett természetes, hogy egy terrortámadás komoly hatást gyakorol az érintettekre. De milyen következményekkel jár a mentális egészségre, és mennyire tartósak ezek?

A poszttraumatikus stressz szindrómával (PTSD) a leggyakrabban amerikai filmekben találkozhatunk, amikor minden harmadik főgonoszról vagy problémás hősről kiderül, hogy legalább részben azért tesz megkérdőjelezhető dolgokat, mert nem tudta feldolgozni a traumát, amely Vietnamban/Afganisztánban/Irakban érte. Ugyanakkor a valóságban is gyakori jelenségről van szó, és a kutatások szerint terrortámadások után is megfigyelhető a PTSD-tünetek (flashbackek, rémálmok, tolakodó gondolatok, szorongás) megszaporodása.

Egy  tanulmány  például az 1995–96-os franciaországi robbantássorozat túlélőit vizsgálva megállapította, hogy 31 százalékuk még a kutatás idején, két-három évvel az események után is mutatott PTSD-tüneteket. De nemcsak a közvetlen túlélőknél, hanem a támadást elszenvedő város lakóinál is találni pszichiátriai problémákat. Kutatók a 2004-es madridi robbantás után egy-három hónappal készítettek  felmérést  a helyiek között, és 2,3 százalék mutatott PTSD-t, 8 százalék depressziót. A kutatók itt azt is megállapították, hogy a városszerte tapasztalható PTSD-ért elsősorban a merénylet nagysága lehet felelős, a depresszió viszont nem ettől függhet, ugyanis a 9/11-es New York-i támadás után előbbi jóval alacsonyabb volt, utóbbi viszont nagyságrendileg ugyanakkora.

Még eggyel távolabb lépve, nemcsak a közvetlenül érintettek és a helyi lakosok, de a távolabb élők között is mérhető hatásai vannak egy merényletnek. 9/11 után nem sokkal a nem New York-i amerikaiaknál is jelentkeztek PTSD-hez köthető tünetek.

Ezek a problémák és a kiugró arányuk viszont általában csak átmeneti. Az előbbi amerikai felmérés szerint fél évvel 9/11 után már jóval kevesebb megkérdezett jelentett hasonló tüneteket. És míg a 2005-ös londoni robbantások után néhány héttel a helyiek majdnem harmada számolt be a stressz-szint jelentős emelkedéséről, hét hónappal később szintén jóval alacsonyabb volt ugyanez a szám. Ugyanakkor még ezen a középtávon is magas volt a veszélyérzet és borúlátóbbak voltak a megkérdezettek.

Összességében azért az a tapasztalat, hogy társadalmi szinten gyorsan visszaáll a rend, még az olyan folyamatos fenyegetéssel járó időszakokban is, mint amilyen az 1970-es évek Észak-Írországára volt jellemző. Sőt, a terrorizmus fenyegetése adott esetben képes összetartóbbá is kovácsolni a fenyegetett közösséget. (Mármint a közösség hasonló tagjait, mert az ellenséges erőkhöz közel állónak ítélt kisebbségekkel szemben inkább az ellenségesség nőhet meg ilyenkor.)

Túlbecsüljük a veszélyt

Ennek ellenére a terrortámadások utáni időszakokban hajlamosak vagyunk túlbecsülni a ránk leselkedő terrorveszély mértékét, míg amikor hosszú ideje nem történt támadás, hajlamosak vagyunk ugyanezt alábecsülni.

Ha a fenyegetés közeli vagy tapintható, a félelemszintünk megugrik, és gyakran meg is haladja a valódi veszélyt. Ennek egyik oka az elérhetőségi heurisztika jelensége: ami könnyebben vagy nagyobb számban hozzáférhető, azt hajlamosak vagyunk túlbecsülni, torzítani a jelentőségét. Ugyanezért gondoljuk sokan veszélyesebbnek a repülést (a terrorizmustól függetlenül is), mint az autóutat. Arányaiban hiába az utóbbi a veszélyesebb a statisztikák szerint, a repülőbalesetek nagyobb hangsúlyt kapnak a hírekben, látványosabb és könnyebben megjegyezhető, ezért könnyebben eszünkbe jutó események, így nagyobb veszéllyel járónak is tartjuk a repülős utazást.

A terrortámadások valószínűségét is hajlamosak vagyunk aszerint megítélni, hogy milyen könnyen jutnak eszünkbe hozzá kapcsolódó emlékek, példák. Minél több hírrel, információval találkozunk a terrorizmusról, annál gyakoribb jelenségként érzékeljük és annál valószínűbbnek tartunk egy újabb támadást. Márpedig minél közelebb történik hozzánk egy-egy merénylet, természetesen annál inkább az emlékezetünkbe ég. Vagyis

És minél jobban félünk, annál könnyebben, sőt hálásabban fogadjuk a szigorúbb biztonsági intézkedéseket. Egészen amíg idővel meg nem nyugszanak a kedélyek, mert ilyenkor fokozatosan megint hajlamosak leszünk alábecsülni a veszélyt. Ilyenkor jön el az, hogy a reptéren türelmetlenkedünk a biztonsági ellenőrzések miatt, amelyeket a korábbi félelem miatt még örömmel vettünk.

Nagyobb a füstje, mint a lángja

A terrormerényletek valójában jóval kevesebb áldozattal járnak, mint ahányan más okokból meghalnak. Mi táplálja mégis a csalóka kockázatérzékelésünket? Három dolog:

• A terrorcselekmény megjósolhatatlan. Nem tudhatjuk előre, hol, mikor, hogyan fog megint bekövetkezni. Ez sokkal kiszolgáltatottabb érzést eredményez, mint mondjuk egy hurrikán vagy ebolajárvány, amelyek rendszerint pusztítóbb hatásúak.
• A terror látványosabb. Míg például az éhezésben lassan és elszórtan halnak meg sokkal többen, vagy a közúti balesetek is apránként szedik az áldozataikat, a terror nagyobb, hirtelenebb, bombasztikusabb. (Részben emiatt kap nagyobb médiafigyelmet is, ami tovább fokozza ezt a hatást.)
• A két előző pontból következően úgy érezzük, mi magunk is bármikor áldozatok lehetünk, ezért jobban félünk, hiába kisebb ennek a statisztikai valószínűsége, mint hogy elüt egy busz.

Ugyanez az oka annak is, hogy az európai embert kevésbé rémiszti meg egy közel-keleti vagy afrikai terrortámadás. Persze szomorú az is, ha messze halnak meg emberek, de ha nem a közvetlen közelünkbe, a mi földrajzi-kulturális terünkbe hatol be a terror, kevésbé érezzük saját magunkat is kiszolgáltatva neki. (Mint ahogy mi nyilván megírjuk, ha torlódás van Hegyeshalomnál, és talán az osztrákok is, de az iraki, sőt a román média nyilván nem.) Ez pedig egyenesen arányos azzal, hogy a média miért foglalkozik ezekkel kevésbé hangsúlyosan: mert az olvasók is kevésbé olvassák az erről szóló cikkeket, bár a kettő persze kölcsönösen gerjeszti is egymást. Ezt mutatja, hogy mióta ugyanaz az Iszlám Állam robbantgat Európában és más, távolabbi helyeken egyaránt, azokra az esetekre is nagyobb nyugati figyelem irányul.

A veszélyes terroristák és a még veszélyesebb média

Ha már újra és újra abba botlunk, hogy a médiának milyen fontos szerep jut a terror hatásmechanizmusában, ne menjünk el emellett se szó nélkül. Az, hogy kisebb mértékben, de a távolabb élők mentális állapotára is kihat egy-egy merénylet, elsősorban annak köszönhető, hogy a média által ők is egyre alaposabb képet kapnak a történtekről. A 9/11-hatásokkal kapcsolatban készült például egy felmérés, amely szerint minél több híradást nézett valaki az eseményekről, annál jellemzőbb volt nála a PTSD-tünetek előfordulása. Gyakori vád az is, hogy nemcsak a terrortámadások bemutatását, de a veszélyt is eltúlozza a média (és a politika).

Mindeközben viszont nyilván nem olyan egyszerű a helyzet, hogy a teljes média öncélúan dagonyázik a terrorban, és kezét dörzsölgetve figyeli, ahogy szökik fel a nézettség/olvasottság, közben pedig magasról tesz mindenféle etikai szempontra. Persze arra is van példa bőven, hogy az erőszak és a tragédia bemutatása öncélú, túlzó. De emellett azt is látni kell, hogy alapvető ellentmondás feszül a média szerepe és aközött, hogy az embereknek gyakran jobbat tesz, ha kevésebbet hallanak a tragikus eseményekről.

A média feladata, hogy tájékoztasson, kötelessége beszámolni az eseményekről, és az is természetes, hogy minél jobban érinti a célközönséget egy esemény, az annál hangsúlyosabban jelenik meg. Márpedig az európai terrortámadások minden kétséget kizáróan fontos és jelentős események. Emellett azzal foglalkozik hangsúlyosabban a média, ami rendkívüli, márpedig Európában a robbantásos merénylet még mindig rendkívüli, hiába öl meg több embert autóbaleset, mint öngyilkos merénylő.

Ráadásul az utóbbi évtizedekben egyre könnyebbé vált a kiterjedt és azonnali helyi tudósítás az eseményekről, a legutóbbi pár évben pedig már a szemtanúk saját beszámolói és felvételei hozzák még közelebb a borzalmakat, akár a mainstream tudósítások részeként. Ez annyiban jó, hogy gyorsabban tudjuk meg, pontosan mi történt, de hátulütői is vannak: intenzívebb érzelmi töltetű vagy sokkolóbb képek kerülnek be a médiába.

Nincs tehát éles határvonal, amely a súlyának megfelelő tudósítást a pánikkeltéstől elválasztja. Nyilvánvaló túlkapások persze vannak, elég csak arra gondolni, amikor a Charlie Hebdo-mészárlás vagy a két nappal azutáni túszdráma alatt a média élőben közvetítette, hova bújtak el a támadók elől a túlélők, az életüket veszélyeztetve ezzel.

Az biztos, hogy az Európa-szerte terjedő félelem miatt a média felelőssége nagyobb, mint valaha. Az is igaz, hogy a figyelemért küzdő terroristák érdeke is az, hogy a média foglalkozzon velük. De minderre nem lehet az a válasz, hogy a média nem foglalkozik velük. Az viszont igen, hogy a helyén kezeli őket, és kontextusba helyezve mutatja be az terrort.

(Borítókép: Egy férfi gyászol a San Fransiscó-i Francia Konzulátus épületénél, 2015. november 13-án. Fotó: Stephen Lam/Reuters)