László
17 °C
32 °C

Egy hónapig cukor nélkül éltünk

cover.gif
Kemény kísérlet volt, de végigcsináltuk. Miket ettünk? Volt, hogy becsúszott egy kis cukor? Mi volt a legnehezebb pont? Tapasztaltunk-e fogyást vagy bármilyen más fizikai változást? Hogyan teltek a diétát követő első cukros napok? Mit tanultunk az egészből? Mindenre választ adunk.

A szerkesztőségből ketten is elhatároztuk, hogy egy hónapig hozzáadott cukor nélkül élünk, és vállalásunkkal rögtön ki is zártuk az élelmiszerek több mint felét az étrendünkből. A hogyanokról és a miértekről emberkísérletünket felvezető cikkünkben olvashat, most a cukormentes február és az első márciusi napok tanulságai következnek. 

Enni cukor nélkül

MG: Valójában nem igazán változott semmi, már azon túl, hogy nem ettem édességet, és munkanapokon kora délután ettem egy-egy almát. Néha, amikor nem volt almám és nagyon beütött a cukoréhség, vettem valami mogyorós-magos mixet, de egy hónap alatt talán ha három ilyen eset lehetett. Nagyobb változás a reggeliben volt; általában valami müzlit, granolát vagy zabkását szoktam enni, de az előbbiek cukrosak, a kása meg méz nélkül nekem ehetetlen, ezért átálltam arra, hogy joghurtot összeturmixoltam gyümölccsel meg mogyoróval-mandulával. Februárban amúgy nem ettem többet, mint korábban.

Édességes botlásom nem volt. Vagyis de, február 5-én, bár nem volt igazán tudatos. Vasárnaponként néha szoktam serpenyős almás palacsintát sütni reggelire, és miután januárban ez kimaradt, a hároméves lányom egy ideje már elég intenzíven reklamálta. Ez egy szertartás; a közel egyéves kislányom és a foxink az almahéjakért vetélkednek, és miközben az almák párolódnak, a nagyobbik lányommal összekeverjük a tésztát. Mire megsül, a feleségem is felébred. És a rutin sodrában ezúttal valahogy egyáltalán nem gondoltam bele, hogy tilosban járok, mert hát volt benne egy evőkanál cukor (igaz, juharsziruppal már nem locsoltam meg). Amikor a családból valakinek ezt később elmondtam, eléggé lesajnált, hogy akkor ez nem is igazi cukordiéta – na azóta nagyon odafigyeltem, nehogy megint ilyen csúfság történjen.

A 10 legfinomabb étel, amit februárban ettem

  • Hagymával és fetasajttal sült cékla
  • Sovány korhelyleves házi kolbásszal
  • Cukormentes palacsinta, tésztájában almadarabokkal, tölteléknek házi cukrozatlan szilvalekvár
  • Grillezett csirke kevés rizzsel, sok savanyú káposztával
  • Banános-avokádós csokikrémpótlék
  • Rakott krumpli házi kolbásszal, joghurttal
  • Roston sült csirkemell kevert salátával, pácolt kaktuszcsíkokkal, korianderes tejföllel
  • Füstölt sajt roston, salátával
  • Joghurtos sárgaborsó-krémleves
  • Cukor nélkül aszalt datolya

SG: Én év eleje óta fogyókúrázom kalóriaszámlálós módszerrel – amiből szinte törvényszerűen következik, hogy eleve kevesebb szénhidrátot eszem, mint korábban –, így a cukormentes élet nekem annyit jelentett, hogy kicsit még kalibrálnom kellett a diétámon. Több fehérjét és olajos magvat ettem (ez tudatos volt), és több vizet ittam (ez nem, a harmadik-negyedik napon vettem észre, hogy ezt csinálom). Szigorú zéró toleranciát tartottam hozzáadott cukorfélék kérdésében, ami azt jelenti, hogy például bolti feldolgozott hústerméket egyáltalán nem ettem. Szerencsére éppen kaptam öcsémtől házi disznóvágásból származó, garantáltan dextrózmentes kolbászt és szalonnát, kis adagokban ez sokáig kitartott (három-négy deka pirított szalonna is nagyon fel tud dobni egy unalmas salátát). Éttermeket többnyire kerültem.

Mindenképpen meg kell említenem a feleségemet is, aki nélkül valószínűleg nem sikerült volna a cukormentes hónap; ő kihívást látott abban, hogy úgy főzzön és piacozzon, hogy a lehető legjobban enyhítse a hullámokban rám törő cukoréhséget. Így minden héten több alkalommal tudtam enni valamilyen természetes módon édes ételt az almával sütött palacsintától a kakaóval kevert avokádó- és banánmasszáig. Azért így sem volt könnyű hónap. Minden második hozzáadottcukor-mentesség-útmutató azt írja, hogy „ha nagyon rád tör a cukoréhség, egyél meg egy almátˮ. Értem én, hogy ez egy ilyen szép közös illúzió, ami kialakult ezekben a diétázós körökben, és a történelemben szép példákat láthatunk még arra, hogy egész nemzetek képesek évszázados hazugságokban élni, de azért nehogy egy pillanatra is komolyan gondoljuk, hogy a legfinomabb ALMA akár csak meg tudja közelíteni azt a csodálatos élményt, amit egy jó CSOKI nyújt. Ezt a butaságot felejtsük el. A hiányt csak tompítani lehet, megszüntetni nem, és ha ezt elfogadjuk, máris könnyebb lesz a szenvedés.

Lelki megpróbáltatások

MG: Az első napok nagyon rosszak voltak, és a harmadik héten is volt egy mélypont, de egyébként a vártnál sokkal, sokkal könnyebben ment. A konyhaszekrényben például volt két tábla a kedvenc mogyorós étcsokimból, amit itthon sajnos nem lehet kapni, és nemhogy nem ettem belőle, de nem is csábított (igaz, március elseje óta viszont már el is fogytak). Amikor a nagyobbik lányom rákapott, hogy túrórudit akar enni felkarikázva, de rendre ott hagyta az utolsó pár karikát, azt nem volt könnyű nem felhabzsolni. Meg volt egy családi szülinap, az ebéd végén valami isteni csokitortával, és édesanyám, hogy nélkülöző elsőszülöttje kedvében járjon, adott nekem külön datolyát, de pont azt a fajta iránit, amit cukorszirupban aszalnak...

Hihetetlen önuralom a csokipultnál
Hihetetlen önuralom a csokipultnál

SG: Az első négy-öt nap simán ment, az utána következő egy hét viszont a legkomolyabb hullámvölgy volt a hónapban. Levert és ingerült lettem, nehezebben viseltem pár kollégát, illetve otthon a gyerekzsivajt, egyszer pedig olyan bunkón szóltam vissza valamilyen pimf apróság miatt a feleségemnek, hogy aznap éjjel majdnem a kanapén aludtam. Február 8-án már nagyon hiányzott egy csapott kanál cukor, de a mélypont 12-e volt. Este 10 után, amikor a család már aludt, elkezdtem fel-alá járkálni a konyhában, kinyitottam az összes létező konyhaszekrényajtót meg a hűtőt, aztán ezt a kört még párszor megtettem, hátha a legutóbbi nyitás óta beteleportált valamelyik szekrénybe egy adag cukormentes, de tökéletesen diótorta ízű csodaétel (aznap a diótorta kattant be valamiért). Aztán a harmadik héttől jelentősen csökkentek a kínok, és hó végén úgy éreztem, simán bírnám ezt még pár hétig. (Kollégáim még azt figyelték meg, hogy a pszichés gyötrelmekkel párhuzamosan a szóviccészlelő központom kissé elállítódott, mert amikor egyikük azt mondta, hogy „ez a jazzről szóló cikk elég szakszerűˮ, én azt hittem, úgy mondja, „sax-szerűˮ, és elkezdtem röhögni. Mondanám, hogy ott jobban jött ki, de sajnos nem.)

Fizikai változások

MG: Egyáltalán nem fogytam, de mivel évek telnek el anélkül, hogy megmérném magam, és most se álltam rá a mérlegre, lehet hogy valami minimális pár deka mégis lement. Vagy fel. Az ízlelésem annyiban változott, hogy bár pokoli édesszájú vagyok, sosem szerettem a túl édes dolgokat (emiatt a feleségem cukkol is néha), de mióta nem eszem cukrot, sokkal több mindent érzek gejlnek. Például a lányom szokott magával vinni éjszakai innivalót az ágya mellé, és az utóbbi időben többször is rám kellett szólnia, hogy több gyümölcslét tegyek bele, mert így nem ízlik neki.

Vérkép a cukormentes diéta előtt és utána

Ha valakit érdekel, a pontos értékek a két vérképleletben:

Január 31.:

  • Glükóz 0 percnél: 5,6 mmol/L (normális: 3,5 - 6,1)
  • Glükóz 60 percnél: 10,2 mmol/L (normális: 3,1 - 10,5)
  • Glükóz 120 percnél: 4,7 mmol/L (normális: 3,1 - 7,5)
  • Inzulin 0 percnél: 5,1 mIU/L (normális: 1,9 - 23,0)
  • Inzulin 60 percnél: 90,7 mIU/L
  • Inzulin 120 percnél: 17,8 mIU/L
  • HOMA-IR: 1,3 (normális: 4,4-ig)

Március 1.:

  • Glükóz 0 percnél: 5,0 mmol/L (normális: 3,5 - 6,1)
  • Glükóz 60 percnél: 10,3 mmol/L (normális: 3,1 - 10,5)
  • Glükóz 120 percnél: 5,9 mmol/L (normális: 3,1 - 7,5)
  • Inzulin 0 percnél: 3,5 mIU/L (normális: 1,9 - 23,0)
  • Inzulin 60 percnél: 54,8 mIU/L
  • Inzulin 120 percnél: 25,0 mIU/L
  • HOMA-IR: 0,8 (normális: 4,4-ig)

A HOMA (homeosztatikus modellértékelés) egy nyolcvanas években kidolgozott szabvány, gyakorlatilag egy mérőszám az inzulinrezisztanciára. És hogy miért kell vigyázni az egész vércukor- és inzulinháztartásra? Átadom a szót dr. Koppány Viktóriának: „Vércukor nélkül nem működünk, mert az agy csak glükózt tud használni, de minden anyagcsere-folyamat alapja a szénhidrát-anyagcsere. Úgy is lehet fogalmazni, hogy a szénhidrátok tüzén égetjük el a fehérjét és a zsírokat, vagyis végső soron minden tápanyagunk szénhidráttá alakul. Ezt az egész anyagcserét számos tényező, hormon befolyásolja, de körülük is kiemelkedő szerepet kap a hasnyálmirigy által termelt inzulin nevű hormon. Ez nem csupán a cukoranyagcserére, de a többi szerv működésére (pl. máj-, zsír-, izomszövet mennyisége, nők peteérése) is hatással van! A vércukor és az inzulin szintje szigorú határok közt mozoghat. Betegség vagy egészségtelen életmód miatt az egyensúly felborulhat, és ekkor túl sok inzulin képződik a túl sok bevitt cukor miatt – amely először inzulinrezisztenciát, majd később cukorbetegséget okozhat. Ezt a folyamatot nem szabad hagyni kialakulni (egészséges életmód, diéta, sport) vagy ha már kialakult, kezelni kell.ˮ

SG: A második hétre érezhetően kevesebb lett az energiám, fáradékonyabb voltam, 10-én pedig este nyolckor elaludtam a nagyobbik gyerek mellett, miközben altattam őt, és másnap reggelig nem is tértem magamhoz. A második héttől azt is észrevettem, hogy kezd megváltozni az ízlelésem, valahogy jobban éreztem az árnyalatokat (például különféle almafajtáknál). A legnagyobb reveláció a kávé volt. Önök tudták, hogy az egyes kávéféléknek más az ízük? Na, én nem, mert még egy presszókávét is két (néha három) cukorral ütöttem fel, és az eléggé uniformizálta nekem a kávéízt, miközben fölényesen gúnyolódtam azon, hogy létezik olyan munka, hogy barista. Most viszont kénytelen vagyok megkövetni mindenekelőtt Bakró-Nagy kollégát, vele együtt pedig az összes tudatos kávéfogyasztót, illetve csatlakozni hozzájuk. (Sajnos ezzel együtt arra is rá kellett döbbennem, hogy a szerkesztőség melletti cukrászdában elég pocsék kávét adnak.)

A legkomolyabb változás viszont a vérképemben mutatkozott meg. A hozzáadottcukor-mentes február előtt és utána is elvégeztettem egy glükózterheléses, hárompontos vizsgálatot. Ez azt jelenti, hogy az ember bemegy reggel egy laborba, ott vért vesznek tőle, majd éhgyomorra megiszik 75 gramm glükózt egy kis pohár vízben feloldva (igen, ez egy pokolian édes lötty), majd 60 és 120 perc múlva megint vért vesznek tőle, és a három vérmintából látszik, miként küzd meg a szervezet a cukorsokkal. Illetve az enyémből még az is látszott, hogy a D vitamin-szintem úgy van éppen a normális alsó határán, hogy egész télen szedtem az előírt nemzetközi egységet – szóval egy cukortól független tanács: tessék télen D-vitamint szedni!

A vérképem január végén és március elején is normális lett, nem vagyok cukorbeteg, nincs inzulinrezisztenciám. Viszont a normálison belül is vannak árnyalatok: a leletekből szépen látszott, hogy míg januárban az inzulinszintem magasra felugrott, és hirtelen visszaesett, addig februárban sokkal kevésbé ugrott fel, viszont kevésbé hirtelen csökkent le – és ez az elnyújtottabb görbe az egészségesebb. Ezt erősítette meg dr. Koppány Viktória endokrinológus is, akinek megmutattam a leleteimet. A doktornő felhívta a figyelmem arra is, hogy bár az inzulinszint szépen csökkent, a 60 perces vércukor a második terhelésnél is elég magas volt. „Ennek az lehet az oka, hogy még kevés idő telt el a diéta tartásakor, későbbiekben valószínűleg ez is csökken majdˮ – írta.

Ja, és fogytam 4-5 kilót februárban. De ez nem a cukormentességnek, köszönhető, hanem a kalóriaszámláló diétámnak meg a heti háromszor másfél óra intenzív edzésnek. Ugyanennyi fogyást hozott a január is, pedig akkor minden nap ettem hozzáadott cukrokat.

Vissza a cukorra

MG: Amikor vége lett a februárnak, lényegében változtatás nélkül folytattam a cukordiétát, mert egyáltalán nem kívántam a cukrot. Oké, esténként abból a bizonyos mogyorós csokiból be-becsúszik egy kocka, és ha vasárnap megint sütünk almás palacsintát, akkor majd eszem belőle. De nem vásároltam semmilyen édességet, marcipánt, csokit, kekszet. Ja de, mégis, mert az egyik diszkontláncban még februárban felfedeztem valami szupernek kinéző csokis-narancsos kekszet, de amikor pár napja (szigorúan tudományos érdeklődésből) vettem egyet, olyan pokoli édesnek éreztem, hogy nem tudtam megenni. És a lakásunkhoz közeli szuper pékségben se vettem még túrós táskát meg ilyesmit, pedig ez korábban az önuralom egy számomra elérhetetlen szintjének tűnt.

SG: Az első édes dolog, amit ettem, a második laborvizsgálatom elején felhörpintett cukoroldat volt, és az el is vette a kedvem aznapra a további cukroktól. Aztán lassan visszaengedtem a diétámba pár cukorral készült dolgot, például azt a kevés kalóriás ropit, amivel sikeresen letérítettem magam az edzésnapi kakaós csigákról és más péksütikről (mondjuk a ropi meg rohadt sós, ezzel is kezdeni kellene valamit). Február után pár napig túl édesnek éreztem a cukros ételeket – amikor például próbából megdézsmáltam a gyerek gumicukrát, kiköptem, olyan émelyítő volt. Aztán most már érzem, hogy kezd visszaállni az ízérzékelésem, leginkább az induló fagyiszezon miatt. Kicsit sajnálom, mert olyan, mintha elveszítenék egy szuperképességet, ugyanakkor a mérleg másik serpenyőjében ott a puncs, a pisztácia, a kindé és még pár száz fagyiíz. Valamit valamiért.

Hogyan tovább?

MG: Most, hogy kiderült, simán elvagyok sokkal-sokkal kevesebb édességgel úgy, hogy még elvonási tüneteim sincsenek, tényleg megpróbálok tartósan rajta maradni egy sokkal cukorszegényebb étrenden. Állítólag nem is az első hónap a legnehezebb, hanem később nem visszacsúszni, szóval az igazi erőpróba valószínűleg még csak most jön. Pár napja a boltban a lányom kiszúrta (nem volt nehéz) a hegyekben álló húsvéti csokitojásokat meg -nyuszikat, és erről eszembe jutott, hogy tavaly alig tudtuk hova tenni őket a konyhaszekrényben, szóval a megpróbáltatások következő köre már feltűnt a horizonton.

A csokiról egyébként nem volt cél lejönni, mert imádom, de próbálom minimalizálni a mennyiséget, és inkább az ízéért enni, nem a cukorért. A fagyiszezonig még nem látok el, de most belegondoltam: kemény lesz, a kutyasétáltatós útvonalunkon sajnos elég jó fagyizók vannak, és nem kérhetem a családtól, hogy mostantól nagy ívben kerüljünk. Meg a város talán legjobb gesztenyepüréjét is itt adják az egyik cukrászdában, szóval a helyzet csak fokozódni fog.

És cserébe mit kapok? Most, az elején még imponálok magamnak, hogy lám, milyen könnyen lejöttem a masszív édességzabálásról, de egy fél év múlva már nem fog ez ilyen szépen csillogni. Csak abban lehet bízni, hogy egyre kevésbé fogom kívánni, és ezért a kísértés is egyre kisebb lesz.

SG: A hozzáadottcukor-mentes hónap két dologról győzött meg. Az egyik: ebben a kérdésben a zéró tolerancia hülyeség, az egészséges élet nem a tartósítóként a sonkához adott dextrózon múlik és nem is azon a kevés cukron, amivel felfuttatják a kenyér élesztőjét. A másik: a tudatos cukorfogyasztás viszont nagyon jó dolog, és ezt folytatom is. A kávét továbbra is cukor nélkül iszom, és márciusban nemigen vettem 20-25 grammnál nehezebb édesipari termékeket, ha pedig otthon felbukkan egy-egy tábla csoki, pár kocka nekem elég is belőle (nem udvariasságból, hanem tényleg nem kívánok többet, és soha nem gondoltam volna, hogy én valaha ilyen párkockás ember leszek). A diétakövető appomban a kalóriák figyelése mellett ráálltam a cukormennyiség méregetésére is – ez elég tanulságos volt, pár élelmiszert egy életre kizártam ennek hatására (például a cukros üdítőket). De azért egy kevés cukrot megengedek magamnak ma is, diétázva is, főleg edzésnapon. Az a kevés nekem kell. Attól a kevéstől tudom megállni, hogy ne üssön be valamilyen cukorfaló roham. Attól a kevéstől nem következik be a több.