Móric
10 °C
18 °C

A római rezsicsökkentés katasztrófája

2014.02.10. 12:09
Az energiaárak állami rögzítésének, sőt csökkentésének kérdése újra és újra felmerülő vita- és kampánytéma – nemcsak Magyarországon, de most éppen Nagy-Britanniában is. Peter Jones történész ennek kapcsán felidézi egy római császár híres-nevezetes, i. sz. 301-ben kiadott ármaximáló ediktumát.

Ed Milliband, az ellenzéki brit Munkáspárt miniszterelnök-jelöltje pártja éves konferenciáján felvetette, hogy 2015-ös választási győzelmük esetén befagyasztaná a szigetországban az áram- és gázárakat 2017 elejéig, mind a háztartások, mind pedig a vállalkozások számára. A nagy vitát kiváltó bejelentésében úgy érvelt, hogy az energiaszolgáltatók „évek óta túl sokat számláznak az embereknek”.

Milliband azt már elfelejtette hozzátenni, hogy a korábbi munkáspárti kormány energia- és klímaügyi minisztereként részese volt a környezetvédelmi normák életbe léptetésének, amelyek hozzájárultak az energiaárak növekedéséhez. A brit rezsivitákról és a kormány válaszlépéséről részletesebben itt, itt és itt olvashatnak.

„Több a hivatalnok, mint az adófizető…”

Az időszámításunk szerint 284 és 305 között uralkodó Diocletianus római császár forogna a sírjában, ha alkalma lenne megismerni ezt a számára oly ismerős szituációt.

A 3. századi Római Birodalom komoly bajokkal küszködött. Rivális légióparancsnokok, császárok és ellencsászárok váltották egymást a trónon; polgárháborúk törtek ki, egyes provinciák kikiáltották függetlenségüket, és a renitens területekről sem az adókat, sem az értékes nyersanyagokat nem lehetett behajtani. Az állami bevételek növelése érdekében egymást érték a pénzrontással járó fémpénz-kibocsátások. 268-tól a pénzek ezüsttartalma rohamosan csökkent. Tombolt az infláció. Az egyik kereskedő a következőt írta rabszolga státuszú ügyintézőjének: „Siess, költsd el a nálad lévő összes pénzem; végy bármit, amit tudsz, annyiért, amennyiért csak lehet!”

Amikor Diocletianus hatalomra került, úgy döntött, ideje ismét a kemény kéz politikájához nyúlni: ahelyett, hogy a provinciák helytartói továbbra is a saját fejük után mennek, Rómában kiadott ediktumokkal kell irányítani a birodalmat. A provinciákban kirobbanó lázadásokat megelőzendő megkettőzte a helyőrségeket, és hogy legyen miből fizetni a legionáriusokat, megreformálta a helyi adórendszert is. Az új adók behajtása érdekében felduzzasztotta a bürokráciát (a császár reformjait bíráló egyik forrás szerint több volt a hivatalnok, mint az adófizető). A hiperinfláció megfékezése és a pénz értékének megőrzése érdekében pedig új alapokra helyezte a pénzverést, az ezüstpénz névértékét a duplájára emelve.

Mindez hatalmas összegeket emésztett fel – és az égvilágon semmit nem ért el. Az árak kilőttek, és minél magasabbra emelkedtek, az emberek annál több készletet halmoztak fel. És minél több árukészlet maradt parlagon, annál magasabbra emelkedtek az árak.

„A kereskedelem féktelen rablássá vált…”

Diocletianus a gazdasági krízisre válaszul kibocsátotta híres-hírhedt ármaximáló ediktumát. A rendelet bevezető passzusai az inflációért az árdrágítókat és uzsorásokat okolták, mondván: „a kereskedelem valósággal féktelen rablássá vált”, elhallgatva, hogy a pénz elértéktelenedéséért elsősorban a császárság a felelős. Ezért valamennyi fontosabb árucikkre hatósági maximum árakat szabott meg – a fennmaradt rendelettöredékek mintegy 800 terméket sorolnak fel tételesen. A rendelet hatálya kiterjedt a gabonára, a farkasbabra, a borra, az olajra, a húsra (a disznó, a páva, a veréb, a pele és a gerlice húsára is), a halra (és nem csupán a szardíniára, hanem más tengeri élőlényekre, például a tengeri sünre), a zöldségekre, a csigára, a tojásra, az állatbőrre (az ökörére, a birkáéra, de még a hiénáéra is), valamint az élőállatra (így az oroszlánra).

Ugyanez a logika működött a bérek meghatározásánál. Mindenféle rendű-rangú dolgozó – a kétkezi munkástól a borbélyig, a csatornatisztítótól a hivatásos ügyvédig – hirtelen egy bérplafonnal találta magát szemben. És hogy elrettentse az embereket a határok feszegetésétől, Diocletianus elrendelte, hogy az ediktumot megsértőket végezzék ki.

De még a halálbüntetéssel való fenyegetés sem érte el, hogy az ediktum ne végződjön totális kudarccal. A névleges ármaximálás az ellenkező hatást érte el: a kereskedők a feketepiacon értékesítették portékáikat, visszatartották az áruikat, vagy inkább cserekereskedelmet folytattak. A birodalom lakosai ahol csak tudták, kijátszották a rendeletet, s az ár- és bérmaximálás kísérlete hamar eltűnt a történelem süllyesztőjében.