Dániel, Daniella
18 °C
32 °C

A kitörés és a béke angyalai

IMG 0001
2017.02.11. 11:44
A magyar sajtóban évről-évre teret kapnak azok a megemlékezések, amelyek Budapest német-magyar védőinek kitörési kísérletével foglalkoznak. Az értékelés széles skálán helyezkedik el, de egyre nagyobb teret nyer az az interpretáció, amely szerint az érintettek „Európa hősei voltak”. Ettől már nem áll távol az az értékelés sem, hogy ők lettek volna a „béke angyalai”, mint ahogyan azt a nemrégiben Esztergomban felállított – igaz, nem német, hanem szovjet-orosz – hősi emlékmű jelképezi. Mindeközben azok, akik az ezzel kapcsolatos emlékezést szervezik, általában még azoknak a tiszteknek a neveivel sincsenek tisztában, akik sikeresen törtek ki az ostromgyűrűből. Ennek hiányában viszont fogalmuk sem lehet arról, hogy kik voltak és mit is akartak azok, akik megemlékezésük fókuszában állnak.

Az alábbi összeállítás arra vállalkozik, hogy a rendelkezésre álló személyzeti okmányok segítségével egy rövidített kollektív biográfiában vázolja fel az 1945. február 11-12-én kitört német katonatisztek csoportját. Több ok miatt is célszerűnek tartottam, hogy vizsgálatomban csak a Wehrmacht és Waffen-SS tisztjeivel foglalkozzam. Magyar kitörőket csekély és ezért nem reprezentatív számuk miatt felesleges lett volna bevonni a vizsgálatba, nem beszélve arról, hogy az ő esetükben teljesen más a katonai háttér és mások az ezzel kapcsolatos politikai problémák is. (A kitörés egyébként csak négy magyar tisztnek sikerült, és ők együtt jutottak át, szemben a német tisztekkel, akik legalább 10-20 kisebb csoportban).

A nevek

Az első névsort, amely ismert, 1945. február 15-én 12.30-kor továbbította a 6. hadsereg személyzeti osztálya a Dél hadseregcsoportnak. Ez 42 nevet tartalmazott, sajnos csak a családneveket. Egy második, 1945. február 19.-i állapotot tükröző jelentés csak az SS kötelékébe tartozó átjutott tisztekről tájékoztatott (beleértve ebbe a rendőrtiszteket is, akik ekkor már egy átszervezés miatt kivétel nélkül az SS-hez tartoztak). Ebben tíz személlyel több átjutott szerepel – viszont a lista a Wehrmacht esetleges átjutott tisztjeit nem tartalmazza. Ebben az anyagban az esetek egy részében már szerepelnek keresztnevek is, ami lehetővé teszi az előző lista elírásainak pontosítását. Más forrásból még egy Wehrmacht-tiszt neve ismert. Mindez azt jelenti, hogy elvileg legalább 53 tisztnek sikerült 1945. február 19-ig elérnie a saját vonalakat.

Az esztergomi Szent Anna temetőben felavatott, a Béke Angyala nevű szobor a második világháborúban elesett szovjet katonák mellett a monarchia hadifogságába esett oroszt katonák emlékét is őrzi
Az esztergomi Szent Anna temetőben felavatott, a Béke Angyala nevű szobor a második világháborúban elesett szovjet katonák mellett a monarchia hadifogságába esett oroszt katonák emlékét is őrzi
Fotó: Véssey Endre/IM / kormány.hu
Minden szempontból vegyes társaság jutott át.

Az 53 főből jelenlegi tudásunk szerint 23 személy esetében csak a név (esetenként csak a vezetéknév), a szolgálati hely és a rendfokozat állapítható meg. Harminc fő esetében viszont rendelkezünk annyi adattal, hogy életrajzok állíthatóak össze. Hárman 1901 előtt születtek, öten 1901-1910 között, 16-an 1911-1920 között és hatan 1920 után. A legidősebb két átjutó Heinrich Martin (1894) és Aegidus Faulstich, magyarul Faulstich Egyed (1899) már életkoruk kapcsán is figyelemre méltó teljesítményt nyújthattak azzal, hogy képesek voltak erre a rendkívüli (mert rejtőzködéssel, futólépésekkel, fagypont alatti hőmérsékleten a szabadban alvás nélküli éjszakázással járó) állóképességet követelő erőkifejtésre. Minden bizonnyal Faulstich Egyed volt a társaságból a maga 163 centiméterével a legalacsonyabb – ez a méret nem a tipikus SS-tisztre vall.

Német SS-lovas gyalogosan páncélököllel az 1944 őszi magyarországi harcokban.
Német SS-lovas gyalogosan páncélököllel az 1944 őszi magyarországi harcokban.

Születési hely szempontjából feltűnő a nem németországi születésűek nagy száma. Öten születtek az 1918 előtti Magyarország területén (kivétel nélkül az SS tisztjei). Közülük hárman Erdélyből, ketten a későbbi Szlovákiából, ketten pedig Magyarországról származtak. Emellett képviseltette magát két baltikumi és egy szudétanémet is.

A saját vonalak elérése, azaz az átjutás időpontja sajnos a legtöbb esetben nem állapítható meg pontosan. Nincsen adat rá, hogy 1945. február 13-a este előtt bárki is átjutott volna – ez a leküzdendő távolság (a legrövidebb ténylegesen megtett gyalogutat számítva a Széna tér/Vérmező–Svábhegy/Hűvösvölgy–Nagy-Kopasz–Zsámbéki-medence–Szomor vonalon kb. 40-45 km, de volt olyan, a Pilisen keresztül vezető eset, hogy 80 km) miatt sem valószínű. Akiknél a datálás egyáltalán lehetséges volt, azok zömmel 14-én hajnalban vagy délelőtt (tehát két nap alatt) értek át. Tizenegyen érkeztek ezt követően. Kettőről tudunk, akik a Zsíros-hegy–Pomáz–Dobogókő északi oldala–Esztergom vonalon több mint négy nap alatt tették meg az utat. Abból ítélve, hogy az átjutás után mindenki kórházba került, feltételezhető hogy vagy sebesült vagy fagysérült állapotban érkeztek meg a saját vonalakhoz. A megérkezés helye a legtöbb esetben nem állapítható meg teljes pontossággal, de az biztos, hogy senki sem a mányi frontszakaszon jutott át, ahol jelenleg a „kitörési emlékmű” áll – amelynek helye fikciót takar. Mányt ugyanis a szovjet csapatok 1945. február 9-én elfoglalták és nem ott húzódott a frontvonal ahol a kitörési emlékmű áll. Mánytól északra Felsőőrspusztánál ugyan jutottak át katonák, de ők nem Mány felől hanem keleti irányból érkeztek.

Az átjutók közül 28-an az SS, hárman a rendőrség és huszonketten a Wehrmacht kötelékébe tartoztak. Rendfokozat szerint 21 hadnagy, 15 főhadnagy, 7 százados, 2 őrnagy és három alezredes. Csapattest szerinti bontásban:

  • öten a 13. páncéloshadosztály,
  • 12-en a Feldherrnhalle páncélgránátos-hadosztály,
  • 17-en a 8. SS-lovashadosztály,
  • 11-en a 22. SS-lovashadosztály,
  • ketten a IX. SS-hegyihadtest,
  • öten egyéb alakulatokhoz tartoztak,
  • a sort pedig három SS-rendőrtiszt zárta.
Karl-Heinz Keitel Sturmbannführert, a 17. SS-lovasezred parancsnokát a Vecsés-Dunaharaszti közt húzódó frontszakaszon 1944 november közepén Beregfy Károly honvédelmi minisztert fogadja.
Karl-Heinz Keitel Sturmbannführert, a 17. SS-lovasezred parancsnokát a Vecsés-Dunaharaszti közt húzódó frontszakaszon 1944 november közepén Beregfy Károly honvédelmi minisztert fogadja.

Ezek az arányok egyáltalán nem feleltek meg az ostromban részt vevő német csapatok arányának. Tekintettel arra, hogy az eredeti csapatkötelékek már a városon belül – a Széna tér és a János kórház között – szétszóródtak, és a későbbiekben még legalább két-három alkalommal spontán átrendeződtek, az az összetétel, ami az átjutókra jellemző, teljesen véletlenszerűnek és esetlegesnek tekinthető. Egyetlen olyan csoport sem ismert, amely a kiindulásihoz akár csak kicsit is hasonló összetételben jutott volna át.

A haditett és elismerése

Mivel a kitörést sokan a katonai hősiesség minősített esetekén tartják nyilván, érdemes felidézni, hogy mit gondoltak erről maguk az érintettek. Ezzel kapcsolatos nyilatkozatok sajnos csak néhány személytől ismertek, azonban ezek egybecsengnek abban, hogy a fő motivációt a puszta túlélési ösztönben látták. „Európa védelme” vagy antibolsevista szempontok egyetlen személyben sem merültek fel – ezeket a jelzőket rendre utólag akasztották rá erre az akcióra.

Érdekes módon a kitörésért egyik érintett sem kapott kitüntetést. Három személyt (Harry Phoenix, Joachim Boosfeld és Hermann Maringgele) Hitler ugyan kitüntetett a Vaskereszt Lovagkeresztjével, azonban egyikük esetében sem a kitörést nevezte meg az adományozás okának. Az egyetlen kitüntetés-jellegű dolog, amit majdnem mindenki megkapott, a sebesülési jelvény aktuális változata volt. Ezek adományozása csak azért volt annyira gördülékeny, mert közvetlenül a hadikórházak vezető orvosai is jogosultak voltak a jelvény átadására, illetve az igazolvány kiállítására.

Hasonló volt a helyzet a közelharcpántok esetében, amelyeket az igazolt közelharcnapok után adományoztak. A közelharcnapokat a zsoldkönyvben külön vezetni kellett. Mivel a kitörés teljes időtartama közelharcnapnak számított, valószínű, hogy többen megkaphatták emiatt azt a fokozatot, amelyhez előzetesen elegendő számú közelharcnapot gyűjtöttek össze (15 közelharcnap a bronz, 30 az ezüst és 50 az arany közelharcpánt adományozására jogosított fel). A Vaskereszt fokozataiból illetve a Német Arany Keresztből (Deutsches Kreuz in Gold) jelenlegi ismereteink szerint a kitörésért egyetlen tisztnek sem történt adományozás. Ez nagyon furcsa, ha tekintetbe vesszük azokat a megpróbáltatásokat, amelyeken az érintettek keresztülmentek, illetve azt, hogy a német hadseregben a kitüntetés adományozási javaslatok átfutási ideje rendkívül gyors volt, mivel átruházott hatáskörben egészen alacsony rendfokozatú parancsnokok is jogosultak voltak adományozásra.

Joachim Boosfeld, a 8. SS-lovashadosztály századosa (Hauptsturmführer) 1945 február 21-én a Lovagkereszt adományozása után és 1957-ben mint a Bundeswehr vezérkari ezredese
Joachim Boosfeld, a 8. SS-lovashadosztály századosa (Hauptsturmführer) 1945 február 21-én a Lovagkereszt adományozása után és 1957-ben mint a Bundeswehr vezérkari ezredese

Katonák mint bárki más?

A „becsület napja” megemlékezőit, úgy tűnik nem izgatja az a kérdés, hogy „hőseik” valójában hogyan és miképp kötődtek a nemzetiszocialista rendszerhez. Az ezzel kapcsolatos publikációkban még a kérdésfelvetés sem történik meg, azt sugallva, hogy azok, akikre az emlékezés történik, csupán katonák voltak, mint mindenki más. Mindez annyiból nem is teljes tévedés, hogy a kitörésben történt részvételnek elsősorban nem elvont ideológiai okai voltak. Amennyiben azonban kicsit közelebbről vizsgáljuk meg a kitörők csoportját, akkor több zavarba ejtő dologgal is találkozhatunk. Az SS-tisztjei például csak Himmler külön engedélyével házasodhattak templomban, és személyzeti anyagaik azt mutatják, hogy azok, akik 1941 előtt léptek be az SS-be (a 28-ból 10 fő), szinte kivétel nélkül kiléptek az egyházból.

A Waffen-SS mint intézmény tehát finoman szólva sem tekinthető ideológiamentesnek.

A katonai hősiesség kapcsán nehezen felejthető el, hogy a német oldalon történő kitartásnak – bármilyen nemes megfontolásokból is táplálkoztak volna az ezzel kapcsolatos motivációk – milyen addicionális következményei voltak. Minden egyes nap, ami a szovjet csapatok feltartását eredményezte, egyúttal a nyilas kormányzat működését is meghosszabbította. Minden egyes nap, amivel a keleti fronton a háború elhúzódott, magyar állampolgárok százai pusztultak el szörnyű körülmények között a nyugati határon épített Birodalmi Védőállásnál vagy a koncentrációs táborokban. Ezzel szemben persze felvethető, hogy a parancsot teljesítő katona nem láthatta át a háború nagyobb összefüggéseit, tettei kényszerpályákon mozogtak, és nem tehető felelőssé a vezetés bűncselekményeiért. Ugyan azt gondolom, hogy ez a gondolatmenet több ponton is támadható, de ennek kritikája helyett a továbbiakban az egyének történetén keresztül kísérlem meg, hogy bemutassam: hogyan is viszonyultak a kitörés fontosabb résztvevői náci hatalmi rendszerhez konkrét esetekben.

A vizsgált csoportból öt fő esetében található adat arra, hogy az érintett az átlagot jóval meghaladóan náci szellemiséget képviselt, illetve hogy szolgálati helyéből adódóan háborús bűncselekményekben vett részt. Ez elsőre kevésnek tűnhet, azonban fontos megjegyezni, hogy az 53 személyből csak 22 esetében sikerült megállapítani a teljes háború alatti beosztásaikat.

Elsőnek említhető itt dr. Faulstich Egyed, aki korábban civilben Németbólyban orvosként dolgozott, és legkésőbb 1933-tól a magyarországi német népcsoport egyik keményvonalas vezetőjeként tűnt fel. Nem tudjuk mikor kötelezte el magát a nemzetiszocializmussal, mindenesetre már 1935-ben írt tanulmányt a Südostdeutsche Forschungen című lapban a következő címen: „A németek nem németekkel szembeni biológiai felsőbbrendűségének alapjai és feltételei.” Mindez a felsőbbrendűség Faulstich szempontjából a magyar lakossággal szemben volt elsősorban érdekes... 1942-ben a Volksbund frissen felállított Népegészségügyi Főhivatala és ezen belüli „Fajpolitikai Hivatal” vezetője lett. A magyar királyi csendőrség pángermán agitátorként tartotta nyilván, ezzel magyarázható, hogy annak ellenére, hogy már az I. Világháborúban tartalékos hadapród őrmesterként vett részt, a későbbiekben sem nevezték ki tisztnek. 1944. április 5-én is csak a honvéd zászlósi rendfokozatot kapta meg. Ehhez képest a Waffen-SS nem sokkal később 1944. október 1-én már főhadnagyként tartotta nyilván.

Kurt Wegener századosi rendfokozatban érte el a saját vonalakat a kitörés során. Az ő katonai karrierje 1927-ben indult, ekkor lépett be a Reichswehrbe. 1934-ben átjelentkezett a Luftwafféhoz, 1937-ben pedig az SS-be, ezen belül is a brandenburgi Totenkopfsturmbann (halálfejes osztag) lépett be. Szolgálati helye 1939-ig a brandenburgi koncentrációs táborok valamelyike (feltehetően Sachsenhausen) volt. A háború kitörése után Lengyelországban szolgált mint megszálló, 1941-ben a 2. SS lovasezred 4. (nehéz) százada parancsnokaként vonult el a harctérre.

A két SS-lovasezred, amelyekből később a 8. majd a 22. SS-lovashadosztályt is felállították, 1941 nyarán a Poleszje területére került, mint megszálló erő. Itt Himmlertől arra kapott parancsot, hogy a „nemzeti szempontból ellenséges vagy fajilag és emberileg alacsonyabbrendű” [sic!] lakosság férfitagjait le kell lőni. Zsidók kapcsán írásba adták, hogy „nagyrészt fosztogatókként kell elbánni velük”. Himmler elégedetlen volt a végrehajtás sebességével, ezért 1941. augusztus 1-én rádión azt a parancsot küldte, hogy „minden zsidót le kell lőni, zsidó nőket a mocsárba kell hajtani.” A Poleszje falvait és kisvárosait átfésülő lovasezredek tizenkét nap alatt 13 788 agyonlőtt zsidót jelentettek, miközben saját veszteségük két aknarobbanás miatt meghalt személy volt. A tömeggyilkosságok 1941. augusztus végétől folytatódtak, és további több mint húszezer áldozatot követeltek. Az áldozatok nagy száma, és az átfésült terület nagysága miatt elképzelhetetlen, hogy ez az akciósorozat csak néhány SS-lovast érintett volna.

A legóvatosabb állítás is az, hogy aki 1941-ben az SS-lovashadosztály tagja volt, az minimum hallhatta, láthatta és szagolhatta ezeknek a gyilkosságoknak a következményeit.

Ezekben az ügyekben az 1960-as évek nyugatnémet ügyészségei kiterjedt nyomozásokat folytattak. Jellemző azonban, hogy az egész nyomozás is csak véletlenül indult meg. A varsói felkelés leverésében is résztvevő tömeggyilkos, Erich von dem Bach-Zelewski SS-Obergruppenführer perében ugyanis az egyik tanú, Franz Magill SS-Sturmbannführer elszólta magát arról, hogy egységei mit is műveltek 1941 nyarán. 1964. április 20-án a braunschweigi bíróság végül négy személyt ítélt el a tömeggyilkosságokban történt részvétel miatt öt illetve négy év börtönre. Egyikük Kurt Wegener volt. Minimálisan 1700 személy meggyilkolásában találták bűnösnek, azonban a bíróság csak egy esetet, az 1941. augusztus 5-9 között végrehajtott Pinszk melletti mészárlást vizsgálta, amelynek során összesen 9000 férfit végeztek ki (a nőket és gyerekeket ekkor még életben hagyták). Wegener egysége azonban számos más helyen is gyilkolt és az SS-lovasság már Lengyelországban is tömeggyilkosságok sorozatát követte el részben lengyelek részben zsidók ellen, ezek miatt azonban 1945 után egyetlen eljárás sem indult.

Magyar rendőrök sírjai valahol a Belvárosban.
Magyar rendőrök sírjai valahol a Belvárosban.

Megtévesztő az elítéltek alacsony száma, mivel a nyugatnémet ügyészség eljárásában sokkal több volt a gyanúsított, és eleve csak tisztek tartoztak a vádlottak közé (230 tanút hallgattak meg az eljárás során, akik zömmel legénységi állományúak voltak és elismerték a tömeggyilkosságokban történő részvételt). Az idő múlása és a tettesek szisztematikus összebeszélése miatt ezek az eljárások elég sovány eredménnyel jártak, nem beszélve arról, hogy a potenciális tettesek jelentős része már a háború során elesett.

Ignaz Temmel főhadnagy ellen ugyan nem indult eljárás, azonban az előbb említett braunschweigi bírósági eljárás egyértelműen bizonyította, hogy Temmel egysége is részt vett abban a tömeggyilkosság-sorozatban, amelyet az SS-lovasezredek követtek el a Pripjaty-mocsarakban. Temmel a kérdéses időben az 1. SS-lovasezred 2. századában szolgált, mint lovaskatona. Ugyanez állítható Siegfried Korth esetében is, aki ugyanekkor a 2. SS-lovasezred 5. századában szolgált katonaként.

A Beszterce-Naszód vármegyei, akkor negyedrészben magyarok, fele részben szászok és negyedrészben románok által lakott Teke faluban (ma Teaca) 1914. április 12-én született Rudolf Birtler hadnagy SS-el kapcsolatos motivációiról sajnos semmit sem tudunk. Az is lehet, hogy az SS-be csak azért lépett be mert nem akart a magyar hadseregben szolgálni (ennek egyébként a nyelvtudás hiányosságaitól kezdve a rosszabb szociális ellátáson át számos, apolitikus oka lehetett). Mindenesetre tény, hogy 1944. novemberében, amikor első szolgálati helyét az SS személyzeti kartonján megadták, a „koncentrációs tábor” kifejezés szerepel. Birtler felelősségét a későbbiekben nem kutatták. Igaz, koncentrációs táborok személyzetéhez elvileg bárki kerülhetett. Különösen azoknak volt erre nagyobb esélyük, akik egészségi állapota a frontszolgálatot nem tette lehetővé.

Wilhelm Schöning alezredes a kitörés után az összes nála lévő tárgyat gondosan becsomagolta és haláláig ebben a kofferben tartotta. Minden bizonnyan traumatikus élményei fűződhettek ezekhez. Már a kitörés elején megsebesült (egyik lábán az achilles-ínt találta el egy repesz), majd nem sokkal a német első vonal előtt három tüzérségi repeszdarabtól igen súlyos sérüléseket szenvedett. A csomagba ezeket a repeszeket is gondosan elrakta.
Wilhelm Schöning alezredes a kitörés után az összes nála lévő tárgyat gondosan becsomagolta és haláláig ebben a kofferben tartotta. Minden bizonnyan traumatikus élményei fűződhettek ezekhez. Már a kitörés elején megsebesült (egyik lábán az achilles-ínt találta el egy repesz), majd nem sokkal a német első vonal előtt három tüzérségi repeszdarabtól igen súlyos sérüléseket szenvedett. A csomagba ezeket a repeszeket is gondosan elrakta.

Összegezve: a kitörés összes tisztjének töredéke, az SS-tiszteknek viszont már nem teljesen jelentéktelen halmaza volt érintett valamilyen módon nemzetiszocialista bűncselekményekben. Figyelemre méltó, hogy a Wehrmacht-tisztek esetében ilyen ügyeknek még a gyanúja sem merült fel – ez bizonyára azzal függ össze, hogy a Budapesten harcoló Wehrmacht-alakulatok korábban sem partizánvadász akciókban, sem más pacifikáló feladatban nem vettek részt. Amennyiben azt vizsgáljuk, hogy miért követtek vagy követhettek el a fent említettek bűncselekményeket, akkor viszont csupán két személynél állapítható meg túlbuzgó azonosulás a náci értékrenddel: Wegener is Faulstich esetében – utóbbiról viszont csak annyi mondható el hogy náci volt ugyan, de semmilyen háborús bűncselekmény nem kapcsolható személyéhez.

Értékelés

Budapest német védőseregének túlnyomó többsége egyszerű sorkatona volt. Ugyanez igaz tisztjeik messze túlnyomó többségére is. Sorsukat nem ők választották. Sem ők, sem közvetlen elöljáróik zöme nem tehetőek felelőssé a náci rendszer bűneiért. Ez a felmentés azonban nem vonatkozik mindenkire. Az SS-tisztek között egyről tudható, többről pedig valószínűsíthető, hogy háborús bűncselekményeket követtek el. Természetesen az SS-tisztjei sem tehetők kollektíven felelőssé. Esetükben is számtalan ok lehetett arra, hogy valaki ezt a karriert válassza és az okok jelentős része ideológiamentesnek tekinthető, különösen ha az illető 1941 után került az SS-hez. A kitörés emberi tragédiái, a mai ésszel szinte felfoghatatlan mennyiségű szenvedés teljes mértékben indokolja a megemlékezést. Különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy mindez esztelen mészárlást jelentett a német katonák szempontjából. Szovjet jelentésekből tudható, hogy 100 megszámolt német halottra átlagban két-három elesett szovjet katona jutott. Mindez egyébként nemcsak az akció teljes katonai értelmetlenségét mutatja, hanem a németek legfontosabb motivációjára is utal. Az átlag német katona ugyanis abból indult ki, hogy a fogság nem más mint halál. Ebben a feltételezésében pedig csak megerősíthette, amit a kitörés során tapasztalt. Ezzel függött össze, hogy volt maroknyi német közkatona, aki a Budai-hegyekben, például a vihar-hegyi barlangban rejtőzködött néhány hétig.

Pfeffer-Wildenbruch, a budapesti német csapatok főparancsnoka fogságba esése után, 1945. február 13-án.
Pfeffer-Wildenbruch, a budapesti német csapatok főparancsnoka fogságba esése után, 1945. február 13-án.

A megemlékezés tehát indokolt, de mi legyen ennek tartalma? Az érdeklődő több lehetőségből választhat. Vannak, akik ártatlan hősök értelmes és hasznos tetteit kívánják látni ebben a történelmi eseményben. Akik így gondolkodnak, azoknak magyarázatot kellene adniuk arra, hogy mi is különbözteti meg álláspontjukat a korabeli nemzetiszocialista politika jelszavaitól, amelyekről tudjuk, hogy hazugságok, mivel Hitler a kitörést nem megparancsolta, hanem megtiltotta, az akció kb. 700 átjutott sebesültet és húszezer halottat eredményezett (szembeállítva kb. 100 elesett és 400 sebesült szovjet katonával), katonailag tehát teljesen esztelen volt, ráadásul szemben Zrínyi Miklós szigetvári kirohanásával, a kitörés parancsnoka nem vállalta az alárendeltjeinek parancsba adott Széna tér–Szilágyi Erzsébet (akkor Olasz) fasor útvonalat, hanem stábjával leereszkedett az Ördög-árok krisztinavárosi területe alatt vezető szakaszába, és Szép Ilona/Budagyöngye magasságában jött belőle a felszínre, hogy azonnal a legközelebbi villába menjen, hogy ott biztonságos körülmények között várhassa be a megadás lehetőségét. Nem beszélve arról, hogy Zrínyi nem csinált titkot abból, hogy amit tesz, az öngyilkos vállalkozás, miközben Pfeffer-Wildenbruch néhány kilométeres gyaloglásként állította be azt, amibe katonáit belehajszolta.

Mások megkérdőjelezik a haditett értelmét és hasznát és az áldozatok szenvedéseire kívánnak emlékezni – azt gondolom, a többség ebbe a csoportba tartozik. Végül vannak azok, akik szerint jobb, ha az egészről nem beszélünk. A hallgatásnak is sok oka lehet, elég, ha arra utalok, hogy a kitörés alapvetően nem magyar katonák akciója volt. A honvédek túlnyomó többsége elbújt, átöltözött civilbe, vagy Budapesten hadifogságba esett. Csupán elenyésző töredékük vállalta a kitörés kockázatát.

A kitörés tehát igazából nem magyar ügy– mégis a magyar emlékezetpolitika fontos programjává válhatott.

Kézenfekvő, hogy ennek oka a politika mulasztásában található. Magyarországon a háború áldozatait negyvenöt éven keresztül nem letett köztéri megemlékezéseken elsiratni, szenvedéseiről nem, vagy csak hazugságokkal terhelten lehetett beszélni.

Wilhelm Schöning 1944 február elején Narvánál a frissen adományozott Lovagkereszttel (ideiglenes megoldásként egy II. osztályú Vaskeresztet akasztott a nyakába) és 1945 végén már civilként. Az arcán jól látszanak az ostrom és kitörés okozta súlyos megpróbáltatások.
Wilhelm Schöning 1944 február elején Narvánál a frissen adományozott Lovagkereszttel (ideiglenes megoldásként egy II. osztályú Vaskeresztet akasztott a nyakába) és 1945 végén már civilként. Az arcán jól látszanak az ostrom és kitörés okozta súlyos megpróbáltatások.

Elvileg a kitörési megemlékezések fontos és értékes lehetőséget jelentenek. Néhány kivételtől eltekintve valójában inkább civil kezdeményezésekről van szó. Az esemény húszezer ember értelmetlen és szörnyű haláláról, és egy értelmetlen, tömeggyilkos rendszerek által folytatott háború elítéléséről is szólhatna. Ennyiből ráadásul mindez illeszkedhetne a nácizmust és kommunizmust egyaránt elítélő antitotalitarista politikai konszenzushoz, ami szavakban a kormány politikája. Lehet azonban, hogy mindez most változni fog. Nemrégiben Esztergomban „A béke angyalai” szimbólummal állítottak emléket azoknak az orosz illetve szovjet katonáknak, akik az ottani temetőben nyugszanak. Úgy tűnik, ezzel Putyin számára Magyarország is olyan „közel külfölddé” vált, ahol akár a nemzeti önérzetet is arcul csaphatja. Az I. világháborúban ugyanis ezek az „angyalok” támadták meg az Osztrák-Magyar Monarchiát, a második világháború sztálinista békeangyalait pedig azt hiszem, nem szükséges itt bővebben ismertetnem. Ne csodálkozzunk tehát, ha mások erre hivatkozva az SS-tisztekből fognak békeangyalokat kreálni.

(Borítókép: Egy német katona páncélököllel a harcok szünete közben Budapesten. Fotó: Ungváry Krisztián gyűjteménye)