A pénz és a diploma boldogít

A kérdőívet 25 437 olvasó töltötte ki, és komolyan vették a feladatot: adattisztításkor kiderült, hogy nagyon kevés, gyakorlatilag elenyésző értékelhetetlen válasz született. Fontos megjegyezni, hogy a kérdőív anonim volt, a válaszokat tartalmazó adatbázist pedig nem adjuk tovább harmadik félnek, sőt a kiértékelés után tovább nem is tároljuk. Érdemes szem előtt tartani, hogy bár a mintánk elég nagy, nem reprezentatív, hiszen az Index olvasóinak összetétele nem felel meg a magyar társadaloménak. Ennek ellenére többnyire olyan eredmények születtek, amik megfelelnek a magyar átlagnak.

Tízből egy depressziógyanús

Az első kérdések a depresszióval foglalkoztak. A pszichiátria szerint akkor beszélhetünk depresszív epizódról, ha legalább két hétig fennáll több tünet is egy bizonyos tünetcsoportból (vagyis pár nap szomorkodás még nem jelent depressziót). A válaszadók 21,7 százalékának nem volt olyan időszak az elmúlt évében, amikor levert lett volna, 52,6 százalék párnapos időszakról számolt be, 25,7 százaléknál pedig megvolt a legalább kéthetes időszak. Ez utóbbiak körében nem és életkor tekintetében egyik kategóriában sem volt kiugrás, és lakóhelyet tekintve sem (de azt hozzá kell tenni, hogy a demográfiai adatoknál csak a lakóhely méretére kérdeztünk rá, konkrét megyékre nem, és több tudományos felmérés is azt tapasztalta korábban, hogy az ország nyugati felén kicsit kevesebb a depressziós, mint a keleti végeken).

Az iskolázottsággal és a fizetéssel viszont egyértelmű összefüggést sikerült találni: magas végzettséggel és jobb havi fixszel kevésbé esélyes a depressziós tünetek jelenléte. Beszédes összehasonlítani a skála két végét: a szakmunkásképzőt végzettek közül 32,1 százalék jelölte meg a kéthetes időszakot, míg a PhD-sek között csak 22,7 százalék, a százezer forintnál kevesebb havi nettót keresők között 32,7 százalék, míg a félmilliós fizetés fölöttieknél csak 20,3 százalék vallott be legalább kéthetes levertséget. Úgy tűnik tehát, a pénz a közmondással ellentétben boldogít, akárcsak a diploma.

A szomorúság viszont nem a depresszió egyetlen tünete, sokan nem tudják, hogy például a döntésképtelenség vagy a bűntudat is az. Néhány ilyen tünetre rákérdezve a levertségről beszámoló olvasók körében a következő arányokat kaptuk:

2485 válaszoló, vagyis nagyjából a kérdőív kitöltőinek 10 százaléka a két hét szomorúság mellé még négy vagy több tünetet is bejelölt – náluk egy pszichiáter jó eséllyel diagnosztizálna depressziót. Ez nem kevés, nem véletlenül hallani, hogy a depresszió népbetegség; a lakosság 20 százaléka élete során átesik ilyen időszakon, minden adott évben 6-8 százalék szenved ettől – írja a Stresszblog.

Az egyik tünetre, az öngyilkosságra külön rákérdeztünk. Magyarországon 1987 óta csökken az öngyilkosságok száma, de még mindig a világ élvonalában vagyunk, évente körülbelül 25 ezer öngyilkossági kísérlet történik az országban. Bár az öngyilkossági kísérleteket felmérni nehéz, a szakirodalom szerint nyugat-európai országok lakóinak 1,1-5,0 százaléka próbálja meg az öngyilkosságot az élete során. Hogy nálunk ennél az átlagnál rosszabb lehet a helyzet, az a válaszokból is kitűnt.

Vagyis a kérdőívet kitöltők 9,3 százaléka próbált már öngyilkos lenni valaha, vagy gondolkozik rajta. Ennél a kérdésnél mindegyik demográfiai adat mentén találtunk érdekes kiugrásokat. A nők körében gyakoribbak az öngyilkos gondolatok, mint a férfiak körében (11,8 százalék a 7,2-vel szemben), életkorban a kamaszkornál és az 55 év fölöttieknél találtunk két kiugrást, a lakóhelyet tekintve pedig a kis falvakban élők esetében a legtöbb az öngyilkossági gondolat (15,6 százalék). A fentebb leírt összefüggés a végzettséggel és a fizetéssel ennél a kérdésnél is megvolt: a szakmunkásképzőt végzettek körében van a legtöbb öngyilkosjelölt (16,7 százalék), a legkevesebb az egyetemet végzettek között (6,7 százalék), a nettó százezer alatt keresők pedig jóval többet (14,8 százalék) gondolnak arra, hogy véget vetnek életünknek, mint azok, akik legalább nettó négyszázat visznek haza (5,9 százalék).

Hangokat hallani normális is lehet

A továbbiakban különféle pszichiátriai zavarokra kérdeztünk rá. Például a bipoláris zavar mániás periódusára, vagyis a túlzottan feldobott, felelőtlen viselkedéssel és esetleg költekezéssel, álmatlansággal kísért epizódokra. Fontos megjegyezni, hogy ha egy ilyen időszak nem zavarja nagyon az életvitelt, és magától elmúlik, az nem számít mániás epizódnak, és a válaszolók 44,7 százaléka át is esett ilyen szakaszon. 1,4 százalék jelölte be azt, hogy orvoshoz kellett fordulnia ezzel a problémával, ami nagyjából megfelel az átlagnak (körülbelül százból egy ember bipoláris).

A téveszméknek és a hallucinációknak is szenteltünk egy-egy kérdést. Ezek a pszichotikus tünetek az emberek 1-2 százalékának okoznak olyan problémát, amivel már érdemes szakemberhez fordulni, de viszonylag új felfedezés, hogy a hangok hallása és a téveszmék az egészséges népességben is előfordulnak időnként. Az előbbi a lakosság 2-6 százalékát érinti, a téveszmék akár 8-at is. Nekünk is nagyjából ezek az arányok jöttek ki, de egy-két százalékkal magasabb értékek.

A pánikbetegség a nők 7, a férfiak 2-3 százalékát érinti Magyarországon, de a nagy különbségnek valószínűleg az is az oka, hogy a férfiak kevésbé hajlandóak orvoshoz fordulni. Anonim kérdőívünkben viszont ők is megnyilatkozhattak, mert inkább a 7 százalékhoz közeli érték jött ki a rendszeres pánikrohammal küzdőkre, és jelentéktelen többség volt csak a nők javára (52-48 arányban). A 15-34 év közöttiek körében volt egy enyhe kiugrás, ami összecseng azzal a tapasztalattal, hogy a pánikbetegség általában a fiatal felnőttkorban jelentkezik.

A fóbiákra is rákérdeztünk, és kijött a meglepőnek tűnő, de valójában több tudományos publikációban leírt eredmény: sokak legnagyobb félelme mások előtt beszélni. Csak ezután következik a tömegiszony, a mindenféle állatoktól való félelem és a klausztrofóbia. A válaszolóknak csak 38,9 százaléka nem ikszelt semmilyen helyzetet, és nem meglepő módon az ő körükben jóval kisebb volt az előző kérdésben pánikrohamot jelzők aránya. És még egy érdekesség: a fővárosi válaszolók között mérhetően több volt a tömegközlekedési eszközön szorongók aránya, mint a többiek között (10,5 a 8,5 százalékkal szemben, ami nem feltétlenül a BKK járműveinek állapotát jelzi, hanem azt, hogy a metrótól többen félnek, mint a busztól vagy a villamostól).

A családon belüli erőszaknál nincs durvább

Bár ez országonként változó, nagy átlagban az emberek fele átél élete során valamilyen komolyabb traumát. Ez az arány jött ki erre vonatkozó kérdésünkben is. Szinte mindegyik traumatípusnál többségben voltak a férfiak, a családon belüli erőszak szenvedői viszont jellemzően nők: minden 10. nő és csak minden 25. férfi válaszoló jelölte meg ezt a kategóriát.

Kapcsolódó kérdésünkben a traumát átélők majdnem fele, az összes válaszoló 23 százaléka jelölte meg, hogy valamilyen tünet szenvedést okozott neki a trauma után. Ez akár a poszttraumás stressz zavar (PTSD) jele is lehet – persze egy tünet még nem jelent PTSD-t, annak további részletes kritériumai vannak. A tünetek között az emlékezetkiesés és az traumával kapcsolatos dolgok kerülése volt a két leggyakoribb.

De melyik trauma viseli meg jobban az embereket? Meglepő lehet, de a tapasztalat azt mutatja, hogy a természeti katasztrófákat és a baleseteket jobban viseljük, mint azt, amikor egy másik ember bánt minket. Ez szépen meg is jelent felmérésünkben, ahogy az is, hogy a nők körében több a PTSD-gyanús eset. A lenti grafikon azt mutatja, hogy az adott traumát átélt válaszolók hány százaléka jelölt meg valamilyen tünetet. Válaszolóink élményei szerint a családon belüli erőszak még a fegyveres konfliktusoknál is jobban traumatizál.

Ezerből egy heroinista

Szőrmentén érintettük az evészavarokat is (amik olykor testképzavarokkal társulnak). A kérdőívet kitöltők 1,1 százaléka sovány, mégis tovább fogyna – ők akár az anorexia nervosa nevű betegségben is szenvedhetnek –, 0,4 százalékuk pedig falási rohamok után hánytatja magát, ami a bulimia nevű betegség legjellemzőbb tünete.

Két kérdéssel adóztunk az addiktológiának, azt firtatva, hogy olvasóink milyen élvezeti szereket használnak heti egy alkalomnál gyakrabban. Nem meglepő, hogy legtöbben alkoholt és cigarettát (33,8 és 31,1 százalék), ezután jön a fű (5,3%), a nyugtató (3,2%), a kokain és egyéb stimulánsok (0,9%), a dizájnerdrogok (0,4%), minden ezredik kérdőívkitöltő pedig a heroin rabja. 45,5 százalék semmilyen élvezeti szert nem jelölt meg, amit heti egynél többször használna.

A rendszeresen dohányzók, ivók és drogozók három jellemző problémáról is vallhattak. 31,8 százalékuk jelölte be, hogy hiába próbált leszokni, nem tudott, 14,3 százalék abbahagyás után elvonási tünetekről számolt be, 6,4 százalék pedig már került bajba a szer miatt, mégis tovább használta. Persze az általános százalékoknál érdekesebb, hogy melyik szer mennyire addiktív. Nem lehet elégszer elmondani, hogy bár az alkohol legális, gyakorlatilag drog. A kérdőívben magukat rendszeres alkoholfogyasztónak vallók 26 százaléka már megpróbálta abbahagyni az ivást, de nem sikerült, és több mint 10 százalék tapasztalt elvonási tüneteket. A drogoknál még rosszabb a helyzet (nem meglepő módon a felsoroltak közül a heroin a legdurvább), a továbbá a válaszok alapján a sima cigiről nehezebb leszokni, mint a fűről, és a heroin után legnagyobb eséllyel a dizájnerdrogok és a stimulánsok okoznak problémát a mindennapokban.

Két általánosabb kérdés zárta a felmérést, az egyikben azt kérdeztük, hogy a kitöltők mennyire érzik kiegyensúlyozottnak magukat. 19,4 százalék teljesen, 46,9 százalék szerint vannak problémák, de ezeket lehet kezelni, 26,3 százalék gondolja azt, hogy túl sokszor szorong, ideges vagy levert, 6,4 százalék jelölte be, hogy elég rossz lelkiállapotban van, és 1 százalékot kapott a „nagyon rosszul vagyok” válasz. Nők és férfiak nagyjából ugyanolyan arányban jelölték be két legrosszabb választ, és az életkor, illetve a lakóhely mentén sem találtunk nagy kiugrásokat. Viszont a depresszióra vonatkozó kérdéseknél tapasztalt összefüggés a végzettséggel és a fizetéssel itt is megjelent. Úgy tűnik, minél tanultabb valaki és minél többet keres, annál kiegyensúlyozottabb: a szakmunkások 9,7 százaléka jelölte be a két választ, míg a PhD-seknek csupán 5,1 százaléka, a fizetési skála két végpontján pedig 10,6 és 4,2 százalék volt ez az arány.

Végül arra kérdeztünk rá, hogy olvasóink jártak-e valaha pszichiáternél vagy pszichológusnál. Ahhoz képest, hogy kevés olyan kitöltő volt, aki nem jelzett valamilyen problémát valamelyik kérdésnél, 69,1 százalék soha nem volt szakembernél. TB-finanszírozott pszichoterápiára 7,8 százalék, pszichoterápiás magánrendelésre 20,6 százalék járt vagy jár. Gyógyszeres kezelést a közellátásban 4,6, magánrendelésen 2,9 százalék kap vagy kapott. Pszichiátriai osztályon 1,4 százalék feküdt önként és 0,6 százalék akarata ellenére.

Ugyanazzal a közszolgálati bekezdéssel zárjuk a kiértékelést, amivel a kérdőívet. A fentebb felsorolt pszichés tünetek mindegyike gyógyítható, kezelhető, gyógyszerrel és/vagy pszichoterápiával. Amennyiben a kérdőív kitöltése vagy akár e cikk olvasása során olyan tünetet azonosít magán, amely jelentősen zavarja életvitelét és szenvedést okoz önnek, keressen szakmai segítséget. Ezt TB által finanszírozott módon háziorvosánál vagy a területileg illetékes pszichiátriai szakrendelőben, magánúton pedig pszichiáter, pszichológus, illetve pszichoterapeuta magánrendeléseken érheti el. Amennyiben öngyilkossági gondolatai vannak, ezeken a krízisvonalakon is kaphat segítséget. Drogproblémák esetén a Kék Pont, bántalmazás, erőszak miatt jelentkező problémák esetén az Eszter Ambulancia vagy a Nane honlapján tájékozódhat.