Így lesz kulcstartó egy 800 éves szerződésből

Azt hiszem, nem árt egy kicsit magyarázkodni, miért is kell megemlékezni egy jogi dokumentum megszövegezésének és kicsikarásának 800. évfordulójáról. A Magna Chartáról van szó, amire talán emlékeznek még a középiskolából, de ha emlékeznek is, biztos semmi izgalmas nem ugrik be róla.

A XIII. század elején néhány lázadó angol nemes rákényszerítette impotens uralkodóját, hogy írásban ismerje el azt, hogy az alattvalókat nem lehet csak úgy abuzálni, és megilleti őket a bírósági eljáráshoz való jog.

Nagyjából ez a történet, de azért érdemes kiemelni azt, hogy a lényeg egy olyan kifejezés, melyre nem kapjuk fel a fejünket:

Igen, a jog. A jól működő jogvédő szervezetek és a megcsonkított, de még valamennyire ombudsmani szervezet korában ugyanis nehéz elképzelni azt, hogy évezredekig abszurdumnak tűnt egy uralkodótól saját hatalmának korlátozását elvárni. Hiszen az uralkodó azért uralkodó, hogy úgy döntsön, ahogy akar. A jog pedig ha mást nem is, de rendszerességet és kiszámítható eljárást jelent. És míg mondjuk egy tyúklopás büntetésének rögzítése vagy a hídvám összegének fixálása nem tűnik nagy vívmánynak, addig az ó- meg középkorban széles körben isteni eredetűnek tekintett legfelsőbb hatalom rendszerszintű megnyirbálása valóban forradalmi tett volt.

Tehát az önkényből a jog, az alattvalóból a polgár, az egyeduralomból a hatalommegosztás felé tartó absztrakció egyik fontos mérföldköve a Magna Charta, amely pont ma, június 15-én 800 éves. Az Anglia-szerte több példányban is őrzött dokumentumról azonban nemcsak jogtörténeti jelentősége miatt érdemes megemlékezni, hanem azért is, mert roppant érdekes zűrös fogantatása és zilált utóélete is.

A király a Temzéhez ment a pofonért

Hogy megértsük, érdemes a XII–XIII. század fordulójának Angliájával kezdeni, ami akkor annyira sem volt még angol, mint a mai London. A királyi család, a bárók, a főpapok, meg úgy általában mindenki, aki számított, ugyanis egytől egyig a normann hódítók leszármazottja volt, és még évszázadokig csak franciául beszélt, a Plantagenet-háznak sokkal értékesebb birtokai voltak a kontinensen, mint magán a szigeten. 

Ahogy az a monarchiáknál lenni szokott, a bajok a családban kezdődtek: az országot már Oroszlánszívű Richárd keresztes hadjáratának költségei, majd a haragosa által a királyért követelt váltságdíj (minden alattvalónak be kellett fizetnie 1193-as jövedelme egynegyedét) is a tönk szélére taszította, de a peremen egyensúlyozó társadalomnak a végső lökést Földnélküli János trónra lépése jelentette. Jánosnak már a melléknevéből is kiderül, hogy apjának, II. Henriknek eszébe nem jutott, hogy valaha trónra léphet, de a talán papnak szánt fiú a kor bevett módszere szerint lépdelt előre az örökösödési rangsorban: bátyjai sorban kihaltak előle, és 1199-ben Richárd bátyja után egyszer csak a trónon találta magát.

Jánosról amúgy nehéz objektív képet kapni, hiszen rettentő rossz volt a sajtója, de ha lehántjuk az indulatos sallangokat, akkor is egy legfeljebb közepes képességű despotát kapunk: üres államkincstárral indított háborút a franciák ellen, összebalhézott azzal a III. Incével, akivel még a német császárok sem bírtak el. És ami még nagyobb ostobaság volt, maga ellen hangolta legbefolyásosabb embereit. Az egyházi főnemesség már eleve ellenséges volt amiatt, hogy saját emberét akarta kinevezni Canterbury érsekévé, ehhez járult még, hogy

• tizenegyszer emelte meg a fegyveres szolgálatot kiváltó adót;
• suttyomban, de a kiváló szemmértékkel rendelkező kortársak számára mégis nyilvánvaló módon rontotta a pénz értékét;
• csúnyán kikapott 1214-ben Bouvines-nél II. Fülöp Ágost francia királytól;
• képtelen volt normális viszont kialakítani a leghatalmasabb északi bárókkal.

A leghatalmasabb egyházi és világi uraságok ezért 1215 májusában Northamptonban egyesítették erőiket, és szépen elfoglalták a főbb királyi erősségeket. És amikor végül Londonba is bevonultak, akkor János érezte, hogy vagy megegyezik, vagy elveszti a koronáját. Ezért a fővárostól nyugatra, a Temze partján fekvő Runnymede-nél találkozott a lázadók küldöttségével – közöttük olyan méltóságokkal, mint Stephen Langton canterburyi érsek –, és beleegyezett követeléseikbe, melyeket azon melegében meg is szövegeztek (én itt találtam néhány magyar nyelvű szemelvényt), a király pedig pecsétjével hitelesítette.

Annyi nő marad özvegyen, hogy kezdeni kellett velük valamit

A Magna Charta legfontosabb követelése az volt, hogy hagyjon fel az önkényeskedéssel. Ennek nagy hatású megfogalmazását érdemes idézni:

Egyetlen szabad embert se fogjanak el, vessenek tömlöcbe, fosszanak meg javaitól, helyezzenek törvényen kívül vagy száműzzenek, vagy más módon ne tegyenek tönkre, s mi sem fogunk ellene támadni, se mást nem fogunk ellene küldeni törvényes ítélet nélkül, melyet a vele egyenlők hoztak hazája törvényei alapján.

A ma jogállamiságnak nevezett igényen kívül megjelent az ésszerű időn belüli elbíráláshoz való jog csírája is:

Igazságot és bírói ítéletet senkinek eladni, senkitől megtagadni vagy senki számára elnapolni nem fogunk.

Mivel akkoriban „szabad ember”-en a nemeseket értették, ezért ez nem tűnik túlságosan közérdekű követelésnek, azonban tíz évvel később már ugyanezt a törvénycikket minden emberre kiterjesztették, és így más sokkal jelentőségteljesebbé vált. De a Magna Charta Libertatum-nak (nagyjából: Nagy Szabadságlevél) nevezett okirat volt az első, mely a nők jogaival is foglalkozott; a megerőszakolás büntetési tételeitől odáig, hogy megtiltotta az özvegyek erőszakos újraházasítását. Ezt a gondoskodást a társadalomtörténészek a sorozatos háborúkkal magyarázták, mely során rengeteg nő maradt egyedül.

Egy dolog biztos nem jelent meg, és pont ez az, amiről a hivatalos brit ünnepségek (itt egy hashtagben megtalál mindent) szólnak: a demokrácia. A „demokratikus” jelző ugyanis akkortájt olyan inzultusnak számított, melyre a bárók és püspökök biztosan a kardjukhoz nyúltak volna.

A Magna Charta kikényszerítőinek persze ezek az utókor által kiemelt intézkedéseknél sokkal fontosabb volt a saját zsebük (pardon: erszényük). Ezért a szerződésben limitálták az adók mértékét, és biztos, ami biztos, ellenőrzésük alá vonták az adók kivetését is.

Erre mondják: pergamenen maradt

Ráadásul, ahogy egy ilyen feszült helyzetben összekalapált megállapodásoknál lenni szokott, a kényszerített félnek esze ágában sem volt betartani azt. Miután a bárók távoztak a runnymede-i zsombékosból, a Magna Charta királyi pecséttel ellátott másolatait pedig szerteküldték a hiteleshelyekre (nem tudni, összesen hányat, de négy példány a mai napig megvan: a lincolni és a salisburyi katedrálisban, illetve kettő a British Libraryben), János király máris azt kérte a pápától, ugyan tegye már semmissé a Magna Chartát. III. Ince ezt meg is tette, így újból kiújult a belháború.

De Jánost 1216-ban vérhas vitte el, mire az emberek a krónikák szerint így sóhajtottak fel:

Még a pokol is sokkal rosszabb hely lett, mióta János odakerült!

Ekkor elkezdődött egy olyan folyamat, ami itthon is lezajlott  – igaz, szolidabban –  az Aranybullával: egymást érték a Magna Charta megújításai, megerősítései, újrakihirdetései – egyes történészek szerint nem is kell ennél erősebb bizonyíték arra, hogy magukat a rendelkezéseket senki nem tartotta be. A szöveget közben néha megcsonkították, néha kiegészítették: 1225-ben például azzal, hogy nemcsak a „szabad emberekre” (értsd: nemesekre), hanem mindenkire kiterjesztették az egyéni jogokról szóló passzust.

A Magna Charta egészen a XVII. századig üres királyi gesztusként funkcionált, de Erzsébet, majd Jakab abszolutizmusa után az „ősi jogok” toposza egyszerre erővel telítődött meg, és az angol polgári forradalom élharcosainak fő fegyverévé vált. Ugye a politikában ma is működni szokott, hogy a régi dolgokra mutogatunk, hogy lám, nem mondunk mi újat, mert már ősapáink is ugyanezt akarták (a magyar nyelv „forradalom” szavából nem derül ki, de a „revolúció” eredetileg nem valami radikális újításra, hanem a „visszatérés”-re utal, méghozzá a „helyes gyakorlathoz való visszatérés"-re).

Szerződésből Trianon-kulcstartó

Az egyéni jogoknak egy ősi dokumentumra való visszavezetése az észak-amerikai brit gyarmatok államférfiainak képzeletét különösképpen megragadta, ezért az Egyesült Államokban a Magna Chartát óriási tisztelet övezi: 1836 és 1943 között tizenhat tagállam cikkelyezte be a Magna Charta teljes szövegét mint aktuális törvényt, 25 pedig a nevezetes szabadságjogi passzust emelte át szó szerint saját joganyagába. 2012-ben három New Hampshire-i republikánus indítványozta, hogy bármilyen törvényt is hoznak az államban, annak indoklását a Magna Charta valamely passzusából kell levezetni.

Sőt, olvastam olyan értekezést is, mely a közjavak használatához és az erdők védelméhez való új generációs jogokat a Magna Charta erdőhasználatot szabályzó cikkelyeiből vezette le, ebből is látszik, hogy a dokumentum nem annyira halott, mint amennyire kritikusai szeretik beállítani.

A britek a második világháború idején tudatosan fel is használták a Magna Charta propagandaértékét arra, hogy a közös hagyományra emlékeztetve a belépésről győzködjék az amerikaiakat: 1939-ben a lincolni katedrális birtokában lévő példányt szabályosan megturnéztatták a keleti parton, és Churchill még arra is hajlandó lett volna, hogy az amerikai nemzetnek ajándékozza.

Egy 800 éves törvény élő joganyagként való elfogadása első pillantásra csak az amerikai furcsaságok megnyilvánulása – még a Fidesznek sem jutott eszébe, hogy az Alaptörvény preambulumába beillessze az Aranybullát (amiről 2022-ben írunk majd) –, de azért csattanós cáfolat is arra az amúgy is sok szempontból hibás közhelyre, miszerint

Hiszen a történelem nem a földrajzi egységek, hanem az emberek történelme, és többek között a Magna Charta is azt mutatja, az Egyesült Államok embereire vonatkozó kormányzati elvek valójában nagyon-nagyon ősiek. Ez a hagyomány elsősorban a szabadság hagyománya, mely – ahogy az a hagyománnyal lenni szokott – ott is sokszor olyan értelmetlenségekbe kövül, mint a rohampuskák vásárlásához való jog, a tudományos igazságok elvetésének joga vagy a Tea Party által képviselt többi ostobaság. És persze nemzeti ikonként a Magna Charta hazafias kiegészítővé is vált, jogtudósok olvasmányából kulcstartóvá, de tényleg: hiszen az amerikai gyerekek fejébe Magna Chartá-s kispárnáról szivároghat a hagyomány, sőt, az amerikai csecsemők, ha nem is az anyatejjel, de a Magna Chartá-s cumival szívhatják magukba a jogaikat.