Műkincstolvaj volt az izraeli hadügyminiszter?

A kalózos szemkötőjéről is jól ismert Móse Daján az izraeli állam egyik ikonikus figurája, aki vezérkari főnökként, mezőgazdasági és külügyminiszterként is szolgálta hazáját, nevét mégis leginkább hadügyminiszterként írta be magát a történelembe, hivatali idejére esett ugyanis az 1967-es hatnapos háborúban aratott döntő izraeli győzelem. E posztjáról a szintén győztesen, de nagy veszteségekkel megvívott 1973-as jóm kippúri háború után mondott le, és ugyan vállalta a felelősséget a vezérkar elhibázott döntései és a hadsereg gyenge felkészültsége miatt, az izraeliek többsége 1981-es halála után is hősként tisztelte az egykori katonát.

Az utóbbi években azonban több kínos epizód is napvilágra került Daján életéből, a jóm kippúri háború idején készült, néhány éve nyilvánosságra hozott jegyzőkönyvek például kétségekkel és félelmekkel teli, a katonáit viszont szemrebbenés nélkül a halálba küldő ember képét rajzolják meg. Persze nem biztos, hogy szerencsés dolog egy ekkora felelősséggel és hatalommal rendelkező ember tevékenységét a „partvonalról” megítélni, az egykori hadügyminiszter emlékét azonban egy jóval profánabb ügy is beárnyékolja.

 

Saját villájába szállíttatta a „nemzeti vagyont”

Daján lelkes amatőr műgyűjtő és régész volt – ezzel önmagában még nem is lett volna semmi gond, ám hatalmát arra használta, hogy mindenféle engedély és tudományos háttér nélkül ásatásokat folytasson számos, Izrael területén fekvő vagy izraeli fennhatóság alá került régészeti lelőhelyen. Mi több, Daján az izraeli hadsereg embereit és felszerelését is felhasználta saját hobbijához. Egy egykori helikopterpilóta visszaemlékezései szerint például az 1956-os szuezi háború hadműveleteinek befejezése után csupán három héttel Daján már egy a Sínai-félszigeten található egyiptomi szentély romjaihoz utazott, majd a pilóta parancsot kapott arra, hogy három sztélét járművén Tel-Avivba szállítson. Azt mondták neki, a küldetés „nemzeti ügy”, az elszállított leletek azonban Daján villájának kertjébe kerültek.

Az is valószínűnek tűnik, hogy a tábornok saját zsebére el is adogatott a különböző helyszíneken talált tárgyakból, és a műkincskereskedőkkel való üzletelés során is hasznát vette hírnevének: a boltosok egyszerűen nem mertek alkudozni vele, hanem elfogadták az általa ajánlott vagy kért összegeket. Ha hozzátesszük, hogy főként arab, a betlehemi és jeruzsálemi bazárokban tevékenykedő kereskedőkről beszélünk, még nyilvánvalóbb, hogy mennyire retteghettek a tábornoktól, ha még az alkudozás nemes és ősi szokásától is el tudtak tekinteni. Daján 1981-es halála után egyébként a jeruzsálemi Izrael Múzeum egymillió dollárt fizetett örököseinek a magángyűjteményét alkotó nagyjából ezer műtárgyért.

Adómentes zsebpénz

Egyesek minden teketória nélkül műkincstolvajként emlegetik Dajánt, akinek üzelmeire egyébként még életében, 1971-ben felhívták a figyelmet egy tel-avivi régészeti konferencia résztvevői. A résztvevők közül sokak által aláírt petíció felszólította Dajánt, hogy hagyjon fel illegális ásatásaival, de a konferencia szervezői végül hivatalosan nem tették szóvá az ügyet.

Kézenfekvő magyarázat, hogy ők is féltek a befolyásos politikustól, de a helyzet nem ennyire egyszerű: egyesek akkor és ma is úgy gondolják, Daján leginkább sorsukra hagyott lelőhelyeken kutatott, ráadásul tudományos szempontból értéktelen leletek után. Az, hogy mindez az izraeli törvényekbe ütközött, az inkább a túlságosan szigorú, az egyéni műkincsvadászatot gyakorlatilag lehetetlenné tevő szabályozások miatt volt. Ebben persze lehet igazság, az mindenesetre mára nyilvánvaló, hogy Daján engedélyek nélkül ásott ki és adott-vett műkincseket, az így szerzett jövedelme után pedig nem adózott, márpedig ilyen törvényszegéseket egy egyszerű állampolgárnak valószínűleg nem néztek volna el az izraeli hatóságok.