Milliárdan voltak, hírmondójuk se maradt
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Történelem cikkek
-
30 éves a rendszerváltó paktum, 30 éve ül Orbán a parlamentben - A vérengzés nem egyszeri kisiklás, hanem a szovjet politika része volt
- Évekig náci megszállás alatt volt az ország, mégis megmenekült a zsidók 99 százaléka
- Mostantól bárki elolvashatja Rákosi Mátyás magánleveleit
- Megtalálták a világ legöregebb macskáját
Ectopistes migratorius – nem cseng ismerősen? És a vándorgalamb? Az se? Ne essen kétségbe, egy száz éve kihalt fajról van szó, amely a XIX. században még Észak-Amerika egyik leggyakoribb madara volt. A faj utolsó példánya, a nőstény Martha 1914. szeptember 1-jén pusztult el a cincinnati állatkertben.
Martha, az utolsó vándorgalamb
Fotó: Wikipedia
A vándorgalamb a modern kori környezetvédelem állatorvosi lova lehetne, ha nem madárnak születik. Így viszont elrettentő példájává vált annak, hogy az emberi tevékenység akár néhány évtized alatt ellenkező irányba fordíthatja azt, amit az evolúció hatmillió évig egyengetett.
A tudományos feljegyezések szerint a vándorgalamb a XIX. században Észak-Amerika egyik leggyakoribb madara volt. A korabeli beszámolók leírják, milyen hatalmas csapatokban repültek: az ég is elsötétült, és olyan zajt csaptak, hogy egymás szavát se lehetett érteni tőlük.
1871-ben a vándorgalambok fészkelőhelye csak Wisconsin államban 2,2 négyzetkilométeres volt. A természettudós A. W. Schroger 136 millióra becsülte a szaporodóképes felnőtt példányok számát. A populáció az 1890-es évek közepére meredeken zuhant, majd eltűnt; a több százmilliós, talán milliárdos nagyságrendben egész Amerikát benépesítő fajból csak néhány tucat példány maradt. A fogságban tartott példányok közül a nőstény Martha volt az utolsó.
Martha száz éve, 1914. szeptember 1-jén pusztult el a cincinnati állatkertben. 29 évet élt, de soha nem rakott egy tojást sem.
Ezer hajó, vonat és cséplőgép
A vándorgalambok elterjedését elősegítette, hogy kevés természetes ellenfelük volt. Még a nagyobb ragadozó madaraktól is megvédte őket a csoportszellem: akkora rajokban repültek, hogy nem volt értelme megtámadni őket. Ugyanakkor konkurensei voltak más, magvakon élő állatoknak is.
A galambok feltűnése – ha hihetünk a korabeli sajtóbeszámolóknak – olyan hatást váltott ki, amit csak parodisztikus Hitchcock-filmekben lehetne reprodukálni. Biztos apokaliptikus látvány volt, ahogy a rajban repülő galambok elsötétítették az eget, mindennél nagyobb zajt csapva. Az ohiói Columbus például galambszar borította kísértetvárossá vált az egyik átvonulásuk után: a lovak megbokrosodtak, a nők a szoknyájukat fölkapva menekültek fedett helyre, mások térdre esve, érthetetlenül motyogva várták a világvégét.
Az ornitológus John James Audubon 1831-ben készített tanulmányt a madarak fészkelőhelyéről. A költő vándorgalambok egész erdőket leptek el, és már a puszta jelenlétük felért egy erdőirtással. A fészkeket Audubon disznófej nagyságú szilárd tömbökként írta le, amikből egyes fákon több tucatot is lehetett látni. A terhelést az ágak sokszor nem viselték el, sőt, néhány fára annyi fészek épült, hogy a súlyuk alatt összeroppant.
És ott volt a zaj is.
Képzeljen el úgy ezer, teljes gőzzel hajtott cséplőgépet, ezernyi süvöltő gőzhajó társaságában, miközben ugyanennyi vonat halad át fedett hidakon. Most képzelje el mindezt egy területre sűrítve, és akkor már halvány fogalma lesz arról, hogy milyen szörnyű zajt csapnak.
– írta körül a galambok decibelszámát a Commonwealth 1871-es száma.
Előbb gépesítés, aztán holokauszt
Tartósított vándorgalambtojás 1849-ből
Fotó: Wikipedia
A madarak óriási pechje volt, hogy nemcsak zajosak, hanem finomak is voltak, és a közép-nyugati zord telek után könnyű fehérjeforrást jelentettek a rajokban repülő ricsajozó madarak. Az éhes farmerek valószínűleg már a kora tavaszi állományt is megritkították – igaz, nekik jó okuk volt gyűlölni a vándorgalambokat, mert felzabálták a veteményt.
És hát könnyű prédának bizonyultak; egy felhőként repülő madárrajt még egy vak is eltalál, főleg, ha hallja is, hogy hova kell lőni. A vándorgalamb-vadászathoz még puska sem kellett: egy alacsonyan haladó rajban még egy bot lengetésével is komoly pusztítást lehetett végezni.
Néhány éhes farmer még nem csinál ökológiai katasztrófát; ahhoz a madárirtás iparosodásáig kellett várni. A polgárháború után két dolog is felgyorsította az állatok kipusztulását: a távíró és a vasút. A távíróval lehetett megüzenni, hogy merre fészkelnek az állatok, a vonattal pedig oda lehetett menni, illetve szállítani a madárirtáshoz szükséges infrastruktúrát.
Mert a XIX. század végére a galambvadászat komoly iparággá vált Amerikában, amire komplett szolgáltatások épültek. A pénzt elsősorban a profi vadászok pörgették, akik nyomon követhették az újabb fészekaljak vonulását a kontinensen. És hát ki lett volna olyan hülye, hogy megálljt parancsoljon egy ennyire jó biznisznek? A vonatok tömve voltak a vadászokkal és a felszereléseikkel, a szállodák alig győzték teljesíteni a foglalásokat, és a férfiak, nők és gyerekek egyaránt találtak maguknak munkát a galambirtás-iparban.
A galambokra amatőrök és profik egyaránt vadásztak. A galambokat hol puskával lőtték, hol hálóval fogták el; felgyújtották a fészkeiket, vagy égő kén füstjébe fullasztották őket; irtották őket gereblyével és vasvillával; megdobálták krumplival; megmérgezték whiskybe áztatott kukoricával.
A pusztítás elképesztő volt – a Potawatomi indiánok egyike, Pokagon teljesen elkeseredett a barbarizmus láttán. Egy újságcikk szerint azon merengett, milyen isteni igazságtételben részesülnek majd
a barbár fehér szomszédok, akik ilyen kéjjel mészárolták le és űzték el az erdeinkből a vadgalambokat, az észak-amerikai állatvilág egyik leggyönyörűbb virágát.
Sajnos azon, amit az evolúció hatmillió évig formált, nem lehet alig néhány évtized alatt változtatni. A vándorgalambokat a rajokba szerveződés megvédte a ragadozó madaraktól, de ami velük szemben jó stratégiának bizonyult, az az emberrel szemben már hátrányt jelentett. Az óriás madárrajok könnyű célpontot nyújtottak: szinte el se lehetett hibázni a lövést.
Csakhogy nem is a vadászatok, hanem a madarak élőhelyein végzett céltudatos pusztítás okozta a faj vesztét. Ha a vadászok nem pusztították volna el a galambfészkeket, valószínűleg nem is halnak ki, de nem ez történt: a vadászatokon nemcsak a felnőtt példányokat ölték meg, hanem a fészkeket is felgyújtották, a tojásokkal és a fiókákkal együtt.
A faj fennmaradása szempontjából ez végzetes eredményt hozott: olyan mértékben vadászták őket, hogy a fajnak esélye sem volt újraszaporodni. Ma már nyilvánvaló, hogy a vándorgalamb pusztulása – amellett, hogy egy természetvédő számára igazi tragédia – matematikai törvényszerűség volt: ha egy faj gyorsabban pusztul, mint ahogy reprodukálódni tud, csak idő kérdése, hogy mikor hal ki.
Erre senki nem gondolt. Az ornitológus Audubon se.
A madarak irtásába mindenki beszállt, de a védelmükbe már senki. Mire észbe kaptak, túl késő volt: addig ölték őket, míg ki nem haltak. A vadászatokkal végül fölhagytak; az utolsó lelőtt példányt, Buttonst 1900-ban ejtették el. Csak hetven évvel később vallotta be bizonyos Press Clay Southworth, hogy ő ölte meg Buttonst, még kisfiú korában – akkor még nem tudta, hogy egy vándorgalambot lőtt le.
A fiatal vándorgalamb, a hím és a tojó
Fotó: Wikipedia
Példamutató kihalás
A XIX. század végén a természetvédelem még gyerekcipőben járt: nem voltak veszélyeztetett fajok, vörös listák és természetvédelem. A vándorgalamb megmentéséhez már túl késő volt - viszont pont a kihalása adott nagy lökést a XX. századi természetvédelemnek.
Martha még élt a cincinnati állatkertben, amikor John F. Lacey, Iowa állam republikánus képviselője 1900-ban a kongresszus elé terjesztette az ország első élővilág-védelmi törvényét, ami betiltotta az államközi vadászatokat.
A vadgalamb, ami egykor milliós állományokban élt, mostanra teljesen eltűnt a föld színéről. Visszataszító bemutatója volt ez a mészárlásnak és a rombolásnak, ami talán az egész emberiség számára figyelmeztetés lesz. Mutassunk okos példát a természeti kincsek maradékának megőrzésével.
– mondta Lacey a Fehér Házban.
A kongresszus elfogadta Lacey törvényjavaslatot, amit 1913-ban követett a még szigorúbb Weeks-McLean Act. Öt évvel később elfogadták a vándormadarak védelméről szóló törvényjavaslatot, a Migratory Bird Treaty Actet, ami nemcsak a madarakat, hanem a tojásaikat, fészkeiket és élőhelyeiket is védi.
Vörös lista, vörös köd
A vándorgalamb balszerencsés sorsát később is sokszor felemlegették. Egy amerikai kardinálispinty-féle, a dikcisszel például a hatvanas években csaknem a kihalás szélére került, de csak sokára jöttek rá, hogy azért, mert a rizstermelő venezuelai parasztok nem a vörös listát, hanem a vörös ködöt látták maguk előtt, amikor a magevő madarak megtizedelték a termésüket.
Válaszul ők is megtizedelték a madárállományt; a kártevőnek tartott állatok fészkeit rovarirtóval mérgezték meg. Az amerikai ornitológusok attól tartottak, hogy a faj az ezredfordulóra kihalhat, de a 90-es évek elejére sikerült megállapodni a venezuelai gazdákkal. Az állomány azóta stabilizálódott – igaz, a létszámuk ma jóval alacsonyabb a korábbinál.
A vándorgalamb csontváza
Fotó: Wikipedia
A vándorgalamb kihalásának századik évfordulójára az amerikai kormány minden államra kiterjedő roadshow-t tervez. A Project Passanger Pigeonsben (A vándorgalamb-projekt) múzeumok, tudományos intézetek, egyetemek, környezetvédő csoportok, könyvtárak és művészeti szervezetek, illetve kormányügynökségek is részt vesznek; bemutatják a faj sorsát, ezzel illusztrálva a modern környezetvédelem fontosságát. Amire, lássuk be, nagy szükség van.
Meglepő számomra, hogy még az általam ismert tájékozott emberek sem hallottak a vándorgalamb kihalásáról. A századforduló jó alkalmat ad olyan kérdések megvitatására, mint hogy miként volt ez lehetséges; illetve: mit mond ez az olyan kortárs problémákról, mint a klímaváltozás?
– tette fel a kérdést David Blockstein ökológus.
A vándorgalamb-projekt általános felvilágosító munka; a madár sorsa jól illusztrálja a környezetpusztítást, illetve azt, hogy az emberek hogyan befolyásolják és teszik tönkre a saját környezetüket. Valószínű, hogy a puszta tények keveseket fognak megrázni, pedig ijesztő számokat lehetne mutogatni, ha az élővilág védelméről van szó: a ma élő madarak 13, az emlősök 25, és a kétéltűek 41 százaléka szerepel a veszélyeztetett fajok listáján.
Ectopistis park
Az emberiséget régóta foglalkoztatja a kihalt állatok klónozása; ez alól a vándorgalamb sem kivétel. Fut egy projekt, aminek az a célja, hogy visszahozzák a vándorgalambot: ehhez a sávosfarkú galamb genomját használnák. A molekuláris biológia és a genetika legmodernebb eszközeivel a két faj genomja leírható lenne, így meg tudnák határozni, hogy az egyes tulajdonságokért melyik DNS-részlet felel. Ezután a sávosfarkú galamb életképes DNS-ét elegyítik a vándorgalamb DNS-ével. Később újabb eszközöket, például a CRISPR génomszerkesztőt is felhasználnának a madarak rekonstrukciójához.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
